Veszélyes gyülekezet 6. – Az evangélium hitelének visszaszerzése

Ez egy olyan probléma, amivel szembe kell néznie a posztmodern- és posztkeresztény társadalomban élő egyháznak – és így minden helyi gyülekezetnek, illetve minden egyes keresztény embernek. Az evangélium hitele a nyugati kultúra szemében elveszett. Részben egy kifejezetten keresztény ellenkultúra hatására – mint pl. a new age, a posztmodern, az okkultizmus, részben pedig az egyház hiteltelenné válása miatt, amit a kívülállók jól/rosszul (?) azonosítanak az evangéliummal. Mindenesetre mind a tradicionális keresztény „vallás”, amit a népegyházak képviselnek, mind az erőteljesen amerikai beütésű „evangélikál” vagy evangéliumi vonal, amit nálunk is az evangéliumi-és karizmatikus kisegyházak visznek – társadalmi szinten nemigen tudja már elérni az emberek ingerküszöbét. Mindannyian belekerültünk egy fiókba, amely fel van címkézve, és kialakult az egyházzal-evangéliummal-Jézussal szembeni cinikus apátia, mint légkör vagy közeg, amelyben nekünk evangéliumot kellene hirdetnünk.

Azt hiszem arra lenne szükség – mindig itt kötök ki lassan, bármilyen témájú postba is fogjak – hogy a megoldás egy olyan „kereszténység” lenne, amely egyszerre ortodox a Bibliához való ragaszkodásában, és multikultúrális-technokrata-asszimiláló-és-asszimilálódó a környezetéhez, a saját helyi kulturális- és társadalmi közegéhez való viszonyában. Tudom, hogy mindig ez volt a cél, de az utóbbi évszázadban szerintem ezt valahogy elveszítette az egyház. Vagy a kulturális közegét, és ezzel az embereket „engedte ki a kezéből”, vagy a Bibliát, mint mércét. ahogy én látom, bár lehet, hogy tévedek, sem a történelmi egyházak, sem az úgynevezett evangéliumi közösségek nem maradtak fenn az utóbbi 30 év változásainak viharán. Különben tele lenne a sajtó (és nem a gyülekezeti könyvesboltok, hanem a világi média!!!!) az ébredések híreivel.

Veszélyes gyülekezetté csak az tud válni, amely egy határozott értékrendet tud határozottan és konzekvensen (és mindeközben szeretettel és kegyelmesen) képviselni a mai értékzavaros világban, és amely ezernyi kapcsolódási ponton csatlakozik össze az őt körülölelő társadalommal és kultúrával – vagyis az emberekkel. Értékhűség és kapcsolódási pontok – ez a kettő kell az evangélium hitelességének visszaszerzéséhez. Szerintem.

Read more

Veszélyes gyülekezet 5. – Az újralátogatók elérése

Olyan társadalomban élünk (mi magyarok, „nyugatiak”), amelyben szinte mindenki „keresztény”. Ha az evangélumi kontextust nézzük, akkor is elmondható, hogy az emberek nagy része már legalább egyszer meg lett szólítva egy evangélizáció vagy evangéliumi gyülekezet részéről. Legalább egyszer már lett megtérésre hívva. (Bár erről nagyon szívesen vennék egy friss és magyar közvéleménykutatást – lehet, hogy megcsinálom…)

Tehát nem arról van szó, hogy olyan emberek felé kell evangélizálnunk, akik „semmit nem tudnak” és még „soha nem tapasztalták meg” Istent. Tehát nem keresőkről (seekers) hanem „újra-keresőkről” (post-seekers) van szó. És azt hiszem, feléjük egészen másképpen kellene szolgálnunk, kommunikálnunk.

Ez elsősorban a mai 30-40 éves városi generációra vonatkozik, az úgynevezett „boomer”-ekre. A 80-asok és a 90-esek (akik ekkor születtek) már egy-egy egészen más nemzedék. Feléjük megint teljesen másképpen kell szolgálnunk – és ez megint csak tovább bonyolítja a gyülekezetek arculatát, gyülekezeti szolgálatait és kommunikációját. Ilyen jelentős kulturális- és gondolkodásmódbeli különbségek ilyen szoros nemzedék-váltásokkal a korábbi évszázadokban nem voltak jellemzőek. A boomereknek mindenesetre már van valamiféle egyházi tapasztalatuk és emlékük. Nekik nem ismételhetjük mindig ugyanazokat az alapelemeket.

