Mark Driscoll: Lelki ajándékok – bevezetés

Akkor kezdjük el Mark Driscoll lelki ajéndékokról szóló post-sorozatát. Ezt a sorozatot kérésemre Tóth Zsuzsi barátunk és munkatársunk fordította le – köszönöm neki is, innen is :-) Ahogy írtam korábban, 2-3 naponta fogok egy-egy új részt közreadni.

Szóljatok hozzá, beszélgessünk erről a témáról! És ha tetszik, ha hasznosnak ítélitek, kérlek küldjétek tovább a blogunk linkjét!

Bevezetés

„A lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele” (1Kor 12,7)

Jézust földi élete során a Szentlélek tette alkalmassá, hogy szolgálatát végezze. Jézus azt mondta, hogy egy nap a keresztények  még nagyobb szolgálatot fognak végezni, mint ő (János 14,12). Noha ez nem azt jelenti, hogy a keresztények nagyobbak lennének, mint Jézus, ez azt jelenti, hogy a keresztények szintén tehetségesek és a Szentlélek őket is alkalmassá teszi, hogy még több embernek szolgáljanak, mint Jézus, mert hívők milliói terjedtek el a földön. Ezért, ahogy a lelki ajándékokról szóló tanulmányunkat megkezdjük, a legelső dolog, amit látnunk kell az, hogy a mi személyes szolgálatunk Jézus szolgálatának a folytatása. Vagy összegzésképpen, Isten ajándékait Isten Lelke osztja ki, ezért Isten gyülekezete úgy tud szolgálni, mint Isten Fia.

Négy alapvető álláspont van  a lelki ajándékok terén:

1.) A lelki ajándékok már megszűntek

A természetfeletti ajándékoknak (pl. nyelveken szólás és próféciák) csak a korai egyházban volt jelentősége, és ma már nem szabad őket gyakorolni.

2.) Karizmatikusok

A természetfölötti ajándékokat minden generáció megkapja, és az Írás korlátai szerint tanácsos gyakorolni azokat.

3.) Karizmániákusok

A természetfeletti ajándékokat minden generáció megkapja. A kortárs kijelentések valójában egyenrangúak a Bibliával.

4.) Pünkösdiek

Lényegében ugyanaz, mint a karizmatikusok álláspontja, de szerintük csak az keresztény, aki nyelveken szólva veszi a Szentlelket.

A lelki ajándékokat gyakran félreértik

„A lelki ajándékokra nézve pedig, testvéreim, nem szeretném, ha tudatlanok lennétek.” (1Kor 12,1)

Sajnos a tudatlanság napjainkban a lelki ajándékokkal kapcsolatban továbbra is folytatódik. Fontos, hogy tisztázzuk a lelki ajándékokról legtöbbet vitatott szempontokat.

A lelki ajándékok különböznek természetes képességeinktől (pl. zenei képesség, kreativitás, atlétai alkat, számítógépes
készségek) abban, hogy a lelki ajándékok újjászületéskor, az előbb felsoroltak pedig természetes születéskor adatnak.

Mivel nincs meg teljesen a lelki ajándékok komplett listája az Újszövetségben, ha az összes listát összeszerkesztjük, még
az sem fogja megadni a teljes listát (1Kor 12, 8-10; 12,28; Róma 12, 6-8; Ef 4,11;  1Péter 4,11)

Minden ember különböző mértékű lelki ajándékot kapott. Nyitottnak kell lennünk, hogy saját adományunkon kívül is szolgáljunk. Isten fog adni szenvedélyt és lehetőségeket kiegészítésül természetes talentumainkhoz és lelki ajándékainkhoz.  Ajándékunk/ajándékaink felfedezése kapcsolatban van vágyaink, vidámságunk és hatékonyságunk felbecsülésével. Minden ajándékot ki kell művelnünk ahhoz, hogy hatékonyak legyünk szolgálatunk során

Mi az értelme a lelki ajándékoknak?

A lelki ajándékok Jézus uralmát szolgálják!

„Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: „Jézus átkozott”, aki Isten lelke által szól; és senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által.” (1Kor 12, 2-3)

A teljes pontja a szolgálatnak és a lelki ajándékoknak az, hogy kinyilatkoztassák Jézus Krisztus istenként gyakorolt uralmát minden és mindenki felett. Ezért, ha valaki azt mondja, hogy ő keresztény, vagy szolgálni szeretne, de nem állítja határozottan Jézus Krisztus uralmát, nincs meg benne Isten Lelke. Az elsődleges bizonyítéka, hogy egy személyben ott van a Szentlélek, a Jézus iránti szeretet és alávetettség.

A lelki ajándékokat a Szentháromság Isten adja

„A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de a Lélek ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz.” (1Kor 12, 4-6)

Íme, itt látható, hogy a teljes Háromság magában foglalja a gyülekezet szolgálatra történő megajándékozását.

