Bejegyzés

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai, kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló legyen számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehetnek egy közösségben, akikkel szeretnek beszélgetni, és akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve közös dolgokat csinálnak. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program, az 20-30 éve elég volt – de ma már nem! Ha a “testvéreim” között nem lesznek valódi barátaim, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunk számára nem elégséges megtartó erő.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangélizáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot a tréningjeinken, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kellene lelkesítő főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.

2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 2. rész

Az első rész elolvasható innen.

Folytatom a múlt heti témát Thom S. Rainer írásából kiindulva (de nem feltétlenül ragaszkodva az ő listájához):

CO-500-2013_SSM_Summer_web_full_pdf__page_35_of_52_-copy-e1429239009236

2. Revitalizáció

Vagyis (magyarul): a 20. században leült, elsősorban történelmi- és népegyházi közösségek és gyülekezetek újjáéledése.

A posztmodern nem adott megoldást a 20. század végi nagy kérdésekre, és a 21. század elejére kifulladt. Ma már nem trendi, nem mainstream a mindennel, és főképp a tradicionális nagy “elbeszélésekkel”  szembeni cinikus bizalmatlanság, vagy a “mindenkinek igaza van a saját szempontjából” ideológia, amelyben semmi nem lehet abszolút érvényű. Nem jött be az elvtelen liberalizmus, amely minden keretet le akart rázni magáról, mert nem lett jobb hely a világ, nem lett jobb az életünk, és nem érezzük magunkat jobban a bőrünkben. És ahogy a modern életérzésből való kiábrándulás teremtette a posztmodernt, az abból való kiábrándulás valami mást hozott – amit egyébként sokféleképpen neveznek a társadalomfilozófusok (poszt-posztmodern, pszeudo-modern, trnaszmodern, technomodern).

A lényeg (mielőtt végleg elvesznénk a filozofálgatásban), hogy egyrészt a “mindenben kételkedünk” életérzésre adott válaszként az emberekben feltámadt az igény olyan kapaszkodókra, amelyek mégis adnak és jelentenek valamiféle iránytűt a sodródó életüknek, másrészt pedig a digitális kultúra és a közösségi média a túltolására, az életünket átalakító tolakodására válaszként megindult egyfajta visszafordulás a hagyományos, offline közösségek felé. Ebben pedig van egyfajta kitörési potenciál a népegyházak számára, akiket a nyugati keresztény kultúrában a neoprotestáns sokszínűség a 20. század második felében háttérbe tudott szorítani. Azonban az elmúlt 40 év itt hagyta a maga örökségét a gondolkodásunkban és kultúránkban: a világunkat a fogyasztás határozza meg. Ez pedig azt jelenti, hogy bár a 2016-os istenkereső ember hamarabb fog egy “régi” gyülekezet felé fordulni, mint egy néhány évtizedes felekezet felé – azonban önmagában az,hogy valaminek van múltja, gyökere, történelme, már nem elég! Annak tartalmasnak is kell lennie.

Egy esperes barátom mondta nekem, hogy eddig az egyházat két nagy csoportra lehetett osztani: voltak a népegyházak és hitvalló egyházak. A jövő viszont a hitvalló népegyházaké. Így látom én is. Azok, akik 2016-ban fordulnak Isten felé, leginkább olyan egyházat keresnek, amelynek van társadalmi jelenléte és hatása is, ugyanakkor már nem csak múltbéli emlékeket és üres kereteket, hanem valóságos válaszokat, tartalmas közösséget, életmódbeli alternatívát, inspiráló identitást és stabil, kiszámítható hátteret is tudnak kínálni.

3. Vezetői coaching

A coaching a vezetéstudományban már az ezredforduló vezető trendje volt. Egy rövid definíció azoknak, akiknek szükségük lenne rá: a coaching egy személyre szabott “tanácsadási” módszer, amelynek a lényege az, hogy a coach nem ad konkrét válaszokat vagy tanácsokat, hanem segíti a vezetőt a saját tudására, tapasztalataira, erőforrásaira támaszkodva abban, hogy saját maga lelje meg a helyes megoldásokat. A coaching lehet egyéni és kiscsoportos, mindenképpen egy folyamatos tevékenység, amelynek “ülései” között általában olyan közösen meghatározott házi feladatok állnak, amelyek nem elméleti tudást adnak, hanem a vezető saját feladataihoz kapcsolódnak, amiket amúgy is végeznie kell, csak ebben vezetést, segítő irányítást kap.

Emlékszem, még teológus koromban kezembe akadt egy idős evangélikus lelkész vallomása, aki szolgálatának legnagyobb hibáját és gyengeségét abban látta, hogy neki, mint lelkésznek, nem volt személyes lelkigondozója, tanácsadója, vezetője. Voltak intézmények “felette”, de ennél többre lett volna szüksége. Nyilván a coaching több és más, mint egy lelkigondozás, bár akár az is beletartozhat, de ettől függetlenül egyre erősödő trend, voltaképpen felismert vezetői szükséglet, hogy a vezetőknek is szükségük van vezetőkre, tanácsadókra, iránymutatásra. Ha visszatekintek a saját életemre, talán sosem fejlődtem olyan gyorsan és erőteljesen, mint azokban az időszakokban, amikor álltak mellettem-mögöttem is coachok, s mind a mai napig magam is lehetek másnak a társa ebben a vezetői szolgálatban, aminek látom a pozitív eredményeit. Nagyon hasznos ez a trend, és legalábbis nálunk nyugatabbra nagy sebességgel terjed, de itthon is egyre több lelkész ismeri fel a coaching áldását és hatékonyságát.

4. A gyülekezeti szegregáció oldódása

Azt írja Thom, hogy eddig a délelőtt 11 óra volt a legszegregáltabb időszak az amerikai társadalomban, ugyanis a fehér és fekete gyülekezetek tradicionálisan elkülönülve éltek egymás mellett. Ez azonban változóban van. Legalábbis ott.

Nálunk szinte tabutéma a cigányok gyülekezeti integrációja. Sokféle érvet és ellenérvet hallottam-olvastam már ebben a kérdésben, s nem tudom, mit hoz a jövő Magyarországon ezügyben – de legalábbis Amerikában elindult egy változás az egyházon belüli etnikai elkülönülés feloldódásában. Azt hiszem, ez megint egy biblikus változás.

