Bejegyzés

Élet a generációs szakadék két partján

Készül a generációs képzési anyagunk alapjául szolgáló könyvünk, amely mint mindig, ezúttal is egyre csak bővül és mélyül, s emiatt kicsit csúszik is (március közepe helyett a hónap végére fog megjelenni). A következő két hétben néhány részletet fogok megosztani belőle, részben hogy legyen miről itt a blogon közösen gondolkodni, esetleg beszélgetni is, részben pedig “reklámozási” céllal, hogy lássátok, mire is lehet számítani majd a teljes anyagban.

Következzen tehát egy rövid részlet a generációs változások történeti áttekintéséből:

(…)

A második demográfiai átmenet elmélete Dirk J. Van De Kaa holland kutató 1997-es tanulmányából származik. Mivel nagyon érzékletesen kezdődik ez a tanulmány, a tudós kiinduló élményének leírását hadd másoljam be ide, mert ezzel az életérzéssel a felnőtt generációk tagjai közül sokan találkozhattak már:

„Múlt nyáron a legtöbb hollandhoz hasonlóan, aki vakációzni indul Franciaországba vagy Portugália déli részére, Belgiumon haladtam át. Rögtön a határ mellett egy hatalmas hirdetőtábla vonta magára a figyelmet. Egy vonzó nőt ábrázolt, a kép alatt a szlogen, amit valahogy így fordíthatnánk: „Gyorsan vezetni legalább olyan ostoba dolog, mint gyorsan szeretkezni.” Annyira elcsodálkoztam, hogy szinte lesodródtam az útról. Ki találhatta ezt ki? – ámuldoztam magamban. Ki egyezett bele ebbe az ötletbe, és helyezte el ezeket a táblákat az autóút mentén? Ki ez a lány a plakáton, és hogy történhetett ez meg éppen Belgiumban? Azóta megtudtam, hogy a táblát a Belga Közlekedési Biztonságért Felelős Legfelsőbb Tanács helyezte el, és a tizenéveseket célozta meg ezzel az okos üzenettel: valóban bölcs dolog-e a gyors hajtást a férfiasság bizonyítékának tekinteni? (…) Ez a plakát azonban (akkor) sehogy sem illett össze a belga társadalomról alkotott képemmel.”

Néhány évtizeddel ezelőtt elkezdett megváltozni a világunk, méghozzá radikálisan! Európa történelmének ezt az új szakaszát 1965-től datálják, és második demográfiai átmenetnek nevezik.

Európa első demográfiai átmenete a halálozási ráta folyamatos csökkenésével kezdődött, amely a 19. század első felében ment végbe, majd a századfordulóra a termékenységi ráta drasztikus csökkenése követte. Azután kitört és lezajlott két világháború, majd jött egy baby boom, de a hatvanas évek közepére az európai születési ráta az úgynevezett helyettesítő (replacement) érték 2,1-es arányszáma alá esett – és napjainkban már csak az 1,2-es szorzó körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a születések és a halálozások közötti egyensúly drasztikusan felbomlott, és napjainkban két felnőttre 1,2 gyermekszületés esik, ami középtávon a társadalom elöregedését, hosszútávon pedig a népesség elfogyását jelenti.

Ezen a ponton egy fontos megjegyzést hadd szúrjak közbe. Az Európában élő muszlimok termékenységi rátája 8,1 körül mozog. Figyelembe véve a keresztény nyugati civilizáció népességének folyamatos elfogyását, a kulturális-vallási versengés egy új dimenziója a két terjeszkedő vallás (a kereszténység és az iszlám) között a demográfiai verseny. Ebben pedig vaskosan vesztésre állunk – a muszlimok egészen egyszerűen „leszaporodnak” bennünket, és az iszlám jövőbeli európai dominanciájának záloga a népességbeli túlsúlyuk lesz. Azt hiszem, ezen érdemes lenne elgondolkodni, mivel az 1,2-es termékenységi ráta a keresztény családmodell értékvesztését is nagyon világosan jelzi.

Ennek a demográfiai változásnak alapvetően generációs okai vannak: az X, Y és Z generáció tagjainak életkörülményei, s az erre adott válaszaik, amelyek meghatározzák az értékrendjüket, életmódjukat és kapcsolatrendszereiket, alapvetően megváltoztak. S a mi szempontunkból mindez természetesen a gyülekezeti életet és a keresztény missziómunkát is alapvetően befolyásolja.

Az első és a második demográfiai átmenet, vagyis e két kor közötti nagy különbséget egy egymással szembenálló fogalompárral lehet a leginkább meghatározni, s ez az altruizmus és az individualizmus ellentétpárja.

A másodikat talán mindannyian értjük, az individualizmus az egyén elsőbbségét jelenti a közösség „rovására”, az altruizmust azonban érdemes definiálnunk, mert ez egy kevésbé ismert fogalom:

az altruizmus egy közösségen (definíciószerűen: populáción) belül, az egyedek illetve egyének közötti viszonyulást jelenti, amely során a közösség tagja akár a saját kárára is segíti a közösség másik vagy többi tagját. Ennek legalapvetőbb megnyilvánulása az egy családba tartozók összetartása, amely akár a teljes önfeláldozás szintjéig is terjedhet.

