Békés, áldott karácsonyt kívánunk!

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (…) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.
Márai Sándor

Nem időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot. Békességben, jóakaratúan és könyörületesen élni – ez a karácsony igazi szelleme.
Calvin Coolidge

Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.
Vass Albert

Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája.
Paulo Coelho

Az emberek azért örülnek a karácsonynak, mert tudják, hogy akkor jön el a csodák ideje.
Idézet a Született feleségek című filmből

Egy ajándék éppen annyit ér, amennyi szeretettel kiválasztották.
Thyde Monnier

Talán ünnepet nem is vehetsz boltban, mert az ünnep inkább benned, legbelül van.
A Grincs

Békés, áldott karácsonyt kívánunk!

Az APCSEL29 nevében:

Sándor és Eszter

A karácsony és a szeretetlenség ünnepe

Vajon a “szeretet ünnepén” eszünkbe jut, hogy a karácsony először a szeretetlenség ünnepe volt?! Mert ha mi szeretni tudnánk egymást, akkor az, amiről a Biblia beszél, amit karácsonykor ünnepelünk, voltaképpen nem is történt volna meg! Ha mi olyanok lennénk, amilyennek legtöbbször hisszük magunkat, “alapjába véve jók” – akkor Jézusnak nem kellett volna testet öltenie egy olyan életre, ami egy brutális kereszthalálba torkollik. Ha mi valóban szeretnénk egymást, mert magától értetődően szeretnénk Teremtőnket is, akkor nem lenne szükség arra, hogy minden évben két és fél napot nevezzünk a szeretet ünnepének – mert akkor minden nap az lenne! Akkor nem csak évente egyszer ajándékoznánk meg egymást, hanem minden nap észrevennénk és be is töltenénk a körülöttünk élők kisebb-nagyobb vágyait és szükségeit. Ha nem szakadtunk volna el Istentől, ha nem rendeztük volna be az életünket az Ő jelenléte, az Ő akarata nélkül, akkor a karácsonyi ünneplés elmaradna – mert minden nap ünnep lenne! Olyan ünnep, amelyért érdemes élni, amiért minden nap lehet hálát adni, amiben nem szenvedünk, hanem jól érezzük magunkat, amelyben nem a negatív dolgokkal lenne tele a szívünk meg a beszédünk, hanem a pozitívokkal, amelyben a csatáinkat nem elveszítjük, hanem megnyerjük – ha nem is mindig úgy, ahogy mi szeretnénk, de egészen biztosan győztesen jönnénk ki belőle. Akkor minden nap megajándékozhatnánk egymást, és minden nap átélhetnénk, hogy valaki megajándékoz bennünket.

Az első karácsony minket is a szeretetlenségünk között ért. Egyáltalán nem volt olyan csendes, amilyenről énekelni szoktunk! Elcsigázott emberek, fáradt római katonák, türelmetlen adószedők és császári írnokok legalább akkora forgatagában született meg a Megváltó, mint amilyenben mi talpaltunk az elmúlt napokban a Tescoban vagy az Auchanban. Tolongás, zaj, idegeskedés, pénzcsörgés… Az a bizonyos első karácsony minden volt, csak nem a szeretet ünnepe!

De megszületett Jézus! És ez a nap kizárólag ezért érdemes arra, hogy megünnepeljük! Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Ezt az éjszakát egyetlen dolog tette azzá, amit mi most ünneplünk, a “szeretet ünnepévé”: Jézus megszületése. Nem a „jézuskáé”, aki csengettyűzik az ajándékosztás előtt a gyerekeknek, hanem aki eljött meghalni helyettünk és érettünk! Aki elveszetté lett, hogy mi ne vesszünk el. Hogy mit jelent a szeretet, azt Jézus mondta el nekünk, és Ő mutatta meg nekünk. Nélküle nem lehet ünnepelni. Nélküle nem lehet egy életet ünnepelve élni. Csak vesztesen. Csak szeretetlenül.

Szóval karácsony Isten szeretetének a válasza a mi szeretetlenségünkre. Szeretet-nélküliségünkre. Szeretethiányunkra. Szeretetvágyunkra.

Mielőtt színes csomagolópapírba rejtett ajándékainkkal pillanatnyi melegséget varázsolnánk ebbe a hideg és sötét december 24-i éjszakánkba, ne felejtsük el magunkat odaajándékozni Istenünknek. Mert ma az Ő szeretetét ünnepeljük – nem a sajátunkét!

Ezzel a gondolattal kívánok minden kedves olvasónknak, barátunknak, testvérünknek békés, derűs, reményteljes karácsonyt, és egy karácsonyon is túlmutató ünneplést szerető Istenünkkel!


Boldog boldogtalanság – avagy a ciklotim magyarok anómiája

Néhány gondolat Dr. Kopp Mária a magyar lelkiállapotot feltáró könyve kapcsán. A cikkem a könyv, illetve a professzor asszonnyal készített interjúk válogatott szövegeiből áll össze.

Érdemes rászánni egy kis időt mindezek átgondolására – és széles látókörű tanítók, igehirdetők számára akár egy vasárnapi prédikáció kiinduló témája is lehet mindez!

És még egy gondolat elöljáróban: sok tréningen, előadásban ismételgettem egy gondolatot Donald Hay keresztény közgazdásztól:

„Azt hiszem, az egyházi hibák közül az egyik legnagyobb ma az, hogy a keresztyén fogyasztói magatartás látszólag oly kevésbé különbözik a körülöttünk lévő hitetlenekétől. Semmi sem jelzi jobban anyagias szemléletű szomszédainknak, hogy milyen keveset jelent számukra a hitünk, mint az, hogy mennyire nincs különbség épp azon a területen, amelyre anyagias szemléletű társadalmunk odaszentelte magát – az anyagi javak gyűjtése terén.”

Vajon mekkora a különbség a magyar keresztény, és a magyar nem keresztény ember között? Nem az ideális keresztény, a vágyott, a mondott, a képzelt keresztény – hanem a valóságos magyar keresztény ugyanilyen magyar ember?!

BOLDOGTALANOK VAGYUNK?

A magyar nem eleve depressziós nép (!) A vizsgálataink azt mutatták ki, hogy nagyon tud változni a társadalom lelkiállapota Magyarországon. A nagy történelmi eseményeink során – az 1848-as, vagy az 1956-os forradalom – csodákra volt képes ez a nemzet. Gyorsan össze tudunk fogni nagy árvizek idején, vagy ezt láttuk akkor is, amikor kitört a romániai forradalom. Nagyon tudunk lelkesedni, és nagyon el tudunk keseredni. A pszichológia „ciklotim” személyiségnek nevezi azt, akire ez jellemző. A művészek, tudósok között nagyon gyakori ez a típus. Több kutatás kimutatta, hogy Magyarországon sokkal több ilyen személyiség él, mint máshol.

