Nárcisztikus vezetők

Tony Morgan blogján olvastam egy könyvismertetőt, ami sok gondolatot ébresztett bennem. A post nem pontos fordítása Tony írásának, inkább amolyan értelmező összegzése, alapvetzően az ő postja mentén haladva, de a saját gondolataimmal kiegészítve mutatnám be én is ezt a könyvet.

Narcisztikus vezetők. Michael Maccoby könyve.

book_narc2

Tony Morgan szerint az egyik legjobb könyv, ami a vezetésről szól, sokat segíthet a vezetői „szerep” megértésben és helyes megélésében.

A szerző szerint a nárcisztikus vezetőknek négy alapvető személyiségjegye van – ezekre helyezi a hangsúlyt a könyvében:

SZERETETVÁGY – az a törekvésük, hogy szeressék őket

KERETEK – a szabályaikban élnek, és ezeket egyfajta magasabbrendű keretet másokra is alkalmazzák, illetve másoktól is megkövetelik („lelki tekintély, szigorú lelkiismeret, tradíciók, stb.)

MARKETING-ÉRZÉK – tudnia kell, mire van szüksége az embereknek, és tudnia kell azt is, hogyan töltse be ezt a szükséget

NÁRCIZMUS – személyes varázs, ami segít az embereket kimozdítani a közömbösségből

Ez a négy személyiségjegy egyaránt tud pozitív, gyümölcsöző és erőteljes eszközévé válni a vezetői szolgálatnak, de okozhat hihetetlenül nagy rombolást mind a vezető, mind a vezetettek életében. A pozitív minták között a szerző kielemzi Bill Gates, Henry Ford és Abraham Lincoln életét – sok tanulságot lehet ezekből meríteni.

Tony Morgan felsorol néhány számára fontos tanulságot – én most nem lefordítom, inkább kommentálom és kicsit a saját szemüvegemen keresztül átértékelve adom közre a meglátásait:

1.) A nárcisztikus vezetők könnyen elszakadhatnak a valós világtól, nem reagálnak rá, hanem inkább létrehozzák a saját maguk univerzumát, amelyben a valóságot a saját elképzeléseiken keresztül értelmezik és magyarázzák. És ez nem mindig van összhangban az élettel és a realitással – ami egy idő után már egyáltalán nem életszerű, hanem mint egy kényszer, úgy telepedik rá a követőik életére.

2.) Egy igazán nárcisztikus személy rögtön felismerhető két alapvető tulajdonságáról: nagyon pontos látása van arról, hogy mit kell tennie, és általában nem hallgat másra, amikor megvalósítja a látását. – Ha a látása helyes és építő, és kifejeztten újító , úttörő munkáról van szó, akkor ez a személyiségjegy erőforrás lehet – de sokszor inkább kísértés és veszély.

3.) Túlszabályozottság – ez a keretekhez való ragaszkodás veszélye. Nagyon tetszik az angol kifejezés, amit nehéz visszaadni magyarul: „control freaks” – szabály-mániákus? Sok ilyen hívő embert és vezetőt ismerek. És a legelső szó,ami eszembe jut megint, amikor szabály-mániákus hívőket és gyülekezeti vezetőket látok, hogy életidegen, amit csinálnak. Az átlag ember nem így éli az életét, és számomra ez nem a krisztusi minta, hanem az egoizmus szabályokba becsomagolt, kegyes változata.

4.) Valódi és őszinte lelkesedés és szenvedély nélkül a legnagyobb elkötelezettség sem több, mint üres és hiábavaló áldozat. Sokan hiszik, hogy Isten a teljesítményünkben gyönyörködik – pedig ő azt nézi, mik a motivációink. A teljesítményünk is fontos (ez kiderül például a tálentumok példázatából is, meg Jézus sok más tanításából) de a teljesítményünk előtt álló előjelet a motivációnk teszi ki! A nárcisztikus emberek teljesítményét az elismerés utáni vágy és a szeretetvágy hajtja. A nagy teljesítmények mögötti helyes motiváció azt hiszem nagyon egyszerűen a szolgálat, vagyis az érték-teremtés.

5.) Azok vannak valóságosan hatással a világra, akik nem csak szükségeket vagy igényeket elégítenek ki, hanem életcélt adnak az embereknek, formálják a gondolkodásukat és a világképüket. De mindezt nem rájuk telepedve, kényszerítő erővel teszik, hanem egyszerűen motiválják és lelkesítik a követőiket.

6.) A nárcisztikus vezetők (ez most megint a negatív változat) félnek a kockázatvállalástól – mert féltik az imidzsüket. Emiatt sokszor válnak „modellekké” – akik egy-egy divatdiktátor céljainak a kirakatai. EZ a divatdiktátor pedig lehet egy egyházi tradíció vagy intézményrendszer, egy kegyességi teológia, a vezetők, a gyülekezet vagy a támogatók elvárásai, otthon az asszony, aki a háttérből irányít… A lényeg, hogy „maradjunk a címlapon”!