A lelki ajándékok mindegyike a teljes gyülekezet javára létezik

„A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.” (1Kor 12,7)

Bármi is az ajándékod, az ajándék célja az, hogy felépítse a teljes gyülekezetet, és annak hasznára legyen, ne csak az egyén gazdagodjék az ajándék használata során.

A lelki ajándékokat Isten jelöli ki

„De mindezt egy és ugyanazon Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, ahogy akarja.” (1Kor 12,11)

A lelki ajándékok Isten választása alapján kerülnek kiosztásra, mi nem tudjuk megválogatni ajándékainkat. Így bárki, aki szomorú amiatt, hogy Isten hogyan tervezte meg őt, valójában olyan, Istenre panaszkodik, hogy nem adja meg azt az ajándékot, amit ő akar. Ez úgy fest, mint amikor egy elkényeztetett gyerek csak azért bontja ki az ajándékát, hogy panaszkodjon miatta.

Az evangélizáció szenvedélyének elveszítése

Részben írtam erről már tegnap is. (Thom nem, de sebaj :-)

Szóval a haldokló egyház szívében lévő missziós tűz már csak nagyon haloványan parázslik.

A mai keresztények elveszítették az evangélium hirdetésének szenvedélyét. És ezt felváltotta valamiféle apatikus közömbösség, amellyel az elvesző világra és emberekre néznek. Lekötnek a saját belső, és sokszor valljuk be, teljesen lényegtelen, piszlicsáré ügyeink, amikbe olyan szívesen beletemetkezünk, nehogy fel kelljen vállalni annak a kockázatát, hogy az evangéliumot hirdessük a szomszédainknak vagy a munkatársainknak.

Ma az evangélizációnak (sajnos nem túl gyakori) kegyelmi ajándéka van – és sokan fellélegeznek, hogy akkor jó,mert akkor nyilván ez az ő feladatuk. A kiváltságosoké. Vagy a lelkészeké. Azonban Jézus a misszióparancsot nem a túlbuzgó fanatikusoknak mondta, hanem az MINDEN keresztény egyetemes és elsődleges küldetése! Vagyis a missziómunkában való aktív és valóságos részvétel nem opciója Isten országának, hanem magától értetődő jellemzője.

Sok oka van annak, hogy az európai kereszténység haldoklik. Okolhatjuk érte a középkori egyházat vagy a posztmodernt, a politikát vagy a Sátánt – de nekem meggyőződésem, és egyben szomorú tapasztalatom is, hogy a misszió hiányának elsődleges oka a misszió hiánya. Vagyis egészen egyszerűen az, hogy a keresztények nem hirdetik az evangéliumot, sokszor még a saját megtérésükkel sem verik fel még a családjukat sem. Az evangéliumot betettük a “magánügyek” címkéjű fiókba, és legfeljebb akkor halászunk elő valamiféle tanúságtételt, amikor már nagyon ráncigálják a fiókunkat. (Sajnos ilyen túl ritkán van…)

Szóval visszatérve Thom könyvére: a haldokló egyház már nem beszél Jézusról a nem hívőknek – csak maguk között diskurálnak Róla. A gyülekezet belterjes, ha jön egy-egy látogató, úgy kell noszogtatni valakit, hogy szólítsa már meg, és a misszió legfeljebb moralizáló prédikációs téma a szószékről, vagy régi szép emléke elődeink tetteinek – de kevés mai hívő ember életének valósága.

Vagyis szenvedélye.

Igen, ez a jó szó: szenvedélye.

Amíg ezt nem nyerjük vissza, csak haldokolni fogunk tovább! Az evangéliumhirdetés szenvedélyét. Vágyát. Lázát. Türelmetlen izgalmát.

Arról már nem is beszélve, hogy nem csak “intézményi” szinten haldoklunk emiatt, hanem a lelkünkben is. Mert a lelkünket nem a nagy teológiai mélységek éltetik, én nem ebben hiszek, hanem az Istennel való közösség, és az Istennek való “rendelkezésre állás”.

Szerintem nincs a világon nagyszerűbb érzés annál, mint amikor valaki a szemedbe néz, és azt mondja: köszönöm, hogy általad ismerhettem meg Jézust! Megmentetted az életem!

Na ez az, amiért érdemes élni, érdemes kereszténynek lenni!

Read more

A kereszténységünk felhígítása

Beleolvastam Thom Rainer “Essential Church” c. könyvébe, és találtam egy listát a haldokló gyülekezetek 7 fő bűnéről. Gondoltam közreadom a gondolataimat ezzel kapcsolatban…

essentialchurch

1. A „kereszténységünk” felhígítása és a szenvedélyünk elvesztése

Vannak olyan alapigazságok, amelyekért a korai egyházban emberek az életüket adták! Illetve van a hithez, a Jézus Krisztushoz való ragaszkodásnak és elkötelezettségnek egy olyan mértéke, amely szintén kész mindent feláldozni, ha arra szükség lenne.

