Kisfiúk – Vendéghétfő

Nagy hibája szerintem a társadalomnak, hogy a mai fiúk, férfiak többsége sosincs tekintély alatt. Erre egész jó volt annak idején a katonaság, persze a saját maga korlátain belül. Erre jó egy gyülekezet 2000 éve már. De ide nagyon sokan sose tartoznak. Ebből sok minden következik: például a fiatalok nem fogadják el a kritikát, ami róluk szól, így nincs is miből változni. Ez egyszerűen a büszkeségünk miatt is van.

Nagy baja a gyülekezeteknek, hogy a férfiak nincsenek a helyükön. Esetleg nincsenek is férfiak. A jellemző, általános arány a gyülekezetekben a 60-40% a nők javára (és ez már jónak számít manapság). Ez nem jó! Sok helyen a nők vezetik a gyülekezetet (akár a háttérből), mivel a férfiak képtelenek rá, impotensek szellemileg. Nem vállalnak felelősséget, elfutnak a kihívások elől. Én is ezt tettem sokáig.

Sok gyülekezet elnőiesedik. Ez alatt nem csak a létszámarányt értem, hanem a megjelenést, az énekeket, a programokat, szolgálati lehetőségeket…mindent. És ezért nem is érzik jól magukat a férfiak a gyülekezetben, még akár a keresztyének sem, nemhogy mondjuk egy vendég, nem hívő férfi.

Egy családban sokkal nagyobb szerepe van szellemileg egy férfinak, mint azt sokan képzelik, vagy hiszik. Statisztika* mutatja, hogy ha egy férfi gyülekezetbe jár, akkor a családja 93%-ban (!!!) követi őt, míg ha csak a nő jár gyülekezetbe, akkor ez 27%, ha a gyerek, akkor ez 17%. Nagyságrendbeli a különbség! A családban, akár nem hívő családban a gyerekek (főleg a fiúk) jellemzően a férfi “ideológiáját” fogadják el, és azt is követik. Ezért rossz szerintem a mai gyülekezetek jellemző megközelítése, hogy “először a gyerekeket és a nőket” célozzuk meg. Mint egy süllyedő hajónál. Csak ez itt nem a Titanic!

Ha megnézzük Jézust, ő hogyan “missziózott”, akkor látjuk, hogy elsődlegesen a férfiakkal foglalkozott! Tudta, ha a férfiakat meggyőzi, akkor ők majd meggyőzik a családjukat…stb. Az a megközelítés, hogy a gyereken keresztül “térítjük” meg a családot, nem a legjobb. Ez nem jelenti, hogy nincsenek eredmények, meg hogy nem működhet…de azért nézzük meg, hogy vajon milyen hatékonysága van, hosszútávon milyen eredményei vannak (hányan maradnak meg azokból, akik ilyen korban térnek meg egy gyülekezetben). A gyerekek “hittani képzését” elsősorban nem a gyülekezetnek kéne végeznie, hanem a családapának. Erre ma nagyon sokan képtelenek lennének (lehet én is), és miért? Mert például mi a csudának csináljak meg olyat, amit helyettem megcsinálnak. Így ráadásul nem derül fény arra sem, hogy egy férfi a családban mennyire nincs a “toppon” szellemileg.

Fel kell nőni!

Szükség van férfiakra a családjainkban, a gyülekezeteinkben, az országunkban… érett, nem csak évei számában és kinézetében felnőtt férfiakra.

* Bob Horner, Ron Ralston, David Sunde: Promise Keepers at work (Colorado Springs: Focus on the family, 1996) 111.oldal

Jóföldi Barna

Barna blogját itt találjátok!

Hol az igazság?!

Hát ez tetszik…

(vagyis igazából nem, mégsem…)

Mi a különbség a reklám és a valóság között?

A tanulság:

Nem csak a fogyasztási cikkeknek, nekünk embereknek is van egy csomagolásunk, és van egy beltartalmunk.