5. Biztonsági szolgálatok az egyházban

Első hallásra ez eléggé morbid, és nagyon amerikai dolognak tűnik, azonban a párizsi merényletek, az európai menekültválság és a kormány terrorhelyzetre írt törvényjavaslata kissé közelebb hozta hozzánk is a “biztonsági kérdéseket”. A bankokban és áruházakban a biztonsági őrök már megszokott részei a “berendezésnek” – de lehetséges, hogy a közeljövőben a gyülekezetekben is megjelenik egy ilyen új típusú “szolgálat”. Tőlem ugyan nagyon távol áll ez a gondolat, emlékszem, mennyire értetlenül álltam Észak-Írországban a szögesdróttal körbevett templomok előtt is – mindenesetre egy amerikai egyházi trendekről szóló cikk listájának első helyén ez szerepel. Elgondolkodtató – még azzal együtt is, hogy a mi számunkra talán nem a lövöldözések vagy a szexuális erőszak a legnagyobb társadalmi kihívást (mint náluk). A bennünket körbevevő világ 2016-ban azonban valóban hordoz egy talán ilyen választ is kívánó problémahalmazt, s ha nekünk, hívő embereknek a hitünk bőven elegendő biztosítékot jelent, a mások által érzett felelősségünk miatt lehet, hogy egyszer talán mi is “rákényszerülünk” valami ehhez hasonló változásra. (Reméljük, azért nem…)

Innen fogom folytatni legközelebb…

2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 1. rész

Érzékenyebb kegyességű keresztények számára valószínűleg bosszantó egy ilyen cím – ugyan miért kellene trendeknek megjelenniük, vagy trendeket követnie bárkinek is az egyházban, ahol elvileg a Szentlélek vezet bennünket. Ebben természetesen van némi igazság. Mégis vannak olyan társadalmi hatások, amelyek 2016-ban formálják és meghatározzák a világunkat, s ezekre valahogy reagálnia kell az egyháznak is. Ha a reakciók elkezdenek hasonlítani egymásra, ez sokszor beindít egy öngerjesztő folyamatot – és ezt nevezhetjük trendnek, sokak által követett (bár egyáltalán nem biztos, hogy követendő) mintának. Ilyen értelemben van mégis létjogosultsága trendekről beszélni keresztény közegben is.

Talán már egy évtizede követem Thom S. Rainer társadalmi-kulturális elemzéseit, amelyek bár alapvetően az észak-amerikai evangéliumi kereszténységről szólnak, megállapításain érdemes elgondolkodnunk. Decemberben publikált egy két részes cikket ebben a témában, az ő írása lesz most a kiinduló pontunk. Aki olvas angolul, az belenézhet a listába – én most belekezdek egy cikksorozatba, és szerintem néhány részen keresztül elszemezgetek az ő listájából, kiegészítve, átgondolva, a magunk helyzetéhez hozzáigazítva az ő gondolatait.

1.) A gyülekezetek decentralizálódása és specializálódása

A gyülekezeti kultúrát az előző század második felében – legalábbis Amerikában – a megachurch-ök határozták meg. Bill Hybels és a Willow Creek, Rick Warren és a saddleback-i gyülekezet, a Hillsong Church, a Potter’s House, Lakewood (Joel Osteen), vagy az ezredforduló táján a North Point (Andy Stanley), a Newspring (Perry Noble) és a személyes “kedvenceim”, a két, egymástól homlokegyenest eltérő teológiát képviselő Mars Hill Church (a Mark Driscoll és a 2011 előtti Rob Bell féle) – óriási hatást gyakoroltak, nem csak az amerikai egyházakra és felekezetekre, hanem azon túl is. Ehhez hozzátehetjük a centralizált, tömegrendezvényekben megnyilvánuló világmissziókat is, mint amilyen például a hozzánk is eljutó Billy Graham munkája volt, gondoljunk csak a budapesti sportcsarnokban tartott evangélizációjára, vagy az abból kinövő műholdas európa-evangélizációkra, amelyben magam is lelkesen vettem részt a kétezres évek elején. Ennek az időszaknak a könyvei és “sikertörténetei”, az általuk felépített struktúrák és gyakorlati teológiai modellek máig éreztetik hatásukat.

Az európai egyház bizonyos szempontból hasonló pályát futott be, csak másképpen intézményesedett, mint az amerikai. Nálunk nem a gyülekezetek, hanem a történelmi egyházak egyházközségei nőttek sokszor túl nagyra. Emlékszem olyan gyülekezetre, amelynek a “létszáma papíron” közel tízezer volt, vasárnaponként viszont jó ha százan elmentek a templomba. Teljesen másképpen, de ezek is megachurch-ök voltak, amelyet egyfajta egyházi rendszer és bürokrácia, egyháztörvények és egyházfenntartói járulékok tartottak fenn, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt.

Az ezredforduló azonban trendfordulóvá is vált, amely 2016-ban kikerülhetetlenül zakatol tovább egy szükségszerűen megváltozott gyülekezeti szemléletmód és átstrukturálódás irányába. Ennek a trendfordulónak a küszöbe valahol 2005 környékén, az internet robbanása és a facebook megszületése környékén lehetett, és az azóta eltelt egy évtizedben a tégla nagyságú őskori mobiltelefonoktól szinte pillanatok alatt jutottunk el a digitális személyiségig, a dolgok internetéig és a Big Datáig, s ezek nem csak a technológiai eszközeinket formálták át, hanem a személyes kommunikációnkat és a társadalmi-közösségi szokásainkat is.

Az egyház változása tehát elkerülhetetlen – mert az egyházat alkotó, és az egyház küldetésének célját jelentő emberek élete változott meg alapvetően. Ennek a változásnak sok jellemzője van (a cikk nem is erről akar szólni) – a gyülekezeti szolgálatokban megmutatkozó egyik fontos hatása viszont teljesen egyértelmű: a gyülekezetek decentralizálódnak, elkezdenek aprózódni, és a múlt századi személytelenebb, a tömegmédia mintájára felépült, statisztikákban és nyilvántartásokban, vagy demonstratív jellegű rendezvényekben élő egyházmodellt felváltja egy olyan gyülekezeti struktúra, amelyben egyformán van jelen a 2016-ra abszolút jellemző digitális lenyomat és az ebből fakadó teljes egyénre szabottság, valamint a digitális életből kiábrándult emberek valódi (offline és real-time) intimitást kereső kisközösségeinek reneszánsza.

A változás másik nagy indikátora, hogy a gyülekezetekben a lelkészek és vezetők egyre inkább már az X és Y generáció tagjaiból kerülnek ki, ami azt jelenti, hogy a presbiterség már nem feltétlenül valamiféle keresztény életműdíj, hanem valós tenni akarást, felelősséget és kompetenciákat is jelentő és hordozó szolgálattá válik. A mai harmincas és negyvenes korosztály pedig már nem csak érti, hogy miben más a 21. század, mint az előző, hanem proaktívan éli is azt.

Mit is jelent mindez az egyházi életre, a gyülekezetre, mint szervezetre és közösségre nézve 2016-ban? (Tudom, rengeteg dolgot, de most csak egy szempontot emelek ki ezekből…)

Egyrészt hogy muszáj a digitális világ aktív és tartalmas résztvevőjévé válni, mert a mai emberek digitálisan keresnek, kommunikálnak, szórakoznak vagy unatkoznak, digitális csatornákon keresztül megismerhetők, megszólíthatók, meghívhatók, mobilizálhatók – és ha el akarjuk érni őket, akkor ezeken a csatornákon tudjuk megtenni.