Megint csak egy közbevetés: a gyülekezet jellegéből fakadóan altruista közösség. Ha nem az, ha már csupán individuumokból áll, akkor megszűnik Krisztus Testeként funkcionálni, és csupán egy kiüresedett emberi intézménnyé korcsosul. Ez a lényege a bibliai koinónia kifejezésnek, amely ezt az összetartozást és egymásért élést fejezi ki, s amelyet a bibliai ógörög nyelv kizárólag az Istennel való életközösségre, házasságra és családra, valamint a gyülekezeti közösségre használ. Ezek azok a közösségi dimenziók, amelyek jellegükből fakadóan csak akkor működhetnek, ha altruisták.

Amikor a koinónia kifejezésről tanítok, általában használok egy nagyon szimbolikus illusztrációt. A gyülekezetet egy nagy tál víz jelképezi. Az épület, az intézményes keret maga a tál, a gyülekezet tagjainak a közössége pedig a tálban a víz. Megkérek valakit, hogy egy pohár vízzel, ami a saját életét jelképezni, csatlakozzon a gyülekezethez. Ilyenkor két dolog szokott történni – az egyik az altruista, a másik az individualista „megoldás” a csatlakozásra. Vannak, akik a pohár vizet beleállítják a tálba – és vannak, akik a pohárból a vizet öntik bele a tálban lévő többi vízbe. Amikor a pohár kerül a tálba, az abban lévő víz nem kerül kapcsolatba a többivel: nincs feloldódás, egyesülés, nincs elköteleződés és önfeladás sem. Az a pohár víz bármikor kivehető a tálból, és megmarad. Ellenben ha beleöntjük a saját poharunkban lévő vizet a tálban lévőbe, soha többé nem tudjuk ugyanazt visszamerni, amik korábban voltunk. Nagyon szép kép ez a koinónia lényegére – vagy szárazabb, tudományos kifejezéssel élve az altruizmusra.

De térjünk vissza az eredeti témánkhoz – a bibliai alkalmazással később még úgyis részletesen foglalkozunk.

Az első demográfiai átmenetet az urbanizáció, a szekuralizáció és az iparosodás határozta meg. A középkorra jellemző családi gazdálkodói kultúrát, amely a gyermekben a legolcsóbb természetes munkaerőt látta, felváltotta a bérért és fizetésért való foglalkoztatás. Az utódok a szabadon kihasználható termelőerőből a jövő befektetést igénylő lehetőségeivé léptek elő. Ez önmagában óriási léptékű szemléletváltást és társadalmi változást jelentett, hiszen alapjaiban változott meg a felnőtt és gyermek generációk viszonya: korábban a gyermekekre a szülők boldogulása miatt volt szüksége a családnak, ezután viszont a szülő munkálta a gyermeke boldogulását azzal, hogy az oktatásába és a minél korábbi önállósodásába fektette a saját erőforrásait.

A társadalmi átrendeződés következtében a fiataloknak már nem kellett várniuk az önálló családalapítással addig, amíg a szüleik meghaltak, s ők megörökölték az önállóságuk lehetőségét. Elkezdett csökkenni a házasodási életkor, megjelentek az egyedülállók, akik egyenrangú szereplőivé váltak a társadalomnak, és elindult a tudatos születésszabályozás, amelyben a hangsúly a családonkénti gyermekek száma helyett azok életminőségének javítása felé tolódott át.

Ez a kor – nyilván mindezek okozójaként és okozataként – magával hozta a társadalom szekuralizálódását és liberalizálódását is, amely már nem demográfiai, hanem társadalomfilozófiai változást jelentett, s amelynek lényegét illetve következményeit szerintem máig nem tudta feldolgozni az egyház. Ebből fakad a nyugati kereszténység missziós impotenciája, hogy nem képes megtalálni a saját helyét ebben a megváltozott világban, s nem találja az utat a saját kortársaihoz sem, így mindezek hiányában az ideáljaiból és múltjából próbál túlélni, az ellenhatásként megszülető liberális, bibliakritikus teológia pedig inkább csak tovább rontotta a helyzetet, mintsem javította volna.

Érdemes megállnunk itt egy pillanatra, és belegondolni abba a hihetetlenül mély generációs szakadékba, amit ezek a változások magukkal hoztak a változást éppen átélő idősebb és fiatalabb nemzedékek számára. Az apák még egy olyan korban szocializálódtak, amelyben a gyermekek „küldetése” a család egysége, a családban és családért való munka és a közös családi örökség növelése volt, a fiak viszont már úgy tekintettek a saját szüleikre, mint akiknek az ő taníttatásuk és önállóságuk biztosítása a kötelességük, és a közös családi örökséget a szülők halála után apró darabokra osztották fel egymás között. A mai generációs különbségek ugyanebből az élményből fakadnak: a jól ismert világ működése, értékrendje és célkitűzései megváltoznak, és a változások két partján álló generációk már alig értik egymást, mert ugyanazt a változást teljesen ellenkező oldalról látják és élik át.

(…)