Mint embernek, mint férfinak vagy nőnek, férjnek vagy feleségnek, főnöknek vagy beosztottnak, barátnak, szerelmesnek. Mint kereszténynek. Gyülekezetnek. Egyháznak.

A hitünknek, a “kegyességünknek” is van egy csomagolása, egy reklámja, és egy valóságos tartalma.

Mutassuk magunkat szebbnek-jobbnak-nagyobbnak, mint amilyenek vagyunk?!

Az hazugság lenne!

Akkor mutassuk meg magunkat úgy, ahogy vagyunk? Tárulkozzunk ki mindenki előtt?

Az meg kiábrándító, és egyáltalán nem biztos, hogy motiváló vagy építő volna. A bűnvallásnak is megvan a helye és ideje, az is lehet disznók elé vetett gyöngy.

Akkor hol az igazság?!

Egyrészt – és most elsősorban a keresztény mivoltunkra gondolok – le kellene végre vetkőzni a tökéletesség látszatát. A “boldog-hithős-vagyok-mert-megtértem” látszatát. Annyira jónak akarunk tűnni, hogy kitűnjünk a “világból”, a “világiak” közül – pedig túl sokszor egyáltalán nem vagyunk jobbak náluk. Nem vagyunk “kívánatosak”. Gyarló, bűnös emberek vagyunk, csak egyikünk vétke nyilvánosabb, míg a másikunké kevésbé. Az egyikünké kiderült m ár, a másiké még nem.

És a világ úgyis tudja, érzi ezt. Hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyeneknek mutatjuk magunkat a reklámban vagy a csomagoláson. A bizonyságtételeinkben vagy a dicsőítés alatt. Legalábbis mindig biztosan nem.

Aki ezt elfogadja, az sokkal alázatosabban és nagylelkűbben éli az életét. Kevesebbet gondol magáról és többet másokról. És azt hiszem, ez aztán végre tényleg feltűnő, érdekes, kívánatos lenne. Mert ritka az ilyen ember manapság!

Másrészt viszont állandó vesztesnek, nyomorultnak se mutathatjuk magunkat – mert nem is vagyunk azok! Van valamiféle győzelem, dicsőség, erő mindannyiunkban, ha keresztények vagyunk, ha Isten közelében éljük az életünket. Ezt viszont nem kell, nem szabad leszégyelleni vagy eltitkolni!

Akkor…?

A javaslatom: legyen kicsit kisebb a csoki a csomagoláson. Amolyan emberi léptékű. És legyen sokkal finomabb, sokkal jobb a beltartalom, mint amit bárki elsőre feltételezne. Lepjük meg azokat, akik kicsomagolnak bennünket, az üzenetünket, a hitünket, az életünket. Hadd találjanak a csomagoláson túl valami “istenit” is!

A kreatív gondolkodás lesz a legfontosabb vezetői kompetencia

Na még egyszer erről a témáról – mert megéri.

Ma reggel olvastam egy összegzést a Fast  Companyban arról, hogy az IBM 1500 vezető bevonásával készített egy rangsort a legfontosabb vezetői kompetenciákról, amelyek a következő öt évben meg fogják határozni a vezetői munka irányát és minőségét. A felmérés 66 országot és 33 iparágat ölelt fel.

Íme a lista (a majdnem top-10):

01. kreativitás – a megkérdezett vezetők 60%-a szerint

02. integritás – 52%

03. globális gondolkodás -35%

04. befolyásolás -30%

05. nyitottság – 28%

06. elkötelezettség – 26%

07. fenntarthatóság – 26%

08. emberségesség – 12%

09. tisztességesség – 12%

És pár megjegyzés ehhez, tanulságképp, alkalmazásképp:

1. A legfontosabb bevezető kérdésem, amin érdemes elgondolkozni: vajon benned, mint vezetőben, megvan-e ez a kilenc vezetői készség? Jellemzi, sőt, meghatározza-e munkádat, gondolkodásodat, kommunikációdat?