Másrészt viszont valódi alternatívát kell jelentenünk a digitális valósággal szemben. Olyan valódi életközösséget, élményeket, önkéntességre alapuló elkötelezettséget és az ebből fakadó személyességet magán hordozó gyülekezeteket kell építenünk, amely sokkal több, mélyebb és tartalmasabb, mint a múlt század felszínes, egymást sem ismerő és érdeklő emberekből álló közös kulturális tevékenysége, a lelkész egyszemélyes “showjából” álló szent szórakoztatás, vagy valamiféle “elméleti” és szekularizált vallásosság.

Sokféle gyülekezetben fordulok meg az APCSEL29 munkája és szolgálatai során, és látom ennek a változásnak a jeleit itthon is. Megújuló történelmi egyházak közösségei élednek föl, és a jól bejáratott egyházi és missziós programkínálat helyett vagy mellett kezdenek végre aktivizálódni, rátalálni a saját lehetőségeikre és elhívásukra, kialakítva azokat a szinte baráti kisközösségeket a gyülekezeten belül, amelyekbe nem azért járnak el, mert “kell”, mert ez egy “program” – hanem mert valóban jól érzik magukat együtt, és örömmel szolgálnak másokat. Evangéliumi és karizmatikus testvéreinknél pedig a dicsőítés és a lelki élmények mellé végre elkezd felnőni a valós társadalmi szerepvállalás és a karitatív munka, személyes és gyülekezeti szinten egyaránt. Gyülekezetek specializálódnak, mert felismerik, hogy bizonyos életkorú, élethelyzetű vagy érdeklődésű embereket könnyebben meg tudnak szólítani az evangéliummal, és elkezdik fókuszálni az erejüket. Ráadásul úgy látom, hogy az ezredforduló előtti magyar egyházi miliőt meghatározó kegyességi és teológiai szakadozás is lassan csak emlék már, mert látjuk, hogy a dogmák helyett Isten és a gyülekezeti közösség átélését keresik az emberek. Ezek szerintem reményteljes változások és irányok.

Thom Reiner négy sorban összefoglalja, hogy a tömegszolgálatok elveszítették a népszerűségüket, és a gyülekezetek bontják illetve specializálják a közösségeiket. Ez az első “trend” – és a fentiek alapján abszolút érthető, sőt, biblikusabb és hatékonyabb is. Lehet, hogy mifelénk nincsenek akkora gyülekezetek, mint náluk – de vannak népegyházak, vagy csak a vasárnapi “dicsőítésben” összegyűlő evangéliumi gyülekezetek, amelyekre szintén ráfér ez a trendváltás.

Hamarosan folytatom, remélve, hogy nem csak engem érdekel ez a téma :)

Élet a generációs szakadék két partján

Készül a generációs képzési anyagunk alapjául szolgáló könyvünk, amely mint mindig, ezúttal is egyre csak bővül és mélyül, s emiatt kicsit csúszik is (március közepe helyett a hónap végére fog megjelenni). A következő két hétben néhány részletet fogok megosztani belőle, részben hogy legyen miről itt a blogon közösen gondolkodni, esetleg beszélgetni is, részben pedig “reklámozási” céllal, hogy lássátok, mire is lehet számítani majd a teljes anyagban.

Következzen tehát egy rövid részlet a generációs változások történeti áttekintéséből:

(…)

A második demográfiai átmenet elmélete Dirk J. Van De Kaa holland kutató 1997-es tanulmányából származik. Mivel nagyon érzékletesen kezdődik ez a tanulmány, a tudós kiinduló élményének leírását hadd másoljam be ide, mert ezzel az életérzéssel a felnőtt generációk tagjai közül sokan találkozhattak már:

„Múlt nyáron a legtöbb hollandhoz hasonlóan, aki vakációzni indul Franciaországba vagy Portugália déli részére, Belgiumon haladtam át. Rögtön a határ mellett egy hatalmas hirdetőtábla vonta magára a figyelmet. Egy vonzó nőt ábrázolt, a kép alatt a szlogen, amit valahogy így fordíthatnánk: „Gyorsan vezetni legalább olyan ostoba dolog, mint gyorsan szeretkezni.” Annyira elcsodálkoztam, hogy szinte lesodródtam az útról. Ki találhatta ezt ki? – ámuldoztam magamban. Ki egyezett bele ebbe az ötletbe, és helyezte el ezeket a táblákat az autóút mentén? Ki ez a lány a plakáton, és hogy történhetett ez meg éppen Belgiumban? Azóta megtudtam, hogy a táblát a Belga Közlekedési Biztonságért Felelős Legfelsőbb Tanács helyezte el, és a tizenéveseket célozta meg ezzel az okos üzenettel: valóban bölcs dolog-e a gyors hajtást a férfiasság bizonyítékának tekinteni? (…) Ez a plakát azonban (akkor) sehogy sem illett össze a belga társadalomról alkotott képemmel.”

Néhány évtizeddel ezelőtt elkezdett megváltozni a világunk, méghozzá radikálisan! Európa történelmének ezt az új szakaszát 1965-től datálják, és második demográfiai átmenetnek nevezik.

Európa első demográfiai átmenete a halálozási ráta folyamatos csökkenésével kezdődött, amely a 19. század első felében ment végbe, majd a századfordulóra a termékenységi ráta drasztikus csökkenése követte. Azután kitört és lezajlott két világháború, majd jött egy baby boom, de a hatvanas évek közepére az európai születési ráta az úgynevezett helyettesítő (replacement) érték 2,1-es arányszáma alá esett – és napjainkban már csak az 1,2-es szorzó körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a születések és a halálozások közötti egyensúly drasztikusan felbomlott, és napjainkban két felnőttre 1,2 gyermekszületés esik, ami középtávon a társadalom elöregedését, hosszútávon pedig a népesség elfogyását jelenti.

Ezen a ponton egy fontos megjegyzést hadd szúrjak közbe. Az Európában élő muszlimok termékenységi rátája 8,1 körül mozog. Figyelembe véve a keresztény nyugati civilizáció népességének folyamatos elfogyását, a kulturális-vallási versengés egy új dimenziója a két terjeszkedő vallás (a kereszténység és az iszlám) között a demográfiai verseny. Ebben pedig vaskosan vesztésre állunk – a muszlimok egészen egyszerűen „leszaporodnak” bennünket, és az iszlám jövőbeli európai dominanciájának záloga a népességbeli túlsúlyuk lesz. Azt hiszem, ezen érdemes lenne elgondolkodni, mivel az 1,2-es termékenységi ráta a keresztény családmodell értékvesztését is nagyon világosan jelzi.

Ennek a demográfiai változásnak alapvetően generációs okai vannak: az X, Y és Z generáció tagjainak életkörülményei, s az erre adott válaszaik, amelyek meghatározzák az értékrendjüket, életmódjukat és kapcsolatrendszereiket, alapvetően megváltoztak. S a mi szempontunkból mindez természetesen a gyülekezeti életet és a keresztény missziómunkát is alapvetően befolyásolja.

