Bejegyzés

Hol van a hús?!

Nagyon ambivalens érzéseim vannak a reklámokkal kapcsolatban. Egyrészt gyűlölöm őket, mert bosszantó módon tolakodnak be a személyes terembe. Szerencsére nincs tévénk, így leginkább csak a neten találkozok velük, és a mindent ellepő óriásplakátok révén. Másrészt viszont értem, hogy szükség van rájuk, mert ingyenebéd sehol nincs, és mindenki szeretné minél több embernek elmondani, amit fontosnak tart. Ráadásul részben én is ebből élek, hiszen a honlapok is reklámhordozók, amiket készítek, és tervezünk már több óriásplakát-kampányt is. De azt is sokszor kifejtettem már, itt a blogon és a képzéseinken is, hogy voltaképpen mindenki értékesítő, aki meg akar győzni egy másik embert az igazáról. Nap mint nap adjuk el a saját személyes üzeneteinket, reklámozzuk a saját igazságainkat és céljainkat.

Amennyire utálom a tolakodó és fantáziátlan reklámokat, annyira szeretem az igazán  jókat. A tréningjeinket sokszor előkerül egy-egy, mert vannak olyan reklámok, amelyekből sokat lehet tanulni. Ilyen ez is:

Ez egy 1984-es hamburger reklám: óriási zsömle, benne egy parányi húsdarab, és az amerikaiak Lenke nénije aranyosan hajtogatja, hogy “Hol vana  hús?!”

Mai szemmel végtelenül egyszerű ez a reklámfilm, sehol egy CGI, sehol egy szuperlativuszokban ömlengő szalagcím, nincsenek ígéretek, hogy ez a legjobb, legnagyszerűbb, legolcsóbb… A narrátor végtelenül egyszerű dolgokat mond: A legtöbb hamburgeresnél óriási a zsemle, de kicsi benne a hús! A Wendy’s Single több húst tartalmaz, mint a Whopper vagy a BigMac!

Tehát nem arról szól a reklám, hogy ez a hamburger a legfinomabb, vagy ebben van a világ legnagyobb húspogácsája. Az ilyen ömlengésnek úgysem hinne senki. Egy dolgot állít: nagyobb, mint a másik kettő, amit meg is nevez.

Innentől kezdve ennek a reklámnak van egy hihetetlenül bátor üzenete: TESSÉK KIPRÓBÁLNI! Hasonlítsd össze, mérd le, ellenőrizd le!

Ez a reklám felhívás keringőre: ha nem igaz, amit állít, akkor a reklámozó saját magát üti ki, az felér egy hatalmas költségvetéssel megreklámozott üzleti öngyilkossággal. Nyilván pontosan tudják: amit állítanak, az igaz, bárki ellenőrizheti. Nem túlozzák el a valóságot, nem mondanak teljesíthetetlen ígéreteket, nem állítják objektív igazságnak azt, ami minden ember számára mást jelent – viszont amit mondanak, az tényszerű, vállalható, megérthető és vállalható. És ebből fakad egy átütő magabiztosság: ezt tudom adni – de azt valóban meg is kapod! Kétség nélkül. Vita nélkül. Bizonytalanság nélkül.

Ez a magabiztosság és bátorság nagyon  hiányzik a mai kereszténységből. Hiszen mi is értékesítők vagyunk: minden vasárnapi istentiszteleten, minden bizonyságtétellel, minden hitvallással értékesíteni próbáljuk az evangéliumot, Jézus Krisztus személyét, az Istennel való közösséget. Reklámozzuk a keresztény élet “hasznát”, a természetfeletti világ valóságosságát, a gyülekezeti közösség teljesen másmilyen voltát.

De vajon hozzá merjük-e mondani, amit ez a hamburgeres reklám: hogy tessék kipróbálni, ellenőrizni, megmérni, letesztelni?! Isten létezik. Csodák vannak. A kereszténység működik. A keresztény életforma tényleg teljesen más, mint a nem keresztény. A keresztény emberek tényleg mások, mint az Isten nélkül élők. A gyülekezethez fogható emberi csoportosulás nincs több a világon. Krisztus kiteljesíti az életünket. Nem félünk a haláltól, mert legyőztük.

Pont.

Tessék eljönni és ellenőrizni!

De vajon elég meggyőzőek vagyunk?