7.) A nárcisztikus vezetők összeolvadnak azzal, amit vezetnek. Vagyis ha az intézményt dícsérik vagy támadják, akkor a vezetőt dícsérik vagy támadják, és fordítva. Ez lehet jó és rossz egyaránt. A pozitívuma az elkötelezettségben van, szerintem, a veszélye pedig a függőségben. És fontos tudni, különösen egy nárcisztikus vezetőnek, hogy az, amit és akiket vezetünk, soha nem a mi tulajdonunk, és soha nem vagyunk egyenlőek azzal! Szerencsére!

Nos, röviden ennyi. Mivel a nárcizmus vezetői személyiségjegy, hasznos lenne elgondolkodni, hogy annak a pozitívumait, az erősségeit és a lehetőségeit ragadjuk meg, nagyon tudatosan, vagy belesodródunk a kísértéseibe és a csapdáiba!

Sajnos a könyv nem kapható magyarul, de egyike azoknak, amit szeretnék lefordíttatni és kiadni. Ha végre kicsit stabilabb anyagi háttér lesz a szolgálatunk mögött! Addig is marad az amazon!

Online forradalom zajlik

Azt mondják a hozzáértők, hogy a társadalmunkban online forradalom zajlik. Én azt hiszem, ennek több „hulláma” is van.

Az első az offline emberekből online embereket formál. Vagyis az internetet korábban csak valamiféle luxuscikként vagy alternatívaként értelmező embereket bekapcsolja az online véráramba. És az első hullámban rájövünk arra, hogy mekkora lehetőség, potenciál van az internetben. Információt gyűjthetünk – ma már ez az elsődleges tudásbázisa a társadalmunknak. Kapcsolatokat építhetünk és ápolhatunk – erre bizonyíték a rengeteg közösségi szájt. A magyar 18-30 évesek 70%-a használja az IWIW-et. Nem pótolja a valódi barátságokat, az élő beszélgetéseket, de segít abban, hogy legyen kivel beszélhetnünk. A közösségi oldalak, a keresők újraértelmezik a világhoz való hozzáállásunkat. Ezt nem tagadni kell, hanem kihasználni – nekünk, keresztényeknek is!

A második hullám a szörfölőkből olvasókat formál. Ez már egyfajta tudatosságot jelent. Az internet szórakoztatásból kinőve munkaeszközünkké lesz. Méghozzá hihetetlenül hatékony munkaeszközzé!
Csak két fontos szempont:
– ezek a megoldások ingyenesek, nem kell szoftvereket vásárolni vagy illegálisan használni
– a helyi programoktól eltérően ezeket bárhonnan használhatjuk, mert a neten vannak, és nem az otthoni gépünkön. Minden, mindenhol, mindig kéznél van!
És mire jó az internet, ha tudatosan használjuk?
Kiválthatjuk vele az office-t, prezentálhatunk, publikálhatunk számtalan formában és helyen, kapcsolatot tarthatunk, telefonálhatunk, van online határidőnapló, amely ha kell, sms értesítést küld, üzleti oldalak, tartalomszolgáltatások… fel se tudnám sorolni.

A harmadik hullám – és ez már fontos a mi számunkra is – az olvasókból írókat formál.
Vagyis a közönség közösséggé válik. Régen (ez a hagyományos web, a web1) néhányan készítettek tartalmat sokaknak. Ma (a web2-ben) mindenki tartalomgyártó lehet. Blogolhatunk, írhatunk lexikont (wikipédia), formálhatjuk a közgondolkodást, szavazhatunk, kampányolhatunk, elégedetlenkedhetünk, csinálhatunk magunknak vagy bárki másnak médiát – egyszóval már nem csak a felhasználói, hanem a formálói is lehetünk az internetnek. És tudnod kell, hogy ezzel együtt a közgondolkodásnak, a társadalomnak is.

És készülőben a negyedik hullám is (web3), és még ki tudja, hány jön ezután!

És itt jön az, ami miatt belekezdtem ebbe a postba.

Mi keresztények egyszer már nagyon elszúrtuk a pozíciónkat, az eszköztárunkat, amellyel szolgálhattunk volna embertársaink felé. Amikor a televíziózást feltalálták, a keresztények rögtön valami sátáni dolgot láttak benne, és elhatárolódtak tőle. És mi lett az eredmény? A média ma önti ránk a szennyet. És jó, ha hetente 1-2 órás műsoridőnk lehet egy-egy közszolgálati tévében. Mire észbe kaptunk, nem maradt helyünk.

Ma az interneten van ugyanez. Sok keresztény ellenséget lát az internetben, vagy teljesen hidegen hagyja, mert az „világi dolog”. De hadd mondjam el, hogy az internet csak egy eszköz, egy kommunikációs csatorna – és ha nem töltjük meg tartalommal, megtölti majd más!

Mondok egy nagyon egyszerű példát.

Nézd meg a VIDEÁN a „Bebizonyítom” című videót. Talán 2 perc az egész, csináltunk hozzá magyar feliratot is. Feltöltöttük, és alig egy hónappal később a legnagyobb magyar videómegosztó portálon ehhez a videóhoz szóltak hozzá a legtöbben. Most is megy a vita arról, van-e Isten, vagy nincs. Az „ateista” oldalon nagyszerű és alapos érveléseket lehet olvasni, de alig-alig van rá válasz keresztény részről. Pedig azt gondolom, a 2500 látogató nagyobbik része mégis inkább keresztény volt, akik megnézték a videót (mert aktívan reklámoztuk). Ki fogja megválaszolni az ott feltett kérdéseket? Mert ez a vita most több tíz-, talán százezer ember színe előtt zajlik, akik a videát használják! Ez is misszió!