Alapos, széleskörű és őszinte önreflexióra lenne szükség ma az egyházban, hogy egyáltalán képbe kerüljünk, hogy mi az oka annak, hogy az egyszer már „megtaláltak” miért nem „maradnak meg”? Miért ennyire kicsi a beépülés és elköteleződés-, illetve másik oldalon a túl hamar (még a megtérés előtt) történő kihullás aránya? Mert nem biztos, hogy az a legnagyobb probléma, hogy nem tudjuk elérni az embereket, hanem sokkal inkább az, hogy nem tudjuk meggyőzni őket arról, hogy maradjanak, térjenek meg, vegyék komolyan, csatlakozzanak. És ezért mindig kezdenünk kell elölről, és mindig csak a legelső lépést ismételgetjük nekik – amit már úgyis ismernek.

Read more

Veszélyes gyülekezet 4. – Nemi szereposztás a gyülekezetben

Ez a téma mindig hordozott némi ellentmondást, és egyre komolyabb kihívást jelent elsősorban a nyugati egyház számára, amely tagságában jelentős mértékben elnőiesedett. Ráadásul egy olyan kulturális közegben élünk, amelyben a nők egyenjogúsága – elsősorban a szerepeiket tekintve – egyre inkább társadalmi elvárás is, nem csupán egy „rossz szükséghelyzet”. Sok olyan gyülekezetben jártam, ahol presbitériumban akár többségben is voltak a nők – egyszerűen azért, mert nem akadt épkézláb férfi a gyülekezetben. A népegyházakban a női lelkészség egyik fő oka szintén ez.

Két általános nézet van ezzel kapcsolatban a keresztények között. Az egyik angol szakkifejezése a „complimentarianism”, ami valamiféle „kiegészítést” jelenthetne. Eszerint a férfiak és nők „értéke” ugyanakkora, ám a szerepük teljesen más, és nem összekeverhető, otthon és a gyülekezetben is. Ez az általános evangélikál nézet. A másik szerint a szerepek is egyenlőek lehetnek.

Megint egy felmérési eredmény.
A gyülekezetbe nem járó huszonéveseket kérdezték, hogy szívesen csatlakoznának-e olyan gyülekezetbe/egyházhoz, amelyben nők nem lehetnek lelkészek vagy vezetők, illetve ez mennyiben befolyásolná a döntésüket egy adott gyülekezet mellett. A válaszadók 65%-ának ez kifejezetten negatívan befolyásolná a döntését, és csak 6%-uk tartja ezt elfogadhatónak, illetve pozitív attitüdnek az egyház részéről. (A maradék 29% számára ez a kérdés semleges a gyülekezet/egyházválasztás szempontjából.)

Nos, úgy tűnik, ez a kérdés is problémát okoz a ma élő emberek szemében.

A magam részéről alapvetően azt gondolom, hogy a feminizmus reakció és következmény a férfiak „férfiatlanságára”. Ha a férfiak nincsenek a helyükön, sem csodálkozni nem kell, sem tiltani nem érdemes, hogy a nők a helyükbe lépjenek – különben megáll az élet. Azonban kérdés, hogy egyrészt a nők lehetnek-e minden téren illetve minden szerepben „férfipótlékok”, másrészt ez nem méltatlan-e hozzájuk már önmagában?

Örvendetes, hogy elkezdődött egyfajta missziós munka, amely kifejezetten a férfiakat próbálja megnyerni Krisztusnak, és a gyülekezetet a férfiasság irányába próbálja meg visszalendíteni a jellegében történt elnőiesedésből. David Murrow és a Church of Man munkássága ebben a tekintetben megkerülhetetlen (magyarul is kiadás előtt áll a „Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni?” c. könyve). Azonban egyrészt meg kell oldani a férfiak hiányából fakadó problémákat az egyházban. Mert az általános képlet szerint egy evangéliumi gyülekezetben a férfiak hozzák a döntéseket, a nők pedig megcsinálják. Ez a szereposztás hosszú távon nem biztos, hogy fenntartható. Másrészt pedig meg kell tudnunk mutatni a környezetünknek (a nem hívő társadalomnak), hogy nem vagyunk sem férfisoviniszták, sem uniszexek.