ANÓMIA ÉS A TÁRSADALMI TŐKE

Hazánkban a társadalmi tőke és az anómia (értékvesztés, bizalmatlanság) mutatói elképesztően rosszak. 2002-ben a megkérdezetteknek még „csak” a 40 százaléka vallotta, hogy a legbiztosabb nem bízni senkiben, senki sem törődik azzal, mi történik a másikkal, nincsenek közös értékek és célok. Ez az arány mára 70 százalékra emelkedett. Ezzel szemben a svédeknek mindössze alig 30 százaléka vélekedik így. A hazai lakosság attitűdje jókora stresszforrás, amely jelentős mértékben befolyásolja az idő előtti halálozást. Holott a társadalmi tőke nagyon komoly gazdasági erőforrás. A társadalmi tőke legfontosabb összetevője pedig a bizalom. Hollandiában vagy a skandináv országokban kifejezetten magas az emberek egymás közötti bizalmi szintje. Ez a titka annak, hogy miért van óriási különbség Hollandia és Magyarország között.

NEGATIVIZMUS

Van egy olyan tényező, amit sehol máshol nem tapasztalunk. Magyarországon óriási az eltérés az értékelvárások és a valóság megélése között. Az előbb említettem, hogy a magyarok döntő többsége egyszerre mondja, hogy nem szabad adót csalni, és hogy rákényszerül arra. Sehol nem mondják például azt ilyen sokan (a fiatalok 75 százaléka), hogy az ember nem lehet igazán boldog, ha nem lehet gyereke. Közben majdnem nálunk születik meg a legkevesebb gyerek. Számtalan ilyen eltérés van. A pszichiátria szerint a neurózis alapja, ha az ember énideálja és az aktuális énje között nagy az eltérés. Ez óriási belső feszültséget jelent, ami szorongáshoz, depresszióhoz vezet. A Gallup nem régi vizsgálata azt mutatta ki, hogy a világ 120 országa közül csak a harmadik világ egyes országaiban ítélik meg olyan rossznak a – jelenlegi és 5 év múlva elképzelt – életminőségüket, mint nálunk. Nagyon negatívnak minősítjük a helyzetünket, noha azért, ahhoz képest az nem annyira tragikus.

INDIVIDUALIZMUS ITT ÉS OTT

Minden vizsgálat szerint az Egyesült Államok, Anglia, Ausztrália és Hollandia után mi vagyunk a világ ötödik legindividualistább országa. Ezzel szemben a közvetlen szomszédaink is – a csehek, szlovákok, lengyelek, németek – mind kollektivisták.
Az individualizmus annyit jelent, hogy mindenkinek vannak saját ötletei, ezeket szeretné megvalósítani. Természetesen az individualista társadalomban is van társadalmi együttműködés, például Hollandiában – nálunk ez mégis teljesen másképp működik. Ők például ugyanolyan individualisták, mint mi. Az a nagy különbség, hogy míg nálunk az anómia, értékvesztettség nagyon magas, ott nagyon alacsony – és ez nagyon fontos különbség. Ott az emberek úgy érzik, hogy vannak közös értékek, közös célok, és ezekért érdemes is tenni.

A MACSÓK RÖVIDEBB IDEIG ÉLNEK!

Egész Európában nálunk térnek el a leginkább a férfi és a női szerepek. Nálunk a férfiak és a nők is úgy érzik, hogy a férfi a felelős a család anyagi helyzetéért, az otthoni munka a nők feladata. Azokban az országokban, ahol a férfiak komolyan részt vesznek a családi feladatokban, a gyereknevelésben, ott ez komolyan javítja a férfiak életkilátásait.

A CSALÁD ÉS A GYEREK HOSSZÚ ÉLETET AD!

Vizsgálataink szerint az a magyar férfi, akinek van házastársa, ötször nagyobb valószínűséggel éli meg a 69. életévét, mint akinek nincs. Sőt, mi mutattuk ki először a világon, hogy a gyerekek is komoly védőtényezőt jelentenek e tekintetben. Érdekes módon, nagyobb mértékben a férfiak számára. Négyszer nagyobb annak a valószínűsége, hogy eléri a 69. életévét az a férfi, akinek van gyereke és azzal jó a kapcsolta, mint akinek nincs vagy nem jó. Tehát a jó családi kapcsolatok a legerősebb egészségi védőfaktorok. Akinek semmilyen jó kapcsolata nincs, hétszer nagyobb valószínűséggel hal meg 69 éves kora előtt.

ELISMERÉSVÁGY

A magyar társadalomban különösen nagy gondot jelent az, hogy kevéssé dicsérjük, ismerjük el egymást, pedig ez alapvető volna, és nemcsak a nevelésben, hanem a párkapcsolatokban is. A másik fél valódi érdemeinek a dicsérete az önértékelés erősítéséhez vezet. Ha mindkét félnek ilyen a hozzáállása, akkor az nagyon komoly összetartó erőt, előremutató állapotot jelent. Egy kapcsolat építése legalább annyi energiabefektetést igényel, mint például a munkahelyi előremenetel menedzselése.

VAN KIÚT?

Teljesen logikus lenne, ha most, amikor a pénztőke szerepe megingott, rádöbbennénk: a fogyasztói társadalom értékrendje, vagyis az, hogy valaki értékesebb, ha jobb kocsija, jobb farmerja, dekoratív barátnője van, egyáltalán nem teszi boldogabbá az embert. Magyarország ma nagyon boldogtalan ország. Vallom, hogy ez nem alapvető tulajdonságunk, de sajnos pillanatnyilag ez a helyzet. Intézetünk részt vesz egy uniós pályázatban, amelynek kapcsán a boldogság egészségvédő hatását vizsgáljuk. Daniel Kahneman, az első pszichológus, aki közgazdasági Nobel-díjat kapott, szintén ezt kutatta, s kimutatta, hogy a boldog országok sokkal jobb helyzetben vannak anyagilag. Az erős fogyasztói értékrenddel jellemezhető országokban élők rosszkedvűbbek, a férfiak idő előtti halálozásában egyértelműen közrejátszik az a stressz, hogy attól rettegnek, lemaradnak a versenyben. Ehelyett újra fel kellene fedezni azt a régi bölcsességet, ami pár évtizede elfelejtődött, hogy a tartós bizalmon alapuló társas kapcsolatok az életmódtényezőknél is sokkal komolyabb egészségvédő hatásúak.