És csak egy másik példa – egy személyes dolog. Évekkel ezelőtt cseten megismerkedtem valakivel. Azzal kezdődött, hogy mutogattuk egymásnak a verseinket. Aztán elütötte egy autó a kislányát a felesége gondatlanságából (meg is halt), ő majdnem agyonverte a feleségét (majdnem az asszony is meghalt), és azután öngyilkos akart lenni. Utoljára felhívott, hogy cseteljünk. Három napig szinte nonstop beszéltünk, ott aludtam a gép előtt néhányszor pár órát. Ő is, a billentyűzete és a pisztolya mellett (mert biztonsági őrként dolgozott). A vége az lett, hogy 300 km távolságból feljött Budapestre egy hétköznapi bibliaórára, hogy személyesen is megismerkedjünk, mert „megmentettem” az életét azzal, hogy beszélgettem vele, ismeretlenül, egy számítógép monitorja mögül.

Szóval a kérésem, felhívásom:

Legyél aktív az interneten! Szólj hozzá mindenhez! Mondd el a véleményed, kommentálj mindent, ezt a blogbejegyzést is, a videókat, válaszolj a kérdésekre, a kihívásokra!

Ma mindenki begubózik, egyre inkább individualistává válik a világ, legalább mi, keresztnyek ne legyünk ilyenek. Az internet olyan közeg, ahol feloldódhatnak a felekezeti különbségek, ahol nem probléma a fizikai távolság, ahol rengeteg az ember, aki felé szolgálhatunk, ahol ezerféle módon tanulhatunk,akkor, amikor épp van időnk és kedvünk. Ez csak tudatosság, elhatározás és fontossági sorrend, értékrend kérdése!

Legyél otthon az interneten! Amiatt a lehetőség miatt, amit ez jelenthet ez a számodra! Jézus Krisztus ránk bízta ezt a világot – de nem kullognunk kellene utána mindig, hanem az első sorból utat mutatni! Akkor is, ha közben elbukunk, ha elfáradunk vagy elmegy a kedvünk az egésztől, de fel kell állnunk, és folytatnunk kell az utunkat, be kell töltenünk a küldetésünket. És erre az online tér egy mindenki számára rendelkezésre álló lehetőség. Itt már nem lehetnek kifogások, hogy nincs időm, nem tudom, hol szolgáljak, nincs emberem, nincs kinek elmondani az evangéliumot, én ilyen-olyan vagyok…

Egy általam becsült fiatal online marketinges szakember kiadott egy ebookot, aminek a címe: webfoglalás. Mint a honfoglalás. De hogy miből lesz több a neten, a szemétből vagy az értékből, az Istent gyalázó vagy az Istent dicsőítő hozzászólásokból, a közönyből vagy az aktivitásból, az elszigetelt keresztény szörfösökből, vagy az erős közösségeket építő missziós csoportokból és hálózatokból, rajtunk is múlik. Hogy mennyi helyet foglalunk Jézus Krisztus számára, hogy mennyi helyet foglal majd az online világból Isten országa – rajtunk múlik!

Rajtad is múlik!

13 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Boldog-boldogtalan dal…

Pár napja egy barátom megkérdezte tőlem (is), mit jelent számomra a boldogság.

Lehet ezt egyáltalán definiálni? Kegyes szólamok nélkül, egyszerűen és világosan?!

Azt válaszoltam, hogy a boldogság az az állapot, amelyben nem akarok más lenni, mint aki vagyok. Amikor el tudom fogadni az életemet olyannak, amilyen, a lehetőségeimmel és a gyengeségeimmel együtt. Amikor nem álmodok egy másik életről, egy másik emberrel, másik körülményekről, amikor nemm mennék vissza az időben, ha tehetném, hogy megváltoztassak, visszacsináljak dolgokat, amik oda vezettek, ahol most vagyok.

A saját definicióm szerint boldog vagyok! Pedig nagyon sok bukás van mögöttem, sok mindent veszítettem el, és nagyon sok teher van rajtam, sokszor szorongok, néha félek a jövőtől, de mégis boldog vagyok! Még ha sokszor nagyon nyomorultul is érzem magam, nem cserélnék senki mással, és nem csinálnék vissza semmit. És a boldogságomban időnként jól is érzem magam :-)

(Na jó, nem is csak időnként…)

Visszaolvasva kissé egositának tűnhet ez a post, de nem magamról akartam, írni, hanem egy jó kérdésről, ami elgondolkodtatott engem is. Amire válaszolni kell – és a válaszunk – ha merünk őszinték lenni – lerántja a leplet rólunk igazi önmagunk előtt.