Read more

Veszélyes gyülekezet 3. – Szembenézni a homoszexuálitás felvetette problémákkal

Egyre több a szexuális téren jelentkező zavar a társadalomban – és nem tudunk tenni semmit az ellen, hogy mindez le ne szivárogjon az egyházba is, hiszen abban is emberek vannak, akik ebben a világban élnek. Ráadásul új „tagokat” kellene „halásznunk”, megtérőket – de csak egyetlen tavunk van erre: a saját civilizációnk. Túl sokáig dugtuk a fejünket a homokba, és ha azt nézzük, hogyan változik a kultúránk, akkor ezek a problémák nemhogy enyhülni fognak, hanem sokkal inkább erősödni. Ezek a kérdések egyre inkább társadalmi súlyú kérdésekké válnak – éppen ezért itt az ideje, hogy egyben egyházi kérdésekké is váljanak – és nem egy vállrándítással elintézhető, hanem konstruktív és valóságos elmozdulást hozó súlyos kérdéssé!

Alapvetően a homoszexualitásról van most szó. És nem arról, hogy a homoszexualitás bűn-e vagy sem „teológiai” értelemben, hanem hogy mihez kezdünk keresztényekként egy olyan nyugati civilizációban, amelyben már nem probléma a homoszexualitás. Hogyan fog megnyilvánulni az életünkben az a nagyon fontos bibliai alapelv, hogy a bűnös nem azonos a bűnével, és az embert szeretnünk kell, a bűnét azonban nem. De hogyan fogjuk ezt elválasztani egy homoszexuális embernél?!

Készült egy amerikai felmérés, amelyben megkérdezték a (nem homoszexuális!) nem hívőket, hogy csatlakoznának olyan gyülekezetbe /egyházhoz, amelyik elítéli a homoszexuálisokat (!), és nem szívesen fogadja be őket a tagjaik közé. Azoknak, akik jelenleg egyáltalán nem járnak semmiféle gyülekezetbe, a 83%-a azt válaszolta, hogy ilyen kirekesztő szellemiségű gyülekezetbe semmiképp nem menne el, és a kereszténységgel szimpatizáló, alkalmi templomlátogatók 53%-a is azt nyilatkozta, hogy nem kötelezné el magát ilyen gyülekezet mellett.

Innentől kezdve a kérdés már nem arról szól, hogy mihez kezdjünk a melegekkel, hanem hogy az egyház milyen képet mutat önmagáról, ha az emberek befogadásáról, az emberekhez való viszonyulásáról van szó. Ugyanis jelenleg az van, hogy a „teológiánk” miatt hús-vér emberek számára tesszük elérhetetlenné a gyülekezeti közösség lehetőségét. Ez pedig a mi „nagy szeretetünket” hiteltelenné teszi az egész világ előtt – már nem csak a melegek előtt!!! És ez az igazi probléma! Arról már nem is beszélve, hogy például az alkoholistákat „megtűrjük” – vagyis valamilyen szempontok alapján válogatunk a bűnök között, és különböző kategóriákat állítunk fel.

Nem tudom, érthető-e, mire gondolok a felvetésemben? Pengeélen táncolunk – de EMBEREKRŐL van szó. Nekem is van nem egy homoszexuális ismerősöm, akik pontosan tudják, hogy nekik nincs helyük, nincs esélyük sem arra, hogy Krisztust megtapasztalják, AMÍG HOMOSZEXUÁLISOK. De kérem, nem úgy van, hogy Krisztus a bűnösöket fogadja magához, és éppen ebben a közösségben fognak megváltozni, megtérni? Jelenleg a gyülekezetben nem lehetnek „tagok”, vagyis a közösség aktív, „bennfentes” tagjai homoszexuálisok – csak majd miután megtérnek. De akkor hogy térjenek meg?! Ha csak valamilyen távolsági missziókban vehetnek részt?

Sajnos a legtöbb homoszexuális ma el sem tudja képzelni, hogy felszabadultan jól érezheti magát egy gyülekezetben, hívők között. Nem tudja elképzelni, hogy tényleg örülnek neki, hogy valóban befogadják, még őt is, még így is. Éppen ezért nem fog talán soha megtérni. Mert MI – az egyház – nem adtunk rá esélyt neki. Csak kioktattuk, hogy „térjen meg a bűnéből”!