A Dixit és az evangélium

Akik ismernek, tudják, hogy néhány éve a társasjátékozás az életem központi részévé vált. Rengeteget játszunk, és naponta éljük át, milyen hatalmas közösségépítő ereje van a közös játéknak, akár családon belül, a házastársak vagy a szülő-gyermek kapcsolatban, akár a baráti-ismerősi kapcsolatokban. Végre ez egy igazán tartalmas “hobbi”, amely kikapcsol a mindennapok rohanásából, amely feltölt, tanít és fejleszt, ami örömöt ad, s amely által rengeteg új barátot találtam, és egy olyan nagyszerű “szubkultúrát”, amelyben az önzetlenség, az elfogadás, a bizalom, a segítőkészség már a keresztény-gyülekezeti-testvéri közösségekben tapasztaltakhoz hasonló. Az elmúlt években magam is elkezdtem társasjátékokat tervezni, meg is nyertem egy komolyabb tervezői versenyt, így az első játékom elvileg szeptemberben a boltokba kerül. Már három társasjátékos klubot működtetünk, s egyre inkább meggyőződök arról, hogy ez egy olyan lehetőség, amely többek között a gyülekezeti kultúrában is nagyon hasznos és építő lehet. De ne a Ki nevet a végén? vagy a Monopoly színvonalú játékokra gondoljatok, a társasjátékozás ugyanis hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt 10-15 évben, s ma már a minőségi szabadidő eltöltésének egyik legtrendibb módja. Sorra nyílnak hazánkban is a társasjátékos klubok, a board game cafék, és ma a társasjátékozás “menő” dolog, nem is csak a fiatalok között, hanem minden korosztályban.

Szívesen ajánlom figyelmetekbe egy másik cikkemet, amit a társasklubunk honlapján tettem közzé, és azokról az általános kifogásokról és félreértésekről szól, amelyek a társasjátékokról sokszor az emberek eszébe jutnak. Érdemes elolvasni :)

Most pedig hadd mutassak be egy nagyon népszerű, egyszerűen megtanulható, kifejezetten közösségépítő és ráadásul könnyen beszerezhető játékot, amelyet akár “keresztényre tematizálva” is játszhatunk.

Ez pedig a Dixit.

A játék gyönyörűen és okosan kidolgozott képeket tartalmazó, nagy méretű kártyákból áll, amelyekből minden játékos kap hatot. Minden körben van egy “mesélő”, aki kiválaszt egyet a kezében lévő kártyák közül, és mond róla valamit, általában egy szót vagy mondatot, majd lefordítva az asztal közepére teszi. Ezután mindenki kiválasztja a saját kezében lévő lapok közül azt, amelyik a legjobban ráillik a mesélő mondatára, és lefordítva az összes többi játékos is beteszi a kupacba a saját kártyáját. Aki nem játszott még Dixitet, valószínűleg nehezen hiszi el, hogy bármit is mondott a mesélő a saját képéről, szinte biztos, hogy mindenkinek lesz legalább egy olyan lapja, ami szintén  illik az elhangzott mondathoz. Mert ennyire jók a képek, komolyan! Ha mindenki berakta a saját lapját, összekeverjük a középre tett lapokat és felfordítjuk őket, majd minden játékos megpróbálja kitalálni, melyik volt a mesélő lapja.

A mesélő kihívása az, hogy olyan mondatot mondjon a képéről, ami nem túl magától értetődő, mert ha mindenki kitalálja, melyik volt az övé, akkor ő nem kap egy pontot sem. Ha viszont annyira elvont dolgot mond a saját képéről, hogy senki nem találja ki, mert mindenki más valaki más lapjára szavaz, akkor se kap pontot. A mesélő csak úgy jön ki jól, ha olyan sokféleképpen értelmezhető mondatot tud mondani, amit van, aki kitalál, és van, aki viszont nem. A többieknek pedig azért érdemes minél jobb lapot tenni a mesélő mondatára, mert mindenki játékos után, aki a mesélő lapja helyett a miénkre szavaz, mi is pontokat kapunk.