Jacko ma hajnalban meghalt. Amikor tini voltam, szerettem. Az talán még a 2.1-es verzió volt belőle, és az még tetszett – a későbbi fejlesztések már nem annyira… És a halálán gondolkodva jutott eszembe Feldmár András egy mondata: nem az az igazán fontos kérdés (legalábbis most, ebben az életben), hogy van-e élet a halál után – hanem hogy van-e élet a halál előtt!!!

Félek, hogy a keresztények hajlamosak leértékelni a boldogságot, és valamiféle megfoghatatlan, kegyes szóvirággá deformálni, (valami olyasmivé, hogy „akit Isten szeret, az persze hogy boldog, hogy is lehetne másképp?!” …ajajajaj) miközben a szívük mélyén tele vannak kétségekkel,  bizonytalansággal, lázadással, keserűséggel, önváddal vagy mások vádolásával, mert nem élhetnek olyan életet, amilyet szeretnének. Mert nem lehetnek azok, akiknek lenniük kellene. Mert ha mernének őszinték lenni magukhoz, bizony nem érzik jól magukat a saját bőrükben – a megkeresztelt vagy bemerített, „keresztényi” bőrükben. Én is éltem így, hosszú ideig. De nem tett boldoggá, sem másokat boldogítóvá. Legfeljebb csak a felszínen. És egyre jobban látom, hogy a külvilág érzékeli ezt. És talán nem a keresztények bukásai okozzák a legnagyobb hiteltelenséget a mai világban, hiszen mindenki bukik, ebben úgysem különbözünk a nem hívőktől, legfeljebb lehazudjuk vagy eltitkoljuk. Hanem a keresztények boldogtalansága, elégedetlensége és örömtelensége – ez teszi Krisztust a leghiteltelenebbé! Hogy miközben kívülről szavaljuk a boldogságról szóló igeverseket, és azt mondjuk, Krisztus mindenre elég, ordít az életünkről, hogy nem igaz, nem elég, mert nem vagyunk boldogok…! És mások boldogságát látván csak annyit tudunk mondani, hogy ja, ők bűnösök, az úgysem az igazi boldogság…

Akkor meg kéne végre mutatni! Nem azt, amit csak mi nevezünk annak, hanem amit mások is annak látnak! Valódi, hiteles, vonzó, teherbíró, a nyomorúságban is elégedett és reményt sugárzó, önzetlen és másokat is boldogító „boldogságnak”!

1 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Miért nem vagyunk képben?!

Olyan korban élünk, amelyet a tudás határoz meg. Információs társadalom, tudástőke, naprakészség, aktualitás, professzionalizmus… ezek határozzák meg a gazdaságot, politikát, és a személyes életünket is.

Kicsit megkésve olvastam egy interjút az egy évvel ezelőtti National Geographic-ben  Benedek András professzorral, akinek volt egy elképesztően tömör, frappáns és kifejező definíciója a „tudásról”. Azt mondta: a tudás „összefüggésbe illesztett információ”. Ennyi.

Megismétlem, mert szerintem ezt végre nagyon meg kellene értenünk:
a tudás összefüggésbe (kontextusba) illesztett információ.

Miért hozom fel ezt?

A mai egyház, kereszténység iszonyúan le van maradva a saját korától,kultúrájától, környezetétől. Egyszerűen képtelenek vagyunk elérni, megszólítani, megragadni és megtartani az embereket. És meggyőződésem, hogy nem azért, mert ostobák, maradiak, IQ-hiányosak, beszűkültek vagyunk, hiszen van Bibliánk, vannak nagyszerű válaszaink a ma aktuális kérdésekre is, van kétezer éves tapasztalatunk, és nem utolsó sorban van Szentlelkünk, aki segít nekünk, aki a bölcsesség Lelke bennünk. Vagyis információnk, hasznos, értékes, hatékony, inspirált, meggyőző, motiváló, megoldást jelentő információnk van. Csak valódi tudásunk nincs, már nem értjük a világot, az embereket, már azokat se nagyon, akik vasárnaponként még eljönnek a templomainkba -mert az információinkat elfelejtettük beleilleszteni a mai kor, a mai élet, a technológia, a társadalom, a kultúra összefüggéseibe. Az információink jók – csak nincsenek beleillesztve az „összefüggésekbe”. És pontosan ezért tűnik a kereszténység a mai emberek, és elsősorban a fiatalok számára maradinak, túllépettnek, konzervatívnak, ósdinak, hiteltelennek, hatástalannak… Vagyis nem az információval van a baj, nem a Biblia, a Szentlélek, a „kereszténység” lett lejárt lemez – hanem a kapcsolódási pontjaink hiányoznak! Az „információink” nem illeszkednek bele már szinte semmilyen összefüggésbe. Ez a baj! (Legalábbis az egyik legfontosabb…)

Szerintem.

Read more

A piac három alappillére

Hogyan működik egy jó üzlet? Az olyan, amelyik nem csak a gyors meggazdagodásra törekszik, hanem hosszú távon értéket is akar teremteni.