Manapság mindkettővel vannak problémák.

A hígulás első tünete és oka (egyszerre mindkettő), a Bibliához való felszínes hozzáállás. Sokan ezt bibliai analfabétizmusként emlegetik. Sokan mintha a vasárnapi iskolás szinten ragadtak volna, sokszor több évtizedes hívő múlttal a hátuk mögött is! Mert hiányzik az életükből a rendszeres és szisztematikus bibliatanulmányozás, a szomjúság az ige után, és sajnos a szószékről elhangzó prédikációk is sokszor elméletiek, egyoldalúak, vagyis nem lehet rájuk reagálni, és hiányzik belőlük a hétköznapi alkalmazás.

Tehát az első dolog: a Biblia olvasása és tanulmányozása iránti szenvedély hiánya, és az ebből fakadó bibliai analfabétizmus.

Másodszor egyre hígabb az evangélium igazság-tartalma.

Ennek a hígításnak két irány van – legalábbis szerintem.

Az egyik a „tan” oldaláról, a bibliai alapigazságok oldaláról történik. Ez elsősorban azt a liberális teológiát jelenti, amely nem veszi komolyan azt, hogy a Biblia kijelentése szerint Jézus az EGYETLEN ÚT a megváltáshoz és az Istennel való megbékéléshez (hogy most csak ezt emeljem ki, mert talán ez a legveszélyesebb). Ma túlságosan toleránsak vagyunk ott, ahol nem kellene – és ez baj. (Másrészről pedig egyáltalán nem vagyunk toleránsak ott, ahol nagyon kellene, de ez majd máshol less téma.) Ha lemondunk arról, hogy Jézus az üdvözítő, és az újonnan születés a feltétele az Istennel való életközösségnek, akkor kivesszük a tömény eszenciáját az evangélium üzenetének, és marad a híg vallásosság.

Ide tartozik még az is, hogy keresztényként túl sokszor hallgatunk, amikor pedig meg kellene vallanunk a hitünket vagy a Biblia igazságait. A felhígulás egyik legordítóbb tünete a keresztények közömbössége a társadalomban, a kultúrában, a közösségi életben, a családjukban! KÖZÖNY! Bezárkózunk a saját kis szubkultúránkba, és a kereszténységünket a biztonságos(nak hitt) templomfalak között éljük, mintha a külvilág nem is létezne. Mintha az nem a munkaterületünk lenne!

A másik oldal a „tömény” kegyelem felhígítása mindenféle szabályokkal, törvényekkel, emberi elvárásokkal, felekezeti vagy gyülekezeti követelményekkel. Számomra a kegyelem tömény és ütős – nem lehet vele mit kezdeni. Nem lehet kiérdemeltetni, megfizettetni – azon egyszerűen nincs hatalmunk. A Krisztus kegyelmének hígabb kegyelem az, amikor belekeverjük Isten munkájába a saját emberi törvényeinket és elgondolásainkat. Híg kegyelem, vagy ahogy Bonhoeffer mondta: „olcsó” kegyelem. Pedig az soha nem olcsó: vagy teljesen ingyenes, feltétel és emberi kontroll nélküli, vagy megfizethetetlenül drága, hiszen Jézus Krisztus vére volt az ára, amit az Atya “fizetett” értünk.

És van egy harmadik oldala is az evangélium felhígításának – talán ez a legpusztítóbb: amikor kimarad a tanítványság, a követés a kereszténységünkből. Szöveg van, prédikációk, okosságok, de nincs tanítványi élet, nincsenek megtérők, tanítványok a keresztény ember élete nyomán! Terméketlenség és gyümölcstelenség van, valamiféle “minőségre” hivatkozva. A felhígított kereszténység jól elvan magával, ráér kritizálni, vádaskodni, ítélkezni, mert nem ég a talpa alatt a fold, hogy megmentse a szomszédjában élő, Krisztus nélkül boldogtalan és elvesző embert. Egyszerűen nem hiszek a gyümölcstelen keresztény életben. Márpedig a Galata 5,22 nem a mi gyümölcsünk, hanem a Szentléleké, nekünk egyetlen aratásunk lehet: az általunk megtérő ember! Nem az, aki miattunk jön el a gyülekezetbe, hanem akinek miattunk less örök élete, mert mi voltunk Krisztus Teste, beszéde, lelke, vagyis mi voltunk Isten eszköze az üdvösség megtalálásában:

Nagyon felhígult a kereszténység – mert nagyítóval kell keresni azokat az embereket, akik megváltott élete megváltott életeket terem! Márpedig ez a küldetésünk, nem az okoskodás! (Ne értse senki félre, nincs bajom a teológiával, de csak akkor, ha a teológus közben nem felejt el lélekmentő tanú is maradni!) Vissza kellene nyernünk a szenvedélyünket az elveszett világ megmentéséért!