2. A kreatív gondolkodás van az első helyen! Vagyis a legtöbb energiát már nem a tudás megszerzésébe, hanem annak a hatékony alkalmazásába kell fektetnünk. Ezért lehet hatékonyabb egy objektívvel kevesebb ismerettel, “tudománnyal” rendelkező vezető, vállalat vagy gyülekezet, ha alkalmazza is a tudását annál, amelyik “csak” sokat tud, de nem tudja a tudását kamatoztatni.

3. A tisztesség van az utolsó helyen. Hát igen, ilyen a gazdasági szektor. Ez szégyen!

4. Amit kiemelnék még: a globális gondolkodás a harmadik helyről. A cikkben van egy külön táblázat arról, hogy például Kínában a vezetők 61%-a számára kiemelten fontos a globális gondolkodásmód, míg például az EU-ban alig több, mint a fele, 33% ez az arány. Vagyis az európaiak sokkal inkább befelé néznek, mint kifelé. És azt hiszem, ez, mint attitüd, jellemző az egyházi vezetőkre is. És nemsokára jönnek hozzánk az ázsaiai, afrikai, dél-amerikai vezetők, hogy segítsenek rajtunk Európa újraevangélizálásában. Ami – megjegyzem – nem biztos, hogy feltétlenül működni fog, mert egészen másféle módon kell megszólítani az embereket egy olyan kultúrában, amely kétezer éve keresztény, mint egy hinduista, univerzalista vagy törzsi kultúrában.

5. És az utolsó tanulság – ez szintén az angol nyelvű cikkből derül ki: a legfontosabb üzleti stratégia a következő öt évben a fogyasztókhoz való közelebb kerülés lesz. Egyszerűen meg kell nyerni a versenyt az emberek választásáért.

Ez minden misszió alapja is. Mert rajtunk kívül más is a pályán van, aki az emberek feletti uralkodás jogáért küzd, és mindent bevet a siker érdekében, hogy közel kerüljön hozzájuk! Óriási a vallás-piac is, és már egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy nyugati ember keresztény – hogy a világ többi részéről már ne is beszéljünk.

Szóval ez a mi legfontosabb stratégiánk is: az emberek szívéhez való közelebb kerülés. Mivel a Szentlélek bennünk lakik és rajtunk keresztül munkálkodik, nélkülünk nem lesz sok esélye. Legfeljebb majd a kövek fognak evangélizálni helyettünk – de azt nem várnám meg!

A tudáskorból a kreativitáskorba

Fogj két üvegpoharat, és helyezd el egymástól kb. 15 cm-re.
A feladat a következő: a két pohárra helyezz el úgy egyetlen darab sima (80-grammos) A4-es lapot, hogy az megtartson egy harmadik üvegpoharat, amit aztán a lapra helyezel. Vagyis hidat kell építened egy fénymásolólapból a harmadik pohár számára. Fontos: a felül lévő pohár egyáltalán nem érhet hozzá a pillérként használt két alsó pohárhoz!

Egy átlagos (nem statikával foglalkozó) ember ezt csak akkor képes megoldani, ha kreatív módon közelít a probléma megoldásához.

A kreativitás manapság az egyik legértékesebb személyiségjegy. Meggyőződésem, hogy amiképpen a 20. század utolsó évtizedeit a tudás korszakának szokták nevezni, információs kornak, úgy a most ránk köszöntő évtized a kreativitás évtizede lesz!

Miért?

Mert a tudás már kéznyújtásnyira van mindenkitől. Az internet mindenki számára biztosítja a számára már feldolgozhatatlan mennyiségű tudást. A kérdés tehát már nem az, hogy találunk-e választ a kérdéseinkre – hanem az, hogy mihez kezdünk velük! És a tudás, az információ objektív dolog, tárolható, lehívható, pótolható – a kreativitás viszont valami egészen emberi. És az élet minden területén egyre nagyobb hangsúlyt kap a kretivitás, mint érték. A tudás-tőke lassan átfordzul kreativitás-tőkévé!