És még egy videó is a végére:

Beszéljünk erről a gyülekezeteinkben – őszintén, tükörrel és Bibliával a kezünkben!

Marketinglecke a Coca-Colától gyülekezeteknek!

Megnéztem egy nagyszerű előadást Melinda French Gates-től (ő Bill Gates felesége) a TED-en arról, hogy mit tanulhatnak a nonprofit segélyszervezetek (mint például a Gates Alapítvány) a Coca-Colától. És továbbgondoltam, hogy mit tanulhatunk ebből a leckéből mi, keresztények, keresztény missziómunkások és vezetők.

Azt hiszem, tanulságos lesz.

De először is a Coca-Cola. Naponta másfél milliárd adag kólát mérnek ki a világon! És ahol nincs gyógyszer, nincs élelem, nincs elektromos áram (és nincs Biblia sem) – a távoli Afrikában vagy India eldugott falvaiban – Coca-Cola ott is van! Elképesztő.

Minek köszönhető ez az egyedülálló sikertörténet?

Melinda Gates szerint három nem túl bonyolult dolognak. És miközben felsorolom, azonnal alkalmazom is a gyülekezetre, a küldetésünk betöltésére! Mert sajnos több a kóla mint a Biblia, egy üdítőital, ami a szomjat oltja, mérhetetlenül sikeresebb és kelendőbb az örök élet vizénél, ami nem ugyanazt a szomjat oltja!

1. VALÓS ADATOK ÉS AZOK FOLYAMATOS KIÉRTÉKELÉSE

A Coca-Cola mindent tud a saját “világáról”. Azt is, hogy a távoli Afrika legeldugottabb falujába a talicskás kóla-futár melyik nap hány palackkal adott el! A Coca-Cola folyamatosan gyűjti az információkat és az adatokat, folyamatosan elemez, és azonnal reagál.

Valljuk meg, ez iszonyúan távol áll tőlünk.

Valljuk meg, sokszor fogalmunk sincs, melyik vasárnap hányan voltak a gyülekezetben, milyen az életkori eloszlás, ki mennyit utazik, mennyit foglalkozik egy héten a lelki életével, stb. stb. Ha meghirdetünk valamit a szószékről, fogalmunk sincs, hányan veszik komolyan, és konkrétan mit is tesznek azután. Nem tudjuk, hány meghívónk ért célba – és amelyek nem, azopk hol akadtak el. Nem tudjuk, ki hány értékes kapcsolattal rendelkezik, és azokból hányat tart karban evangélizációs szempontból is.

Szerintem nagyon-nagyon kevés konkrétumot tudunk bármiről is, ami a gyülekezeti életünkkel és a missziónkkal, a saját embereinkkel és a környezetünkkel kapcsolatos! Mert mérni, elemezni, értékelni “túl világias”. És leszervezünk egy-egy missziós programot anélkül, hogy bármilyen konkrét “adatot” is tudnánk, akarnánk egyáltalán tudni, elemeznénk, használnánk és értékelnénk.

Ahogy Melinda mondta az előadásában: sok civil szervezet úgy dolgozik, mintha egy koromsötét teremben bowlingozna. Elgurítja a golyót, hallja, hogy gurul, hogy valamit ledönt – de hogy mi lesz a végeredmény, az csak akkor derül ki, ha felkapcsolják a villanyt. De akkor már késő!

2. AZOKRA AZ EMBEREKRE ÉPÍTENEK, AKIK VANNAK

Afrika más, mint Európa vagy az USA. Nincsenek autópályák, ahol a kólás kamionok tonnaszámra nyomhatják a cuccot a hipermarketeknek. Mit lehet tenni? Használni azokat a lehetőségeket, azokat az embereket, akik vannak. És ha talicskával, szamárháton, puttonyban viszi a “vállalkozó” a kólát egyik afrikai falucskából a másikba, akkor úgy viszi. Ezt ismerte fel a Coca. És ma 30.000 regionális elosztóközpontjuk van Afrika területén, ahonnan a talicskás üzetkötők a világ végére is elviszik a kólát.

Az Etióp kormány egészségügyi reformot vezetett be. Mert annyira kevés a kórház, hogy az átlagember egynapi járóföldnyire lakik a legközelebbi kórházhoz – és nincs pénz több kórházra. Pár éve egy ápolóra 30.000 veteg jutott. Azóta létrehoztak egy gyorstalpaló ápoló-iskolát, kiképeztek 30.000 ápolót, és ma már 1:2500 az arány. 15-szörös javulás! EZ eredmény!

Nem ugyanezt kellene csinálnunk nekünk is?! Kiképezni és kiküldeni minden embert, aki van! Sok gyülekezet vár egy jobb lelkészre, több ifjútitánra, dicsőítőcsoportra, ki tudja miféle aranyszájú szentjánosra – és aki van, az voltaképpen nincs. Mert a gyülekezet nagy része nem csinál semmit, csak ül a fenekén, és nézi a műsort.

Jön egy multi, és a nincstelen, tanulatlan, mezítlábas afrikaiakat kólaügynökké képezi. És Afrikában, ahol szinte semmi nincs – kóla az van! Mi miért nem tudjuk ugyanezt megcsinálni?!

3. MARKETING

Ez a “szakmai” elem. A Coca-Colának NEVE van. Nem minden név fölött való – bár globálisan sajnos valószínűleg jobban ismert! A Coca-Cola üzenete nagyon egyszerű: ÉLVEZD! Légy nyitott a boldogságra. Valami ilyesmi. A marketingje egy életérzésről, egy vágyról szól – és minden kultúrában ugyanarról, mégis másképp. Dél-Amerikában a boldogság a családdal fonódik össze. És ezt hangsúlyozza a kólareklám is. Afrikában a közösségről. Ott meg azt hangsúlyozza a reklám. Az üzenet ugyanaz – csak alkalmazzák a fogyasztóra.

Nekünk is van egy nagy nevünk! Nekünk is van egy “termékünk”, Bibliánk, Megváltónk, ami és aki minden szükséget betölt! Mégsem tudjuk alkalmazni, sokszor még a közvetlen szomszédainkra vagy munkatársainkra sem. Pocsék a marketingünk. Vagy csak szimplán nincs.

Tessék, itt a videó, alig több, mint negyed óra. Ajánlanék hozzá egy jegyzetfüzetet, és miközben nézzük (van magyar felirat!), azonnal írjuk le mindazt, ami eszünkbe jut minderről a gyülekezetünkkel, a missziómunkánkkal, a küldetésünkkel kapcsolatban.