Három pillére van minden értelmes munkának:

1. Fejlesztés – amikor értéket teremtek

2. Paicra vezetés – amikor ezt az értéket eladom

3. Ügyfélszolgálat – amikor a vevőimmel foglalkozok

Emögött a három sor mögött hihetetlenül nagy tudás- és tennivalóadag rejlik. De aki talpon akar maradni, különösen válságos időben, annak ezt a három pillért folyamatosan építeni, pörgetnie, újítania kell. Különben lemarad, elmarad,  a konkurencia elmossa és eltűnik a piac kérlelhetetlen süllyesztőjében.

Na ennyit a nagy filozofálgatásból. Lássuk, mire jó ez a gondolat-buborék.

Van egy „termékünk”: az evangélium.A legjobb termék a világon, mert

a.) az ember legnagyobb lelki szükségeit tölti be

b.) van rá 100%-os és kétezer éves és jópár tíz/százmillió fős garancia

c.) teljesen ingyenes

Van egy piacunk – méghozzá egy meglehetősen nagy célpiac!

Vannak munkatársaink, „eladóink”: ezek a keresztény emberek.

És most jön a lényeg!

Mert az az igazság, hogy nem a „termékünkkel” van a baj (merthogy baj van, döglik a kereszténység, legalábbis a nyugati „keresztény” világban, azt csak az nem imseri be, aki túlnaív vagy túl demagóg!) – szóval nem a „termékkel” van a gond, az evangélium soha nem fog elsüllyedni semmiféle süllyesztőben – de a gyülekezetek igen! Talán felekezetek is, de ez most nem számít. Szóval a helyzet az, hogy felmérések alapján Európában és Amerikában egyaránt több gyülekezet szűnik meg évente, mint ahány indul. Egyre nagyobb arányú az elkresztényesedés, és van egy olyan fogalom, amit érdemes megtanulnunk, mert egyre többet hallani, és még többet fogjuk a közeljövőben: ez a POSZTKERESZTÉNYSÉG – a kereszténység utáni kor a nyugati világban.

De mindig elkalandozok.

Szóval az igazi probléma a gyülekezetekkel van, akikre Isten rábízta a „terméket” és a „szolgáltatást”. Úgyhogy azt hiszem, meg kell tanulnunk ezt a három egyszerű lépést, hogy talpon maradjunk:

1. Fejlesztés – nem az evangéliumot kell fejlesztenünk, az jó úgy, ahogy van! Hanem azt, ahogyan képviseljük, kommunikáljuk, bemutatjuk. Az épületeinket, kívülről-belülről, a technikai eszköztárunkat, a retorikánkat, a kommunikációs csatornáinkat, a missziós eszközeinket és módszereinket. És mindezekhez tanulás, fejlődés, nem csak teológiai téren, hanem a kultúránk terén is! Úgy látom, a kereszténység általában jelentősen le van maradva a saját korától és kultúrájától! És ez nem azt jelenti, hogy mi másról is beszélünk, más az üzenetünk tartalma – hanem hogy szekuralizált hitünk van,és az a világ, amelyben élünk, lakunk, dolgozunk nem hasonlít arra, amiben az istentiszteleteinket tartjuk! Fejlesztés – fejlődés! Egyik kedvenc idézetem: „Ha azt hiszed,hogy megértél, akkor kezdesz el rohadni!”(Bocs, ha nyers /az igazság/!)

2. Piacra vezetés – el kell érnünkaz embereket! Én az elmúlt 15 évben, a gyülekezetek között dolgozva-szolgálva azt tapasztaltam, hogy nem az a legnagyobb baj, hogy rosszul evangélizálunk, hanem hogy nem evangélizálunk. Várjuk, hogy a megtérők repüljenek be a gyülekezetbe, mint a sültgalambok. A misszió csak néhány lelkes tag szenvedélye egy-egy gyülekezetben – és már régen nem mindenkié. El kell érnünk az embereket az evangéliummal – mert jó a termékünk, és nekik szükségük van rá! Stratégia kell hozzá,marketing, PR, ésszerűeség, tervezés, látás – mert az, hogy hívők vagyunk, nem jelenti azt, hogy már nemkell gondolkodnunk, terveznünk, kiviteleznünk  sem!

3. Ügyfélszolgálat – vagyis az embereink, a tagjaink, a látogatóink nagyon-nagyon tudatos „menedzselése”. Ebben is van mit tanulnunk – bár ezek mind elsősorban szemléletbeli kérdések.

Na hirtelen ennyi – nem akarok több oldalas tanulmány írni a blogba. Várok a véleményeket – kommunikáljunk! Tanuljunk egymástól!

1 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Amiken mindig kiakadnak a „világiak”

(még mindig utálom ezt a szót :-)

Van pár olyan dolog, amivel szinte nonstop „botránkoztatjuk” a nem keresztényeket a környezetünkben. Kicsiben és nagyban, a szószékről és a hátsó sorokból, egyéniben és felekezetiben – szóval sajnos mindenhol. Ezek nagyon általános negatívumai keresztény  kultúránknak és viselkedésünknek.

Íme a TOP5 – vagyis az öt „csúcstartó” (legalábbis a saját tapasztalataim alapján):

1. „Nem értem, hogy az egyik keresztény miért ócsárolja a másikat…!”

