Missziós kihívások 2018-ban: 2. rész

Folytatom a 2018-as évre szóló gyülekezeti, missziós és kultúrális kihívásokat – a cikk első része itt található.

Generációs kihívások

Az első részben felvázoltam rengeteg olyan változást, aminek a kiindulópontja elsősorban a technológiai környezetünk megváltozása, és azok a hatások, amiket mindez generált. Ebből fakad egy hatalmas kihívás az egyház számára: a lelkészek, vezetők, tanítók, evangélisták,  nem  beszélve a tradicionálisabb gyülekezetek presbitereiről, jellemzően a középkorosztályhoz tartoznak vagy idősebbek. Generációs fogalommal élve ez a boomereket és az X-generáció tagjait jelenti, akik vagy idegenül mozognak, vagy csak nagy nehézségek árán tudnak otthonra lelni ebben a 21. századi, alapvetően átformálódó világban, amit a digitális tartalmak, az online, a virtuális valóság, a felhő, az okostelefonok által  biztosított mobilitás határoz meg. Hatalmas kihívást jelent már évek óta, hogy a gyülekezetek vezetői jellemzően nem a mai kor generációihoz tartoznak, és így óriási hátrányban vannak nem csupán az üzeneteik korszerű megfogalmazásában, de egyáltalán a világunk megértésében, és a 2018-as kérdésekre adott aktuális válaszok és stratégiák megtalálásában. A gyülekezeti vezetőségek általános fiatalítása nem csak a hagyományos értelemben vett utánpótlás miatt létszükséglet, hanem annak a generációs szakadéknak az áthidalása miatt is, ami elsősorban az Y-generáció vége és különösen a Z-generáció tagjai és az előttük születettek között tátong, viszont a mai világunkat alapvetően meghatározza.

Multimédiás forradalom

Ebben a megváltozott, egyre inkább mobillá és digitalizálttá váló világunkban az információfogyasztás is alapvetően átalakult. Bármennyire is ódzkodunk, elsősorban az okostelefonok térnyerésével a betűk helyét egyre inkább átveszik a képek és a videók – vagyis olvasás helyett hallgatunk és nézünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyre fontosabbá válik, hogy az igehirdetések és tanítások elérhetővé váljanak az interneten, elsősorban audió és videó formátumban, s talán leginkább a youtube-on. 2018-ban tovább erősödik a vlogok és podcast-ek, az alapvetően rövid, megvágott, igényes videótartalmak iránti kereslet – amiből ráadásul magyar és keresztény viszonylatban kifejezetten kevés van még. Pedig azt gondolom, hatalmas igény lenne rá!

Offline ellenforradalom – a valóságos közösségi terek megújulása

Úgy látom, túl vagyunk azon a virtualitás mámorán, és lassan ráeszmélünk, hogy a facebook ismerőseink száma nem helyettesíti a valóságos kapcsolatainkat, s ebből a kiábrándultságból talán elkezdődhet a digitális nagykorúságunk. ENnek hatására egyre nagyobb igény mutatkozik az online térben szervezett és kommunikált, de nem az online térben zajló közösségi élményekre, amelyek alapvetően nem tömegrendezvények, hanem a valóságban is egy csoportba tartozó emberek kisebb közösségeinek tematikus megélései. Vagyis az elmúlt 10-15 év után talán újból visszatérhetünk a hagyományos emberi kapcsolatokon alapuló közösségi élethez, amit – szerencsére – nem tudtunk feltölteni az internetre. Azt azonban fontos észben tartani, hogy mindezek szervezése, és a közösségi alkalmak résztvevői közötti kapcsolattartás továbbra is online zajlik. Azt gondolom, hogy újból erősödni fog az igény az olyan kisebb létszámú, és sokszínű tematikus missziós közösségekre, mint például a filmklub, a társasjátékos klub (újra), a gyülekezeti túrák és nyaralások, szabadidős vagy életmód közösségek. Van olyan francia gyülekezet, amely a gasztrocsatornák műsoraihoz hasonló gasztroklubokat és főzőiskolákat hirdet meg missziós céllal, s azokon keresztül evangélizál – én azonnal csatlakoznék egy ilyenhez, ha indulna a lakóhelyemen.

Szakértői vezetőségek

Ez olyan tendencia, ami nem most kezdődött, de folyamatosan erősödik. Ötven évvel ezelőtt a presbiterséghez elég volt, ha valaki jó hívő ember volt – ma azonban annyiféle specializálódott terület van, amely érinkezik a gyülekezeti élettel, hogy szinte működésképtelenné válik egy gyülekezet, ha nincs a vezetők között informatikai szakértő, pénzügyi szakértő, esetleg támogatásíró, felkészült lelkigondozó. A szakértelem, ami túlmutat a bibliaismereten, egyre fontosabbá válik abban, hogy a gyülekezet versenyben tudjon maradni a minőség tekintetében az emberek szabadidejéért és elkötelezettségéért harcoló számtalan kultúrális szereplő mellett. Ezt a szakértelmet nem szabad lebecsülni, mert a professzionalizmus egyre inkább elvárt és magától értetődő – azonban nem érdemes túlbecsülni sem, mert egy professzionális rendezvényszervező nem fogja pótolni a gyülekezet közbenjáró imádkozását egy evangáélizáció alatt. Az a helyzet, hogy mindkettőre égető szükség van: a 100%-os emberi és a 100% mennyei részre. Ez nem újdonság 2018-ban sem, hiszen ez eddigi is így volt – 2018-ban (manapság) inkább csak egyre érzékenyebbek erre az emberek, és a fogyasztói szokások és elvárások változásával erre, a lelki-szellemi “fogyasztásra” is egyre érzékenyebbé válnak a kortársaink.

Influencerek

Ez egy olyan fogalom, amit érdemes lenne megértenie és megtanulnia az egyháznak is. Az influencerek azok, akik felépítenek és meghatároznak gondolkodási és viselkedési mintákat, akik felépítenek ízlést, kultúrát, vezetnek közösségeket. Influencer Dancsi Péter, akinek közel egymillió követője van a youtube-on, influencer Puzsér Róbert, aki telekiabálja a közbeszédet a sarkos véleményeivel, de influencerek például azok a keresztény bloggerek, akiknek a cikkeit átnéztem én is ennek a cikknek a megírása előtt.

Jézus maga is influencer volt, véleményformáló és közösségvezető, csak akkor még nem így hívták. Ez mégis több, mint csupán egy angol szó egy régóta ismert jelenségre. Meggyőződésem, hogy a gyülekezeteknek, s abban a tanítóklnek, lelkészeknek infuencerekké kell válnia, és szükség lenne a médiában és a közéletben keresztény véleményvezérekre is, akik nem csak beszélnek bizonyos témákról, hanem amit mondanak, annak súlya és visszhangja is van, arra figyelnek az emberek. Sőt, őket követik is – mint ahogy Pál apostol elmondta magáról: “legyetek az én követőim, mint ahogyan én vagyok Krisztusé”. 2018-ban tovább erősödik a “követés” szerepe, s nekünk, közülünk sokaknak be kell lépniük azok közé, akik formálják a körülöttük élők gondolkodási mintáit, szokásait, ízlését, kultúráját. Azt gondolom, ezek mind fontos részei az életünknek. A követésnek pedig az önkéntesség a lényege, az, hogy amit mond, amit csinál az influencer, az annyira jó és inspiráló, hogy önként szegődök a nyomába, feliratkozok a videóira és a blogjára, követem minden új posztját és megnyilatkozását, mert tanulok tőle és belőle, még akkor is, ha nem értek egyet vele.

VÉGEZETÜL, két hivatkozás, amik segítettek  ezekben a gondolatokban, két influencer, akiket jómagam is már nagyon hosszú ideje követek:

Tom Reiner és Carey Nieuwhof

 

Missziós kihívások 2018-ban: 1. rész

Szeretem elemezni a jelent és a jövőt, sokat olvasok és gondolkodok, vannak terveim és folyamatosan készülődök, gyülekezeti és kultúrmisszióra egyaránt. Ahogyan az elmúlt években, úgy idén is azzal kezdtem az évet, hogy átolvastam az általam követett influencerek írásait, hogy mit gondolnak a 2018-as év gyülekezetépítést és missziót meghatározó kihívásairól és változásairól. Nyilván ezek a “trendek” elsősorban az amerikai és protestáns közegnek szólnak, és inkább a városi gyülekezetekre jellemzőbbek, de a nyugati kultúra már elég erősen globalizált egyházi viszonylatban is, s így a számukra érvényes gondolatokból talán mi is levonhatunk tanulságokat a magunk élethelyzetére áttranszformálva.

A gyülekezeti élet egy (és a megfelelő!) részének kiszervezése az online térbe

Ez egy mindent átfogó kulturális hatás, a 21. század legmeghatározóbb változása az életünkben, amit lehet szeretni vagy utálni, de figyelmen kívül nem lehet hagyni. Az információink legnagyobb részét a neten keressük és találjuk, egyre nagyobb mértékben már a neten vásárlunk, a neten tartjuk a kapcsolatot az ismerőseinkkel, a neten filmezünk és játszunk, és a közösségi életünk egy része is már online térben zajlik. A technológia teljesen behálózza a hétköznapjainkat – és ha az egyház nem akar kimaradni a hétköznapjainkból, követnie kell bennünket.