Szerintem lehet tanulni Gates asszonytól. A Coca-Colától.

És érdemes is lenne!

Befejezésül álljon itt az előadás utolsó mondata:

Ha képesek lennénk tanulni az újítóktól az élet minden területéről, és ha képesek lennénk végre összefogni – az lenne a boldogság!

UI: Esetleg beírnátok a hozzászólásokba is, mire jutottak a videó után?

Jézus és a Facebook

Vendégtanulmány – kicsit hosszabb, emésztősebb – de érdemes időt szánni rá, lassan elolvasni, és mindenképpen gondolkodni is közben/utána! Várom a hozzászólásokat!

A halászattól a Facebook-ig

Sok keresztény kérdezi manapság, hogy a techno-szaki kultúránk fiatal huszonéveseit vajon miért nem érdekli annyira a gyülekezet, mint a nagyszüleiket. Ezek a keresztények azon siránkoznak, hogy sem Billy Graham, sem Bill Hybels, de még Bill Clinton sem tudta lekötni a fiatalok tizedmásodpercekre osztott figyelmét. Nyilvánvalóan senki nem mondta nekik tíz évvel ezelőtt, hogy „tessék, ilyenek a szexuális botrányok”. Úgyhogy miután bevonták üres modernkori hálóikat, amelyekről már látszik, hogy nem fogják ki velük a posztmodern halakat, a keresztények, a történelemben oly gyakran (és bölcsen) alkalmazott lépésükkel visszavonulnak a közmondásos strand-törölközőikhez, amelyek a tengerparton vártak rájuk. (Csak mellékesen, az igazi „közmondásos törölközők” megtalálhatók a helyi online keresztény könyvesboltodban. Csak véletlen egybeesés, hogy a szerzőére az van hímezve, hogy „Még egy kis álom, még egy kis szunnyadás, még egy kis kéz-összefonás, hogy pihenjek” [Példabeszédek 6:10].)

Mielőtt mi, keresztények feladtuk volna az emberhalászatot a napozás kedvéért, szerencsére eszünkbe jutott Jézus feltámadás utáni ügyes halfogása. Bölcsen úgy döntöttünk, hogy jobban tesszük, ha mégis kivetjük a hálóinkat a hajó másik oldalára, az utolsó leheletünkkel megtett erőfeszítéseinkben reménykedve, hogy így kifoghatjuk a technológia mellékfolyóiból beúszó fiatalokat, akik ügyesen elkerülték a keresztény halászhálókat az emberalkotta modernista tavakon. És ahogy Jézus ígérte a tanítványainak, a keresztényeknek ma bőséges halfogásuk van Mark Zuckerberg Facebook-ján. Valamint, a tanítványokhoz hasonlóan mi sem tudjuk, mit kezdjünk egy akkora kiber-fogással, ami már-már felborítja a keresztény hajót.

Ma viszont azzal a problémával szembesülnek a keresztények, hogy ebben a korban könnyebben fogunk ki olyan reklámcégeket, amelyek illegális adatgyűjtést végeznek, és kevésbé találunk igazi halászokat, akik az igazi halfogást növelik. Emiatt abban sem vagyunk biztosak, van-e elég erőnk behúzni a „Hálót” (azaz a „Netet”) a hajónkba. tehát mi változott az első század óta? Nem sok változás látszik azon kívül, hogy megjelent az áldott templomi orgona, mint az egyetlen dicsőítő hangszer, a Demokrata párt által lekicsinylő szóvá formált „keresztény” megnevezés, valamint az, hogy felvittünk egy embert a holdra. Bár ez utóbbi állítás az emberről a holdon, megkérdőjelezhető hitelességű. Mindazáltal Jézus Nagy Missziós parancsa, miszerint „Menjetek el e széles világhálóra, és tegyetek kibertanítvánnyá minden felhasználót, Facebook-olva őket úgy, hogy ’üdv JK-tól’!” (Máté 28:19-20 TNIV [Tökjó Neo-Internet Változat]), egyértelműen kiállta az idő próbáját.  Nem kellene minket is irányítania a Mesternek ez az alapelve, hogy „Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől” (János 21:6)? Habár, a mai posztmodern világunkban kissé óvatosabban kellene megválogatnunk, mikor fogadjuk el Jézus tanácsát. Gondolj bele: a tanítványoknak még talán hasznos is volt kiráncigálni egy csomó izgő-mozgó halat, de az iPhone és az emoticonok világában nem nagyon van szükségünk ezekre a bosszantó állatokra. Ráadásul bele is gabalyodtunk a dolgokba, és már azon tűnődünk, miért nem tudjuk behúzni a hálót a hajó fedélzetére, és hogy miért van az, hogy a legjobb szándékaink ellenére is léket kapott a gondosan felépített szerkezetünk.

Emberhalászok?

Képzeld el, hogy a tó mellett vagy a nyár közepén, egy forró nyári délutánon lazsálva három barátoddal és egy láda jeges üdítővel. Hirtelen az ismerős rántást érzed a horgászzsinóron, és izgalmadban még a drága üdítőt is a tóba ejted, de azzal biztatod magad, hogy semmi baj, a zsinór másik végén van valami! A sötét körvonalak egyre közelebb kerülnek a víz felszínéhez, az egyik srác már készíti is a hálót, de hirtelen megrémülve visszahőköl! Elereszted a zsinórt (úgyhogy oda a kapás), és a hajó oldala mellett lenézve meglátod, hogy nem is harcsát fogtál, hanem egy hullát – a fülénél fogva!

Amellett, hogy a pecázóhely környékén való búvárkodás veszélyeire hívja fel a figyelmet, azt is megláthatjuk ebből a történetből, mennyire nem vicces dolog embereket halászni. A délután hátralevő részében a parton töltitek (a törölköző kényelme nélkül) vallomást tesztek a helyszínelőknek, miközben a katonai célra igénybe vett hajótok a tengert járja, további holttesteket keresve. Jézus valami ilyesmire gondolt? A mai felfogásunk szerint embereket halászni nagyobb gondot jelent, mint amennyire az megéri. Úgyhogy kitűnő teológus hallgatóként mi, keresztények, feladtuk az ősi hálós-ötletet, és egy tipikus filmjelenetet képzeltünk el, csőre töltve a Krisztustól kapott fegyvereinket és összevissza lövöldözünk a vízbe, azt remélve, hogy a halak megkönnyítik a dolgunkat, és lesznek szívesek csatlakozni hozzánk a hajóban. Sajnos rosszabbul tanulunk a filmekből, mint amennyire halászni tudunk. Ha jobban odafigyelnénk, hogy azok a fickók, akik pecabot helyett puskát használnak tipikusan a rosszfiú szerepét kapják, és általában nem barátságosak a filmekben.