Az első és a második demográfiai átmenet, vagyis e két kor közötti nagy különbséget egy egymással szembenálló fogalompárral lehet a leginkább meghatározni, s ez az altruizmus és az individualizmus ellentétpárja.

A másodikat talán mindannyian értjük, az individualizmus az egyén elsőbbségét jelenti a közösség „rovására”, az altruizmust azonban érdemes definiálnunk, mert ez egy kevésbé ismert fogalom:

az altruizmus egy közösségen (definíciószerűen: populáción) belül, az egyedek illetve egyének közötti viszonyulást jelenti, amely során a közösség tagja akár a saját kárára is segíti a közösség másik vagy többi tagját. Ennek legalapvetőbb megnyilvánulása az egy családba tartozók összetartása, amely akár a teljes önfeláldozás szintjéig is terjedhet.

Megint csak egy közbevetés: a gyülekezet jellegéből fakadóan altruista közösség. Ha nem az, ha már csupán individuumokból áll, akkor megszűnik Krisztus Testeként funkcionálni, és csupán egy kiüresedett emberi intézménnyé korcsosul. Ez a lényege a bibliai koinónia kifejezésnek, amely ezt az összetartozást és egymásért élést fejezi ki, s amelyet a bibliai ógörög nyelv kizárólag az Istennel való életközösségre, házasságra és családra, valamint a gyülekezeti közösségre használ. Ezek azok a közösségi dimenziók, amelyek jellegükből fakadóan csak akkor működhetnek, ha altruisták.

Amikor a koinónia kifejezésről tanítok, általában használok egy nagyon szimbolikus illusztrációt. A gyülekezetet egy nagy tál víz jelképezi. Az épület, az intézményes keret maga a tál, a gyülekezet tagjainak a közössége pedig a tálban a víz. Megkérek valakit, hogy egy pohár vízzel, ami a saját életét jelképezni, csatlakozzon a gyülekezethez. Ilyenkor két dolog szokott történni – az egyik az altruista, a másik az individualista „megoldás” a csatlakozásra. Vannak, akik a pohár vizet beleállítják a tálba – és vannak, akik a pohárból a vizet öntik bele a tálban lévő többi vízbe. Amikor a pohár kerül a tálba, az abban lévő víz nem kerül kapcsolatba a többivel: nincs feloldódás, egyesülés, nincs elköteleződés és önfeladás sem. Az a pohár víz bármikor kivehető a tálból, és megmarad. Ellenben ha beleöntjük a saját poharunkban lévő vizet a tálban lévőbe, soha többé nem tudjuk ugyanazt visszamerni, amik korábban voltunk. Nagyon szép kép ez a koinónia lényegére – vagy szárazabb, tudományos kifejezéssel élve az altruizmusra.

De térjünk vissza az eredeti témánkhoz – a bibliai alkalmazással később még úgyis részletesen foglalkozunk.

Az első demográfiai átmenetet az urbanizáció, a szekuralizáció és az iparosodás határozta meg. A középkorra jellemző családi gazdálkodói kultúrát, amely a gyermekben a legolcsóbb természetes munkaerőt látta, felváltotta a bérért és fizetésért való foglalkoztatás. Az utódok a szabadon kihasználható termelőerőből a jövő befektetést igénylő lehetőségeivé léptek elő. Ez önmagában óriási léptékű szemléletváltást és társadalmi változást jelentett, hiszen alapjaiban változott meg a felnőtt és gyermek generációk viszonya: korábban a gyermekekre a szülők boldogulása miatt volt szüksége a családnak, ezután viszont a szülő munkálta a gyermeke boldogulását azzal, hogy az oktatásába és a minél korábbi önállósodásába fektette a saját erőforrásait.

A társadalmi átrendeződés következtében a fiataloknak már nem kellett várniuk az önálló családalapítással addig, amíg a szüleik meghaltak, s ők megörökölték az önállóságuk lehetőségét. Elkezdett csökkenni a házasodási életkor, megjelentek az egyedülállók, akik egyenrangú szereplőivé váltak a társadalomnak, és elindult a tudatos születésszabályozás, amelyben a hangsúly a családonkénti gyermekek száma helyett azok életminőségének javítása felé tolódott át.

Ez a kor – nyilván mindezek okozójaként és okozataként – magával hozta a társadalom szekuralizálódását és liberalizálódását is, amely már nem demográfiai, hanem társadalomfilozófiai változást jelentett, s amelynek lényegét illetve következményeit szerintem máig nem tudta feldolgozni az egyház. Ebből fakad a nyugati kereszténység missziós impotenciája, hogy nem képes megtalálni a saját helyét ebben a megváltozott világban, s nem találja az utat a saját kortársaihoz sem, így mindezek hiányában az ideáljaiból és múltjából próbál túlélni, az ellenhatásként megszülető liberális, bibliakritikus teológia pedig inkább csak tovább rontotta a helyzetet, mintsem javította volna.

Érdemes megállnunk itt egy pillanatra, és belegondolni abba a hihetetlenül mély generációs szakadékba, amit ezek a változások magukkal hoztak a változást éppen átélő idősebb és fiatalabb nemzedékek számára. Az apák még egy olyan korban szocializálódtak, amelyben a gyermekek „küldetése” a család egysége, a családban és családért való munka és a közös családi örökség növelése volt, a fiak viszont már úgy tekintettek a saját szüleikre, mint akiknek az ő taníttatásuk és önállóságuk biztosítása a kötelességük, és a közös családi örökséget a szülők halála után apró darabokra osztották fel egymás között. A mai generációs különbségek ugyanebből az élményből fakadnak: a jól ismert világ működése, értékrendje és célkitűzései megváltoznak, és a változások két partján álló generációk már alig értik egymást, mert ugyanazt a változást teljesen ellenkező oldalról látják és élik át.

(…)

A ti világotok és a mi világunk

Február végén a Debreceni Szent József Általános Iskola és Gimnázium meghívott egy előadásra a mai tinik világáról, amin az egész iskola részt vett, az összes diák és a teljes tanári kar is. Erről, és az utána lévő online missziós előadásról készült az a riport a Debreceni Televízióban, amit pár hete megosztottam a facebookon.

Most végre felkerült az egész előadás is a youtube-ra, akit érdekel, hogy milyen, és miért ilyen a mai fiatalok világa, és van rá 45 perce, nézze meg. A most készülő generáció-fókuszú képzési anyagunk pont ilyen témákat fog taglalni, azzal a különbséggel, hogy nem csak a tizenéveseket, hanem valamennyi generációt kielemzi, és nem áll meg a leírásnál, mint ez az előadás, amiben sem az idő, sem a cél nem mutatott tovább, hanem a gyülekezeti munkára és misszióra vonatkozó gyakorlati következtetéseket, tennivalókat, módszereket és tanácsokat is megfogalmazza.