Miért utálják az emberek az egyházat? – Dan Kinball-nak ezzel a címmel jelent meg egy nagyon tanulságos könyve illetve filmje (amit szeretnénk behozni Magyarországra az APCSEL29 keretében). Például mert ítélkezik mások felett, miközben ő maga is tele van hibákkal és vétkekkel. Ha valakinek van valamilyen jellemhibája, attól még bemeríthetjük, mert el tudjuk képzelni, hogy ezzel együtt is teljes szívéből szeretheti Jézust – és bízunk abban, hogy majd a megszentelődése során, ahogy növekszik a hitében, majd a jellemhibájából is kigyógyul. De egy szexuális hibával ezt például már nem tudjuk elképzelni. Egy homoszexuálisnak nincs joga Krisztust teljes szívéből szeretni…

Veszélyes kérdés, tudom. Remélem érthető, hogy ez a post nem a homoszexualitás legalizálásáról szól – hanem a homoszexuális emberek felé való keresztény viszonyulásunkról. Ez a kettő nagyon más – és óriási hiba, hogy a mai magyar kereszténység nem tudja a kettőt elválasztani egymástól. De muszáj kimozdulnunk onnan, ahová beragadtunk, különben a magatartásunkkal ellökjük magunktól azokat is, akik nem is homoszexuálisak – csak emberek.

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, kérlek írjátok meg!

Read more

Veszélyes gyülekezet 2. – 73 százalék

George Barna (a legnagyobb amerikai keresztény közvéleménykutató) felmérte, hogy azok az emberek, akik nem járnak gyülekezetbe, miért nem járnak. Elég meglepő lett az eredmény – legalábbis számomra. 73%-uk azért, mert senki nem hívta őket!

Ennyire egyszerű – és egyben szomorú a válasz. Mert nem hiszem, hogy nálunk nagyon más lenne a helyzet. Pedig ha egy ötven tagú gyülekezet komolyan venné a hívogatást, ha lenne erre külön egy felkészítés, lennének felelősei ennek, ha minden új látogatónak elkérnék az elérhetőségeit, ha tudatosan végezné a gyülekezet az “adatbázisépítést” nagy valószínűséggel több ezer embert tudna elérni közvetlenül. Amit az iwiw, a facebook meg tud csinálni, arra a gyülekezet képtelen.

Elég nagy hiba. Tékozlás. Mulasztás. Kihagyott lehetőség. Bűn?????

Erről is volt szó a chupi2009 tréningen – hogyan lehet gyülekezeti adatbázist építeni tudatosan! Hiszem, hogy a gyülekezeti marketing nem csak egy divatos keresztény amerikanizmus, hanem szó szerint a misszió motorjának egyik hengere. Ha más nem múlik rajta, csak ennyi – hogy ez a 73% eljön-e a gyülekezetbe – akkor a misszió kulcsa is lehet!

Chupi2009 oktatócsomag előrendelése gyülekezetek, vezetőségek számára: www.chupi2009.com

Veszélyes gyülekezet – Sorozatkezdés

Nem vagyok „megmondó ember”. Sem okosabb, sem szentebb másoknál… sőt!!! De még mindig szeretem az egyházat, mert szeretem Krisztust. Nem kritizálni akarok, hanem közös gondolkodásra „ingerelni”. Elindítok egy post-sorozatot – kérlek szóljatok hozzá a felvetett témákhoz, konstruktívan, építően! Ha a végére jutunk, és lesz belőle valami, mert lesz, aki „beszálljon” a projektbe a gondolataival, és persze lesz rá pénzem is, kiadnám egy kiskönyvecskébe a postokat összegyűjtve, a kommentekkel együtt. Az lenne a címe: „A veszélyes egyház”. Önkritikus vizsgálódás lenne ez, nem magán-, hanem „egyházi” szinten – és jópár megoldási ötlet felvetése, amitől talán ki tudnánk törni a saját korlátaink közül, és olyanná válnánk, amilyenné válnunk kell: „veszélyessé”. Ahol történnek a dolgok, ahol változnak a sorsok, ahol van nyoma, kézzelfogható nyoma Isten jelenlétének és munkájának.

A mottó – amit alázattal és nagy tisztelettel, de egyben szerető intéssel a sorozathoz csatolnék: „Akinek nem inge, ne vegye magára! A többiek keressék meg a méretüket!”

1. TÁRSADALMI KAPCSOLATOK

Szekuralizáció. A keresztény egyház egyik nagy rákfenéje, amely bedarált bennünket.

Csak egy példa.
Ha a gazdasági tendenciákat nézzük, nem túl rózsásak a kilátásaink. Jelenleg a világgazdaság hanyatlik, bár tudom, hogy egyesek már a válság végét „elemzik ki” a történésekből. Tény azonban, ha mindez így folytatódik, egyre több ember kerül anyagi nehézségek közé, elveszítik a munkahelyüket, lakásukat, egzisztenciájukat – és emiatt egyre frusztráltabbak, elkeseredettebbek lesznek. Kiszolgáltatottabbak lesznek – és ez az, amit talán a legnehezebb elviselni. Azonban az evangélium terjedése és az anyagi jólét többnyire fordítottan arányos a világunkban – ki tudja, miért… Vagyis lehetséges, hogy a hitelek beomlása még a végén jót tesz velünk, mert rájövünk, mennyire bizonytalan minden, és ha kapaszkodó kell az élethez, az nem a forintárfolyam vagy a lakásunk lesz, hanem Isten. Ahogyan Agúr mondja a Példabeszédekben: „se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, Uram!”