Az egyház fél a változástól, és úgy érzem, félreérti ezt a kulturális változást. Nem arról van szó ugyanis, hogy a 21. században megszűnnek a vasárnapi istentiszteletek, mert mindenki majd a youtube-on fog prédikációkat nézni. Sokkal inkább arról, hogy a mindennapokban már megszoktuk, hogy a dolgaink egy részét praktikusan a neten, méghozzá elsősorban a telefonjainkon intézzük – és ezeknek (!) a gyülekezeti megfelelői is sokkal hatékonyabbak lennének ott és úgy. A szervezési feladatok, a kapcsolattartás, az információk elérése, a tanítói szolgálatok egy része 2018-ban már igazán átkerülhet az online térbe, mert a faliújságok és a fénymásolt szórólapok osztogatása már nálunk is kiment (vagy kimehetne végre) a divatból. De jelenti ez azt is, hogy a vasárnapi istentiszteleteknek is át kellene alakulniuk, éppen azért, mert az információátadásra ott a net. Meg vagyok győződve arról, hogy az egyoldalú, az interaktivitást és a valódi közösség megélését nélkülöző vasárnapi megmondásoknak (sok prédikáció nem több ilyen “katedra” mögüli egyszemélyes megmondó shownál, amit igazán csak az előadója élvez) lejárt az ideje – mert arra ott a net, illetve a neten a milliónyi sokkal jobb, összeszedettebb, konkrétabb “megmondás”, tanítások, képzések, tanfolyamok, előadások, amik között hamarabb találunk válaszokat a saját konkrét és személyes kérdéseinkre, mint abban a vasárnapi prédikációban, ami egyszerre akar megszólítani és lelkileg táplálni fiatalt és időst, egyedülálló fiatalt és háromgyerekes szülőt, friss hívőt és 50 éve presbitert… De nehogy félreértsük, nem azt mondom, hogy a vasárnapi prédikációra nincs szükség – dehogynem, kell az, de már nem a 20. századi módon és nem a 20. századi tartalommal! A modern embernek az ideje a legdrágább. Ha ezért szállunk versenybe, akkor ezt az időt nem szabad tékozolni, olyan felesleges dolgokra pocsékolni, amit a gyülekezet online, személyes jelenlét nélkül is meg tud oldani, ráadásul sokkal hatékonyabban. Ezzel szemben a közösségi élet megélését vissza kellene szereznünk például a facebooktól, és a valódi térben zajló “alkalmainknak” egyre inkább a valóban közös élményekről kellene szólnia, s nem arról, amit a hét másik hat napján mi magunk is az okostelefonjainkon intézünk.

Inkább prédikáció, mint tanítás

Folytatom a megkezdett témát egy fontos megkülönböztetéssel, még akkor is, ha első olvasásra ezzel most pont az előzőeknek mondanánk ellent.

Úgy látom, a 20. század végén a tanítás felemelkedett a gyülekezetekben a maga méltó helyére. A gyülekezetek újból felfedezték, hogy tanulni jó, hogy szükség van a gyülekezeti bibliaiskolákra, és arra, hogy nagyon erős identitást és meggyőződést kaphassunk. Fontos tudnunk, hogy mit hiszünk, és hogy miért hisszük azt, szükségünk van teológiára és apologetikára, hogy a mindennapjainkban legyen, ami eligazít.

De pontosan erre értettem az előbb, hogy mehet az internetre! Mert tematikusan tanítani ma már sokkal hatékonyabban lehet célorientált kiscsoportokban és online, elsősorban videókon, interaktív rendszereken és játékosítva. Az “élő” alkalmainkon viszont másra van szükség – pontosabban azt a mást nem lehet a youtube-on megkapni, csak élőben. Ez pedig a prófétai szó, a szívnek szóló és a tettekre inspiráló üzenet. Muszáj specializálni a gyülekezetek “szószéki” tevékenységeit: elválasztani egymástól a tanítói és a prédikációs alkalmakat. Az előzőek rendszerekbe foglalva az online térben vagy kiscsoportokban sokkal hatékonyabbak, míg a személyes üzenetekre, a lelkesítő és motiváló közösségi élményekre “élőben” van szükség. Ami viszont se nem ez, se nem az, a langyos és semmilyen, se tanításnak nem elég mély, se prófétai szónak nem elég inspiráló és valóságos életváltozásra és tettekre nem lelkesítő rutin-prédikálás, azt hagyjuk abba!

Letölthetetlen közösségi és istenélmények

És még mindig a megkezdett logikai ívet követjük. Olyan világban élünk, aminek minden pillanatát archiválhatjuk. Az istentiszteletek felvehetők és bármikor újranézhetők a youtube-on, a dicsőítést letölthetjük a telefonunkra, mindannyiunk zsebében ott a fényképezőgép, és minden pillanatunkat azonnal megoszthatjuk bárkivel. Erre a technológia-mindenhatóságra születő, szintén egyetemes kulturális trend a valódi élményekben való részvétel megszülető igénye. Csak két példát hadd említsek. A youtube és a torrent teljesen átalakította a zeneipart, s mára a CD sokkal inkább promóciós tárgy, mint valódi adathordozó. Maga a zene már bárhonnan letölthető – viszont a zene és a zenekarok valódi 21. századi hozzáadott értéke már letölthetetlen: ez pedig a zene személyes átélése, a koncertélmény, ami a 21. században reneszánszát éli. A másik példám a saját személyes kultúrmisszióm, a társasjátékozás, ami ma az aranykorát éli, éppen a videójátékok ellenkultúrájaként. A játék, ami fizikailag is átélhető, ami valóságos közösségi élmény a legdinamikusabban növekvő szabadidős hobbivá teszi a társasjátékozást – nem véletlenül mondom mindenkinek, hogy milyen jó missziós előszobája lehet ez bármelyik gyülekezetnek.

A lényeg: ami letölthető, és ami letöltve is élvezetes, azt mindannyian letöltve fogyasztjuk. Azonban van, ami letölthetetlen – és a gyülekezeti alkalmaknak, a vasárnapoknak, az istentiszteleteknek ilyenekké kell válniuk a 21. században. Azok a gyülekezetek vonzzák az istenkereső embereket, ahol le lehet maradni valami nagyon fontosról és nagyon átélhetőről, ha hiányzunk, mert hiába is készül róla videófelvétel, az üzeneten túl, amit bármikor negérthetünk belőle, történik valami több is. Valami, amit a közösség, a hangulat, az élmény – amit az élő Isten tesz hozzá a Szent Lélek által.

Popup gyülekezetek

Nagyobb városokban egyre több úgynevezett popup üzlet vagy étterem nyílik – ez egy viszonylag új üzleti modell, aminek a lényege, hogy a hely az adott helyen csak egy rövid ideig működik, azután új helyre költözik. A nagyobb cégek ezzel kísérleteznek, hogy megtalálják a végleges helyüket, vagy hogy minél több új helyen érjék el a potenciális vásárlóikat. De ez voltaképpen egy kulturális reakció a 21. század megváltozott szokásaira és igényeire, aminek a kulcsa a mobilitás, a dinamizmus, a kísérletezés, a mikrokörnyezetek meghódítása. És nagyon jól jelképez egy változást (egy angol szójátékkal élve): az elmúlt két évezredben a church inkább az épületet jelentette, míg a 21. században sokkal inkább az emberek közösségét, a gyülekezetet. Vagyis a gyülekezet nem épület, hanem ember- és közösségközpontú. S lehet, hogy az emberek elérésének egy nagyon új módja lehet az, ha a gyülekezet egy-egy negyedévre mindig más helyre költözik a városban, és ahelyett, hogy hatalmas pénzeket ölne egy saját épület “bebetonozásába”, ugyanezt inkább az emberekbe fektetné. Persze tudom, hogy ez mennyire idegenül hangzik nekünk…

Innen folytatom a jövőhéten, mert van még téma bőven…

Addig is két dolog még:

Időnként visszaolvasom az évekkel ezelőtti cikkeket a blogon, és olyan jó látni, hogy nem egyszer hatalmas beszélgetések,akár viták alakultak ki a bejegyzések alatt. Ezek mostanában elmaradtak. Jó lenne, ha beszélgetnénk-beszélgetnétek a felvetett gondolatokról, engem legalábbis érdekel, mit gondoltok például ezekről a felvetésekről. Szóval szóljatok hozzá :)

A másik dolog, hogy elkezdődött a januári támogatásgyűjtésünk a portál fenntartására, az APCSEL29 működési költségeinek fedezésére. Ha tehetitek, támogassatok bennünket. Köszönjük.

A támogatásgyűjtésről szóló oldalunk itt érhető el.

Bukott dolgok múzeuma

Olvasok egy nagyszerű könyvet a túlzott boldogságkultuszról, a túladagolt pozitív gondolkodásról, és elmerengtem azon, hogyan is állunk ehhez keresztényként.

A gondolatsor onnan indult, hogy van egy különleges létesítmény Michigan-ben, a “Bukott Termékek Múzeuma”, amit egy amerikai piackutató cég alapított. Itt gyűjtik azokat a termékeket, amelyek megbuktak: előre sütött tükörtojás, koffeines sör, önmelegítő (és sajnos felrobbanó) leveskonzervek, és megannyi olyan dolog, ami  talán csak napokat, heteket élhetett, mielőtt dicstelenül távoznia kellett a boltok polcairól. Vagy épp oda sem lett volna szabad kerülnie… Itt mindenből csak egy van, egyfajta mementóként milliónyi hiábavaló elképzelésre, összetört álomra és kudarcba fulladt sikertörténetre.

