Ilyenek a nem hívő kortársaink

Mi jellemzi napjaink istenkeresőit – és mit tehetünk mi azért, hogy el tudjuk érni őket az evangéliummal?

(1.) Általában nem érzik az életüket válságban, nem tekintik magukat vesztesnek, értéktelennek, problémásnak. Igazság szerint a nem túl fényes magyar gazdasági és társadalmi helyzet ellenére sem reménytelenek, kiúttalanok, ha vannak is nehézségeik, nem úgy tekintenek saját magukra, mint akiknek zsákutcában van az életük, hanem alapvetően rendben vannak.

Nyilván vannak, akik nem ilyenek, sok ember van valóban nehéz helyzetben, sokan depressziósak – de mégsem ez az átlagember átlagos életérzése. És ez azért fontos, mert a mai gyülekezetek nincsenek felkészülve azokra az emberekre, akik „köszönik szépen, jól megvannak”, akik jól érzik magukat a bőrükben, akiknek vannak barátaik, akik élvezik a munkájukat, akik normális családi körülmények között élnek. A keresztény misszió az áldozatmentalitásra épít, és nehezen tud mit kezdeni azokkal, akik nem áldozatként élik a mindennapjaikat.

Meg kell tanulnunk átfogalmazni a missziós üzeneteinket, hogy ne csak a potenciális öngyilkos-jelölteknek legyen vonzó alternatíva a megtérés, és ki kell találnunk olyan missziós programokat és közösségi alkalmakat, amelyek az egészséges és alapvetően rendben lévő egyének és családok számára is tud adni valami olyan pluszt, amit máshol nem találnak meg.

(2.) Nem tartják és nem is érzik magukat annyira bűnösnek, mint amennyire mi tartjuk és prédikáljuk őket – főleg nem azért, mert ők nem járnak vasárnaponként templomba. A világ számukra nem az „istentelenség fertője” hanem a természetes életközegük, amelyet nem tartanak önmagában bűnösnek. A legtöbb mai embernek van morális értékrendje, különbséget tesz jó és rossz között, de a különbségtételt nem a Bibliából vezetik le, hanem a hétköznapi tapasztalataikból. Már csak azért sem, mert a saját értékrendjük alapján az, hogy valaki keresztény-e vagy sem, egyáltalán nem jelent magasabb erkölcsi minőséget – sőt, az ő erkölcsi normáik alapján sokszor épp mi, keresztények vagyunk bűnösök, például a képmutatás, az ítélkezés, a gőg vagy a fanatizmus miatt.

Egyfelől egy morális-erkölcsi és életmódbeli megújulásra lenne szükség a kereszténységen belül, hogy legyen minőségi jelző a „keresztény” kitétel, bármi előtt is álljon. Másfelől próbáljunk meg az állandó bűn-centrikusság helyett úgy hozzáállni az Isten nélkül élőkhöz, hogy mi az a többletérték, amit a megtérés és a gyülekezeti közösség hozzá tud tenni az életükhöz.

(3.) Nagyon ritkán fognak megfelelni a „keresztény” elvárásainknak. Mert alapvetően nem akarnak olyan elvárásoknak megfelelni, amelyek szerintük feleslegesek vagy értelmetlenek. A legtöbb mai ember nem érti, miért kellene a nyári hőségben öltönyt vennie és feleslegesen izzadnia ahelyett, hogy kényelmesen és könnyeden öltözhetne, nem érti, miért kellene felnőtt emberként másokkal számára ismeretlen énekeket énekelnie, holott szinte soha nem szokott hangosan énekelni, vagy miért menne el másodszor is egy olyan „előadásra” (istentiszteletre, de ezt egy látogató így tekinti), amely egyáltalán nem volt számára sem érdekes, sem tartalmas, sem személyes – hiszen el sem tudja képzelni, hogy egy pocsék filmre ugyan minek ülne be még egyszer a moziba.