Hadd mutassak néhány példát rá – rögtön “keresztény” kivitelben. Mert a kártyák annyira sokszínűek és okosak (ezt nem tudom másképp fogalmazni), hogy mindegyikbe rengeteg dolgot lehet belelátni, s akár így megtematizálhatjuk is az egész játékot (mi szoktunk ilyet csinálni). Ilyenkor a játék elején kikötjük, hogy a mesélőnek – a mi esetünkben például – mindig valamilyen kereszténységgel, Bibliával, Istennel kapcsolatos dolgot kell mondania. És talán megdöbbentő, de így is nagyon jól működik a játék.

Íme, néhány példa, és a hozzájuk társítható kártyák közül néhány:

(Előbb a mesélő szava vagy mondata, majd alatta a hozzá kirakott kártyák – tessék kitalálni, melyik volt a mesélőé…)

“Ilyen az ember Isten nélkül…”


[Best_Wordpress_Gallery id=”1″ gal_title=”Dixit-1″]

“Kísértés”


[Best_Wordpress_Gallery id=”2″ gal_title=”dixit-2″]

“Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme…”


[Best_Wordpress_Gallery id=”3″ gal_title=”dixit-3″]

Néhány link a végére…

Korábban már írtam a blogon egy cikket a társasjátékokról, és a társasjáékos klubok missziós lehetőségéről, emlékeztetőül itt a linkje.

Ha szívesen megismerkednél még néhány társasjátékkal, rövid játékbemutatókat találsz a fentebb már belinkelt honlapunkon – amit ide kattintva is elérhetsz.

Ha megtetszett a Dixit, két webshopot szívesen ajánlok, ahonnan beszerezheted:

Gémklub | mall.hu

Egy marketinges lecke evangélistáknak

Létezik egy elég általános szabály, törvényszerűség vagy alapelv, amelyet mind a marketingeseknek, mind az értékesítőknek a legtöbb tréning elején el szoktak mondani: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk egyszerre mindenkit elérni! A leggyakoribb és legnagyobb erőforrás pocsékolás oka az a tévhit, hogy a nagy számok törvénye mindig bejön – vagyis minél több embert érünk el, annál hatékonyabbak leszünk. Csakhogy ez tévedés.

Az a bizonyos lecke így szól: az emberek 90%-a nem vevő ránk. Lehet, hogy nem ér rá, rossz a kedve, máshol jár az esze, nem vagyunk szimpatikusak neki, éppen most nem érzi szükségét annak, amit kínálunk neki, nem bízik bennünk, stb. stb. Ezerféle indokot lehetne mondani, miért, a lényeg, hogy nem vevő. Ez van. Hiába is győzködnénk őket, teljesen felesleges lenne a rájuk szánt idő. És ennek akkor van igazán  jelentősége, ha belegondolunk abba, hogy van egy óránk, amit bizonyságtételre tudunk szánni, és egy teljesen elutasító ember erőszakos térítgetésére fordítjuk, és emiatt nem jut időnk arra, aki viszont “készen állt” volna arra, hogy meghallgasson minket.

Aztán van az a bizonyos 1%, akiknek az arcukra van írva, hogy meg lehet szólítani őket, és mindegy is, mit mondunk nekik, már az első pillanatban megnyertük őket. Az ilyen emberek nincsenek sokan, de egy tapasztalt értékesítő azonnal kiszúrja őket. Ők a “könnyű célpontok” – rájuk azért nem kell sok energiát fordítani, mert nekik a kicsi is bőven elég. “Elő voltak készítve” – kár is túlragozni.

És van a maradék 9% – akiket a marketingesek “lehetséges vevőknek” neveznek. A lecke pedig úgy szól, hogy ha jól akarunk sáfárkodni az erőforrásainkkal, akkor az összes időnk és energiánk 80%-át erre a 9%-ra fordítsuk – a maradék 20 mehet mindenki másra.

A missziómunkánkat mindig a lehetséges megtérők csoportjára kell fókuszálnunk! Kell egyfajta józan céltudatosság, hogy a meddő vitatkozásokat pillanatok alatt lezárjuk, nehogy miattuk szalasszuk el azokat, akiket Isten előkészített a velünk való találkozásra.

Hogy kik a lehetséges vevők? Ez missziós szolgálatonként és bizonyságtevő egyénenként más és más. Azok, akikkel szót tudunk érteni, mert hasonlóak a körülményeink, a gondolkodásunk, mert ismerjük és értjük őket, mert hitelesek vagyunk számukra, mert “felkészültünk belőlük”… Lassan tényleg végére érek a Gerilla evangélizációs tréninganyagnak, abban sok szó lesz erről. De az egészen biztos, hogy nem az utcán siető “vadidegenek” között kell őket keresni, hanem a baráti körünkben, a mobiltelefonunk címjegyzékében vagy a facebookos ismerőseink között.