Egyébként olyan visszajelzéseket kaptam (már az ott lévő diákoktól is, rögtön az előadás után, de azóta máshonnan is), hogy ilyen típusú előadásokra nagy szükség lenne. A lányom iskolájában a jövőhéten tartjuk meg ugyanezt, amin nem csak a gyerekek, de a szüleik is részt vesznek, és a fiam is lobbizik már a saját sulijában, mert azt mondja, őt nagyon is érdekli, hogy milyen is az a világ kívülről, amit ők belülről, magától értetődően élnek meg.

Remélem, hasznos lesz számotokra is ez a pár gondolat – bár azt kérlek vegyétek figyelembe, hogy a 45 perces keret rendesen behatárolta a mondanivaló mélységét. Ez az előadás inkább csak egy villanás abból, amit például a most készülő anyagunkban sokkal szélesebb körben és mélyebben lesz lehetőségünk kifejteni.

Mit keresnek a mai istenkeresők?

A gyülekezeteink kiüresednek. Először is számban. Hiába van már kötelező hittan, hiába tolja a jelenlegi politikai kurzus a (nagy)egyházi-vallásos szekeret, és próbál valamiféle polgári divatot csinálni a kereszténységből – nem csak az tagadhatatlan, hogy ennek még sok köze nincs ahhoz a Krisztus-követéshez, amiről a Biblia ír, hanem az is, hogy voltaképpen a célját sem éri el, hiszen az egyház legfeljebb vasárnapi látogatókkal gyarapodik, sajnos csak ritkán elkötelezett hívőkkel. Valamiféle finoman ránk erőltetett társadalmi-kulturális-politikai templomozós trendiségig csak-csak eljutunk, bár addig is legfeljebb a magyar társadalom egyre szűkülő felső-középosztályának tagjai, és inkább csak a nagyvárosokban, de félek, hogy többnyire valódi megtérés és újonnan születés nélkül.

Ráadásul nem csak az emberek fogynak a mai gyülekezetekből, de mintha Istenből is kevesebb lenne. Az evangélium bátor és egyenes hirdetéséből, a Szentlélek természetfeletti megnyilvánulásaiból, szentségből, erőből, csodákból, életek gyökeres megváltozásából, őszinte könnyekből és valódi örömből, komoly áldozatokból, működő testvéri közösségből, valódi bűnbánatból és még valódibb megbocsátásból. Vannak szertartásaink és szolgáltatásaink, hivatalaink és titulusaink, de valami miatt ez még nem elég vonzó és hiteles ahhoz, hogy az Isten nélkül élő emberek érdeklődésének ingerküszöbét egyáltalán megkarcolják.

Olvasom Thom és Joani Schultz Why Nobody Goes to Church Anymore (Miért nem jár már senki gyülekezetbe?) című könyvének egyik recenzióját, aki a szeretet négy legfontosabb bibliai megnyilvánulását ajánlja erre megoldásként:

1.) a radikális vendégszeretetet – ami a feltétel nélküli el- és befogadás hozzáállása. Ez azonban nem csak annyit jelent, hogy nagyvonalúan kitárom az ajtót, hogy jöjjön, aki akar, hanem aki jön, azt valóban el- és befogadom, azt valóban feltétel nélkül szeretem és szolgálom.

2.) a félelem nélküli beszélgetéseket és közösséget – amelynek az alaphangulata a bizalom, és éppen nem az az elemi bizalmatlanság, ami szerintem a magyarok alapmentalitása. Nekem sem kell félnem attól, hogy “a bűnös pogány beszennyezi” a lelkemet vagy a templomomat, és neki sem kell félnie a millió kimondott vagy kimondatlan elvárástól, amit Isten nevében valójában mi támasztunk feléje attól fogva, hogy átlépte a küszöbünket.

3.) valódi, hiteles alázatosságot – sok hívőbe ugyanis alapból belenevelnek egy nagyon rosszul értelmezett felsőbbrendűséget, aminek az alapja az a rosszul megértett és még rosszabbul alkalmazott bibliai alapelv, hogy Isten minket szeret, őket viszont nem, mert ők a “gonosz bűnösök”, “Isten ellenségei”, akik amúgy is men(je)nek a pokolba. Ezzel a hozzáállással azonban rongyosra evangélizálhatjuk a szánkat, akkor sem tudjuk bemutatni Krisztust – rá ugyanis nagyon nem volt jellemző semmiféle lelki gőg vagy felsőbbrendűség. Sajnos az egyház a 21. századra már nagyon elfelejtette, mi is a valódi alázat – és amíg nem tanuljuk meg újra, addig maradunk leszállóágon.

4.) Isten “megérzését” – azaz valódi, kézzelfogható, átélhető istenélményeket. Az Istennel való találkozás valóságát, ami túlmutat a szavakon, a liturgián, az énekeken, az érzelmeken. Valamit, ami tényleg több, mint emberi – ami isteni, természetfeletti.

A mai istenkeresők nem akarnak címkéket magukra aggatni, csak hogy elfogadják őket, nem fogják számukra életidegen, üres és tartalmatlan ceremóniákra pazarolni az amúgy is kevés szabadidejüket, nem mindentudó, steril igazságokat kinyilatkoztató vagy életmódtanácsokat osztogató megmondóembereket akarnak látni a szószékeken és nem dobhártyaszaggató dicsőítésekre vágynak. Azt szeretnék, ha nyitott, őszinte emberek végighallgatnák és megértenék őket, és értelmes, használható válaszokat adnának a kérdéseikre és a gondjaikra. Azt szeretnék, ha elfogadnák őket még azelőtt, hogy olyanná válnának, amilyenné válni szeretnének ők maguk is. Szeretnének találkozni azzal az Istennel, aki nem csak a róla szóló szavakban létezik, hanem belemagyarázás nélkül is megtapasztalható. És nagyon szeretnének látni végre olyan keresztényeket, akik nem játsszák el előttük, hogy tökéletesek és boldogok, miközben a gondolkodásmódjuk, az indulataik és az életmódjuk semmiben sem különbözik az övékétől, hanem valódi alternatívát tudnak mutatni arra, hogy hogyan lehet és érdemes élni a mindennapokban másképpen, elégedetten, normálisan.

Ennyi elég lenne nekik. De vajon találnak-e ilyen hívő embereket és gyülekezeteket?

Hét perces szülők

VENDÉGPOSZT: Schlakker Eszter írása

Nem tudom pontosan hogyan számolta ki Dr. Zacher Gábor, de a szám ijesztő: hét perc. Átlagosan  ennyi időt szánnak ma a szülők a gyermekeikre naponta. Persze ebbe nem számít bele a „Megírtad már a házidat?” „Rakj rendet!” „Kész a vacsora!”. Csak az az idő számít, amit tényleg a gyerekre figyeléssel töltünk. Amikor beszélgetünk vele, meghallgatjuk, és persze tényleg oda is figyelünk rá! Kérdezünk, tanácsolunk, érzéseket közvetítünk, ránézünk, rámosolygunk, bátorítunk. Játszunk vele, vagy mesét olvasunk neki, valamit együtt csinálunk, amit amúgy nem muszáj.