De ez nem azt jelenti, hogy semmilyen elvárásnak nem hajlandóak engedelmeskedni. Aminek látják a létjogosultságát, az értelmét, a hasznát és a vonzását, annak szívesen. Az a baj, hogy a mai kereszténység ebben is sokszor hibázik: olyan dolgokat várunk el, amiket nem kellene, és olyanokat nem, amiknek pedig szívesen engednének az emberek.

Ha pozitívak a benyomásai, akkor pedig nem lesz belőle azonnal rendszeres látogató. A mai embereknek túl sokat kell dolgozniuk, és a kevéske szabadidejüket túl sok felé szeretnék szétosztani. Ahhoz a legtöbb ember számára időre és komoly fejlődésre van szüksége, hogy alkalmi gyülekezetlátogatóból vagy akár megtérőből rendszeres és szolgálatokat is vállaló gyülekezeti taggá váljon.

De nem baj, ez így természetes! Ne erőltessük, ne sürgessük vagy manipuláljuk őket – hagyjuk, hogy a Szentlélek érleljen meg bennük minden döntést. És ha nem kihagynak pár vasárnapot is, ne azzal köszöntsük őket legközelebb, hogy „Hol voltál testvérem, Isten nagyon hiányolt az istentiszteletről!”

(4.) A legtöbb ember nem tartja magát ateistának! Sérti őket, ha elmennek egy gyülekezetbe, vagy csak egy hívő ismerősükkel beszélgetnek, és rögtön azzal szembesítik őket, hogy mivel ők nem keresztények, nekik nincs is lelki-szellemi életük, nem is tudhatnak semmit Istenről, nem értenek semmit a kereszténységből. A 21. század sokkal spirituálisabb, mint amilyen a 19. vagy 20. század volt. A legtöbb kortársunk igenis szokott gondolkodni és beszélgetni másokkal Istenről, vallásról vagy hitről – ne kezeljük őket magától értetődően spirituális analfabétákként, mert ez csak rombolja a kialakítható bizalmat és szimpátiát közöttünk. A „komoly” hívő keresztényeket amúgy is túl gyakran tartják idegesítően arrogánsnak és gőgösnek a nem hívők.

Ha beszélgetünk nem hívőkkel, először mindig kérdezzük és hallgassuk őket, ahelyett, hogy rögtön rájuk öntenénk a Római levél exegézisét! Vegyünk egy nagy levegőt – és fogjuk be a szánkat! Ha előbb hallgatjuk egy ideig a beszélgetőpartnerünket, nem fogjuk olyan dolgokkal traktálni őt, amit már úgyis tud, ami nem érinti, vagy ami nem érdekli őt, hanem olyan módon fogalmazhatjuk meg az evangélium üzenetét, amely az ő életéhez és gondolataihoz a legtermészetesebben kapcsolódhat. Csak ne mi akarjuk kitalálni az ő életét és gondolatait!

(5.) Nem egyértelmű számukra, mit is jelent a „keresztény” kifejezés – pontosabban hogy mi milyen jelentéstartalommal használjuk. Tisztában vannak az alapelvekkel, a kultúrával, a vallásossággal, nálunk a kereszténységre ráadásul egyre jobban rátelepszik a konzervatív jobboldal politikai retorikája is – de egyáltalán nem biztos, hogy azt értik alatta, amit mi értünk és szeretnénk kommunikálni. Éppen ezért érdemes letisztázni már az elején, hogy amikor ezt a szót használjuk, mi mire gondolunk és hogyan értjük, ne legyen ebből félreértés.

Ugyanez igaz az egyházra, a vallásosságra és a gyülekezetre is. A tradicionális katolikus vallásosságtól az ATV által sugárzott Vidám Vasárnapig mindenről van némi információja ma már szinte mindenkinek – és túl nagy a „keresztény kínálat” ahhoz, hogy azonnal el tudjanak helyezni bennünket a palettán. Vagyis bár van egy átfogó képük a mai magyar kereszténységről – fogalmuk sincsen, hogy mi éppen hol vagyunk ebben a képben.