A kudarcokhoz való hozzáállásunk nagyon ambivalens. Ha a kultúránkat nézzük, akkor az egy sikerorientált, élményközpontú, boldogság-hajszoló kultúra, ahol a kudarc rettegett, nemkívánatos, szégyenletes, ciki, elhazudott. Ugyanakkor mindannyiunk élete, napi szinten tele van kisebb-nagyobb kudarcokkal: elkésünk egy találkozóról, rosszul sikerül egy dolgozat, visszadobják a leadott munkánkat, nem kapunk a boltban valamit, amit épp keresünk, rosszul sikerül egy beszélgetés, amiből sértődés, harag lesz… Pedig igyekeztünk, szerettük volna, reménykedtünk, aztán vagy a mi hibánkból, vagy rajtunk kívül álló okokból mégsem sikerült.

Keresztényként szerintem még rosszabb a helyzet, sokkal problémásabb a kudarchoz való hozzáállásunk. Mert nekünk bejön egy plusz dimenzió, Isten vezetése, amire nagyon szeretünk hivatkozni a döntéseink során – legyen szó misszióról, párkapcsolatról, gyülekezeti dolgokról, munkahely választásról, ki milyen mértékben éli meg Isten vezetését az életében. És ha jön a kudarc, akkor zavar támad a rendszerben… Rosszabb esetben csalódunk Istenben, mert a kudarcot valamilyen magyarázattal áthárítjuk őrá. De ez talán a ritkább eset. Valószínűleg sokkal általánosabb, hogy csalódunk magunkban, a saját kereszténységünk, kegyességünk, elhivatottságunk mértékében. A kudarcélmény megrendíti az önbecsülésünket, és még messzebb sodor Istentől, néha akár a gyülekezettől vagy a szolgálatunktól is. Persze csak akkor, ha egyáltalán felismerjük és elismerjük, hogy valamiben kudarcot vallottunk, mert sokszor még ez sem sikerül. Sokszor önkéntelenül temetjük a “hívő kudarcainkat”, talán elintézzük egy imádsággal, és próbálunk mihamarabb tovább lépni, mert a kudarc nem illik bele a “jó keresztény” életébe. Ha valamiben kudarcot vallunk, akkor attól próbálunk minél fájdalommentesebben megszabadulni. A mi kudarcunk azt jelenti, hogy “félreértettük Istent”, “Isten nem is azt akarta”, “az egész nem volt Isten akarata”… Nyilván van ilyen is, de szerintem ez a legolcsóbb elintézése a kudarcoknak.

A legtöbb 21. századi nyugati ember, s köztük a legtöbb keresztény számára is a kudarc gyűlöletes és félelmetes ellenség, egy sötét árnyék, amely beborítja az életünket, akár as hitünket is.

Pedig lenne egy másik opció a kudarc kezelésére. Sokkal egyszerűbb, stresszmentesebb, becsületesebb.

Először most a hívő szemponttal kezdem. Istennek van valamilyen terve, akarata velünk – legyen szó bármilyen léptékű dologról is. Ahhoz, hogy az megvalósuljon, két dolog szükséges: egy isteni rész és egy emberi rész. Mert az ember teremtésével Isten maga úgy döntött, hogy amit az emberrel tervez és tesz, azt az emberen keresztül teszi, nem fölötte, a háta mögött, nélküle. Ezt jelenti (többek között) az istenképűségünk. Tehát ha van előttünk egy cél, amit jó lenne elérnünk, mert valahogyan beletartozik Isten akaratába, akkor ő is beletesz valamit a projektbe, és nekünk is bele kell tennünk valamit. Nyilván az ő részét ne akarjuk megkérdőjelezni, foglalkozzunk inkább a sajátunkkal, mert ha Isten terve kudarcot vall (szokott ilyen lenni, ha “velünk dolgozik”, akkor annak inkább mi vagyunk az okai, semmint Ő.

Mitől válhat egy akármilyen “Istentől való dolog” kudarccá? Itt a válasz két iráőnyba mutathat. Az egyik, hogy mégsem volt Istentől való. Jóhiszeműen tévedtünk, gyarló módon becsaptuk magunkat, valamit félreértettünk vagy félre akartunk érteni, mindenesetre kimaradt a dologból Isten. S ha magunkra maradunk, csak a saját “dimenziónkra” számíthatunk.

A másik irány,amikor Isten benne lenne, de mi “maradunk ki” belőle. Kizár belőle valamilyen bűnünk. Előfordul. Ez talán a legegyszerűbb, ezt “csupán” fel kell ismerni, be kell látni, meg kell vallani, el kell hagyni. (Oké, tudom, nem feltétlenül ennyire egyszerű…) És van egy másik nagy halmaz – voltaképpen emiatt kezdtem bele az egész cikkbe, mert szerintem ez a gyakoribb. Amikor nem vagyunk elég jók. Elég bölcsek, tapasztaltak, erősek, ügyesek, nem rendelkezünk minden eszközzel, információval, nem tettünk meg mindent, nem készültünk fel minden problémára, stb. stb. stb. Amikor hiányzott-hiányzik MÉG valami, és CSAK emiatt van MOST kudarc. És ebben az a jó hír, hogy az ilyen kudarcok kezelhetők.

Ha nem adjuk fel!

Mi lenne, ha úgy tekintenénk a kudarcra, ahogy a tudósok teszik. Számukra a kudarc teljesen hétköznapi része az életnek, a munkának, a céljaik elérésének. Állítólag Edison az 1100. körüli próbálkozására tudott működő villanykörtét “feltalálni”. És amikor megkérdezték tőle, mit gondol a kudarcról, annyit válaszolt, hogy ez számára nem kudarc, hanem 1100 módszer kizárása, hogy rátaláljon végre arra, ami működik. Ezt csinálják a tudósok: a kitűzött céljaikat, a hipotéziseiket kudarcok sorozatán keresztül érik el és értik meg. Nem törnek össze, ha valami nem sikerül, hisz csak egy kísérlet, amit meg lehet ismételni, amit ki lehet javítani, amit felül lehet bírálni – és ha ezt sokszor csinálják, akkor meglesz a végeredmény.

Ugyanilyen a sport is – gondoljunk például arra, hogy egy céllövőnek hány ezerszer “kell” mellélőnie, mire megtanulja eltalálni a céltábla közepét. Mi lenne, ha a harmadik lövés után felállni, hogy lám, nem sikerült, ez nem is Isten akarata…

Azt hiszem, abba kellene hagyni a kudarc nélküli siker-kereszténység prédikálását, mert nem igaz, nem működik, nem életszerű, nem motiváló. Inkább tanuljuk-tanítsuk a kitartó küzdelem, a kísérletezés, az ezredszer is újrakezdés művészetét, a tévedés lehetőségének szabadságát. Mert ha van valami, akkor az Isten tervébe illő dolgok nem valók a bukott dolgok múzeumába! Isten bukott, kudarcokat átélő embereiről már nem is beszélve… de ez már egy másik cikk témája lenne.

A hit és a tudomány kapcsolata 3.rész

A tudomány és a látszathit

A tudomány ősidők óta harcban áll a babonasággal. De mi is a babonaság? – tulajdonképpen vallási fogalom; lényege abban áll, hogy Isten helyét emberi álmok és gondolatok foglalják el, amelyeket az ember isteni hatalommal és tekintéllyel ruház fel. Minden babona az isteni kijelentés meghamisítása! A tudomány és a babonaság konfliktusában a hit mindig a tudomány oldalára áll, s hálás azért, hogy a tudás megtisztítja azoktól az elemektől, amelyek csak látszólag tartoznak az igaz hithez.

A babonaságon túl még hamis formái lehetnek a látszathitnek a művelt ember beképzeltsége éppúgy, mint a műveletlen gőgje. A keresztyénség NEM tekinti erénynek a műveletlenséget, és nem rejti a kegyesség álarca mögé a tudástól való félelmet. Mert csak annak kell félnie a tudástól (tudománytól), akinek nincs élő hite. Ezzel szemben az élő hitben a tudás is, mint más életmegnyilvánulás felfedi bűneinket és visszavezet a teremtés alapcéljához, az Istennel való közösséghez. A hit megtanít bennünket arra, hogy magasztaljuk Teremtőnket azért, hogy szenvedélyes és olthatatlan vágyat oltott belénk, hogy csodálatos művét, és mindent, amit teremtett, kutató lélekkel vizsgáljuk és kérdezzük: Ki vagy? Honnét jössz, és hová tartasz? Milyen vagy? Keresve-kutatva, ismereteket szerezve azt juttatjuk kifejezésre, hogy a teremtett világ megismerésével a teremtő Isten lényének egyre mélyebb megismerésére törekszünk. Ez lehet az igazi tudomány egyetlen célja.

A hit és a látszattudomány

A természet tudományos megismeréséhez elegendő mások ismeretét, kutatási eredményeit elsajátítani. Ámde az élő hithez nem elegendő másnak az élő hite. Nekem kell hinnem. Ahhoz, hogy megértsük, mi is a hit, hitre van szükség. Másrészt viszont nincs szükség arra, hogy a hívő hitetlenné váljon, hogy megérthesse, mi a hitetlenség. Hiszen mi mindnyájan természetünknél fogva hitetlenek vagyunk, s valójában a hitetlenség lényegét is csak a hit képes felfogni.