Hihetetlenül népszerű sportot tudunk űzni abból, hogy szidjuk a testvéreinket. Kit a vélt vagy valós bűnei miatt, kit a tanításai és a nézetei miatt. A másik felekezetűt, a másképpen imádkozót, a más zenei stílusért rajongót… Szerintem nincs még egy közösség, amelynek a tagjai annyit bántanák egymást szavakkal, mint a keresztények.

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene! (Filippi 4,8-9)

2. „Nagyon zavar ez az „én vagyok a szent, te vagy a bűnös világi” attitüd…!”

Ez a lelki gőg nagyon visszataszító a nem hívők számára. Amikor csak azért nézik, szólják vagy kezelik le őket, mert még nem tértek meg. Amikor a prédikációkból, bizonyságtételekből kihallatszik, hogy aki nem keresztény (és lehetőleg ugyanolyan felekezetű, mint a beszélő), az értéktelen!

A nem hívő embereknek nagyon elegük van abból, hogy olyan keresztények nézik le őket sok esetben, akik az élet számos területén semmi komolyat nem tudnak felmutatni. Nem az a bajuk, hogy megmondják nekik, hogy Krisztus nélkül még nincs rendben az életük, hanem hogy ha azt kommunikálják nekik, hogy ez azzal egyenlő,hogy semmit nem is ér az életük!

Jézus soha nem tekintett egyetlen embert sem értéktelennek!

3. „A keresztényeknek csak az a fontos,  hogy mi meghallgassuk az ő üzenetüket – de ők nem hallgatnak meg bennünket!”

Hát sajnos az evangéliumhirdetés a legtöbb „evangélista” számára nem áll másból, mint  „lenyomni Jézust az áldozat torkán”. Csak beszélünk, csak az a fontos, amit mi akarunk mondani, a másikat pedig az Isten Igéje „nevében” lesöpörjük a terepről. Egy evangélizációs „folyamatban” a beszélgetőpartnerünket nagyon ritkán tekintjük egyenrangú félnek. És ne gondoljuk, hogy ezt ő nem fogja érzékelni!

4. „Kioktatnak a saját életemről, anélkül, hogy ismernének…!”

Hát igen, nagy szakértők vagyunk abban, hogy ránézésre kiolvassunk egy tekintetből egy egész életet! Micsoda önhittség!!!  A keresztények hihetetlenül tudnak általánosítani, és mindenkit bedobálnak egy-egy igeverssel ellátott fiókba. Találkozunk egy drogossal, és rögtön szakértőkké válunk a függőségekkel kapcsolatban, és máris dobáljuk az igeversekbe csomagolt közhelyeket, mintha mindent tudnánk annak az embernek az életéről. Hogy mivel kel és mivel fekszik, hogy mire gondol, mielőtt belövi magát… Vagy leszólítunk valakit, és elkezdjük mondani neki, hogy Jézus minden gondját el tudja feledtetni,és örömmel tölti be a szívét…és lehet, hogy az a szerencsétlen most jön egy temetésről. Amikor elváltam, hirtelen jöttek a telefonhívások, az e-mailek, és mindenki osztotta a tanácsokat, ítélgetett – olyanok is, akiket még csak nem is ismertem! Vagy olyanok, akikkel évek óta nem beszéltem. De ők nagyon otthon érezték magukat az én életemben, néha már úgy éreztem, hogy jobban, mint én. „Kitalálták” a gondolataimat, az érzéseimet, a motivációimat, a döntéseim okát, ők magyarázták nekem, hogy én mit miért tettem vagy nem tettem… hihetetlen volt. Hihetetlenül elkeserítő és elszomorító.

Ez nem azt jelenti, hogy senki nem szólhat bele az életembe. De legalább ismerjen egy kicsit. Legalább legyen részese az életemnek. Legyen a barátom. És itt a lényeg: a nem keresztény emberek sokszor úgy érzik, hogy ők nem többek a keresztények számára, mint munkaeszközök, akiken dolgozni kell egy felsőbb utasításra. Csak épp nincs valódi befektetés, valódi életközösség, valódi kapcsolat. Csak feladat van, célkitűzés: „meg kell térned!”

„Ne megtéríteni akarjanak! Legyenek részesei az életemnek, legyenek a barátaim, akikre számíthatok, álljanak mellettem akkor is, ha nem fűződik hozzá „missziós érdekük”, és mutassák meg a saját életükben Krisztust! Így sokkal könnyebb lenne!”

5. „Ők sem veszik komolyan, amit hirdetnek…”

A nem keresztényeknek nem az a legnagyobb bajuk, ha látnak elbukni egy hívő embert. Lehet, hogy sokkal reálisabban és őszintébben beismerik, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy gyarló és bűnös, hibás emberek vagyunk, mint sokszor a keresztények.Nem a bukással van a bajuk – azt meg tudják bocsátani (ezt is a saját példámból tudom – vagyis onnan is.)

Az zavarja őket igazán, hogy ha a keresztények hülyének nézik őket azzal, hogy azt feltételezik, hogy mivel az illető nem hívő, úgysem látja át azokat az ellentmondásokat, amelyeket teljesen tudatosan és szándékosan választ valaki.