Szomorúan hallom, hogy egyre kevesebb kisgyereknek mesélnek otthon lefekvés előtt – csak csodálkozunk azon, hogy egyre kevesebben szeretnek olvasni, többek között emiatt. A tévé a bébiszitter. Aztán amikor nagyobb a gyerek, már nézi a saját tévéjét, vagy a számítógépét. Már a filmezés sem családi tevékenység. Sőt, nemrég találkoztam egy kérdőívvel, ami arra volt kíváncsi, hogy hetente hányszor étkezik együtt a család. És valóban, egyre kevesebb a közös étkezés. A közös hétvégi programok és a kirándulás is kezd kimenni a divatból. Pedig az eddig felsorolt tevékenységek mind azért fontosak, hogy beszélgessünk, megismerjük egymást, kifejezzük a szeretetünket, neveljük a gyerekeket, értékeket közvetítsünk…

Ha ezek a csatornák megszűnnek, vagy csak hét percre korlátozódnak, akkor miért csodálkozunk, hogy a felnövő generáció olyan amilyen: felszínes, éretlen, neveletlen, önállótlan… Ezeket gondoljuk róluk. Pedig mitől lenne más? Elvárjuk, hogy meghallgassanak minket, hogy változzanak, azt tegyék, amit mi szeretnénk, de közben mi sem hallgatjuk meg őket, mi sem változunk. Nem vagyunk hitelesek. És ha nem vagyunk hitelesek, nem fognak minket tisztelni!

Nem egyszerű ebben a pörgő világban időt szakítani a gyerekekre. Mert ott a társunk, a munka, az iskola, a házimunka, a gyülekezet, a szabadidős tevékenység, a barátok, a nagycsalád, a politika, a hobbi, a kert, az online életünk, egyéb kötelezettségek… A gyerek is része ennek a hosszú listának, és örülünk, ha el tudjuk látni, gondoskodni a fizikai szükségleteiről, és nem mindig marad energia többre.

Akárhol véleményeket olvasok erről a témáról, hogy csak hét perces szülők vagyunk, mindenki kikéri magának. „Máshol biztosan így van, de nálunk nem!” És természetesen elhiszem nekik. „Viszont nagyon sok családot ismerek, ahol biztosan így van!” Másokat persze tudunk kritizálni. (Tegyük hozzá, hogy sokszor valóban azok a szülők olvassák az ilyen cikkeket, akik tényleg jót akarnak a gyereküknek, és nem azok, akiknek szüksége lenne rá!) Vannak tudatos szülők, vannak még mesélő szülők, vannak ösztönösen törődő szülők, és vannak, akiknek igenis erőfeszítéseket kell tenni, hogy a hét perc összejöjjön!

Keresztény családokban vajon szebb ez a statisztika? Nem tudom. Nem készült ilyen. De ne áltassuk magunkat, lehet, hogy pont ugyanennyi. És hogy vasárnap közösen megy a család istentiszteletre, az sem számít bele a hét percbe!

Szeretnék bocsánatot kérni, ha az írásom első fele nagyon negatívra sikerült! A cikk nem azért született, hogy most jól földbe döngöljük a szülőket! Azért írok erről, mert ez a téma sokat foglalkoztat, mint szülőt, és mint leendő pedagógust. Elgondolkoztatott és megváltoztatta a hozzáállásomat sok területen! Ha csak annyit elértem, hogy mindenki végiggondolta, hogy ő mennyi időt tölt a gyermekével, már megérte. Mert mindig van olyan terület, ahol lehet fejlődni. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, ha valamit nem tudunk megtenni (például együtt enni a gyerekekkel, ha későig dolgozunk), de ha csak egy picit növeljük a napi hét percet, már rengeteget tettünk a felnövő generációért! (Nem tudom, hogy a mi családunkban pontosan hány perc jut a gyerekekre, nem hiszem, hogy ki tudnám számolni. Sok mindentől függ. Például pozitívba viszi a mérleget, hogy mi itthon dolgozunk, így itt vagyunk a gyerekeknek, és szabadabban van időnk a beszélgetésre. Negatívba megy amiatt például, hogy ők már kamaszok, és kezdik élni a saját kis életüket. Mégis, tudatosan igyekszünk „minőségi időt” tölteni velük. És ők is igénylik!)

És akkor néhány saját tapasztalat, mire figyeljünk oda, mi mindennel lehet növelni a perceket:

  • Amikor a gyerek hazajön, (vagy mi érünk haza), és mesél az iskoláról, figyelmesen hallgassuk végig. Sokszor azért nem mondanak többet, mert úgy érzik, nem ott jár a figyelmünk. Hányszor előfordult, hogy fontos dolgok kiestek, pedig mondta, de én elfelejtettem, mert nem figyeltem igazán!
  • Igyekezzünk naponta legalább egyszer együtt étkezni. Van, akinél ez reggeli, ebéd kevés helyen jön össze (munka, napközi), a leggyakoribb a közös vacsora. Nem szeretem a mondást, hogy magyar ember evés közben nem beszél. Csak azt, hogy teli szájjal nem, de az alap :-) Tehát beszélgessünk!
  • Játszunk együtt! Kicsikkel könnyebb, mert ők imádnak játszani. Itt inkább nekünk kell erőt venni magunkon, hogy az ő gyermeki játékaikra időt szakítsunk. Mert nem értelmetlenek ezek! A nagyokkal társasozzunk! Szülő is gyerek is élvezi, és még fejleszti is őket (meg minket is)! Akár számítógépes játékot is játszhatunk közösen. Ezek nem csak a közös időtöltés és a kikapcsolódás miatt hasznosak, hanem ezeken keresztül is mutathatunk értékeket, nevelhetünk, példát mutathatunk, és persze alapot adhatnak egy-egy jó beszélgetéshez!
  • Kérdezzünk is! De ne csak a jegyekről! Barátokról, eseményekről, érzésekről. Vannak, akik nehezebben nyílnak meg (szülők is és gyerekek is), de az érzésekkel való megbirkózást is tőlünk tanulják. Sokszor az igazi mondanivalójuk ott van a sorok között! Egy kis félelem vagy bizonytalanság, csalódottság, apró öröm, egy titkos szerelem, egy pikkelő tanár, vagy elvesztett barát. Megmondhatjuk nekik, ha rossz kedvünk van, ha nehéz napunk volt, beismerhetjük a hibáinkat, és persze ugyanígy elmondhatjuk az örömünket, ünnepelhetünk együtt.
  • Nézzünk együtt filmeket! Gyerekkorom meghatározó élménye, hogy az esti filmeket együtt néztük, és apukámmal sokat beszélgettünk róluk. Mozi után is. Elmondta a véleményét, kérdezhettem. Sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből! Olyan erkölcsi, társadalmi, kulturális vagy egyéb témák jöttek elő, amik egy hétköznapi beszélgetésben sosem jöttek volna fel! Mi a lányommal szoktunk „csajos” filmezéseket tartani. Ilyenkor vagy ő mutat nekem egy filmet, amit ő szeret, vagy én szedek elő egy régi kedvencet, vagy együtt nézünk meg valami újdonságot. A lényeg, hogy lásson értékes filmeket is (klasszikusokat), beszélgessünk arról is, ami éppen a köztudatban van, legyen véleménye, tanulja meg értékelni, átgondolni a látottakat! (Most indult el a Hollywoodi Prédikációk oldalunk, ami rengeteg kérdést és témát ad segítségül az ilyen közös filmezés utáni családi beszélgetésekhez is.)
  • Szervezzünk családi programokat! Kirándulás, séta a városban (a Balaton parton), valamilyen kulturális esemény, kiállítás -, könyvtárlátogatás, sportolás. Bármi, ahol lehetőség nyílik a beszélgetésre. Akár ott, akár odafelé, akár visszaúton.
  • Ha sokat internetezik a gyerek, akkor arról is beszélgessünk! Kikkel beszélget? Milyen klassz videókat látott? Milyen zenéket szeret ott hallgatni? Látott-e olyasmit, ami megdöbbentette? És amit nem tud hova tenni? Tanult-e valami érdekeset? Milyen témákban szokott böngészni, milyen oldalakat látogat rendszeresen? stb. (Attól, hogy nem értünk hozzá, még ugyanúgy kérdezhetünk!)