A hit olyan személyes döntés, amely az ember lényének legmélyébe ereszti gyökerét, és a láthatatlanba, fölfoghatatlanba, a transzcendentálisba nyújtja karját. Így nemcsak erősen szubjektív, de teljességgel objektív is. Következésképpen a valóságtapasztalat tőle elválaszthatatlan. Mert a hitem nem csupán bennem játszódik le, hanem kihat a környezetemre és a környezetemből is táplálkozik. A hit számára az objektívből és szubjektívből álló egység nem jelent problémát, inkább hídként kapcsolja össze a két különböző dimenziót. A hitetlenség épp ezt nem képes fölfogni. Tagadja és kétségbe vonja e híd valóságát, számára az objektív és a szubjektív egysége botránykő.

Ha a hitet, mint tárgyi valóságot szemléli, akkor a világi létezők személytelen megismerésének módszerereivel próbálja megközelíteni, de mivel a hit valósága több, mint tények halmaza és rendszere, vállalkozása csődbe jut, és komor arccal közli a végeredményt: „Isten létét nem lehet bebizonyítani.”

A másik magatartás mindenestül tagadja a hit objektív jellegét, azon az alapon, hogy a hit nem ismeret. Így a hitet pusztán szubjektív érzületnek kiáltja ki, és felháborodik, amikor azt látja, hogy egyesek saját „egyszemélyes fantazmagóriájukat” akarják másokra „ráerőltetni”.

Tehát egyesek a hitet úgy kezelik, mintha csak tudás lenne, de a világról alkotott ismeretnél alacsonyabb rendű tudás, a másik esetben pedig látszólag elfogadják, hogy a hit nem tudomány, mégis a tudomány módszerével vizsgálják, és minden objektív jelentőséget megtagadnak tőle.

A hitetlenek számára – ha következetesek maradnak – nem létezhet semmi az érzékszervek által közvetített valóságon kívül. Az ilyen módón felfogott valóság ismerete a tudomány tárgya, ezért ez a tudás a valósággal való érintkezés egyetlen útja, s aki ezt tagadja, az tudományellenes. Azonban ezt nem a tudomány mondja, hanem azok, akik csupán az érzékszervek által megismerhető valóságról tudnak. Tehát valami olyasmit támadnak és ítélnek el, amiről semmit sem tudnak, és épp a kutató megismerés nevében.

A hit és a tudomány harca tehát a hit és a hitetlenség harca.

A látszathit és a látszattudás

Megállapíthatjuk az eddig elhangzottak alapján, hogy a hit és a tudomány nemhogy nem ellenségek vagy egymást kizáró jelenségek, de éppen eleve feltételezik egymást. A mi problémánkat képező látszólagos ellentmondást a bűn idézi elő, amely a tudományt a hit ellen akarja lázítani:  „Csakugyan azt mondta Isten?” – a kígyó ezzel a hazugsággal kezdte meg szétválasztani az addig egymással harmóniában álló tudást és a hitet.

De láttuk, hogy az igaz hit és a tudás sohasem harcolhatnak egymás ellen; a tudás és a látszathit éppúgy nem viselhetik el egymást, mint fordítva. Ezzel szemben a látszathit és a látszattudás a legnagyobb mértékben kijönnek egymással.

Amit fontos meglátnunk: a hitnek és a tudásnak is külön-külön célja, hogy a másikat teljessé tegye, a másikkal eggyé válva vezessen el Istenhez. Ha a kettő közül az egyik csupán látszólagos, azaz hamis, nem tudja a másikat kiegészíteni, s így már az úton eltévednek. Azonban ha mindkettő hamis, úgy jól összeférnek egymással, még ki is egészítik egymást, de a céljuk válik mindenképpen hamissá. A látszólagos harmónia és tökéletesség nem Isten felé, hanem épp az ellenkező irányba, Tőle minél távolabb vezetik követőit.

Gyakorlati következtetések és a megoldás

A hit és tudomány feszültségében élő hívő embereknek két alapvető kísértésük van, ami valószínűleg legtöbbetekben még 6 óra előtt is megvolt. Az egyik, hogy „ezekhez én nem értek”. A világ nagykorú lett, és nem kíváncsi az én, a mi (hívők) meg a Bibliánk véleményére. Ezért nem is folyunk bele semmiféle tudományos dologba. Nincs véleményünk sem az atomfizikát, sem a genetikát, sem a orvostudományt vagy űrkutatást illetően. – Pedig a nagykorú világnak nagykorú keresztyénekre lenne szüksége, akiknek önálló véleményük van, és azt értelmes módon meg is tudják indokolni. A másik kísértés ezzel homlokegyenest ellenkező: „úgyis nekem/nekünk lett igazunk, meg a Bibliánknak, most aztán fulladjon bele az emberiség a maga szemetébe, forrjon fel az üvegháztartásában, szívja tele a tüdejét a mérgező gázaival, a lényeg az, hogy én/mi úgyis üdvözülünk, és ez az egész elrontott mocskos világ megy a pokol fenekére, ahová való.

Mi a helyes hozzáállás? A keresztyén ember környezetéért – és így az azt leíró tudományért is – két szempontból is felelős: egyrészt, mert a teremtéstörténetben Isten bízta ránk ezt a világot, hogy uralkodjunk benne és valósítsuk meg Isten uralmát, másrészt pedig az a kérdés az Úr ajkáról, ami az első gyilkosság után felhangzott az ember felé: „hol a testvéred?” Felelős vagy a másikért.

Mit tud adni a keresztyén ember és az egyház azért, hogy megoldódjanak korunk problémái? Péter és János azt mondta az Ékes-kapunál ülő sántának: „Ezüstöm és aranyom nincs nékem, de amim van, azt adom néked: a Názáreti Jézus nevében …” – Mi ez a hitből fakadó segítség? A keresztyén ember olyan értékeket ismer, amelyeket a tudomány nem vehet figyelembe, és olyan célokat tud, amelyeket a tudomány soha nem tud maga elé kitűzni. Találóan mondta egy hívő természettudós, hogy a tudomány előbb-utóbb minden kitűzött célját meg tudja valósítani, de azt, hogy milyen célokat érdemes kitűzni, és milyeneket nem, azt nem tudja megmondani.

A teremtés helyes sorrendje: Isten-ember-természet. Isten megteremtette az embert, hogy uralkodjon a természeten. Ha azonban az ember a természet feletti – tudomány által megszerzett – tudását Isten nélkül vagy Isten ellen akarja használni, akkor nem csinál egyebet, csak építi tovább Bábel tornyát abban a hitben, hogy egyszer elérheti Istent, és a helyére ülhet.

Hadd mondjak még egy nagyon komoly dolgot: amikor az embernek problémája akad a tudománnyal, voltaképpen a tudományt művelő emberrel kerül ellentmondásba! Az igazi veszélyt soha nem maga a tudomány jelenti, hiszen az csak eszköz, egy leíró nyelv, hanem az az ember, aki használja azt. Aki él felelőtlenül, vagy visszaél tudatosan azzal, amit Isten azért adott neki, hogy másokat szolgáljon általa.

Összegzés

Ennek a világnak Gazdája van: és benne Neked is! Ő teremtett, ő bíz feladatot rád is!

Ennek a világnak célja van: nem a semmibe tart, és nem a véletlen kormányozza. Célja a megváltás kiteljesedése, az ember üdvössége és Isten dicsőségének kibontakozása.

Ebben a világban társaid vannak: akikért, akiknek a világáért felelősséggel tartozol. Részesedhetsz mások javaiban, tudásában, de neked is gazdagítanod kell a többieket.

Ez a világ érték – őrizned kell: a világ, mint Isten teremtménye: jó! Értékes. Az élet értékes! Ezeket védenünk és őriznünk kell!

Ebben a világban sok nyomorúság és baj van – enyhítsd! Íme a tudomány valódi célja: hogy eszközzé váljon mások életének megjobbítására. Minden tudásnak addig van csak haszna, amíg attól mások előbbre jutnak.

Ebben a világban Isten az Úr!

A hit és a tudomány kapcsolata 2.rész

Az eddigiekből is kitűnt, hogy hit és tudomány között alapvetően négyféle kapcsolatot lehet felírni, ezek közül kell kiválasztani a lehető legjobbat.

Tisztázzuk először a fogalmakat:

A hit (vagy teológia) Isten dolgairól beszél; a sem tapasztalati, sem logikai úton alá nem támasztott elméletek és feltételezések elfogadása (Ért.Lex.); “a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1).

A tudomány pedig a teremtett világról szól; objektív, bizonyítható tények és elméletek rendszere.

Ami közös mindkettőben, hogy a módszere leírás: a minket körülvevő világot mutatják be és próbálják magyarázni.

Négy különböző modellt vizsgálunk meg. Az első kettő azonos abban, hogy csak egy elsődleges leírási módot fogad el, és a másikat ennek teljes mértékben alárendeli. Lássuk először ezeket:

A domináns hit modellje

Eszerint a modell szerint a világra vonatkozó mindenfajta ismeret elsődleges forrása a Biblia, amely minden apró (természettudományos és történelmi) részletét tekintve hibátlan, örök és tökéletes.

A tudás ill. a tudomány itt veszélyt jelent a hit számára, ezért bizonyos kérdéseket célszerű nem vizsgálni tudományosan. A meg nem érthető jelenségek Isten hatókörébe tartoznak, fölösleges is fáradoznunk, hogy azokat megpróbáljuk megérteni – így azonban Isten a „hézagok istenévé” alacsonyodik, valójában ott van jelen, ott van szerepe, ahol a mi ismereteink véget érnek.