Mondok példát – szintén a saját bukásommal kapcsolatosan – tanulságképpen. A válásom miatt a hívő barátaim nagy része szinte azonnal dobott. 15 év szolgálat után szinte egyik napról a másikra kiközösítettnek, kidobottnak, selejtesnek, mindenestől értéktelennek éreztem magam, mert majdnem mindenhonnan ez áradt felém. És ebből elég sokat érzékelt a környezetem is. És egy nem hívő barátom (akit korábban sikerült már elcsábítani gyülekezeti csendeshétvégére) azt mondta nekem: „Na látod, ezért nem leszek én keresztény! Elbuktál és ezért még mélyebbre taposnak, ahelyett, hogy felemelnének a földről. És ha veled így bánnak,mit várhatnék tőlük én, a kezdő keresztény..”

Ne értsetek félre,  nem magyarázom én a „bizonyítványom” – de utána még beszélgettünk tovább, és pont ezt mondta el: a keresztények szinte az egyetlen emberi közösség, amely azonnal eldobja a saját sebesültjeit. És ezt látják ám a nem hívők is. És nagyon visszarettenti őket az az alternatíva, hogy mi lesz velük, ha elbuknak. Kevés a jó és szép példa arra, amikor egy gyülekezet odaáll a bűnös mellé, és valóban emeli, segít az életének a rendezésében.

Szóval…

Van három olyan dolog, amit a keresztényeknek, nekünk sugároznunk kellene az EMBEREK felé –  nem Isten felé, az más, most nem erről van szó. Az emberek felé,és főleg azok felé, akiknek szolgálni akarunk.

1. Alázat

2.Tisztelet a másik ember iránt

3. Elfogadás – azaz valódi, reális, feltétel nélküli szeretet

Lemondani a „mindentudásunkról”, a kliséinkről, a begyakorolt válaszainkról, a lelki gőgről, abbahagyni az ítélkezést,és megtanulni értéket találni minden emberben, akár elbukott keresztény, akár nem hívő. Meg kell tanulnunk hallgatni, szolgálni nyomulás nélkül, és a nem hívő emberekre úgy tekinteni, mint emberi lényekre, akik Isten számára a legfontosabbak. És ők nem „missziós célpontok”, nem „imatárgyak”, hanem hús-vér emberek, akik éreznek, akik mögött évtizednyi tapasztalatok, emlékek, jó és rossz döntések állnak…

Azt hiszem, az ébredés egyik első feltétele, hogy megváltozzon a viszonyulásunk embertársaink felé.

És tapasztalatom szerint ők már nagyon várnak erre… ránk!
Németh Krisztián barátom készített ebből a postból egy PREZI-t – itt a link.

Read more

Nagyvilág, kiskeresztény

Találós kérdés… melyik az az ország, amelyikben 335 milliószoros (!) az infláció, és a lakosság 90%-a munkanélküli, akik semmiféle segélyre nem jogosultak. Ja, és nagyobb, mint MO.

Néha nagyon el tud keseríteni, amikor ilyenekről olvasok. És többek között ezért is tisztelem nagyon Bonót a U2-ból, mert volt arca még a Bush idejében odamenni az USA elnökéhez azzal, hogy el kéne engednie 21 afrikai ország teljes adósságállományát, és amikor Bush megkérdezte, hogy ugyan mire fel, akkor Bonó csak letett egy Bibliát az elnök orra elé, és ennyit mondott: Mert Isten erre kötleez téged, mint hatalommal bíró vezetőt! – Nem hiába jelölték Béke Nobel-díjra (mármint Bonót, nem Bush-t :-) Szuper a vele készült riportkönyv, ajánlom olvasásra! Egy teljes fejezetben beszél a hitéről(vagyis mindenütt beszél róla, de egy teljes fejezet vanennek a témának szentelve).

Egyszóval: mi is a szerepünk a nagyvilág történéseiben? Van-e értelme bármin is egyáltalán gondolkodnunk mondjuk Zimbabwéval kapcsolatban (ja, erről az országról volt szó az előbb), vagy még a saját házunk táján (hazánk táján) sem tudunk semmi érdemlegeset Jézus nevében, Isten dicsőségérevéghezvinni?! Néha porszemnek érzem magam. Mit is kéne csinálni…?

Keresőbarát gyülekezet

Mire jó a Google Analytics?

Ez egy szakmai kérdés, amely legfeljebb azokat érdekel, akik weblapszerkesztéssel, vagy valamilyen online szolgáltatással foglalkoznak. Íme egy rövid lista.

Megmutatja, hogy…

– naponta/hetente/havonta/akármikor mennyi látogatód volt a honlapodon
– mennyi a visszafordulási arány a weboldaladról – azaz a nyitólapot megnézve hányan döntöttek úgy, hogy mégsem kíváncsiak rád
– milyen kulcsszavakra találtak meg a keresőkből
– földrajzi értelemben honnan érkeznek a látogatóid
– melyik külső weboldalakról érkeznek hozzád a látogatók
– mennyi időt töltenek a honlapodon
– hány oldalt néz végig egy látogató
– és melyek ezek az oldalak – vagyis melyek a legnépszerűbb részei a honlapodnak
– milyen hűségesek a látogatóid

Oké, eddig a szakma.

De mi a helyzet a gyülekezettel?