Persze annyira rosszul még nem állunk, talán nem is fogunk. De felmerül a kérdés: miben tud és akar segíteni Krisztus népe a bajbajutottakon? Vagy ez nem a mi dolgunk, mert ez nem „szellemi dolog”?
Ez a szekuralizáció lényege – már annak, ami a fejünkben vagy az érzelmeinkben zajlik. A koldusok mellett elmegyünk, de ha valaki összesározza a gyülekezeti szőnyeget, annak vége! (Na jó, most kicsit cinikus voltam.)

Félek, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a társadalommal, amelyben él, mert egy hamis teológiának köszönhetően „ellenségnek” címkézte azt. Rosszabb esetben gyűlöljük, kevésbé rosszabban csak közömbösen hidegen hagy minket mindaz, ami a világban történik. Legalábbis nem kapcsoljuk össze mindazt a „hívő felünkkel”.

Nemrég olvastam, hogy egy 100 országra kiterjedő felmérés szerint a magyarok a művészeti, környezetvédelmi dolgokban, a karitatív munkában, a sportolásban a nagyon gyengén szerepelnek. Van, amelyik területen ezek közül az utolsó 10-ben szerepelünk! Nem érdekel már bennünket semmi – és ez alól a keresztények sem meggyőző kivételek! Pedig ezek a területek mind-mind SZOLGÁLATI ÉS MISSZIÓS TERÜLETEK IS EGYBEN! A konditeremben vagy a focicsapatban, egy színjátszókörben vagy egy környezetvédelmi akció keretében megrendezett nagy városi szemétszedő kampányban vajon nem lenne ezerszer több lehetőségünk evangélizálni, mint a gyülekezeti termünkben, vagy az utcán állva, a rohanó embereket traktálva a traktátusainkkal?!

Én hiszem, hogy a veszélyes gyülekezet benne él a társadalomban, és nagyon érzékeny az ilyen típusú változásokra. Ettől veszélyes – mert eléri az embereket, amikor krízisbe kerülnek, és kész nekik segíteni, amikor másra nem számíthatnak. Mert velük együtt nevet és sír, dolgozik és szórakozik.

Régen, a középkorban a templomépületek menedékek voltak, amikor jött az ellenség – a „civilek” ide húzódtak, hátha a vastag falak (és Isten) megvédi majd őket. Ma nem nyilakkal harcolnak ellenünk, nem a tatár rohan le – hanem a gazdasági válság, a válás, a drog… A veszélyes egyház falai ma is erősek, hogy megtartsák azokat, akik oda menekülnek. Mert ezt a falat ma emberek alkotják – a kötőanyaga pedig Isten szeretete és ereje.

Az igazán komoly kérdés: kinyitjuk-e az ajtót, és csinálunk-e a templomunkból közkórházat, menekült-tábort, munkanélküli segélyközpontot, használtruha-raktárat – vagy inkább őrizzük a „műkincsineket”, a tiszta szőnyeget, és elég, ha csak a bennfentesek koptatják a padjainkat… Lesz-e a gyülekezetünk szórakozóhely, vagy aki szórakozni akar, menjen a kocsmába, diszkóba, éjszakai klubokba?!

A mai nyugati egyház sokszor talán csak missziós utakat és projekteket szervez távoli szegény vidékekre – mert néhány nap vagy hét „látogató-szolgálat” bőven elég a nyomorból, betegekből, a fizikai munkából… de otthon, állandóan ki akarja ezt csinálni?! Inkább támogatunk havi x ezer forinttal egy afrikai vagy ázsiai árvát, mintsem lemenjünk a saját városunk nyomortelepére, vagy csak egy „ismerős” hajléktalan etetését vállalnánk el a térről. (Persze nincs is „ismerős” hajléktalan, mert azokat nem ismerjük…) Mikor vesszük észre, hogy éhezés, nyomor, szükség nem csak Afrikában van!