Nézzünk egy példát erre! A Bibliában elénk táruló világkép geocentrikus. A középkorban ezen megközelítés miatt üldözték a kopernikuszi világkép képviselőit (Galilei, Bruno). Ennyire szélsőséges követői talán ma már nincsenek ennek az irányzatnak, de finomabb formákban ma is fellelhető a keresztyének között. Gondoljunk például arra a szélsőséges keresztény közösségekben előforduló jelenségre, hogy valaki nem hajlandó orvoshoz menni, gyógyszert beszedni, mert majd a hite meggyógyítja.

Egy dolgot azonban észre kell venni: eszerint a modell szerint nem létezik keresztyén tudós, ha a tudóst a hagyományos értelmezés alapján vesszük, ugyanis egyetlen modern tudomány sem fogad el semmiféle ideológiát a maga uraként.

A domináns tudomány modellje

Eszerint az elképzelés szerint – ami remélhetőleg keresztyénekre nem jellemző – Isten és a többi babonaság egykor, még az emberiség hajnalán talán szükségesek voltak, de mára már nincs létjogosultságuk. Az ember a tudomány segítségével folyamatosan betölti ismeretén a hézagokat, és nem lesz többé szüksége Istenre, mert önállóan képes irányítania a sorsát és boldogságát. A tudományban való hit, a “scientizmus” szerint az egyetlen út az ismeret – vagyis a teljesség – felé a tudomány útja.

Ez a modell, ha beszél is Istenről, emberi spekuláció útján teszi. Istenhite így lehet deizmus, ami egy alkotót feltételez, vagy panteizmus, ami magát a világot, és annak elemeit tekinti istennek, vagy az istenség részének.

A modell személytelen, ezért az ember számára számos kérdést nem tud megoldani. Lényegében itt az Istentől elfordult ember önmegváltó próbálkozását láthatjuk arra, hogy saját létezésének alapvető problémáit megoldja.

Ennek a modellnek van egy a keresztyénségben – ma sajnos egyre nagyobb tért hódító – formája, amit racionalista-liberális teológiának neveznek. Rudolf Steiner antropozófiája a század elején már megpróbálta “csodátalanítani” a Szentírást, és amint már utaltunk rá, ma is egyre több bibliai csodát magyaráznak meg modern természettudományos érvekkel és jelenségekkel. Mára ez a racionalista magyarázatokat kereső irányzat beszivárgott a teológiákra, s új egyházak épültek bizonyítékaikra. Talán a legjellemzőbb példái éppen olyanok, mint – ahogy már említettem – Jób nem is élt, az egész egy tanmese, Eszter könyve sem igaz, mert abban Eszter Istárral, Mardokeus Márdukkal egyezik meg, és az egész nem több közel-keleti mitológiánál. De olvasni olyat is, hogy Jézust gömbvillám támasztotta fel, a fürjek Izráel pusztájában csak eltévedtek vándorlásaik során, a mennyország az általunk ismert legfényesebb csillagon, a „Pisztoly-csillagon” van, amit 1999 őszén fedeztek fel, és az UFOk – ha léteznek – csak Isten angyalai ma, stb. stb. Megjegyzem, ezek mindegyikét jómagam is hallottam szószékről vagy katedráról…

A kamra-modell

A hit Isten dolgaival foglalkozik, a tudomány pedig a világ megismerésével. Vagyis mindkettő a saját felségterületén mozog, és nincsenek hatással egymásra.

Ez a modell sok nem keresztyén ember számára elfogadható, sőt a keresztyénekkel szemben is toleráns. Keresztyénként azok képviselik e felfogást, akik a világot, mint megszemélyesített rosszat határozottan szembeállítják Istennel, és azt mondják, hogy a hívőknek csak „lelki” dolgokkal szabad foglalkozniuk, míg a világ “testi”, tehát sátáni.

Ez az idea a világ és a test  fogalmak helytelen értelmezéséből, így torzult bibliai látásmódból, vagy régebben emberi – fanatikus – rajongásból (pl. aszkéta irányzatok a középkori egyházakban) fakad.

A világról – minthogy Isten teremtette – van mondanivalója a Bibliának, és kell lennie nekünk is. Maga a teremtettség, az anyag önmagában nem rossz – az állapota lett azzá. A Biblia a test börtönébe rekesztett lélekről nem tud, ez a gnoszticizmus tanítása. (“Az Ige testté lett” Jn 1:14). Ugyanakkor Isten Igéje nem a világból való kivonulásra buzdít, hanem annak betöltésére “Krisztus indulatával”. Ennek a modellnek is jelentős a hatása a mi Baptista tanításunkra is, hiszen éppen emiatt zárkózunk be imaházainkba, és különülünk el a világtól, s közben olyanokká tesszük a körülöttünk élőket, mint az indiai kasztrendszer „érinthetetlenjei”, akikkel még barátkozni sem szabad, mert csak bemocskolnak bennünket is.

A komplementáris, azaz egymást kiegészítő modell

A két leírási mód egymást kiegészíti. Mindkettőnek megvan a maga illetékessége, ugyanis a valóságot eltérő nézőpontból vizsgálják. Egyik sem rendelhető a másik fölé.

Az emberi megismerésnek két forrása van: a tudományos kutatás és a kinyilatkoztatás.  A tudomány e modell szerint ismeri a saját korlátjait, feladatait, tisztázza módszereit és céljait. Ezzel párhuzamosan a teológia tisztázza, hogy mire vonatkozik a bibliai kinyilatkoztatás.

Az isteni kinyilatkoztatás célja nem a tudományos ismeretközlés, hanem “az igazságban való nevelés” (2Tim 3:15-17). Mindazonáltal a Biblia kijelenti, hogy Isten e világnak teremtője és Ura, és így a vele való közösség nélkül az nem érthető meg teljesen. A világ az ember Istentől rendelt élettere. Kutathatja azt, sőt el is várható, hogy az őt körülvevő létet megismerje, de felelős is érte. Az ember elfordulása Istentől ennek a felelősségnek az elvetését jelentette; az ember ma azt gondolja, hogy itt minden az övé. A hit szempontjai tehát nélkülözhetetlenek a világ (tudományos) megértéséhez, mert a tudomány önmagában csak út, egyetlen helyes kezdet és vég(cél) nélkül.

Innen folytatjuk legközelebb!

A sorozat első része innen elérhető!

A hit és a tudomány kapcsolata 1.rész

Ez nem lesz rövid olvasnivaló, de talán hasznos és fontos lenne ilyesmiről is tanítani a gyülekezetekben.

Problémafelvetés

Képzeljük el a következő – minden vasárnap száz és ezer helyen megtörténő – jelenetet:

Délelőtt tíz óra, kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet tagjai – jó keresztyének – leülnek a megszokott helyükre a padjukban, a lelkész fölbaktat a szószékre, kinyitja Bibliáját, felolvassa a János 3:16-ot, és szépen hangsúlyozva elkezd beszélni Istenről, aki odaadta Fiát, hogy a fán függjön, hogy a Bárány nem nyitotta panaszra ajkait, hogy majd ha eljön a várva-várt édes és gyönyörűséges világvége, akkor mi egy örökkévalóságon keresztül fogunk a mennyei karban zsoltárokat énekelni a zöld karénekesből.

Azután véget ér az istentisztelet, hazamegyünk, és bekapcsoljuk a televíziót, ahol Isten Báránya helyett Dolly bárányról szól a műsor, aki a 271. próbálkozásra végre élve megszületett a sok klónozott tesója közül. Láthatjuk a pusztuló esőerdőket, amik éppen a mi hűtőink miatt mennek tönkre, amiből éppen kivettünk egy doboz Carte D’or jégkrémet (vagy a sört). Aztán elolvassuk az újságban, hogy megfejtették az emberi géntérképet, és mostantól végképp nem Isten határozza meg, hogy milyen tulajdonságai lesznek a gyermekeinknek ezután, hanem azok a genetikusok, akik az ember közel három milliárd nukleotid hosszú géntérképét ezután úgy szabdalják és változtatgatják majd, ahogy csak akarják. Ilyenkor talán eszünkbe jut az, amit délelőtt hallottunk az istentiszteleten, és ráébredünk, mennyire más odabenn, mint idekinn. Hogy mennyire nem akarunk tudomást venni odabenn az idekinti világról. Hogy nem hallottunk még tanítást a génsebészetről, a relativitáselméletről, a környezetszennyezésről, az atomhulladékokról és arról, hogy már nem csak a Jupiternek vagy a Szaturnusznak van gyűrűje,  hanem a földnek is, csak nekünk szemétből. Lehetne sorolni azt, ami számunkra nem biblikus, amire eddig vagy nem voltunk kíváncsiak sem, vagy csak nem mondták nekünk, hogy kíváncsiaknak kellene lennünk.

Hit és tudomány. A hívők nem tudóskodnak, mert ha azt csinálják, az túl “világi” dolog. A tudósok pedig csak ritkán hisznek. Közben a gyülekezetben elmondjuk az apostoli hitvallást, biológiaórán pedig azt, hogyan lett a barna varangyból tanító néni. És fel sem tűnik, hogy két-három-négy igazságot hiszünk ugyanolyan igaznak.

Ilyen a posztmodern ember. De hogyan vált ilyenné? Jöjjön egy olyan utazás, amelyben megpróbáljuk megérteni, mi a tudomány, hogyan fejlődött, hová jutott, és mindehhez hogyan álljon hozzá egy hívő ember.