Tehát nem tudunk mindenkit és bárkit elérni az evangéliummal. De ez nem is a mi dolgunk. A “mindenki” és a “bárki” Isten, az evangélium és az egyház számára létező kategóriák, nem a miénk. A miéinknek mindig van nevük, foglalkozásuk, és általában valamilyen valós kötődésük hozzánk. Azokat pedig, akik ezen a körön kívül esnek, hagyjuk meg nyugodtan az ő ismerőseiknek. Isten majd megtalálja a hozzájuk közel eső evangélistát!

A túl könnyű megtérésről – ha van ilyen egyáltalán

Aki részt vett már olyan missziós programban, ahol a személyes tanúságtétel és evangélizáció fontos szerepet játszott, a megannyi nehéz és rázós beszélgetés között valószínűleg találkozhatott olyanokkal is, ami szinte megdöbbentően “sima ügy” volt. Vannak olyan emberek, akik túl könnyen és túl gyorsan megtérnek. És most nem arról van szó, hogy az illető a saját élethelyzete vagy problémái, a Szentlélek munkája, más keresztények “előkészítő” munkája nyomán “megtérésre kész” állapotban van, és mi “csupán” learatjuk mindazt a munkát, amit mások, sokan vetettek az életébe – hanem amikor “gyanúsan” gyorsan lesz valaki buzgó keresztény.

Ez a missziómunka egy speciális helyzete – azoknak az embereknek az egyik csoportja, akikkel a személyes evangélizációs szolgálatunk során találkozhatunk. A Gerilla evangélizációs tréninganyagban hét ilyen csoportot mutatunk be az istenkeresőkről szóló fejezetben – most egy részletet hadd osszak meg ebből, ami kifejezetten a “túl könnyen megtérőkről” szól. A teljes tréninganyag pedig hamarosan végre elérhető lesz!

Gerilla evangélizáció – részlet

A tetszeni vágyás fázisában vagy állapotában lévő „vevők” – legyen szó bármilyen termék vagy ideológia értékesítéséről, tehát pl. az evangélium átadásáról is – általában nyitottak, szívélyesek, barátságosak. De éppen ez a talán túlzó önmegadás, a folyamatos bólogatás az érveidre, a neked való megfelelés vágya az, ami mögé elrejtik a valódi érzéseiket és gondolataikat.

Az ilyen emberek túl könnyen és túl simán mondanak igent – szinte mindenre. Ez azonban egyrészt az értékesítő szempontjából óriási kísértés – különösen az Istennel való kapcsolat „értékesítésénél”, másrészt a vevő szempontjából óriási veszélyforrás, mert meggondolatlanul, felelőtlenül, elkötelezettség nélkül mond igent valamire, ami azután csalódást fog okozni neki. És bár rövid távon az ilyen vevő a legkényelmesebb és „legolcsóbb” ügyfél, hosszú távon azonban pont náluk van a legnagyobb lemorzsolódás és a legtöbb probléma. Tehát könnyű megszerezni – de nagyon nehéz megtartani őket.

Mire érdemes figyelni értékesítés, vagyis az evangélizálás folyamata közben?

Ha azonosítottuk, hogy beszélgetőpartnerünk ebben a fázisban van, és alapvetően nekünk akar megfelelni, a legtöbb esetben Isten helyett is, akkor nekünk magunknak kell mesterséges akadályokat görgetnünk a túl könnyen jövő döntések elé. Természetesen vannak olyan szituációk, amelyeket isten olyannyira előkészített már, hogy mi gyakorlatilag csak learatjuk azt a gyümölcsöt, amit Isten sokak talán sok éves missziómunkája által közvetlenül vagy közvetve elvetett beszélgetőpartnerünk életébe. Nem az ilyen esetekről van most szó! Hanem arról, amikor a könnyű és gyors döntés – vagy épp a döntés folyamatos halogatása mögött egyértelműen a felelőtlenség, a felelősség felvállalásának hárítása áll. Nem válhatunk olyan elvtelen és szenvtelen értékesítőkké, akik autót sóznak rá valakire akkor is, amikor még jogosítványa sincsen az illetőnek. Még akkor sem, ha ő jön hozzánk autóért! Mert nem tehetjük ki sem őt, sem az összes többi embert annak, hogy a könnyen megszerzett autójával az illető balesetet okozva vagy önmagában, vagy másokban kért tegyen. Ilyenkor egyszerűen nincs jogunk autót eladni – akkor értékesítsünk előtte jogosítványt neki!