Mi lenne, ha ráeresztenénk a Google Anaytics-et a gyülekezetünkre?!

Akkor valahogy így nézne ki a kérdéssor:

– Hányan járnak a gyülekezetedbe? Hányan a tagok, és hányan a látogatók? Hány új látogatója van a gyülekezetnek hetente vagy havonta?
– Milyen a visszafordulási arányotok – vagyis hányan nem jönnek el másodszor?! Mi rettenti őket vissza?!
– Milyen motivációk hozzák el őket a gyülekezetbe? Mit várnak, mire kíváncsiak, mit keresnek?
– Honnan érkeznek? A közvetlen lakókörnyezetből? Vagy a város vonzáskörzetéből? Gyalog vagy autóval?
– Kiknek az ajánlására, meghívására érkeznek? Vagyis kik hozzák a látogatókat?
– Mennyi időt töltenek a gyülekezetben? A prédikáció után már men(ekül)nek is haza? Vagy szívesen maradnak? Mennyi időt töltenek velünk a látogatóink, a fiataljaink – havonta, hetente?
– Hány programunkat ismerik meg a látogatóink? Csak a vasárnapi istentiszteletekre jönnek? Egyáltalán hány „aloldalunk” van – hányféle kapcsolódási pontunk az emberekhez, a környezetünkhöz, a kultúránkhoz?
– És melyek a legnépszerűbbek? Hova jönnek el a legtöbben, a legkönnyebben, másodszor is? Milyen „alkalmainkon” térnek meg a látogatóink?
– Mennyire hűségesek a gyülekezetbe járó emberek? A hűségük sok mindenen lemérhető, nem csak azon, hogy hányszor lépik át a küszöböt hetente. Mennyit áldoznak az idejükből, tehetségükből, pénzükből? Mennyire számíthatunk rájuk a szolgálatban, a teherhordozásban?

Remélem nem kell magyarázgatni miért fontosak ezek a kérdések. És miért fontosak a rájuk adott válaszok is. Ahogyan egy honlapot nem lehet működtetni, ha az nem keresőbarát, egy gyülekezetet sem!

Ideje tehát feltenni ezeket a kérdéseket – magunknak és a látogatóknak egyaránt!

És még valami: egy nagyszerű cikk a holnapi (2009.05.09) Pásztorbot Magazinban ugyanezzel a témával kapcsolatban!

www.theologion.hu

Read more

A tévé szpemel. És a gyülekezet?!

Pár napja olvastam egy bejegyzést az egyik web2-es blogon arról, hogy az író miért nem néz tévét. (Megjegyzem nekem sincs tévém már vagy 15 éve… és ugyanaz a problémám, mint a bloggernek.)

Szóval a helyzet a következő: az információ, amit a tévében nézhetnénk, a neten is elérhető. Sokszor gyorsabban, hamarabb, célorintáltabban. Nem kell végignéznem egy híradót, csak egy futó pillantás egy hírportálra, egy keresőszó a gugliban, két klikk, és nézem a videót. Háttértévézés – erre se kedv, se idő, se kapacitás… Hiába van már száz csatorna, céltalan a kapcsolgatás is. A neten én választok, én keresek, én kérdezek, azt olvasom, nézem, hallgatom, amit és amikor szeretnék. A tévét órákig kell nézni, és rengeteg a SPAM. Az érdektelen információ, műsor, reklám. És várhatom azt, ami érdekel, alkalmazkodnom kell hozzá, és eltűrnöm, ha megszakítják a kedvenc filmemet azzal, amire nem is vagyok kíváncsi, a sok mosópor reklámmal, és ezer másik műsor előzetesével.

spam, spam, spam. Nem tévézek!

De szöget ütött a fejembe valami. A szószékről vajon mennyit szpemeltem? Lehet, hogy nem volt rossz, amit vagy ahogy mondtam, csak épp „háttértévézés” volt, mert rengeteg kérdés, probléma, „keresés” megválaszolatlan maradt, és a „műsor” nem arról szólt, amit az emberek kerestek volna.

A tévé tele van olyan műsorokkal, amik az emberek többségét abszolút nem érdeklik. És nem azért, mert nem érdeklődnek a hírek, a politika, a természet, a tudomány dolgai iránt, mert nem akarnak kikapcsolódni, zenét hallgatni… hanem mert a tévé már „nem az ő világuk”. Az idősebbek még tévéznek. A fiatalok neteznek. És a mostani gyerekek számára már úton van a kettő  kombinációja, az interaktív, online tévézés. De az biztos, hogy az egyirányú kommunikáció ebben a mobil-online-interaktív világban az utolsókat rúgja.

De akkor mit fogunk csinálni a gyülekezeteinkben? Hogyan tovább? Hogyan lesz a gyülekezet, a prédikáció”keresőbarát”, interaktív, szpem-mentes?!

Azt hiszem ez is egy olyan kérdés, amire muszáj olyan választ találnunk, ami nem csak szerintünk, a „teológusaink” szerint jó, hanem ami be is váltja a hozzá fűzött elvárásokat, és végre képes lesz elérni az egyházon kívül élő, de Istent kereső embereket.

5 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!