A tudomány rövid története

A görög természetbölcselet

A görög gondolkodás teljes világképet adott, a fizikától a metafizikáig, az anyagtól a lélekig mindent megvizsgált. Nézzük távirati stílusban:

Thálész (Kr.e. 600 körül) szakított először a világ mitikus leírásával. Kimondta, hogy az élet alapja a víz. Pitagorasz (Kr.e. IV-V.sz.) szerint a világ számokkal és azok viszonyaival leírható. „Az ég és a föld nem egyéb, mint harmónia és szám”. Mindez a matematika és a racionalitás talaján áll. Parmenidész és az ún. eleai iskola szerint az létezik, ami változik. A változás azonban csak látszat. Ebben rejlik a későbbi anyag- és energiamegmaradás csírája. Empedoklész megkülönbözteti a létezés négy alapelemét: a vizet, tüzet, földet és levegőt – és kimondja, hogy ezekből az anyagokból áll (nem keletkezett!) a világegyetem. Leukipposz és Démokritosz bevezeti az atom fogalmát, mint a legkisebb elemi létező, amelyek felépítik és mozgásukkal, kapcsolódásukkal formálják az univerzumot. Platón ideatanával bevezeti a tökéletes ideál fogalmát, aminek a mi világunk csak gyenge képmása. Szerinte a változatlan dolgok tudománya szintén a matematika, és ennek szabályai minden korban, mindenkire érvényesek. Arisztotelész tanítása a változásból ered, ő volt egyébként az első, aki rendszerezte az élőlényeket és a tudományokat. Az ő tanításaira nemsokára még visszatérünk.

A görög természetbölcseletnek nemcsak a világ létezésének módjáról, hanem alakjáról, térbeli kiterjedéséről is volt mondanivalója. Először vízen úszó koronghoz hasonlították, amely térben is, időben is véges. Ennek az oka éppen az, hogy matematikailag leírható, megmérhető. Ptolemaiosz szerint a világmindenség gömb alakú, és a föld is az. Már felismernek más bolygókat is a naprendszerben, de még azt gondolják, hogy a föld körül forognak.

Ami jellemző a görög természettudományra, hogy az egyben teológia is. A világot, teret, mozgást mindig egy felsőbb lényhez, istenhez viszonyítva írnak le, aki végtelen, állandó és örökkévaló. Itt még nem szakad el egymástól a tudomány és a hit, ugyanannak a világnak más-más részeit közös nyelven írja le  és magyarázza.

A görög egyházatyák kora

A korai egyház vezetői görög műveltségűek voltak, és már a második századtól meg kellett válaszolniuk azokat a tudományos kérdéseket, amelyeket körülöttük a világ feltett. Hidat kellett találni a természet leírása és Isten „leírása” között.

Alexandriai Kelemen fogalmazta meg, hogy a természet ismerete Isten megismeréséhez juttat el. Origenész négyféle ismeretet különböztetett meg: etikait, fizikait, misztikust és logikait. Basilius – teológusként – rendszeres állattant írt.

Voltak persze kevésbé jó példák is – egy Lactantius nevű egyházatya föladva a föld gömbölyűségéről szóló tanítást visszatért a lapos koronghoz, és ezt azzal indokolta, hogy ha a föld gömbölyű lenne, akkor a másik oldalon lévők fejjel lefelé élnének, és akkor ők lennének azok az „ellenlábasok”, akiket a Bibliai is említ. Augustinus ugyan a gömbölyűséget tanította, de hozzátette, hogy a trópusi zóna olyan forró, hogy azon Ádám leszármazottjai biztosan nem tudtak átkelni.

Amint látható, a tudomány és a teológia még itt is szépen megfért egymás mellett, éppen azért, mert akik művelték, görög szemléletű tudósok voltak.

A középkor

A népvándorlások maguk alá temették a Római Birodalmat – ezt ha máshonnan nem is, de a Gladiátorból ismerhetitek – de az ókori görög gondolkodásmódot tovább őrizték a keresztyén kolostorok, a perzsa uralom alatt a Közel-Keleten működő keresztyén iskolák.

A XI-XII. században még inkább Platón iratait magyarázták, a XIII. századra viszont – igaz, a zsidó Maimonidész közvetítésével – visszakerült a keresztyén Európa tudomány-történetébe Arisztotelész. Aquinói Tamás volt az a teológus, aki az arisztotelészi formát megtöltötte keresztyén tartalommal. Ebben a rendszerben Isten lett minden létesítő, okozó, fenntartó elve és célja, a világ valamennyi jelenségének legelső okozója, minden mozgás legelső Mozgatója.

A középkor teológiáját ez a skolasztikus – iskolás módon mindent meghatározó, definiáló – módszer határozta meg, mondhatni kifejlesztettek egy tudományos nyelvezetet, hogy leírják vele a hit tárgyát, magát Istent is! Ezzel megkezdődött Isten definiálása, és a Szentírás a természettudományos ismeretek tárgyává és eszközévé vált, azonban a legfőbb kritérium még mindig a hit: “Azt, ami a tudományban ellentmond a teológiának, tévedésként el kell vetnünk.”

A humanizmustól a reformációig

Amint azt a posztmodern emberről szóló előadásban is láthattuk, a fordulat ebben az időszakban következik be a tudománytörténetben is.

A középkor számunkra már naiv elképzelése szerint a Föld a világmindenség központja, egy önmagában zárt világban, ahol mindennek megvan a maga rendje, ez a rend tökéletesen leírható, és természetesen az eligazítást a Biblia adja meg (Föld, ember, menny, pokol, angyalok, szentek…). Az első jelentős törés ebben az elképzelésben Kopernikusz (1473-1543) nevéhez fűződik, aki nagy bátorsággal merte kijelenteni, hogy nem a Föld a világmindenség középpontja. Ez a fordulat felgyorsítja az eseményeket, s megállíthatatlanul hozza magával a teljes világkép átalakulását. Már Kopernikusz halálának évében (1543-ban) egy másik fizikus Giordano Bruno (1548-1600) megjelenteti De revolutionibus orbium coelestium című művét, amelyben továbblép a kopernikuszi heliocentrikus világképnél, s azt állítja, hogy a Nap csupán egy a többi csillag között. Tanai miatt az inkvizíció elítélte, de tanait nem tudták eltörölni, követői hamarosan akadtak. Galilei (1564-1641) pedig kijelenti “És mégis mozog a Föld”. Inogni kezd, s végül teljesen összedől a középkor kozmológiája, és megindul a hit és a tudomány szétválása – csúnya idegen kifejezéssel: szekularizációja.

A Szentírás többé nem természettudományos tankönyv, a válaszai egyáltalán nem tudományos válaszok. Luther egyenesen a hit megrontójának nevezi azt az Arisztotelészt, akit néhány évszázaddal korábban Krisztus előfutáraként tartottak a természet dolgában. Kálvin János – maga is szerette és művelte a természettudományokat – kimond két nagyon fontos tételt az Institutiojában: (1) a tudomány és a nyomában járó technikai fejlődés Isten ajándék az emberek számára (2) és ezeket helytállónak tekinthetjük akkor is, ha nem hívő emberek tárták fel. Szenczi-Molnár Albert 1612-es bibliafordítása előszavában azt írja: „Két könyvet adott Isten Őfelsége az emberek eleibe, melyekből őtet megismerjék és örök életük legyen. Az első könyv az egész világ, a mennynek és földnek ékes épületei, … és ennek a könyvnek annyi betűje van, ahány teremtett állat az égen és a földön … A másik könyv pedig … az egész Szentírás.”

Úgy tűnik, mintha helyére került volna a hit is, és a tudomány is.

A modern kor

A modern kor világképe a „mechanikus világkép”. Ehhez azonban vissza kell nyúlnunk az előbb említett csillagászati felfedezésekig.

Kopernikusz felállított három nagyon fontos tételt: (a.) a mindenség, az égitestek és így a föld is gömb alakú. (b.) az égitestek körpályán mozognak (c.) a föld kettős mozgást végez, egyrészt a tengelye körül, másrészt a Nap körül. Giordano Bruno már arról is beszél, hogy sok Naprendszer létezik a miénken kívül, és ez a sok naprendszer alkotja az univerzumot. Ez idáig rendben is lenne, de hozzáteszi, hogy ezen az univerzumon kívül semmi más nem létezik, tehát ez az univerzum maga Isten. Ez a tökéletes panteizmus: minden isten, tehát isten = világ.

Kepler – aki egyébként mélyen hívő lutheránus teológus volt, és Kálvin úrvacsoratanáról időmértékes verset írt latinul – kiegészíti Kopernikuszt, és felfedezi, hogy a bolygók nem kör, hanem ellipszis pályán haladnak, és megállapítja például, hogy két bolygó keringési idejének négyzete úgy aránylik egymáshoz, mint közepes naptávolságuk harmadik hatványa. Ezek alapján azt tanította, hogy Isten a világot geometriai szabályok alapján alkotta, és – már megint! – a matematika segítségével az ember meg tudja érteni Isten gondolatait, le tudja írni a teremtést.

A XVII. Században René Descartes vitte tovább az európai gondolkodást a mechanikus világkép felé, amikor „Elmélkedések” című főművében azt fejti ki, hogy a világ véges kiterjedt dolgokból (ezek a tárgyak, élőlények) és véges gondolkodó dolgokból (ez az emberi tudat és lélek) áll. Szerinte a világ az emberi ész által ismerhető meg, ami pedig ész-szerűtlen, az nem is létezik.