Ugyanígy van ez lelki téren is. Ne mondjuk valakinek azt, hogy „megtértél”, amikor pontosan tudjuk mi is, ő is, hogy még csak meg sem értette az evangélium lényegét, amikor tudjuk, hogy nincs felvállalt elkötelezettség a döntés mögött, amikor tudjuk, hogy ez csak a gyors kipipálása az éppen folyó beszélgetésnek. Ilyenkor ne engedjünk lezárni egy olyan folyamatot, ami egyértelműen nincs lezárva. A „mesterséges akadályoztatás” azt jelenti, hogy addig szembesítjük az illetőt a döntésének következményével, a megtérés árával, míg egészen biztosak nem leszünk abban, hogy megértette, és mindezt felvállalva még mindig kell neki Krisztus. Sokkal jobb egy sok időbe, vitába és tusakodásba kerülő, nehezebben megszülető, de átgondolt és felelős elköteleződés, mint egy komolytalan és súlytalan gyors „megtérőima”!

A másik szélén ennek az állapotnak a döntések folyamatos elodázása áll.  A halogatás mögött – ebben az állapotban! – soha nem ténybeli bizonytalanság vagy őszinte kételkedés áll, hanem kapcsolati bizonytalanság és kétely! Ez nagyon lényeges különbség! Az illető ugyanis azért nem mer sem határozott igent, sem határozott nemet mondani, mert nem tudja, hogy a döntése hogyan fogja érinteni a közöttünk lévő személyes kapcsolatot. Ne feledjük: ő ebben a fázisban alapvetően nekünk akar megfelelni, így számára a nagy kérdés az, hogy mi hogyan fogunk reagálni a döntésére, és hogyan folytatódik majd a közöttünk lévő kapcsolat. Ebben bizonytalan valójában, és ez okozza a döntések halogatását.

Ebben az esetben két dolgot tudunk tenni. Először is pontosan mondjuk el neki, hogy a döntése mit fog jelenteni a kapcsolatunkban. Beszélgessünk vele akár részletekbe menően mindkét scenarióról: hogy mi fog megváltozni, ha elfogadja – és arról is, hogy mi lesz, ha elutasítja az evangéliumot. Beszéljünk neki a gyülekezeti élet mindennapjairól, akár a nehézségeiről és kihívásairól is őszintén, és mondjuk el azt is, hogyan fogunk mi őreá tekinteni, ha mégis elutasít, fogunk-e ettől függetlenül is találkozni, beszélgetni vele. Ha pedig bizonyosak vagyunk afelől, hogy az evangélizációs folyamat elért arra a szinte, amikor már minden feltétel megvan a döntés meghozatalához, akkor legyünk határozottak, és vezessük el a döntésig, bármi legyen is az az adott élethelyzetben. Tartsuk észben, és nyugodtan mondjuk el neki is: ez a jelenlegi döntése lesz Isten keresésére, annak a folyamatnak a végén, amin végigvezettük. Ha mégis elutasítja az Istennel való megbékélést most, akkor legyen tudatában annak, hogy Isten ezt nem egy végérvényes, hanem egy pillanatnyi nemnek fogja tartani, és később bármikor lesz lehetősége megváltoztatni a mostani döntését. És ha mi, értékesítők, evangélisták valóban megtettünk mindent azért, hogy az illető célba is érjen, akkor jó, ha tudjuk, és akár el is mondjuk neki is, hogy bár később is lehet Istenhez eltalálni, de most biztosan könnyebb lenne, mint enélkül a folyamat nélkül, talán egyedül, saját erőből.

A tetszeni vágyás fázisában lévő ember tehát vagy túl könnyen, vagy túl nehezen hoz döntést – mindkét esetben a határozottság és a felelősségérzésre való apellálás tud segíteni.

(Eddig a részlet. Természetesen ennek van előzménye és van folytatása is – most csupán egy gondolatot emeltünk ki ebből a témából!)