KONKLÚZIÓ ÉS MEGOLDÁS: a radikális kereszténység! (Ez soha nem egyenlő az ítélkező, törvénykező, szektás viselkedéssel!)

Mit kellene tennünk?

1. Olvasnunk és tanulmányoznunk a Bibliát, és imádkozni, hogy a Szentlélek tegye ezt szenvedélyünkké!

2. Radikálisan ki kell állnunk amellett, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út Istenhez! Ebben nem engedhetünk!

3. A radikalizmus másik oldala, hogy le kell ráznunk magunkról a közönyünket, és égnie kell a lábunk alatt a talajnak, ahogy szolgálunk, ahogy evangéliumot hirdetünk, ahogy válaszolunk, ha kérdeznek, bátran, biblikusan, mint akiknek van egy erős, igaz és jó megoldásuk az élet minden kérdésére.

4. Hirdetnünk kell a kegyelem evangéliumát – amely egyszerre ingyenes és méregdrága – de soha nem olcsó!

5. Vissza kell térnünk a küldetésünkhöz! Azt javaslom, addig senki ne foglalkozzon a másik keresztény vagy felekezet hibájával, bűnével, bajával, amíg nem állnak mögötte sorban az általa megtért emberek! Egyszerűen nem érünk rá egymást marni, mert mellettünk kárhoznak el az Isten nélkül élő emberek! Szenvedélyes evangélistákká kellene válnunk – akkor lenne gyülekezetnövekedés, élet is!

Read more

vallásosság KONTRA evangélium

faith

12 tükörszilánk: nézz bele! Téged melyik jellemez?!
{Csak őszintén, másképp úgysincs értelme…}

EGY

A vallásosság azt mondja: ha engedelmes vagyok Istennek, Ő szeret és elfogad. Addig biztonságban vagyok.
Ezzel szemben az élő hit válasza: Isten szeret és elfogad. És mert biztonságban vagyok, tudok engedelmeskedni Istennek, és ezt szívesen is teszem.

KETTŐ

A vallásosság számára kétféle ember létezik: a jó és a rossz ember. A jó, aki elfogadja a hitet, aki “jó hívő” életet él, és a rossz az, aki nem.
Ezzel szemben az evangélium csak egyféle embert ismer: a kegyelemre szoruló bűnös embert, akit nagyon szeret.

HÁROM

A vallásosság szemében sokat számít, hogy milyen családba születsz (hívőbe, és milyen hívőbe…)
Ezzel szemben az élő hit szemében az számít, hogy újonnan születsz-e.

NÉGY

A vallásosság számára az számít, hogy mit teszel. Hogy mennyi a bűnös és mennyi a jó cselekedeted. Ez alapján értékel és ítél.
Ezzel szemben az élő hit fókuszában az áll, amit Jézus tett értünk!

ÖT

A vallásosság azt tanítja, hogy a megszentelődésem mértéke igazolja a hitem mértékét.
Ezzel szemben az evangélium tanítása az, hogy amíg Krisztus igazol bennünket, addig szentek vagyunk. Ez pedig nem a mi tetteinktől függ, hanem az Övétől!

HAT

A vallásosság kapni szeretne valamit Istentől. Áldást, eredményeket, igazolást, lelki dolgokat… Ezzel szemben az élő hit magát Istent keresi, és Őt akarja kapni.

HÉT

A vallásosság a problémákaban, nehézségekben és kudarcokban átkokat és büntetést lát és hirdet.
Ezzel szemben az élő hit ugyanezekben Isten kegyelmének és munkájának egy újabb lehetőségét kutatja.

NYOLC

A vallásosság “rólam” szól: az én hitemről, az én engedelmességemről, az én ajándékaimról vagy az én bűneimről. Jobb esetben. Rosszabban a másokéról…
Ezzel szemben az élő hit fókuszában Jézus Krisztus áll!

KILENC

A vallásosság számára a kulcs az, hogy elég “jó” legyél.
Az evangélium szerint a kulcs, hogy Istennél legyél, úgy, ahogy vagy. Ez az, ami elég! (És pont ez az, ami nem elég a vallásosság számára, mert ennek az ő szemében mindig van feltétele – amit persze ő is határoz meg.)

TÍZ

A vallásosság nem ad igazi megnyugvást, hiszen Isten a saját teljesítményünktől teszi függővé az elfogadását.
Ezzel szemben az evangélium teljes megnyugvást ad, hiszen Krisztus tettén nyugszik, nem a sajátunkén!