Barát-kérés

Talán nem a szerző az egyetlen, aki fél az emberhalászattól, miután elképzelte, hogy Horatio Caine-nel és a helyszínelőkkel kell töltenie a délutánt. Talán a kollektív rémálomra való keresztényi képességünk adhat magyarázatot az emberhalászat csődjére. A másik lehetőség az, hogy a kultúránkat sokkal érdekesebbnek találtuk, mint Krisztust – mert miközben az ifjúság online kereste a konvertálható intelligens életet, megtalálta az online pókert, az éjszakai adásokat és a Facebook-ot, és azóta is ezzel foglalkoznak. És aztán kellő arroganciával csodálkozunk azon, hogy miért hagyják el a gyülekezetet a fiatalok, amikor az adakozó kosárba nem lehet póker zsetont bedobni, és még a legjobb lelkipásztor sem közelíti meg David Letterman szellemes egysorosait. De nem is reagálhatnánk jobban ezekre, mint úgy, ha vágyakozva visszatekintünk azokra a régi szép időkre, amikor még készpénzzel játszottunk (és fizettünk), Letterman pedig még csak bemondó volt?

Becsületére váljon néhány kereszténynek, hogy bár észrevették, hogy nem nekik kedvez a lapjárás, de mégsem adták fel, hanem inkább emelték a tétet. Mivel nem szívesen fogadták a késő esti komédiásokat a gyülekezetben, ezért kibérelték a szemközti tévéstúdiót, elkezdtek bekopogtatni az emberekhez Jézus nevében, és isteni kártérítést ígértek minden felelőtlenül összeszedett szerencsejátékos veszteségre – na ez már aztán szórakoztatóipar! Ma már azt is megteheted, hogy Peter Popoff lelkipásztor online imádkozik az üres pénztárcádért, vagy megkérheted Benny Hinnt, hogy „lökjön hátra” Jézus nevében.

A konzervatívabb keresztény ünneprontók – azok, akik nem voltunk annyira felkészülve, hogy leszámoljunk Jézussal – elkerültük a színházakat és a stúdiókat, és sajátos módon öltöztük fel a hitet. Mivel nem egyeztünk meg egységes reakcióban, ezért némelyikünk e-szundításba kezdett, egy társadalomellenes Jézussal, és arra vártunk, hogy majd elvonulnak a tévé-evangelizációs és technológiai viharok. Mások tágra nyílt szemekkel bámultunk a ragyogó új lehetőségekre, egy idilli ablakon át, és arra kértük Jézus Mikulás Krisztust, hogy tegyen egy kis virtuális ajándékot a virtuális karácsonyfánk alá, újonnan elkészült Facebook profilunkon (valahova a „Napi igevers” alkalmazás mellé, amit hűségesen hozzátettünk a saját fiókunkhoz). Megint mások közülünk úgy döntöttünk, felvesszük a harcot Lettermannal és a Facebookal, vérben forgó szemekkel, és Hadjáratos Jézussal az oldalunkon.

Mégis a világnézetünk az (bármennyire torzult is), amitől mások vagyunk a világhálón: még a világi médiaóriás, az MSNBC is elismeri, hogy „az Internettől begolyóznak az emberek”. Helen A:S: Popkins írónő számtalan webszörfözővel együtt csodálkozik azon, hogy „miért van az, hogy munkahellyel, családdal és társadalmi ranggal rendelkező emberek miért használják az Internetet arra, hogy itt vezessék le az energiájukat gyűlölettel teli szavak begépelésével, ráadásul ilyen lelkesen?” (“Watch Out. The Internet Will Cut You.”). Ezeknek a keresztényeknek a védelmében hadd mondjam el, hogy sokkal biztonságosabb egy avatarnak behúzni egyet, mint egy valódi élő embernek. A legrosszabb, amit visszakaphatsz, az hogy virtuálisan kidobnak az ablakon. Mint hűséges keresztények, megmaradtunk az online, panaszkodás, kritizálás és oda-vissza viták szintjén. A népszerű Christianity Today evangéliumi magazin azon siránkozik, hogy „az amerikai közvélemény az evangéliumi keresztényekről ritkán volt ennél torzabb”, valamint hogy „a média fáradhatatlan rámutatása az ellentmondásokra megnehezíti a hamis benyomások ellensúlyozását” (“Media In Motion”). Persze ezek a véleményalkotások nem a mi hibánkból származnak. Letértünk az utunkról, hogy beszálljunk a dühöngés-áradatba, hogy ne kerüljünk szembe a Facebook-al. Hogy utálhatnak minket, amikor ugyan olyanoknak bizonyultunk a virtuális közösségben, mint a pogányok, akiket persze mi szeretünk ostorozni a blogjainkon?

Miután azzal zaklatjuk a mai fiatal keresztényeket, hogy nem ismerik Szent Ferencet vagy Lojolai Ignácot, a neo-ludditaként elhíresült Richard G. Malloy a “Religious Life in the Age of Facebook” (Vallási élet a Facebook-Korszakban) című cikkében azt fájlalja, hogy „a mai ifjúság jobban ismeri Harry-t és Hermione-t, mint Jézust, Máriát és Józsefet”. És igaza van. Te, az olvasó, meg sem kérdezed, mi a másik neve Harry-nek és Herione-nek (Potter és Granger), bár becsületedre váljon, hogy Jézusét sem kérdezed meg (ami egyébként nem „H. Krisztus”). Véletlenségből szinte minden online lexikon rokon értelműnek találja a „Bibliatudóst” és a „neo-ludditát”. Ha Mr. Malloy tudta volna ezt, akkor Mark Zuckerberget is felvette volna a H-listájára, elismerve, hogy bár senki nem tudja, hogy néz ki, mindenki a Facebook atyjaként ismeri M.Z.-t, annak a Facebook-nak, ami a társadalmi-hálózatépítő evangéliumi mozgalom előhírnöke, ami jelenleg végigsöpör az országon, sokkal nagyobb sebességgel, mint hasonló nevű (de kevésbé reklámozott) testvére, a társadalmi evangéliumi mozgalom.