Mi a véleményed erről?

Létezik ez a probléma? És hasznos egyáltalán, ha ilyen megközelítésből is tanulunk a misszióról?

Evangélizáció férfiaknak

Már többször írtam arról, hogy a nyugati kereszténység mennyire elnőiesedett stílusjegyeiben, és hogy miért érdemes, illetve hogyan lehet elérni a férfiakat az evangéliummal.

Pár korábbi bejegyzés ezzel kapcsolatban (csak az ismétlés kedvéért):

Most jöjjön néhány gyakorlati tanács, kifejezetten férfiakat megszólító evangélizációs alkalom vagy klub szervezéséhez, a Tom Greene és Darian Amsler által idén tavasszal megtartott National Men’s Ministries Leadership Conference-ről – a saját tapasztalataimmal kiegészítve:

1. Férfias környezet: erre az alkalomra (legalább) vegyük le csipketerítőt, a galambokat a falról, vigyük ki a virágokat!

Íme néhány fotó a konferenciáról – amelyen kifejezetten törekedtek arra, hogy modellezzék a helyi gyülekezetekben tartott férfi-alkalmakat:

[nggallery id=1]

2. Jó témaválasztás: olyan dolgokról beszélj férfiaknak, amelyek megerősítik őket férfiúi elhívásukban, családfői szerepükben. A téma legyen aktuális, gyakorlatias, konkrét, kihívást jelentő – és nem utolsó sorban férfias!

Néhány igazán férfias bibliai történet, amellyel evangélizálhatunk férfiaknak:

  • Dávid és Góliát – esélytelen küzdelemből győzelem
  • Dániel három barátja a máglyán – bátorság, elkötelezettség, kiállás a hitünk és identitásunk mellett
  • Jézus kikergette az árusokat a Templomból – ilyen elszántsággal kell rendet rakni a saját életünkben is!

3. Kezdés: a férfiak szeretnek nevetni! A kezdés legyen egy ütős, színvonalas és humoros jelenet, esetleg egy videóklipp, filmrészlet, amelynek a csattanója vagy tanulsága egyből beviszi őket a téma mélyébe! Fontos a kivitelezés: ha jelenetet adtok elő, akkor nem papírról olvassuk, hanem olyan vérprofin és komolyan adjuk elő, mintha Beugrót néznénk!

Csak egyetlen példa erre (angolul tudóknak – de ha nem is megy, a “minőség” miatt érdemes megnézni):

4. Zene, dicsőítés: a férfiak számára nem hangsúlyos! Ne vigyük túlzásba, és ha már énekelünk, akkor figyeljünk a dalok hangmagasságára, hogy ki tudják énekelni, és a szövegére, hogy annak legyen azért mondanivalója is!

5. Imádság – Legyen hangos és erőteljes, hogy a terem hátsó soraiba is hallják a hangunkat! Férfiak között ne dünnyögjünk az orrunk alatt! Imádkozzunk röviden, személyesen, konkrétan és örömmel! A cirkalmas kánaáni szlenget pedig felejtsük el!

Egyik kedvenc imádságom a Youtube-ról (angolul tudóknak):

5. Időkeret – az elején közöljük, meddig fog tartani, és aztán tartsuk be, amit mondtunk! A hölgyek sokkal tovább tudnak csöndben hallgatni, mint a férfiak, erre figyeljünk. 30-60 perc bővel elég.

ZÁRSZÓ

Ezek természetesen elsősorban “technikai” tanácsok. Isten Lelke szabadon munkálkodik, az ilyen keretek önmagukban úgysem hoznak áttörést. Azonban a tartalmat mindig a megfelelő formába kell önteni ahhoz, hogy fogyasztható legyen, ez pedig már a mi felelősségünk. Mint az arany alma az ezüst tányéron. Ha már imádkoztunk, felkészültünk, a hitünkkel hegyeket mozgatunk – ne az ilyen “apróságokon” hasaljunk el. Mert mindig lesznek olyanok, akiknek ezek igenis nagyon sokat számítanak! Ezért figyeljünk rájuk (is)!

Esetleg egy nyári szombat este a férfiaknak a gyülekezetben?!

Hogyan beszéljünk a pokolról kortársainknak?

Egyáltalán beszéljünk róla?!

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké).  Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

– beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

– de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

– és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!