Liberális vagyok…

Vannak olyan szavaink, amiket hajlamosak vagyunk felcímkézni vagy beskatulyázni, és ha valaki használja, akkor nem csak a kifejezést, de a használóját is bedobjuk ugyanabba a fiókba. Néhány ilyen kifejezés mintha egyenesen szitokszóvá vált volna – nem csak a közbeszédben, de a keresztény közgondolkodásban és a gyülekezeti életben is.

Szerintem az egyik ilyen szó a liberalizmus.

Sokan a liberális kereszténységet gondolkodás nélkül a bűnnel, a világiassággal, az erkölcstelenséggel, a hitetlenséggel azonosítják. Ahogy a közéletben a libsi egyenlő az SZDSZ-szel, és annak a politikai múltjával. A liberális keresztény rosszabb, mint a nem liberális. Ha ellenpólusokat kellene keresni rá, akkor a liberális keresztény ellentéte teológiai értelemben a konzervatív, kegyességi szempontból pedig az evangéliumi vagy kicsit radikálisabban a karizmatikus. És a legtöbben gondolkodás nélkül rávágják: igen, ez mind jobb, mint a liberális.

Attól félek, hogy ez erős leegyszerűsítése vagy lebutítása a kifejezésnek, ami rengeteg felesleges falat és ellenségeskedést épít az egyházban, a Krisztusban megváltott testvérek között, vagy a társadalomban, a lakóközösségekben de akár a családokban is. Teljesen feleslegesen. Én ugyanis egyszerre érzem magam liberálisnak, konzervatívnak, evangéliuminak és karizmatikusnak – attól függően, hogy az adott kifejezéseket épp milyen összefüggésben használom.

De maradjunk most csak a liberalizmusnál – és a keresztény vonatkozásoknál.

A liberális legegyszerűbb „fordításban” szabadelvűséget jelent. A szabadelvű azt jelenti, hogy a legmagasabb cél az egyén szabadsága. Nézzünk ennek csak két olyan értelmezését, ami nem biztos, hogy eszünkbe jut azonnal:

– az egyén szabadsága az egyén akaratának szabadságát is jelentheti. Azt a szabad akaratot, ami lehetővé teszi, hogy Isten követését önként válasszuk. Ha ilyen értelemben használom a szót, akkor bizony Isten is liberális, és bennünket is annak teremtett. (Most anélkül,hogy belemennénk a szabad akarat teológiai vitájába…)

– a liberalizmusnak, mint társadalmi-politikai ideológiának az egyik legelső és legnagyobb „vívmánya” a vallásszabadság meghirdetése és biztosítása. És akkor definiáljunk: a vallásszabadság a szabad vallásgyakorlást, vagyis azt az alapvető emberi jogot jelenti, mely szerint az embereknek nemcsak megengedett a hitük szerinti vallásgyakorlása, hanem ezek hirdetését is szabadon gyakorolhatják (amennyiben az mások személyiségi vagy egyéb jogait nem sérti). Tágabb értelemben a vallások és bizonyos (a fenti alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó) világnézetek (beleértve akár az ateizmust is) egyformán hirdethető, képviselhető és az állam szempontjából egyforma elbírálásban részesülő, főként megengedő állapotát értik. (Wikipédia)

Hol hibás, és főleg hol negatív vagy „bűnös” ez a meghatározás? Ha ragaszkodunk a vallásszabadsághoz, akkor liberálisak vagyunk.

Liberális demokráciában élünk – és ehhez ragaszkodunk is. Mert ez azt jelenti, hogy az állampolgárok szabadon választhatnak a képviseletükért egymással igazságos szabályok által, egyenrangúan versengő pártok között. Ahol ez sérül, ott a demokrácia populista és autoriter (diktatórikus) irányba mozdul el. Márpedig ezt nem akarjuk. Mert demokratikus értelemben is liberálisok vagyunk.

A gazdasági liberalizmus a magántulajdon elismerésén és védelmén, valamint az egyének által kötött szerződéseinek tiszteletben tartásán alapul. Ha ezt mi is így gondoljuk – márpedig így gondoljuk! – akkor ebből a szempontból is liberálisok vagyunk.

A kulturális liberalizmus a lelkiismeret és az életmód szabadságára utal, arra, hogy jogunk van kifejezni a gondolatainkat és érzéseinket, és majd mások eldöntik, hogy tetszik-e nekik vagy sem. De abban, hogy mást gondoljunk, mint ők, nem akadályoznak bennünket. Vajon Isten ezt bármilyen módon ellenezné? Megtiltotta a kísértőnek, hogy kísértsen? Nem. Lehetetlenné tette, hogy Ádám a helytelent válassza? Nem. Akkor sem, ha azzal rosszat tett magának (sőt, az utódainak is).

Lehet, hogy Isten sokkal liberálisabb, mint ahogy mi gondoljuk…

De nézzük akkor a saját dolgainkat kicsit mélyebben is.

A liberális teológia talán legismertebb megnyilvánulása a Biblia értelmezésével kapcsolatos. Mit jelent a liberális bibliaértelmezés, a bibliakritika? Sok hívő szemében ez is a Sátán találmánya. Pedig ha nem szó szerint értelmezzük a Szentírást (arról már nem is beszélve, hogy a saját nyelvünkön lévő fordítást azonosítjuk Isten szó szerinti kijelentésével), hanem elkezdjük „tudományosan” is vizsgálni, ha lefordítjuk, elemezzük, kontextusba ágyazzuk, történelmi hátteret keresünk hozzá – hogy egyáltalán megértsük és helyesen értsük, akkor tulajdonképpen „kicsiben” máris bibliakritikát alkalmazunk. Márpedig enélkül értelmezni az Igét felelőtlenség. Ilyen értelemben liberálisok vagyunk.