Ezzel a témával sokat fogunk foglalkozni ebben az évben. Mert nekünk keresztényeknek is kreatívvá kell válnunk, ha el akarjuk érni embertársainkat. Túlságosan beragadtunk az üzenetünk kereteibe – holott csak a tartalom az, ami változhatatlan, az üzenet átadását viszont mindig hozzá kell formálnunk a korhoz, kultúrához, társadalomhoz, ahhoz az emberhez, akivel éppen beszélünk. Ez változással jár – de erre szükség van, akkor is, ha a változástól sokszor félünk, és a változásért mindig fizetnünk kell valamiféle árat. De változás nélkül nincs növekedés!

A kreativitás voltaképpen a változás útjára való rátalálás. A téma legnagyobb szakértője Edward De Bono, aki bevezetett egy fogalmat: “latheral thinking”. Ez azt jelenti, hogy a kreativitás nem az egyetlen tökéletes, vagy valamiféle szuper-megoldásra való rátalás művészete, hanem a többféle, a sokféle megoldási lehetőségek feltárása! Vagyis a kreatív ember nem csupán másképp közelít dolgokhoz – hanem egy “sokféleképpen másképp”. A latheral thinking a “többféle problémamegoldás” képessége.

Ez az, amire nagy szükségünk van manapság. Mert annyira hajlamosak vagyunk uniformizálni a gondolkodásunkat is, a módszereinket is, egymást is – lustaságból, kényelmességből vagy csak a rendszereink fenntartása érdekében. Aki kilóg sorból, az veszélyes és kellemetlen.

Pedig sokszor pont a kreatív emberek lógnak ki a sorból.

És pont ők lennének a változás motorjai.

Éljen a Vadász Egyesület!

A Vadász Egyesületben évek óta belső feszültségtől izzik a levegő. Egy óriási objektumot építettek. El is nevezték Vadász Háznak. A Nagy Vadászról, A Vadászról nevezték, kiről is nevezték volna. Minden évben meghívták a Nagy Vadászkönyv egy-egy nemzetközileg is elismert szaktekintélyét, akik többnyire híres vadászok is voltak egyben, hogy vadászati előadásokat, sőt tanfolyamokat is tartsanak. A rendezvényeket szenzációsan előkészítették.

Vadat mégsem sikerült évek, na igen, évtizedek óta fogni. Most tekintsünk el attól a néhány a néhány csodálatos esettől, mikor is néhány vad az éhségtől hajtva odáig merészkedett, hogy a Vadász Egyesület heti összejövetelére, az épületbe, a nagy Vadász Házba bementek, nem törődve a halállal. Ezen vadaknak a kitömött trófeái díszítették itt-ott a Ház belső falát. De ez a kevés trófea inkább megszégyenítőleg hatott az egyesület tagságára, senki sem volt túlzottan büszke az ilyen vadászati eredményre.

Pedig hetente többször is gyűlést tartottak a díszes Vadász Házban, amelyen a mély értelmű és nagyon gyakorlatias Nagy Vadászkönyv egyes szakaszait olvasták fel, amiről alapos és hosszadalmas fejtegetéseket hallgattak a szakemberektől. Olykor vadászati gyakorlatot is rendeztek egy-egy közismert vadász segítségével. Ezek a gyűlések általában azzal végződtek, hogy a vendégvadász kibiztosított és élesre töltött puskájával jó pár lövést leadott a terem különböző pontjaira. Természetesen nagy sikernek könyvelte el mindenki, ha évente egyszer-egyszer vad akadt a puskavégre, hisz a vadászházban egyébként nem tartottak vadakat. Ezt egyébként mindenki tudta, mégsem adták föl a Vadász Házban való vadászat gyakori hagyományát.

Miért nem akad több vad a Házban puskavégre? Ez a kérdés foglalta össze a feszültség forrását. Egyesek azt javasolták, hogy a Házat vadrezervátummá kell nyilvánítani. Mások odáig mentek, hogy szinte ősvadonszerűen alakították át a belső teret. Ezzel kapcsolatosan nemzetközi vadászati szervezetek szakvéleményét is kikérték. Sokan a rendszeres gyűlések gyenge látogatottságában látták az okot.