És egy másik szempont: sok angol gyülekezet „temploma” egyben a helyi művelődési központ is. Sporttelepeik vannak, konditermük – nem csak a hívőknek, a gyülekezet tagjainak – hanem mindenkinek! Hogy a „templom” olyan hely lehessen, ahol az emberek jól érzik magukat, ahová szabad bejárásuk van, ahol nem csak egyetlen dolgot lehet csinálni egyetlen feltételrendszeren keresztül. És a „hit” nem a különböző programokba bújtatott istentiszteleteket jelenti, nem azokon keresztül „működik” (aerobic keresztény popzenére, vagy focimeccs a szünetben félórás prédikációval), hanem a SZEMÉLYES KAPCSOLATOKON keresztül!

A lényeg: a „világ” csak abból az egy szempontból érdekel minket, hogy „meg kell térnie”. Amíg ezt nem akarja, addig nem is érdekel bennünket. „Mehet a pokolba!” A „világi emberek” csak akkor lendítenek ki minket rezignált szellemi közönyünkből (esetleg megvetésünkből), ha meg akarnak térni. Akkor hirtelen észrevesszük őket! Lakótelepeken sokszor nem ismerjük a szomszédainkat sem, nem köszönünk azoknak, akikkel egy házban lakunk – bezzeg, ha egyszer eljönne a gyülekezetbe! Onnantól kezdve a szemetet is levinnénk helyette!!!

De nem fordítva kellene ennek működnie?!
Akkor lehet, hogy többen lennénk…

A veszélyes egyház attól veszélyes, hogy veszélyt hordoz – félelmet kelt, tiszteletet ébreszt, mert valami hatalmas, erős és győztes ismerhető fel benne és általa. „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket.” (ApCsel 5,12-13)

Félek, hogy mi nem sok veszélyt jelentünk a környezetünk számára. Senki nem esik hasra tőlünk – pedig Krisztust képviseljük és ábrázoljuk ki ebben a világban, és EGYEDÜL MI csináljuk ezt! Az egyház, Krisztus egyháza.

De hol van az erő, a hatalom, a jelek, a társadalmi „súly” – vagy egyáltalán a jelenlét?!

Bezártuk.
A négy fal közé, a tradíciók közé, az istentiszteleti liturgiába, a szentbeszédekbe, a gyülekezeti tagságba, a saját újszövetségi törvényeink és kereteink közé. Amikből csak az emberek maradnak ki. Mármint a „világiak”.

(Kicsit eklektikusnak sikeredett az első post, bocsánat érte. Szétszórt vagyok, elkalandoznak a gondolataim… ez látszik. De remélem, a lényeg átjön azért.)

Read more

Angyal szeretnék lenni

Sokan sokféle álmot álmodnak az angyalokról. Teológizálunk, elmélkedünk, vitázunk, mit csinálnak, kik lehetnek. Aztán a még zavaróbb kérdés, hogy mit fogunk csinálni a halálunk után? Mi lesz a “mennyben” az az “Istennek való szolgálat”, a “dicsőítés”… mertvalahol mindenki érzi, hogy egy vég nélküli istentisztelet az örökkévalóságban elég egysíkú lenne.

Tegnap láttam egy filmet. Az első két perc után nem gondoltam, hogy végig fogom bőgni… a legjobb film, amit az utóbbi években láttam. És ha ez várna ránk a halálunk után – bár lehet, hogy baj van velem – szívesen választanám! (Mármint a jókat, természetesen :-) Szívesen lennék ilyen védőangyal, akinek az a dolga, hogy vigyázzon az emberekre, aki hallja az élet igazi dallamát, aki harcol és ha kell az életét áldozza egy ember megmentéséért – legyen az bármilyen szörny is, mint INK.

Szóval ez a film címe. Nem találtam semmilyen infót, még egy blogbejegyzést sem magyarul a filmről, senki nem hallott még róla… de remélem, ezután sokan meg fogják nézni. Akkor is, ha az első jelenet nem épp azt sejteti, hogy valamiféle magasztos álmot látunk majd arról, miért is érdemes egyáltalán élnünk. Hogy miről is szól ez az élet. Remélem, lesz sok keresztény gyülekezet, ifi és filmklub, ahol levetítik majd ezt a filmet, sok evangélizáció, amelyen emberek térnek majd meg, mert régen készült ilyen jó film, ami ennyire alkalmas lenne erre. Ajánlom mindenkinek. Mert amióta láttam, angyal szeretnék lenni.

Bár tudom,  ezt kellene tennünk már ebben az életben is, mégha nem is ugyanilyen módon. De a lényeg, a cél, a tét ugyanez!

ink

Read more

Hogyan készüljünk a prédikálásra?