Ha megkérdőjelezzük, esetleg meg is változtatjuk azokat a sokszor sok száz vagy akár ezer éves kegyességi tradíciókat vagy intézményi struktúrákat, amelyek az egyházak és felekezetek működését, szolgálatát, liturgiáját vagy akár az elvárt öltözködési és viselkedési szokásokat jellemzik, akkor megint liberálisok vagyunk. De legalábbis progresszívek.

Természetesen van egészséges liberalizmus, és van szélsőséges. Ugyanúgy, ahogy a konzervativizmus is lehet hasznos és káros egyaránt – attól függ, hogy mire és milyen összefüggésben használjuk. A liberalizmus „igeverse” egyszerre mutatja meg a lehetőségét és a határait: „Mindent szabad nékem – de nem minden használ…” Amíg használ, addig a lehetek jó értelemben liberális. Amikor a saját önző szabadságvágyam már nem használ, sem nekem, sem másoknak, amikor már nem építi az Istennel való kapcsolatot, amikor akár csak egyetlen embernek is árt, akkor azt inkább hívom bűnnek, mint rossz értelembe vett liberalizmusnak. Csak hogy ne keverjük a fogalmakat.

De hogy még véletlenül se értsük félre: ez a cikk nem a liberalizmus dicsőítése! Még csak nem is a liberális teológiáról, filozófiáról vagy demokráciáról szól. A liberalizmus csak egy példa, amelyen keresztül azt akartam szemléltetni, mennyire elszoktunk a gondolkodástól, az egymás iránti tisztelet megadásáról, a jóhiszeműségről, a valóság és az egymás megismerésének és meghallgatásának igényességéről, és sokszor mi is csak árkokat ásunk, amelyek egymástól elválasztanak, ahelyett, hogy mindig a hidakat keresnénk egymás felé. És szerintem ez nagyobb bűn, és még nagyobb veszteség, mint amire a liberalizmus önmagában bármikor képes lesz.

A 11. parancsolat: soha ne címkézd a te felebarátodat, inkább hallgasd meg, ismerd meg, fogadd el, szeresd és szolgáld őt!

Hollywood a szószéken

church_movieAmikor Jézus tanított, leggyakrabban példázatokat használt – történeteket, életképeket, szituációkat. Tudta, hogy így sokkal könnyebb megérteni az igazán fontos üzeneteket.

A filmek mai példázatok – jól ismertek, könnyen megérthetők és átérezhetők, és “kéznél vannak”. Mindannyian nézünk filmeket – de ritkán gondolkodunk el az üzenetükön, az általuk felvetett élethelyzeteken, ritkán keressük meg a tanulságait. És talán még ritkábban beszélgetünk róluk – mert a filmezés a legtöbb ember számára magányos kikapcsolódás. Nekünk azonban eszközzé válhat a kezünkben, olyan eszközzé, amely hasznos illusztrációja lehet az evangélium üzenetének, és amely segíthet kapcsolatokat kialakítani, közösséget építeni a körülöttünk élőkkel.

Hogyan?

1.) Egy-egy jelenetet kiválasztva és levetítve az igehirdetéseket látványosan illusztrálhatjuk. Ez a látogatókban nagyon pozitív benyomást kelt, mert világossá teszi számukra, hogy a gyülekezet halad a korral, aktuális és naprakész módon és tartalommal szólítja meg a hallgatóit.

2.) Kiscsoportokban, házicsoportokban – közösségépítésre. Nagyszerű beszélgetések, kötetlen esték tölthetők el egy-egy film közös megnézésével, és utána az átbeszélésével. A filmekhez készült segédanyagok alapján nagyon egyszerű az ilyen kiscsoportos beszélgetések levezetése – amelyek egyaránt lehetnek nyitott előszobái a gyülekezetnek, vagy éppen a bibliai és teológiai üzenetek mai alkalmazásának felütései.

3.) Ifjúsági alkalmakon a fiatalokat talán éppen a filmek által lehet a legjobban “megfogni” – felkelti a kíváncsiságukat, leköti az érdeklődésüket, és kifejezetten vonzónak fogják tartani, ha a bibliai igazságokat vagy az őket érintő témákat általuk is ismert filmek alapján dolgozhatják fel.

4.) Filmes evangélizációkon – ami a misszió egy új, kifejezetten posztmodern formája. A film levetítése után arról egy rövid evangélizációs előadást tarthatunk, majd meghívhatjuk a látogatókat a gyülekezetbe, vagy valamilyen utógondozó csoportba. Nagyon hatékony missziós forma, amelynek egyre nagyobb a szerepe a kultúraközeli, evangélizációs szemléletű gyülekezetek életében.

5.) A mai emberek rengeteget tévéznek-filmeznek, ami alapvetően “magányos” kikapcsolódási forma. Ha azonban felkészülünk a filmekből, és együtt mozizunk, alkalmat teremthetünk a filmek közös feldolgozásához, a sokszor egyébként is ritka, tartalmas családi beszélgetések megszületéséhez.

6.) Megtehetjük, hogy kiválasztunk egy filmet, amelyet a gyülekezet egy vasárnap délután közösen megnézhet, és a következő héten a közös filmélményt felhasználva prédikálhatunk egy olyan témáról, amelyet a film bemutatott. A közös filmélmény a tanításunk közös kiindulási pontjává válhat.

7.) A személyes evangélizáció egy speciális formája lehet, hogy a filmet otthon, a barátaink, szomszédaink, iskola- vagy munkatársaink meghívásával nézünk meg, majd a segédanyagokat felhasználva egy tartalmas beszélgetésben könnyedén szóba tudjuk hozni az evangélium üzenetét is.

8.) A filmek bizonyos jeleneteit felhasználva hittanórákon, iskolai foglalkozásokon is a fiatalok számára izgalmas és érdekes beszélgetéseket kezdeményezhetünk. A filmek segítségével színesíthetjük a tananyagok esetenkénti szárazságát, és meglephetjük tanítványainkat – egészen biztosan értékelni fogják!

9.) Ha a gyülekezetnek van hírlevele vagy újsága, rendszeresen bemutathat egy-egy filmet, amelyet a moziban vagy a tévében láthatnak az olvasóink, de akár a gyülekezetből is ki lehet “kölcsönözni”. Ezzel megtaníthatjuk, hogyan lehet eljutni a filmek megnézésétől az üzenet megértéséig, majd azon keresztül akár a bibliai igazságokig. Az általunk biztosított segédanyagok alapján könnyű lesz ilyen cikkekei is írni!

És csak egy jelzés a végére: jövőhét végén startol az APCSEL29 új oldala, a Hollywoodi prédikációk. Nyitáskor 250 mozifilmhez lesznek beszélgetésindító kérdések és cikkek, tanulmányok, a régi klasszikusoktól a 2014-es mozifilmekig, amit azután hetente fogunk bővíteni, és természetesen annak is utánajártunk, hogy jelenleg milyen törvényi szabályozás vonatkozik a gyülekezeti filmklubokra és filmvetítésekre.