A következő lépés Isaac Newton kísérleti módszerének alkalmazása, amely minden természettudomány alapvető módszerévé vált, mert egyesítette az addig külön haladó elméleti és kísérleti tudományt. Megalkotta a mechanikára épülő világot a maga törvényeivel, amely minden jelenséget önnön törvényeivel magyarázza, és egy talpalatnyi helyet sem hagy semmi másnak. Ezek a törvények az okszerűség (kauzalitás), a célszerűség (finalitás), az előre meghatározottság (determinizmus), a jelenségek folyamatossága (kontiunitás) és a valóság változhatatlansága (szubsztancia). Végül a tér és az idő abszolút, ez a világ „közepe”, melyhez minden más mérhető és amelyben minden mozgás történik. Mindezekkel együtt Newton sem volt istentagadó, ő Istennek mindezek kezdetét és a feltételek megteremtését tulajdonította.

Charles Darwin 1859-ben kiadja a Fajok eredete című munkáját, 12 év múlva az Ember származását, és ezzel a bennünket körbevevő világ újradefiniálása után megkezdődik az ember újradefiniálása. A világ belső törvényeken működő rendszerét immár az emberre alkalmazza, és kimondja, hogy amiképp a gravitációhoz nincs szükség semmiféle istenre, úgy ahhoz sincs, hogy az ember kifejlődjék akár egy egysejtű élőlényből is. Darwin azonban abban az evolúcióban hisz, amelyet Isten indított el, hogy az élet a véletlen műve, azt a követői vallották, nem ő.

A XIX. század magával hozta a világunkat felépítő részecskék meghatározását és szerepének leírását, a pszichológia tudományának megszületését, amelyben a lélek megnyilvánulásait először az agy tobozmirigyében képzelték el, majd szépen felosztogatták azt a különböző lebenyek között. Immár az embernek nem csak a teste, a lelke, gondolatai, érzései is leírhatók kémiai vegyületekben, vagy megkereshetők a fejének valamelyik négyzetcentiméterében.

Ez a mechanikus világnézet azonban olyan nehéz kérdések elé állította a tőle már régen elszakadt hitet, amelyekkel azelőtt nem kellett szembenéznie. Ha a világban az okság elve uralkodik, akkor hogyan beszélhetünk arról, hogy Isten célja felé halad? Ha a determinizmus uralkodik, akkor hol a helye az ember és az Isten akaratának és döntéseinek? Ha a jelenségek leírható törvényeknek engedelmeskedve történnek, hogyan lehetségesek a csodák? Ha a szubsztancia változhatatlan, az Ige hogyan lehetett testté? Ha az idő és a tér vagy Isten az abszolút?

Mit válaszolhat minderre a hit?

Az első válasz szerint Isten adta meg a világ kezdeti lépéseit, mint amikor az órásmester felhúzza az órát, és az azután magától jár tovább. Ezt a felfogást nevezik deizmusnak. Nem tagadja Isten létét, de csak a világ kezdetén szántak szerepet neki, és a jelen világtól távolt tartják.

A másik lehetőség, hogy Isten a tudomány fehér foltjainak az uralkodója, tehát ahol a tudomány nem illetékes, ott helye lehet istennek.

A harmadik, hogy a hitből mindössze annyit tartunk meg, amennyit racionálisnak tekinthetünk, ami megfelel a tudomány által felépített törvényeknek. Ez vezetett a liberális teológia kifejlődéséhez, amelyben Jézus csak egy szent zsidó, a Vörös-tenger egy nagy szélfuvallat miatt vált szét, ha szétvált egyáltalán, és a Bibliában jó, ha minden második könyvnek az a szerzője, akit mi eddig gondoltunk, és jó, ha a fele igaz annak, amit leírtak. – Mi természetesen most nagyon-nagyon elítéljük ezeket a gondolatokat, de látnunk kell azt az utat, ami idáig elvezetett.

Folytassuk innen legközelebb!

A második részben a hit és a tudomány egymáshoz való viszonyáról lesz szó – különböző modelleket fogunk megnézni és összehasonlítani.

A harmadik részben pedig beszélünk a látszathit és a látszattudomány háromféle viszonyulásáról, és levonunk néhány végkövetkeztetést is.

Hétfőn tehát jövünk a folytatással!

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai, kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló legyen számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehetnek egy közösségben, akikkel szeretnek beszélgetni, és akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve közös dolgokat csinálnak. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program, az 20-30 éve elég volt – de ma már nem! Ha a “testvéreim” között nem lesznek valódi barátaim, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunk számára nem elégséges megtartó erő.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangélizáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot a tréningjeinken, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kellene lelkesítő főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.

A Pokémonok a gyülekezetbe mennek

Nem fogok véleménycikket írni a Pokémon Go-ról – bár roppant érdekes volt egy fél órát szörfölni a neten, és végignézni, hogy felekezettől, kegyességi irányzattól, teológiától, szakmai irányultságtól vagy szimplán vérmérséklettől függően hogyan reagálnak a keresztények erre a legújabb őrületre. De ahogy jeleztem: ez nem véleménycikk.

Mindenesetre ha már oly sok embertársunk rákattant a telefonos pokevadászatra, ahelyett, hogy beszállnánk a felmorajló pro/kontra kórusok érvkavalkádjába, lenne két nagyon gyakorlati ötletem a misszióra.

1.) Ha erről beszél a világ – beszéljünk róla mi is!

A szószékről, a vasárnapi igehirdetésekben, vasárnapi iskolában vagy az ifin.

De ne ítélkezzünk felette, ne akarjuk megmondani a frankót!

Inkább ragadjuk meg a hype felkínálta lehetőséget arra, hogy példázatként használjuk a Pokémon Go-t. Például arra, hogy szembeállítsuk a valóságot, úgy értem a krisztusi valóságot, az Isten-központú világszemléletet és értékrendet egy krisztus-hiányos, isten-hiányos, a-tesitsa, vagyis nem a valóságnak megfelelő világgal. Vagy beszéljünk arról, hogy az emberek mennyi energiát, kreativitást, időt, pénzt ölnek bele olyan dolgok hajszolásába, amelyek csak ideig-óráig tartó élményeket adnak nekik, és elrohannak a valódi értékek mellett. Ahogy okostelefonnal a kezükben elrohannak a barátaik mellett, úgy rohannak el a valódi, hús-vér kapcsolataik mellett, és talán a boldogságot ígérő technológia-mámorukban Isten mellett is. S ezzel máris aktualizálhatunk egy jól ismert igeverset: ne gyűjtsetek magatoknak virtuális kincseket, amelyeket a technológiai haladás úgyis elemészt, hanem gyűjtsetek örökkévaló kincseket… De meg lehet ragadni a Pokémon Go-t teljesen pozitív oldalról is: nézzétek meg, mennyit mennek, kutatnak, áldoznak egy-egy pokémon befogásáért emberek – ugyanígy kellene nekünk is “vadásznunk” a megértett igeverseket, az Istennel való találkozás lehetőségeit. Képzeljük el, ha Isten üzeneteinek “befogására” is lenne egy ilyen telefonos játékunk… vagyis, izé, voltaképpen van is, és még okostelefon sem kell hozzá… Vagy beszélhetünk arról, hogy az istenkereső élet nagyon hasonlít a Pokémon Go-ra: szaladgálunk, útmutató jeleket és üzeneteket keresgélve, hogy ráakadjunk Isten lábnyomaira. Közben szinteket lépünk, amit a Biblia megszentelődésnek hív…

Szóval ezek csak ötletek. Nem akarok én senkit se lebeszélni, se rábeszélni arra, hogy játsszon – arra viszont igen, hogy ha már ennyien játszanak körülöttünk, használjuk fel ezt is arra, hogy Krisztusra mutassunk.

pokestopchurch-599x10242.) A gyülekezet mint pokestop

A játékban vannak olyan speciális helyek, ahol ezek a kis virtuális lények gyakrabban felbukkannak – ezek a pokestopok. Ezek egyrészt a program által generálódnak, és egyfajta kultúrmissziós célzattal a városok nevezetességeihez kötődnek, másrészt természetesen pénzért is lehet ilyet generálni, ez az üzleti modell egyik pillére, amelyből számtalan vendéglátó- és szolgáltatóhely húz hasznot.

Nem egy cikket találtam, amelyben éppen egy templomépület vált ilyen pokestoppá – sőt, olyan (természetesen amerikai és indie, evangléumi) egyházi blogot is többet olvastam, ahol kifejezetten ajánlják, hogy missziós céllal a gyülekezet váljon pokestoppá. Gondoljuk meg: jönnek a fiatalok (és idősek), hogy pár perc erejéig játszanak a telefonjukon – a gyülekezeti épületben, vagy mellette. Ez semmivel nem több vagy kevesebb annál, mint amikor az ifin vagy ping-pong vagy csocsó, vagy focizunk, kosarazunk, és örülünk, hogy elhívhatjuk a barátainkat is, mert így könnyebben jönnek. Egyes gyülekezetekben, ahol pokestop is van, külön szolgálat épült ki a látogató pokémonvadászok fogadására. Megkínálják őket egy kis üdítővel, adnak nekik egy bemutatkozó brosúrát a gyülekezetről, meghívják őket egy evangélizációs alkalomra. Ha már “beesnek” a templomba, miért ne ragadjuk meg az alkalmat arra, hogy beszélgetni kezdjünk velük?