1. SZÜKSÉG

Spurgeon mondott valami olyasmit, hogy a felkészülésben az a legnehezebb, hogy megkapjuk, mire van szüksége a gyülekezetnek. Nem az a legnagyobb kérdés, hogy mi a jó recept, hanem hogy mit főzzünk?!

Egyrészt nagyon figyelni kell Isten vezetésére, mert az igehirdetés prófétai szolgálat: Isten üzenetét kell közvetítenünk.

Másrészt viszont tanítói feladat. Főleg manapság, nagyon szükség van egy átfogó szemléletű tanítói munkára, amely során nem csak megtérnek az emberek, hanem fel is tudnak nőni a keresztény érettségre! Mert sok helyen tele vannak a gyülekezet lelkileg kiskorúakkal. Ehhez nagyon átgondolt tanítási tervre van szükség – éves, havi lebontásban. A legjobb, ha sorozatokat, méghozzá vagy tematikus, vagy bibliai könyvek áttanulmányozására épülő sorozatokat tartunk.

2. KÖZPONTI ÜZENET

Minden prédikációnak szólnia kell egy központi üzenetről, egy kulcs-igazságról. Ennek nagyon egyértelműnek kell lennie, mindennek rá kell mutatnia, és ezt kell „felemelnie”. Olyan prédikációkra van szükség, ami után ha tíz embertől megkérdezzük, hogy mi volt a lényege az igehirdetésnek, nem tízfélét mondanak, hanem ugyanazt! Ekkor volt központi üzenetünk. Aztán ezt majd mindenki alkalmazhatja magára ezerféleképpen. A legtöbb prédikációból ez sajnos hiányzik. Túlságosan szétfolynak, és annyi mindenről szólnak, hogy már nem lesz mire emlékezni.

A kulcsmondatot ismételni kell, szájba rágni, hogy a végére mindenkinek a fejében ez a mondat vagy gondolat lüktessen.

3. JEGYZET / VÁZLAT

Szinte minden komoly igehirdető leírja a prédikációit! Az egyháztörténelem nagy szónokai éppúgy, mint a mai „sztárigehirdetők”. Nem azért, hogy felolvassák, hogy mereven papírból prédikáljanak – hanem mert felkészülnek, és a jegyzet ennek a bizonyítéka. Aztán otthon is lehet hagyni. A jegyzet vagy a vázlat nem feltétlenül a szószékre kell – hanem a felkészüléshez. Hogy tudjuk, miről akarunk beszélni. Churchill mondta: ha nyilvánosan beszélnek kell, és csak tíz percet kapok, akkor arra a tíz percre hetekig készülök. Ha azonban addig beszélek, ameddig akarok, nincs keret, akár most is kezdhetjük.

4. FELKÉSZÜLÉS

A növekvő gyülekezetek pásztorai átlagosan 20-28 órát készülnek egyetlen igehirdetésre! Szemben a stagnáló és fogyatkozó gyülekezetek igehirdetőivel, akiknél ez 0,5-2 óra között van. Tanulmányozzák a Bibliát, exegetálnak, átolvassák az egyháztörténelmi utalásokat, hiszen kétezer éve prédikálnak már előttünk, és van kiktől tanulni és idézni, és a tárgyukat is alaposan tanulmányozzák. Nincs hiteltelenebb, mint az a prédikátor, aki „isteni tekintéllyel” ostobaságokat, pontatlanságokat beszél, aki felkészületlen abban, amit mond. Főleg ma, amikor mindenki írja a wikipédiát, vagyis mindenki jobban tudhatja és meg is mondhatja – nem lehetünk dilettánsak a saját szószékünkön!

5. ILLUSZTRÁCIÓ

Nagyon ütős sztorikra van szükség. Sajnos az igehirdetésekben túl sok a szakállas példa, sztori és illusztráció. Mintha mindenki ugyanazt a pár forrást ismerné csak. Egy prédikációban két-három illusztrációnál több nem kell – de azok legyenek nagyon ütősek! Nem könnyű ilyeneket találni, de nem is lehetetlen.

6. ALKALMAZÁS

Bár homiletikai közhely, hogy az alkalmazás a csúcspontja a prédikációnak, ez valahogy mégsem igazán megy. Még mindig túlságosan elméleti és teológiai az átlag magyar igehirdetés. Kevés a konkrétum, a valós emberi példa, ráadásul a valós helyi, személyes megoldási javaslat. Nem merünk olyan egyszerűen beszélni, mint a gyülekezeten kívül. Még mindig kísért a pátosz, a szószék „szentsége”, a rengeteg tabutéma, amiről nem merünk prédikálni, azok a szavak, amiket nem illik kimondani – holott az életünk részei.