A gyülekezet tagjait, különösképpen a missziós alkalmakon résztvevőket, vagy evangélizációs programok előtt akár mindenkit érdemes „megtanítani” arra, kik is vagyunk, és ezt hogyan tudja érthetően elmondani azoknak, akik nem a gyülekezet tagjai.

FOLYTATJUK!

A cikk második részre itt olvasható!

6 válaszok
  1. gambler
    gambler says:

    Minden tiszteletem a cikkíróé, de ez most komoly?!
    Még mindig a jó régi trükk, bűntudattal gyűjtsünk nyájat…
    Ha nem azt csinálják, amit ÉN mondok, majd Isten jól megbünteti őket…
    Ja azt elfelejtettem mondani, hogy Isten ÉN vagyok. :)
    SZVSZ: a vallás egy fertőzés.

    Van pár kérdésem, ezekből kettőt felteszek:
    Mit jelent az, hogy áldozatmentalitás?
    Aki nem depressziós az nem keresztény?

    Válasz
    • apcsel29
      apcsel29 says:

      Hm, nem egészen értem ezt a hozzászólást – de biztos az én hibám.

      A két kérdésre a rövid válaszaim:

      1.) az áldozat-mentalitás azt jelenti, hogy mindig mindenért mást teszek felelőssé, és magamat áldozatként látom. Sokan vannak ilyenek – de sokan biztosan nem így élik az életüket, én erre utaltam. A nem hívők közül is sokan felelősséget vállalnak az életükért, legyen az bármennyire is problémás – így nem igénylik azt, hogy valaki megmentse őket.

      2.) a cikkben sehol nem említettem a depressziót – mivel az teljesen független attól, hogy valaki keresztény-e, vagy sem.

      Válasz
    • apcsel29
      apcsel29 says:

      Bocsánat, tényleg… de akkor sem a kereszténységgel összefüggésben. Azt akartam hangsúlyozni, hogy nem csak azoknak van szükségük Istenre, akik bajban vannak – mert sokan egyáltalán nem érzik így, vagy egyáltalán nincsenek bajban, hanem normális és boldog életet élnek. Sok ilyen nem hívő embert ismerek. És sok gyülekezet vagy evangélizáló atyafi nemigen tud mit mondani az ilyen embereknek, mert a hagyományos kereszténység arra szocializál, hogy Istenre a nyomorúságban van fogadókészség, így nincsenek “stratégiáink” a nem nyomorgó kortársaink megszólítására. Másképpen fogalmazva: “könnyebb” reményt nyújtani azoknak, akik reménytelenek és kétségbeesettek, mint azoknak bebizonyítani, hogy szükségük van Istenre, akiknek látszólag nincs szükségük rá ahhoz, hogy jól érezzék magukat a saját bőrükben.

      Az áldozat-mentalitás pedig alapvetően negatív értelmű viselkedésminta – mivel mindig mást és másokat okol a problémákért, szükségszerűen másoktól vár megoldást és segítséget is. Megintcsak, könnyebb az ilyen áldozat-típusú embereknek evangéliumot hirdetni, mert ők nyitottabbak mások segítségére – azonban sokan nem ilyenek, nekik másképpen kell, mint ahogy megszoktuk, mert – más szempontból, mint az előbbiek – de úgy érzik, nem szorulnak másvalaki segítségére, így Istenére sem. Azonban őket is meg kell és meg is lehet szólítani az evangéliummal, csak más retorikát, más üzeneteket, más kereteket kell adnunk hozzá.

      Válasz
  2. gambler
    gambler says:

    Azt gondolom sokszor jobb békén hagyni ezeket az embereket.Jézus nem erőlteti magát senkire, ezt emberek teszik tévesen. A lényeg, hogy meggyógyuljanak az mindegy, hogy kinek a közreműködésével. Aki nincs ellenünk az velünk van…
    Én sem járok minden héten templomba, de van egy közösség ahol otthon vagyok. Azt gondolom a hangsúly a hiten van és nem a valláson.

    Válasz

Szóljon hozzá Ön is!

Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?
Írjon bátran, és válaszolunk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.