Ma az a jó hír, hogy már elég régóta – 2004 óta – a Facebook olyan hétköznapi része lett főiskolások közötti társasági embereknek, a túlzottan készséges középiskolás tiniknek és végül még a „bárcsak újra fiatalok lennénk” szülőknek, mint a hal és a kenyér a Jézussal társalgó halászembereknek. De akkor miért tartott olyan sokáig, hogy a keresztények megkapják azt az isteni hangüzenetet, mely szerint az, hogy elárasztják a Tube-ot és a Netet keresztény propagandával, még nem fogja behozni az embereket? Miközben egyes konzervatívok hajlamosak Benny-t és Peter lelkészt vádolni azzal, hogy hangüzenetüket rejtve tartják meghatározhatatlan isteni PIN kódjukkal, sokunk szomorúan nézünk az asztalra kitett desktop Jézusunkra, és nem értjük, miért felejtette el megemlíteni ezt. Az „Ez bonyolult” kapcsolati állapot a keresztények és az Internet között még Leonardo De Chirico média-nagykutyát is megzavarta. Sajnos a híresebb Leonardo túlságosan elfoglalt volt a Convert Me if You Can (Téríts meg ha tudsz) kommentjének a filmezésével, de támogatta De Chirico-t, aki az „Ethics and the Internet, Starting from Theology” („Az etika és az internet, a teológiával kezdve”) című cikkében arra figyelmeztet, hogy „kockán forog a keresztény hit az irányú képessége, hogy értelmesen és pozitívon kommunikáljon a kultúrával”. Bár amióta az internettel való kommunikálás titáni (angolul „titanic” – a ford.) feladata a keresztényekre jutott, sok keresztény online próbálkozás és önjelölt premier társadalmi hálóépítés az elé a döntés állít bennünket, hogy vagy elsüllyedünk, vagy úszunk.

A Facebook bukása

A Facebook jelenleg több ezer olyan csoporttal büszkélkedik, amely akadémiai, politikai vagy szociálisan érzékeny oldalról védelmezi a keresztény hitet. Talán a legérzelmesebb kérés a hittel kapcsolatban a képzeletbeli 4000 tagú csoport részéről érkezett: „Ha a facebook nem törli a csoportot (le a kereszténységgel) akkor le a facebook-kal!” [sic!] amely egyébként Vallásos Szervezetként van azonosítva. Mivel tele van borzalmas nyelvtani, helyesírási és mondatalkotási hibákkal, ezért ez a csoport végtelen élményt nyújt a keresztény apologetikában (bocsánatkérés nélkül). Szorosan mögötte a második helyen „A keresztény srácok azért fickósabbak, mert …” csoport jön, messze lemaradva a harmadik pedig a „10 millió tini Krisztusért (MINDEN keresztény tini a Facebookon)”, de csak azért van ennyire lemaradva, mert meglepő módon még több mint 9,9 millió tag hiányzik a célkitűzésük eléréséhez.

Mindazáltal meglepő, hogy még így sincs a keresztényeknek jobb online sajtójuk, hogy olyan sokat beszéltek arról, hogy visszakerül az „e-„ az evangelizálás szava elé. Könnyű elképzelni, hogy ha más nem is de, az olyan csoportok mint például az “AMERICAN BY BIRTH…CHRISTIAN BY CHOICE” („Amerikai vagyok, mert itt születtem … Keresztény vagyok, mert így döntöttem”) a keresztény patrióta iskolákat egy az egyben behoznák. Viszont mivel sem az iskolák, sem a társadalmi csoportok nem kérnek a keresztényekből a Facebook-on, talán itt az ideje, hogy a mai kiber-keresztények eldöntsék végre, hová is megyünk, mit is akarunk.

Beléptünk a „banda háborúkba”

Ha tényleg szeretnénk valami mást a kibervilágban és a Facebook-on, akkor a keresztényeknek meg kellene találni az egyensúlyt az újszülött (megkeresztelt) csecsemők képeinek felrakása és az ateista barátaik halálra rémítése között. Persze most csak vicceltem. (Neked nincsenek ateista barátaid.) Nazzareno Ulfo, aki egy könyvszerző és az ő szülővárosa is Názáret, úgy mint Jézusnak, arra figyelmeztet a The Challenge of Cyberculture (A kiberkultúra kihívása) című könyvében, hogy bár „a kiberkultúra elleni minden ellenséges megnyilvánulás helytelen és nem praktikus, mégis olyan kihívás elé állít minket [a kiberkultúra] mint Góliát tette Saul király napjaiban”. Fogjátok az iPhone-okat! Vajon minden názáreti ennyire ellene van a technológiának, és ennyire fél a haladástól az Ószövetséggel a kezében? Miközben talán az olvasó azon tűnődik, vajon mikor és hogyan szelte át az Atlanti óceánt (újra) az Amis bárka, és hogyan találta meg az útját Názáretbe, az érvelés kedvéért tegyünk úgy, mintha a Jézus-Ulfo tandemnek lenne valami létjogosultsága. Ha a Facebook tényleg egy technológiai keresztény-gyilkos, akkor a keresztényeknek óriási problémájuknak kellene lennie ezzel a virtuális Góliáttal, ami nem is hat sing magas, hanem világméretű.

Hogyan jelenthet ilyen veszélyt a Facebook, ami csupán azt mondja magáról, hogy „segít kapcsolatot tartani ismerőseiddel”? Persze, nem úgy tervezték, hogy e-köveket és F-bombákat dobáljanak rajta keresztül. Szerencsére, miután két órán át keresgéltem és megittam két kávét, örömmel állapítottam meg, hogy csupán a Facebook-os keresztények viselkednek ilyen tiszteletlen módon, a korában már említett „le-vele” csoport részéről és persze a pogányok, akik az egész harcot kezdték a „Le a kereszténységgel” csoportjukkal. De ki tudná megmondani a Facebook igazi célját? Szerény kezdetéből láthatóan a Facebook, a világhoz hasonlóan, jónak lett alkotva, de megcsalattatott a kígyószerű közvélemény és világuralmi vágyak által, és immár az alkotója ellen lázad. Sőt mi több, a világmindenséghez hasonlóan, a Facebook virtuálisan vagy metaforikusan beintett a megalkotójának. Azoknak írom, akiket jobban érdekel a téma, hogy a Facebook bukása 2005 szeptemberre datálható, amikor a szolgáltatást elérhetővé tették a középiskolás diákoknak is.