TIZENEGY

A vallásosság eszközként tekinti Istent, Jézust, és manapság különösen a Szentlelket.
Az élő hit számára Isten a beteljesülés, és egy valóságos, személyes kapcsolat.

TIZENKETTŐ

A vallásosság a lelki gőg és a bizonytalanság két végpontja között hullámzik,
ezzel szemben az élő hitre mindig a szelíd alázatjellemző.

Naszóval, akkor vannak a vallásos emberek, és az élő hitű emberek.

UPDATE: Németh Krisztián barátom készített egy PREZI-t ebből a postból, engedelmével közreadom itt a linket – fel lehet használni:
http://prezi.com/gkohjocvkosx/

Read more

Egy kis statisztika

Végignéztem Ed Stetzer International Christian Retail Show-n elhangzott előadásának prezentációját, amely a fiatal felnőttek gyülekezethez való kapcsolatát vizsgálta.

Akit érdekel, az egész prezentációt letöltheti innen.

A két legfontosabb diagramm közül az első azt a tíz jellemző okot mutatja be, amik miatt a fiatalok 18-22 éves koruk között elhagyják a gyülekezeteiket, ahol felnőttek, míg a második a nyolc legfontosabb megtartó okot sorolja fel.

A könnyebbség kedvéért rögtönöztem egy kis magyar fordítást, természetesen a sorrendnek megfelelően, az ábrák alatt.

Tehát:

1. Miért hagyják el a 18-22 évesek a gyülekezetüket:

pic01

(Fentről lefelé az angol szöveg:)

Egyszerűen elegük van, és nem akarnak többé jönni

A gyülekezeti tagok képmutatók és ítélkezők, és ebből van elegük

Egyetem/főiskola miatti költözés

Munkahelyi kötöttségek és felelősségek

Túl messze van a gyülekezet

Túl elfoglalt

Nem érzik azt, hogy valóságos közösség lenne a gyülekezetben

Nem ért egyet a gyülekezete politikai és társadalmi nézeteivel

Úgy döntött, hogy a (gyülekezeten kívüli) barátaival akar több időt tölteni, és emiatt a gyülekezetet „áldozta fel”

Korábban is csak mások kedvéért járt gyülekezetbe

AZ ÁTTEKINTHETŐSÉG KEDVÉÉRT színekkel jellemezték az “elhajtó” okokat:

– a világoskék az életmód-változás miatti kiesést,

– a narancssárga a pásztor vagy a gyülekezet hibájából történő kiesést,

– a lila a vallási, politikai és morális okokat jelzi.

2. A MÁSODIK LISTA: miért maradnak ott?

pic02

A gyülekezet az Istennel való kapcsolatom jelentős és életteli része volt

A gyülekezet valós segítséget tudott nyújtani a mindennapi életem helyes megéléséhez

Úgy éreztem, hogy a gyülekezet segít nekem abban, hogy jobb emberré váljak

Követni akartam a szüleim és családtagjaim példáját

Volt egy erős elhívásom és elkötelezettségem a gyülekezetben való szolgálatra

A gyülekezeti tevékenységek az életemből egy jelentős szeletet foglaltak el

A gyülekezet(be járás) támogatott az életem kritikus időszakaiban

Nem akartam szellemi iránymutatás nélkül élni az életemet

Én ezt most nem kommentálom.
És Neked mi a véleményed?

Read more

Kontroll vagy hatás?!

Mi is a vezetés valójában?

A legtöbb vezető azt hiszi, hogy a vezetés egyenlő az irányítással, a kontrollal. Hogy ha egy folyamatot vagy egy csapatot, vagy akár egy házastársat, gyermeket, tanítványt, nem tud az irányítása alatt tartani, akkor rossz vezető, alkalmatlan a feladatra.

Különösen igaz ez a lelkipásztorokra és a gyülekezeti vezetőkre – számukra a kontroll tudata adja a biztonságot. Hogy mindenről tudnak, mindent kézben tartanak, minden folyamat és egyén az ellenőrzésük alatt van, és közvetlenül vagy közvetve mindent ők irányíthatnak.

Pedig az igazán nagy vezetők nem irányítottak vagy kontrolláltak senkit – a szó eredeti értelmében. Nem gyakoroltak felettük „jogokat”. Jézus, Gandhi, Martin Luther King nem a jogukkal, a „hivatalukkal” váltak „legendás hírű” szellemi vezetőkké és a történelem formálóivá, hanem a HATÁSUKKAL!

De hogyan lehet hatással lenni másokra, és ezzel a „hatással” vezetni őket?