Az alkalmazás attól alkalmazás, hogy megvalósítható lépéseket, tetteket fogalmaz meg. Döntések elé állít, és azokat számon is kéri. Kihívás elé állít. Változásra kényszerít – nem a változás akarására, hanem konkrét, megnevezhető, elszámolható változásokra. Attól alkalmazás, hogy utána mindenki le tudná írni egy darab papírra, hogy akkor most mit is kell csinálnia, ha hazament a gyülekezetből.

7. ÉRLELŐDÉS

A legrosszabb (szerintem), ha valaki vasárnap hajnalban készül. Nem fog összeérni a prédikáció. Az a jó, ha van idő újra és újra átgondolni, átolvasni, érlelni. Rengeteget tud formálódni az a prédikáció, amelyiknek van ideje megérni.

8. GYAKOROLD EL!

Ez talán furcsa, de aki próbálta, tudja, mennyire más valami leírva, mint hangosan kimondva. Én sokszor hangosan elprédikáltam napokkal korábban a prédikációimat, és az első „hangpróba” után átírtam a felét. Vagy mondd el a barátodnak, mentorodnak, vezetődnek, házastársadnak. Kisebb baj, hogy egyvalaki esetleg „unatkozni fog” az igehirdetés alatt, mintha az egész gyülekezet unatkozna. Persze nem vagyunk ehhez hozzászokva, és a kritikát is nehezen fogadjuk. De ezt is meg kell tanulni. Amikor gyerekek voltunk, és felelni kellett, azt a szüleink kikérdezték otthon. És ha otthon ment, a suliban sem volt baj. Miért félünk ettől, ha sokkal fontosabb „felelésről” van szó?!

Persze erről ezernyi könyvet írtak már. Ez csak néhány tanács – jórészt a saját tapasztalataim alapján. Remélem hasznosak, és lesz, akinek segítenek. Ezért is írtam le őket.

Read more

A H1N1 és az antikrisztus

Hozzám is elért egy körlevél, amely szerint nanorészecskék vannak a H1N1 oltásban, amelyekkel manipulálnak majd minket genetikai szinten, vagy épp a totális kontroll lehetőségét építik bele a szervezetünkbe. Persze már hallottam a témáról olyan „autentikus” forrásokból, mint az Index vagy a Bumeráng – de most megjött az infó „evangéliumi” változata is. Itt a link: http://www.kma-hu.com/vegsoidok/nanorobotok.htm

nano1

Ellenpólusként – vagyis egy másik szemszögből (mármint hogy mekkora hülyeség az egész) az urbanlegends.hu csapatának véleménye (a hozzászólásokkal együtt): http://www.urbanlegends.hu/2009/09/halalchip_uj_medicina_helmut_pilhar/

Megmondom őszintén, nem tudom, mit kezdjek az ilyen hírekkel. Tanultam némi genetikát, érdekel is a dolog, és valószínűleg már rég zárolva van a technológiai tudás egy ilyen projekthez. Ugyanakkor valahogy túl sok már az összeesküvés-elmélet, a hoax, és nem hiszem, hogy pont ettől erősödik a hitünk vagy térnek meg az emberek… de ki tudja? Egyszerre van bennem félelem attól, hogy a bűnös ember hogyan él vissza a tudomány adta lehetőségekkel, és a szekpticizmus az ilyen áltudományos vagy épp kegyes szenzációbuborékokkal szemben.

Mitől leszünk hívők? Attól, hogy ilyen leveleket terjesztünk vagy ezekben hiszünk? Nem akarok hitetlennek sem tűnni, de miért van, hogy a kereszténység szinte kizárólag csak a negatív kampányhoz ért: kell egy ellenségkép, aki vagy ami ellen harcolhatunk, emberek, tudomány, bűnök, más vallások – mintha nem lenne semmi jó, ami MELLETT kiállhatnánk. Pedig talán meg kellene tanulnunk végre pozitív módon kommunikálni, és olyan értékesnek bemutatni a hitünket, az Urunkat, ami után lázasan fognak rohanni az emberek – mert ANNYIRA JÓ! De ez már megint másról szól, mint amiről írni akartam…

Vajon mi az igazság? Vannak nanorobotok az oltásban, vagy nincsenek?

Vagy lehet, hogy nem is kellene, hogy érdekeljen a dolog?!

Read more