Názáreti barátunk szerint, nem az a keresztények legnagyobb problémája, hogy a Facebook tele van gyerekekkel, hanem az, hogy mi is benne vagyunk az egész virtuális rebellióban, ahelyett, hogy beiratkoztunk volna az értelmező táncórákra, megtanulva azokat a lépéseket, amivel el lehet kerülni a rettenetes óriást. Ha nem hagytuk volna, hogy megfélemlítsen minket Mark „Góliát” Zuckerberg kihívása, hanem a nyolcvanas évek ritmusára roptuk volna inkább, akkor nem lenne az a kényszerérzetünk, hogy lecseréljük dicsőségünket (ang.: „halo”) a Halo 3-ra (lövöldözős video-játék), vagy hogy virtuális pogányok virtuális vérét ontsuk, így védve virtuálisan félreértett hitünket. Lehet, hogy a „nyolcvanas évek ritmusa” az elektronikus popzenéről ismert nyolcvanas éveket juttatja az olvasók eszébe, de itt most az első század nyolcvanas éveire utalok, ahol Patmoszi „Ritmus” János megszégyenítette Domitianus „Sárkány” császárt azzal a számmal, hogy „Ilyen a világ vége”. Ennek ellenére néhány szerencsétlenül járt ember hallgatott csak a názáreti barátunk figyelmeztetésére, a többiek pedig ledobták dávidi parittyájukat, szentkézi-gránátjaikat és bandaháborús késeiket, hogy így menjenek át a frontvonalon – de nem azért hogy harcoljanak az óriás ellen, hanem hogy megszerezzék a híres ember emailcímét, hogy barátkérőt küldhessünk neki, vagy meghívassuk magunkat a Facebook-os bandájába.

Hírek Feed

Úgyhogy talán az a mi kiberproblémánk, hogy a keresztények azt hitték, csak úgy mint a világ többi része is, hogy elbújhatunk a képernyő mögé, a profilok és a műanyag, festett kibernetikus Jézusképek mögé, és azt gondolhatunk, mondhatunk és csinálhatunk, amit csak akarunk, akinek csak szeretnénk (vagy gyűlölnénk), mert hát „úgysem olyan mintha igazi lenne”. Azt gondoltuk, hogy azok a profilképeink, amin homályos szemű Názáreti Jézus van kitárt karokkal, pirospozsgás Jézus Mikulás Krisztus egy nagy kosár ajándékkal, vagy akár Orlando Bloom Hadjáratos Jézus oltalmazza „A menny királyságát”, majd elég sokáig elvonják az olvasók figyelmét a szeretetteljesnek nem mondható irományokról, amik az üzenőfalunkon olvashatók. Igaz, hogy a keresztények is rájöttek, hogy a képek ezer szóval is felérnek (és azok sem mind kedvesek), a képek után következő szavak sokkal egyértelműbben beszélnek. És még mindig azon csodálkozunk, hogy lettünk olyanná, mint a kibervilág – vagy éppen visszataszító a számára.

Mint a Facebook világának hátramaradó része is, úgy tűnik a keresztények is hitetlenkedve kezdenek rájönni, hogy ami online történik, az nem marad ott. A virtuális Facebook közösség egy nagyon is valóságos hatóerő, ami azoknak a szemléletét és viselkedését formálja, akik miután eljönnek otthonról a Facebook mellől, a képernyőn olvasottakat kivetítik azokra, akiket az utcán látnak. És mint minden nyilvános dolognál, itt is sajnos a huligán, nagyszájú ünneprontók hívják fel magukra a figyelmet, és rombolják le a pozitív elképzeléseket rólunk, a többiekről – különösen azokról, akik csendesen végzik az ilyen jó munkákat.

Státusz frissítés

Ami a Facebook-ot illeti, nekünk keresztényeknek el kell fogadnunk azt a kibervalóságot, hogy az antiszociális Názáreti Jézus abból adódott, hogy megszűntünk azokért az emberekért élni, akiket ő szeretett. Jézus Mikulás Krisztus nem tud lejönni a kémény csövén, mert nem is létezik, és ha létezne is, nem e-ajándékokkal kényeztetne minket, mert akkor nem kapnánk meg azt az ajándékot, amit ő adott: önmagát. A Hadjáratos Jézust pedig évekkel azután találták ki, hogy itt élt a földön az Ember Fia, és ráadásul senkinek nincsenek emlékei arról, hogy ő csatával bevette volna Jeruzsálemet. Azt a Jézust fogják vonzónak találni a Facebook-osok, amelyik halakat fogott és a vízen járt. ha a keresztények ki mernek lépni a hajóikból – ha abbahagyjuk a halakra való lövöldözést, felébredünk názáreti álmunkból, felnézünk az autogramos könyvből, vagy lelassítjuk a királyságért való rohamot – ha felnézünk önmagunkból és kilépünk a vízre a Webmasterrel, az online és az offline világ még akár meg is tapasztalhatná azt, Aki szereti a halakat és az embereket, ahogy éppen feléjük lépdel, hogy találkozzon velük. Ha elég gyorsan cselekszünk, még akár a partra is kihúzhatjuk a kapást, mielőtt elsüllyed a hajónk.

Adrian De Lange – Catapult Magazine

A fordítás a kiadó engedélyével történt, és a cikk eredetileg a TONHAL Portálon jelent meg.

An Geadh-Glas: a Szentlélek nem galamb, hanem vadlúd!

A Szentlélekről nekünk általában a galamb jut eszünkbe. Miért? Mert a hagyományos bibliafordításokban, amikor János bemeríti Jézust a Jordánba, és megnyílik az ég, a Szentlélek galamb formájában leszáll Jézusra. Azt hiszem, ez a galamb-jelkép összes magyarázata. Ehhez képest jól belegyökerezett a keresztény kultúránkba. (Van még pár dolog, amiről azt gondoljuk, hogy betontalapzata van a Bibliában, közben csak egy félmondat – esetleg az is rosszul értelmezve…)

Most készítem a Magyarázó Bibliafordítás magyarázó jegyzeteit :-) – hogy mit miért fordítottam úgy, ahogy – és ennek az igeversnek az elemzésénél is találtam valamit (amit persze most revideláltam is a saját fordításomban: a Szentlélek leszállásánál egyáltalán nem a galambhoz való hasonlatosság a lényeg, hanem a leszállás módja. “Mint egy madár”, úgy szállt le Jézusra – és hogy milyen madár, az majdnem mindegy, nem azon van a hangsúly.

No de nem is ezért kezdtem el írni.

A kelta keresztyéneknél a Szentlélek egyáltalán nem galamb! A Szentlélek szó kelta nyelven: “An Geadh-Glas” – és ez azt jelenti: “vadlúd”.