Négy tanács ezzel kapcsolatban – vagyis nem is csak tanács, inkább amolyan alapkövetelmény, mert ezek nélkül a vezetés valóban csak jog és manipuláció lesz:

1. LEGYÉL TE A MODELL!

Gandhi azt mondta: „Legyél te magad az a változás, amit a világban szeretnél látni!” Vagyis „mentsd meg magad, akkor ezreket tudsz megmenteni” – hiszen az, aki saját maga nem találja a helyes utat, hogyan mutathatná másoknak? Aki maga nem ért a szakmájához profi módon, hogyan taníthatna rá másokat? Aki nem olvas sokat, hogyan is motiválhatna másokat olvasásra? Lehetne folytatni a sort. Ha vezetni akarod valahová az embereket, akkor modellezd le a célt előttük a saját életedben!

Csak egyetlen konkrét tanács/figyelmeztetés ezzel kapcsolatos, kifejezetten a lelki vezetőknek: szinte minden prédikációban szó van valamiféle bátorításról vagy feddésről a misszióval kapcsolatban. Minden lelkész és tanító elmondja, hogy mire kötelez a misszióparancs. Ezt nagyon meg tudjuk mondani másoknak. De kevés olyan lelkészt ismerek, aki maga is hozná az érdeklődőket az evangélizációkra, aki maga is hívogatna a vasárnapi istentiszteletekre. Minél inkább vezető valaki a gyülekezetben, annál nagyobb a kísértése, hogy az aktív hatás helyett kontrollálni akarjon. Már maga nem is evangélizál, hívogat, csak noszogtatja a többieket, és akiket ők hoznak, azokra azonnal „rátelepszik”.

Legyél modell – mutasd, hogyan kell csinálni! Ha te állsz a szószéken, te vagy elől, te vagy az ifivezető, az a gyülekezeti tag, aki mindig a misszióról beszél, akkor ne a többieket akard a misszió felé irányítani, hanem hadd lássák, hogy te folyamatosan hozod az új embereket a gyülekezetbe. A példa ragadós, az eredmények motiválóak – a kontrollból viszont már mindenkinek elege van! Nem megmondani kell a tutit – hanem megmutatni!

2. POZITÍV ÉS KONSTRUKTÍV HOZZÁÁLLÁS

A kontolláló vezetők mindig a folyamatok és az emberek sarkában lihegnek, és valahogy mintha kívülállók lennének. Objektíven szemlélve mutatják meg a hibákat. Az olyan vezetőket, akik a hatásuk által vezetnek, mindig a munka sűrűjében, és a harcvonal első sorában keresd! Az ilyen vezetőknek nincs se idejük, se kedvük ahhoz. hogy felelős-kereső játékot játszanak a többiekkel, kritizáljanak, okoskodjanak – mert ha hibát látnak, azonnal látnak is hozzá az orvoslásához. Nem várnak másra. A vezetés számukra a LEHETŐSÉGEK MEGRAGADÁSA és kiaknázása a közösség javára. Mindenhez konstruktívan állnak hozzá – ezt a szót nagyon szeretem, de sajnos még elég ritka jellemzője a keresztényeknek. Ha az lenne, kevesebb lenne a felekezeti vagy kegyességi villongás, mind az egyházon, mind a helyi gyülekezeteken belül.

3. FELADATOK HELYETT LÁTÁS

A kontroll-alapú vezetés az érdekeket és a hasznot tartja figyelmének fókuszában, és elsősorban intézmény és szervezetközpontú gondolkodást feltételez. Ezentúl pedig abszolút feladat-központú!

Ezzel szemben a hatás-alapú vezetés a LÁTÁST tartja a szeme előtt, és a látáshoz kapcsolódó embereket, módszerében pedig megértés-központú. Nem az az elsődleges célja, hogy feladatokat osszon ki, és azokat számon kérje, hanem hogy megértesse a célokat, az értékeket és a prioritásokat – és mire ez bekövetkezik, a feladatokat többnyire már el is vállalták a lelkes munkatársak.

Sokszor azért nehéz a vezetőknek motiválniuk a többieket, mert ők nem látják azt, amit a vezetők. Nem látják át a nagy egészet, a célt, nem látják át az összefüggéseket. Van, amikor ez a vezetők hibája és hiányossága, mert nem tanulták meg a látásukat megosztani, kommunikálni a többiekkel, és van, amikor az információk visszatartása vagy meg nem osztása nagyon is tudatos eszköze a kontrollnak.

Tapasztalataim szerint az emberek szívesen csatlakoznak valami jelentőségteljes, nagyszerű, kihívást jelentő dologhoz – ha abban egyenrangú partnerként érzik otthon magukat, és nem a vezetők vagy az elit végrehajtó eszközeként. Sok gyülekezetben feneklik meg az önkéntesség emiatt!

Az igazi vezető az, aki célt tud mutatni az embereknek, és fel tudja őket lelkesíteni, hogy együtt, közösen munkálkodva, egyenrangú partnerekként érjük el a közös célt!