Szóval ez a másik lehetőség: ha már felbukkannak random emberek egy gyülekezet közvetlen közelében, akkor legyünk ott mi is. Nem feltétlenül pokémonokért harcolni, inkább a lelkekért, emberekért, akiknek most még okostelefon van a kezükben, de ha szeretettel fordulunk feléjük, miközben játszanak, egyszer talán a Bibliát is a kezükbe veszik.

A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban. (1Kor 9:20-23)

Érteni, elérni és áthatni

Ahhoz, hogy az egyházon kívül élő embereket elérhessük az evangéliummal, mindenekelőtt értenünk kell azt a világot és kultúrát, amely meghatározza az életüket – voltaképpen mindannyiunk életét, hiszen bennünket sem vett ki Krisztus a saját környezetünkből, “csak” átformált minket abban. Ez egyfajta kulturális érzékenységet jelent, amihez néhány gondolatot hadd osszak meg segítségül:

Légy jelen!

Vagyis légy aktív részese a környezetednek, a világodnak!

Amennyire magától értetődőnek tűnik, annyira nem az – méghozzá két okból is. Egyrészt mert sok évtizedes, talán évszázados teológiai egyszerűsítéssel az egyház mélyen beleültette a hívő emberekbe a gondolatot, miszerint a világ egyenlő a bűnnel, az mindenestől gonosz, és attól el kell különülnünk. Ezért az általános keresztény attitüd az, hogy a világban egyáltalán nem szabad jelen lenni, mert csak “megfertőződünk” ott. Pedig a világ a legtöbb esetben csak szinonimája valaminek a Bibliában: ha “ne barátkozzatok a világgal”, akkor a bűnt szerető és a bűnükhöz ragaszkodó emberek szinonimája – ha viszont “úgy szerette Isten e világot, hogy Fiát adta érte”, akkor az Isten nélkül élő elveszett emberekkel. Ha nem vagyunk jelen az életükben, akkor Krisztus sem lesz – mert pillanatnyilag mi vagyunk a Szentlélek temploma, és Isten csak rajtunk keresztül tud szolgálni feléjük.

Ebből fakad a másik probléma is ezügyben: a mindenkori prédikátorok világ elleni keresztes háborúja kitermelte a keresztény szubkultúrát, amely elkülönül a környezetétől, és ezzel együtt azoktól az emberektől is, akik felé szolgálnia kellene. Nincsenek valós barátságok, tartalmas kölcsönhatások, inkább csak kikiabálunk a templomainkból az utcákra, hogy “hé, gyertek már be, mert mi ugyan ki nem megyünk hozzátok!” A legtöbb missziós képzésen és gyülekezeti tréningen a legnagyobb akadálya annak, hogy egy gyülekezet nem növekszik üdvözülőkkel az, hogy a gyülekezet tagjainak nincs valós és tartalmas, személyes és elkötelezett kapcsolati hálója nem hívőkkel. Vagyis nincsenek jelen mások életében. Sokszor azért mert a szabadidejük nagy részében mindig a gyülekezetben vannak.

Van egy sokszor ismételgetett tantételem, amit nagyon hamar felismertem s megtanultam magam is a misszióval kapcsolatban: a hívő embernek van életterülete, és van munkaterülete. Az életterülete, ahol feltöltődik, a gyülekezet közösségében van, a munkaterülete, ahol szolgál, pedig a világban, a Krisztus nélkül élő emberek között. Az egyház nagy nyomorúsága, hogy ezt a kettőt oly gyakran összecseréljük: élünk a világban, és halálra dolgozzuk magunkat a gyülekezetben.

Tehát légy jelen a világban, a környezetedben élő emberek hétköznapjaiban, a barátságaidban, a szabadidős tevékenységeidben, a szomszédaiddal és munkatársaiddal való tartalmas kapcsolatokban – s akkor lesz esélyed, lesz lehetőséged szolgálni is feléjük. A templomok rejtekéből ugyanis ez sosem lesz túl eredményes!

Légy teológus!

Nem kell mindenkinek Kálvinná, Spurgeon-né vagy Karl Barth-há válnia, nem kell görögöt meg hébert tanulnia – nem erről van szó. De arról igen, hogy ha érteni és szolgálni akarjuk a környezetünket, akkor muszáj nagyon mélyen belegyökerezni a Bibliánkba! Ez a másik olyan pont, ami sokszor előjön a gyülekezeti képzéseken és az állapotfelmérő teszteken: a gyülekezet aktív hívő tagjainak kb. 20%-a olvas rendszeresen Bibliát. Hiányzik a teológiai érettség, amely képes válaszolni a körülöttünk lévő emberek kimondott vagy kimondatlan istenkeresésére, kérdéseire, szükségleteire. Igenis – bizonyos szempontból – muszáj teológussá is felnőnünk, akik már nem a tejnek italával táplálkoznak, hanem a kemény eledelt is emésztik már, és van kialakult, szilárd és biblikus istenképük, önképük, identitásuk, tudják, mi az egyház és mi nem az, át tudják adni az evangéliumot, segítséget tudnak nyújtani a megszentelődés útján a lelki társaiknak. A gyülekezeti közösség annak a helye, ahol a szentek minderre felkészítést kapnak – ahogy sokszor emlegetem a hitmélyítőkön: a gyülekezet nem étterem, ahol a szakács/lelkész minden vasárnapra főz egy finom igehirdetést a gyülekezet tagjainak, hanem főzőiskola, ahol mindenki megtanulja ellátni önmagát és a körülötte élőket.

Légy kezdeményező!

Ezt szakmaibb módon úgy fogalmaznám: légy proaktív! Ez kicsit több, mint a kezdeményezőkészség, bár természetesen az is benne van. A proaktív embernek vannak vágyai és víziói, amik hajtják előre az életét. A proaktív ember addig nem nyugszik, míg ki nem találja, hogyan foghat bele a céljai elérésébe, s azután neki áll cselekedni. Nem vár más parancsára, nem várja a körülmények kedvező együttállását, hanem felelősséget vállal a saját céljaiért és küzd értük.

A keresztény misszió manapság az ilyen proaktív kezdeményező emberek után kiált! Akik nem várják meg, míg valaki betámolyog egy szervezett evangélizációs rendezvényre, hanem naponta imádkoznak a saját barátaikért, és folyamatosan azon agyalnak, hogyan szerethetik őket Krisztus közelébe.

Légy érthető!

Ha bizonyságot tehetsz, ha reagálhatsz egy beszélgetésben, válaszolhatsz egy feltett kérdésre, ha van lehetőséged megnyilvánulni és Krisztusról beszélni, akkor légy világos, érthető, egyértelmű! Ne beszélj kegyes szóvirágokban, amiknek nincs se konkrét tartalma, se a kívülállók számára értelmezhető szókincse. Nem beszélj általánosságokban – nem elég mindenre rávágni, hogy az bűn, érvelj, indokolj, s közben vigyázz nagyon, hogy ne légy lekezelő vagy fennhéjázó, maradj alázatos, beszélj tisztelettel és féltő szeretettel! Nem fontos, hogy mindig nekünk legyen igazunk, nem legyőzni kell a másik embert egy vitában – elég megláttatni vele, hogy van egy másik értelmezési lehetőség is az övén kívül. Bőven elegendő, ha első körben megértik azt, hogy mi miért gondolkodunk úgy, ahogyan. Ha nem éreznék azt, hogy kényszerítjük őket egy intellektuális ugrásra, talán maguktól is átaraszolnának a saját kifogásaikon és kérdéseiken.

Ahhoz, hogy érthető és elfogadható legyen számukra az evangéliumunk, nem elég szuperlativuszokban dicsérni Isten nagyságát – meg kell mutatnunk nekik Őt a saját hétköznapi életünkben is. Ez pedig azt jelenti, hogy bátran beszélhetünk a bukásainkról és kétségeinkről is, őszintén és becsületesen, mert az emberek szuperszenteket nem tudnak és nem is akarnak követni, az ilyenek valóságában már régen nem hisznek, a “szürke szentek” azonban elérhetővé teszik számukra is Isten valóságát.

Szeress!

Ez mindennek az esszenciája. Addig senkit nem fog meghatni az igazságunk és a bizonyságtételünk, amíg nem érzi, nem győződik meg róla, hogy valóban szeretjük őt. Mert Isten – legalábbis ebben a világkorszakban – rajtunk keresztül akarja és tudja szeretni az embert! Amíg az egyház intézmény, szolgáltatóház, a világától elkülönülő spirituális elit, amíg ezt érezteti, vagy csak a viselkedése miatt ezt érzik mások – addig nem lesz képes elvinni Isten szeretetét sem a tőle még távol élőkhöz. Hány és hány igehirdetés hangzik el keresztény szószékekről Isten szeretetéről, kegyelméről, megbocsátásáról úgy, hogy közben személyválogatás, ítélkezés, meg nem bocsátás, közöny vagy megvetés van még a hívő emberek szívében is.

János első levelében olvassuk: “Ne (csak) szóval szeressétek egymást, hanem valóságosan, tettekkel!” Amíg a szeretet csak kegyes szöveg, Isten szeretete nemfog túljutni a falainkon, és nem lesz képes áthatni a környezetünket, a kultúránkat, a körülöttünk élő emberek életét, de még a gyülekezeteinket sem.

glowing bulb among the gray