Lehet, hogy szentségtörésnek tűnik, de nekem ezerszer jobban tetszik, mint a galamb! Egy vadludat nem lehet “kiszámítani”  vagy megszelídíteni. Nem lehet kukoricával lekenyerezni. Jövőre nem a tavaly lerakott fészkébe költözik, mint a gólyák. A vadlúd olyan életérzéseket hordoz (legalábbis számomra), mint a szabadság, a titok, a veszély, a kihívás. Nem tudod kiszámítani, pontosan merre is kell menni, és ez aggodalommal tölthet el – de van ennek az életérzésnek egy másik neve is: kaland. A Biblia, az Újszövetség olyan könyv, amely a Szentlélek által vezetett életek kalandjait mutatja be nekünk. Olyan kalandokat, amelyek ugyan nem nélkülözték a próbákat és nehézségeket, de akkor is nagyszerű győzelmekben bontakoztak ki. Olyan kalandokat, amelyekért érdemes volt elindulni, küzdeni, élni! És a Szentlélek ma is ugyanerre hív bennünket! A vadludakkal csak egy dolgot lehet csinálni: követni, percről-percre, napról-napra! Mert úgyse tudod kiszámítani, holnap hol lesz! És ez izgalmas! Ez egy óriási kaland! A kereszténység egyáltalán nem unalmas, nem kiszámítható, nem egysíkú, nem a vasárnapok monoton ismétlődéséből áll, rutinszerű istentiszteletekkel és prédikációkkal. Legalábbis az a kereszténység nem, amelyik nem megszelídített galambokat etet a saját érdeklődésének, engedelmességének morzsáival, hanem szárnyal, szorosan a vezérgúnár nyomában, mint aki pontosan tudja: ha lemarad, az élete múlhat rajta!

A Szentlélek tehát vadlúd. Követésére hív.

KIEGÉSZÍTÉS:

Angolul tudóknak szeretettel ajánlom Mark Batterson, egy nagyszerű gyülekezetplántáló pásztor könyvét, amely ezt a kelta hagyományt, illetve a hozzá fűződő igei gondolatait dolgozza fel: http://chasethegoose.com

Milyenek a keresztények a Google találatai alapján?

Találtam egy döbbenetes képet az egyik angol nyelvű blogon arról, hogy milyennek látnak bennünket, keresztényeket a saját kortársaink a Google keresései alapján.

A biztonság kedvéért fordítok.

A keresőkifejezés ez: „A keresztények miért ennyire…” – és innen a Google a legáltalánosabb és leggyakrabban begépelt találatokat kínálja fel automatikusan a lehulló menüben. Ez a lista tehát az internetes keresések alapján generálódik.

Akkor írom, sorrenben:

– a keresztények miért ennyire hülyék

– a keresztények miért ennyire aljasok

– a keresztények miért ennyire ostobák / tudatlanok

– a keresztények miért ennyire gyűlőlködők

– a keresztények miért ennyire intoleránsak

– a keresztények miért ennyire dühösek / erőszakosak

– a keresztények miért ennyire dilisek

– a keresztények miért ennyire őrültek

– a keresztények miért ennyire arrogánsak

– a keresztények miért ennyire naívak / hiszékenyek

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem nem sikerült ezt a listát reprodukálnom, nálam a Google nem hozta ezt a listát – de sajnos valószínűleg csak azért, mert azóta változtattak az Instant szolgáltatás motorján.

VISZONT, megpróbáltam a Yahoo-t és a Bing-et is, és sajnos az eredmények hasonlók lettek (pár új jellemzővel kiegészülve) :

– a keresztények miért ennyire ítélkezők

– a keresztények miért ennyire aljasok

– a keresztények miért ennyire gyűlőlködők

– a keresztények miért ennyire intoleránsak

– a keresztények miért ennyire dühösek / erőszakosak

– a keresztények miért ennyire naívak / hiszékenyek

– a keresztények miért ennyire bosszantók

– a keresztények miért ennyire arrogánsak

A Bing csak három automatikus találatot ajánlott fel:

– a keresztények miért ennyire ítélkezők

– a keresztények miért ennyire hülyék

– a keresztények miért ennyire arrogánsak

Hát ez bizony elég nagy gáz!

Valamit nagyon elrontottunk, ha az összes internetes keresőmotor ugyanazt vágja az arcunkba! Ilyennek lát bennünket a világ, ilyennek látnak az embertársaink, az osztálytársaink, munkatársaink! Lehet ezen felháborodni, lehet összeesküvés-elméletelet gyártani a Google kereső-motorjának sátánista manipulálásáról, és lehet a lelki gőgtől elvakultan megvonni a vállunkat, hogy „na és, ez meg kit érdekel?”… De akkor is az a kellemetlen igazság, hogy a (valószínűleg) nem k eresztény embereket a keresztényekkel kapcsolatban ezek a kérdések foglalkoztatják.

Nyilván nem ok nélkül!

És közben mi meg csodálkozunk azon, hogy miért nem kell az evangélium az embereknek?! Hogy miért üresek a templomaink?! Hogy miért fejlődik gyorsabban az iszlám, a boszorkányegyház vagy az osho gyorsabban, mint akármelyik keresztény egyház vagy felekezet…?!

Megmondom őszintén, a Bibliát olvasva egyszerűen nem értem, miért így néz ki ez a lista! Nem értem, miért nem ezt generálják le az internetes keresőmotorok:

– a keresztények miért ennyire önzetlenek

– a keresztények miért ennyire örömteliek

– a keresztények miért ennyire kiegyensúlyozottak

– a keresztények miért ennyire őszinték

– a keresztények miért ennyire barátságosak

– a keresztények miért ennyire nagyvonalúak

– a keresztények miért ennyire segítőkészek

– a keresztények miért ennyire megértőek

– a keresztények miért ennyire szelídek

– a keresztények miért ennyire megbocsátóak

– a keresztények miért ennyire józanok

(Na jó, értem, persze… sajnos…)

De csak képzeljük el: ha internetezők ezrei meg ezrei ezeket gépelnék be a Google-ba, akkor máris írhatnánk a válaszainkat, hogy azért, mert Jézus…!  Azért, mert ez van az Igében! Legyél Te is keresztény, mert akkor Te is ilyen lehetsz – amilyen a saját erődből úgysem tudnál! És bátran hirdethetnénk az evangéliumot, mert lenne, aki meghallgatná, akit érdekelne a válaszunk!

De így?!?!

Meg kellene változtatni az internetes keresőmotorok találati listáit! Ez egy jó cél! Mert az egészen biztos, hogy akkor nem csak pár printscreen nézne másképpen, hanem az életünk, a világunk is!

CSINÁLJUK MÁSKÉPP! CSINÁLJUK JOBBAN!

Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Máté 5:16)