4. BECSÜLD NAGYRA AZ EMBEREID!

A kontroll-típusú vezetés az elért eredményeket becsüli meg. A hatás-alapú vezetők pedig mindig az embereiket becsülik meg! Minden ember akkor hozza ki magából a legtöbbet, ha azt értékelik. A leghatalmasabb szavak egyike a „köszönöm” – minél többet mondod, valódi hálával a szívedben, minél inkább érzékelteted a gyülekezeti tagokkal, a munkatársaiddal, hogy mennyire nagyra értékeled őket – annál inkább hatással leszel rájuk.

Összegzés:

A vezetés ma már nem jog (talán sosem volt az), hanem kiváltság, amellyel megajándékoznak az emberek. Ahogyan a szeretetet sem lehet kierőszakolni valakiből, vagy elvárható kötelességgé tenni, csak önként adni – ugyanígy a vezetés is olyan dolog, amivel megtisztelnek Téged.

Vagy nem.

Akkor marad a manipuláció és a zsarnokoskodás.

(A cikkemet Michael Hyatt postja alapján írtam).

3 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

10.000 óra

Olvastam egy postot sytka blogján, aki olvasott egy cikket az IPM-ben.

Nosza olvastam én is egy cikket az IPM-ben, és írtam egy gyors postot ide.

Egymás hite által épülünk… vagy blogja által… ? :-)

Na mind1.

A lényeg: a siker titka a szorgalom.

Kutatók kutattak, és megállapították, hogy minden kiemelkedő teljesítmény mögött, legyen az gazdasági, művészeti, politikai – legalább 10.000 befektetett munkaóra áll. Tehetség, lehetőségek + 10.000 munkaóra. Ez még Moczartra is igaz az IPM cikke szerint, mert hiába volt csodagyerek, az igazi klasszikusait mind 10.000 óra után írta.

Amin elgondolkodtam – már megint a misszió.

Ahhoz, hogy igazán nagy dolgot vigyünk véghez az Úrért, a gyülekezetünkért, a missziónkért, a tálentumaink, a Szentlélek munkája, az Isten Igéje, stb. stb. mellé azt hiszem nekünk is be kéne vállalni azt a bizonyos 10.000 munkaóra befektetést. Mert azt hiszem, a keresztényekkel az az igazán nagy baj (vagyis az egyik a sok közül), hogy befektetés nélkül akarnak nyereséget, vetés nélkül aratást, munka nélkül eredményeket, profi szervezés nélkül profi alkalmat, hívogatás nélkül tömeget, közbenjárás és életközösség nélkül megtérőket, tanítványozás nélkül tanítványokat… és ez nem megy. Mert nem életszerű, nem tudományos, és nem is biblikus.

10.000 munkaóra kell a sikerhez, a komoly eredményekhez.

Ez 1250 db 8 órás munkanap.

Kb. 3,5 év egyfolytában, életközösségben. (Most, hogy kiszámoltam, be is ugrott azonnal, hogy Jézus kb. 3 évig nevelte a tanítványait. Ez ugyan 9,2 órás munkanapoknak felel meg, de ennyi belefér, hogy stimmeljen a nagy elméletem :-)

5,2 év, ha 40 órás munkahetekkel számolunk – ez nagyjából a mi léptékünk.

Ha munka, család, tanulás mellett, napi két órát adunk az “Úrnak” az év minden egyes napján, amikor készülünk, képezzük magunkat, Bibliát olvasunk, imádkozunk, missziózunk, a gyülekezetben vécét pucolunk… akkor 13,7 év.

És persze ez nem 13,7 év “jelenlét” vagy “részvétel az istentiszteleten” – hanem intenzív tanulás, felkészülés, közbenjárás, bizonyságtétel, hívogatás… vagyis valóságos erőfeszítés, aktivitás, befektetés, munka!

Akkor képesek lennénk nagy dolgokat véghezvinni Isten dicsőségére.Mint a régi nagyok – akik mögött szintén tuti megvolt ez a 10.000 óra… Spurgeon, Moody, Wesley, Whitefield, Graham…

Huhh, de hol vannak az ilyen keresztények manapság?!?!?!?

Lehet jelentkezni!

Beállni a sorba!

Érdemes! :-)

6 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Bűn-e az önkielégítés?!

A mai Ifimunkás Magazinban (a Tonhal Portálon) egy olyan témáról jelent meg tanulmány, amit az egyházban még mindig tabuként kezelünk. Ráadásul olyan megközelítésből, ahogyan még én se nagyon olvastam nyilvánosan – a Youth Specialites talán a legnagyobb ifjúsági pásztoroknak és munkásoknak szóló portál a neten! Az aktualitásáról pedig csak annyit, hogy voltam olyan ifjúsági táborban (kb. 140 fős), ahol az egy hét alatt kivétel nélkül (!) az összes fiú megkeresett, hogy mit kezdjen ezzel a problémával… Erotikus / szexuális kultúrában élünk, és nem tehetjük meg, hogy a kényes, rázós kérdéseket egyszerűen lesöpörjük az asztalról elintézve annyival, hogy “ez bűn, térj meg!” – aztán ennyi!

A cikket kitettem egy publikus oldalra,
itt elolvashatod!

FIGYELEM! A cikk provokatív, és olyan dolgokat állít, amelyeket nemigen lehetett idáig olvasni keresztény szerzőtől. Egyetértesz? Tiltakozol?

Kérlek, utána gyere vissza ide a blogba, és mondd el a véleményed!

Lépjünk végre túl a tabukon! Gondolkodjunk őszintén, és segítsünk egymásnak!

Keressünk válaszokat, amelyek biblikusak is, és működnek is!
A cikk megjelent leadje:

Az önkielégítés valószínűleg a legtöbbet vitatott és legkevésbé megoldott szexuális témák egyike az egyházban. A maszturbációról alkotott vélemények és nézetek, hatásai és főleg lelki következményei valószínűleg már a kezdetektől jelen volt az egyházi életben.

Valójában nem tudjuk egyértelműen rámondani magára a maszturbációra, hogy bűn, hiszen a Biblia sohasem használja magát a szót, és még utalásképpen sem beszél róla. Egyértelmű, hogy a Biblia behatóan fogalakozik a szexuális erkölcstelenségekkel, perverziókkal és az ehhez hasonlókkal, de a maszturbációt sohasem sorolja egyik konkrét kategóriába sem. Mivel a Szentírás hallgat róla, valóban a bűnök közé kell, hogy soroljuk a maszturbációt? Ha nem, akkor van-e mód arra, hogy Isten dicsőségére és Isten országának az építésére legyen használható?

 

UPGRADE

Még annyit, hogy a Relevant Magazine is épp most foglalkozik ugyanezzel a témával! Nagyon jó a levelezés, amit a cikk magában foglal, és rengeteg a hozzászólás. (Lehet, hogy ezt is lefordítjuk, még írunk a Relevant-nek. Angolul tudóknak nagyon ajánlom – már akit érdekel a téma.

Kattints ide, itt a link a cikkhez (angolul)!

26 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

A vasárnapi iskola csődje (?)

book2

Egy újabb könyv:

Already Gone: Why your kids will quit church and what you can do to stop it.

A címe valami ilyesmi: Már elmentek: avagy miért tűnnek el a gyerekeid a gyülekezetből, és mit tehetsz ez ellen?

A könyv egy felmérésre épít. Több mint ezer huszonévest interjúvoltak meg, aminek az eredményét össze lehet foglalni nagyon röviden.

A mai 20-29 évesek…

– 95%-a általános iskola alsó tagozatában még látogatott egy gyülekezetet

– mire felsősök lettek, 40%-uk elkezdett kételkedni a Bibliában és az evangélium igazságában

–  55%-uk elhagyta az egyházat (illetve a gyülekezetét) középiskolás korában, és az összes megkérdezett fiatal 43,7%-a ekkor fordult szembe először a Bibliávalilletve a keresztény hittel

–  A maradék 11%-a az egyetemi időszak alatt hagyta ott az egyházat.

Az egykori vasárnapi iskolások 61%-a huszonévesként…

– már nem hiszi, hogy a Bibliában leírt történetek igazak

– szkeptikus a Bibliával szemben, mert azt szerinte emberek írták

–  elfogadná az abortusz legalizálását

– elfogadná a melegházasságot

– hisz az evolúcióban

– hiszi, hogy a jó embereknek nem szükséges gyülekezetbe járniuk.

Ez alapvetően amerikai felmérés, és lehet, hogy a százalékok nálunk kicsit eltérőek lennének, de kötve hiszem, hogy ez az eltérés jelentős lenne!

Vagyis a gyülekezetek vasárnapi iskolai oktatása nem állja ki az idő próbáját!

Mi lehet ennek az oka?

Az átlagos gyermek egy héten az idejének 30%-ában alszik, 20%-ában iskolában ül és aktívan tanul, idejének alig 1%-át tölti a gyülekezetben – a többit a tévé, a számítógép, a játék és a kortársak, barátok kötik le és töltik ki. És határozzák meg.

Vagyis 1%-nyi idő jut arra, hogy krisztusi hatással legyünk rájuk, és 99%-ban a világ, a média, a barátok fogják őt meghatározni. (Persze a keresztény család, a zártabb keresztény neveltetés és baráti kör kis mértékben módosítja ezt az arányt, de még ezt is csak kismértékben!)

Huhh, van megoldás? Nálunk más a helyzet?

Mit szólsz ehhez? Egyetértesz? Tiltakozol? Van javaslatod? Szólj hozzá!

9 hozzászólás a régi Tonhal blogon – ha érdekel, kattints ide!

Read more