Végül egy éjszakába nyúló Egyesületi gyűlés után megszületett a nagy elhatározás. Az egyesület egy-két vadászát hivatásos vadásszá avatták ünnepélyes keretek között. Ők vállalták, hogy a Vadász Ház közvetlen szomszédságában lévő hatalmas kiterjedésű erdőben rendszeresen vadásznak. A dolguk az lett, hogy minél több vadat ejtsenek el. Életük nem volt leányálom. Magányosan vadászgattak attól kezdve, mivel az Egyesület legtöbb tagja irtózott a vadontól. Lélegzetelállító legendák forogtak közszájon a titokzatos erdő félelmetes történeteiről és helyeiről. Egyszóval, nem Egyesületi tagoknak való hely volt az. A hivatásos vadászok hozzászoktak a rengeteghez. Évente beszámolókat és diavetítéses demonstrációkat tartottak. Ilyenkor mindig zsúfolásig megtelt a Vadász Ház nagycsarnoka.

Ez végül jó megoldásnak mutatkozott, mert az Egyesület tagsága megnyugodott, hogy mégsem volt hiábavaló dolog megépíteni a Vadász Házat.

Mit gondolsz erről?! Írd meg a hozzászólásokban!

Lifelong Learning: tanulás egy életen át!

Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel-nappal, őrizd meg, és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.
Józsué 1,8

Az egész életen át tartó tanulás gondolata egyidős az emberiséggel. A Bibliától kezdve Konfuciusz tanításán át a 17. századi Comenius Amos János pedagógiai művein át Németh Lászlóig mindig voltak, akik erről sokat írtak és beszéltek. A legújabbkori történelmünkben pedig az 1970-es évektől indult egyfajta világhódító útjára ez a paradigma, és talán az Európa Bizottság 2000-ben kiadott „Memorandum az egész életen át tartó tanulásról” című vitaanyagtól vált trendi témává a közoktatásban és a profitszektorban egyaránt.

Na ennyit a tudományoskodásról. Miről is van szó?!

Leírom a Lifelong Learning paradigmájának négy alapelvét, hogy megértsük. Aztán jön majd az is, hogy mindez mit jelent nekünk, keresztényeknek, keresztény vezetőknek. Ha már az alapelv a Bibliában is benne van!

1. A tanulás átfogó szemlélete

Az egész életen át tartó tanulás paradigmája az ember teljes életében megvalósuló valamennyi formális, non-formális és informális, intézményesített és autodidakta tanulási aktivitását egy egymáshoz kapcsolódó önfejlesztő folyamatnak tekinti, függetlenül a tanulmányok témáitól és funkcióitól. Egy egész életen át tanulunk egy olyan folyamatban, amely a teljes lényünket érinti, nem csak a szakmai képzettségünket, és ennek minden megvalósulási formája egy nagy egészet alkot.

2. A Lifelong Learning tanulóközpontú!

Ez nagyon fontos, mivel a hagyományos oktatási rendszer tanító-, intézmény- és tananyagközpontú. Ebben a paradigmában – mivel a tanulás a tanuló teljes életét végigkíséri, tehát személyhez kötődik – a tanuló személyisége, igényei, készségei és képességei határozzak meg, hogy mit, mikor és hogyan tanul.

3. Motiváció

A paradigma központi eleme a tanuló folyamatos motiválása a tanulásra, éppen ezért hangsúlyos része az élethosszig tartó tanulás folyamatának az önütemezésű és önirányítású, azaz az autodidakta tanulás, ami kiegészíti a vezetett tanulási folyamatokat.

4. Holisztikus szemlélet

Végül oktatáspolitikai szempontból a Lifelong Learning kiegyensúlyozott, vagyis holisztikus szemléletű, ami azt jelenti, hogy a tanulás folyamatának a célja nem kizárólag bizonyos szakmai ismeretek és készségek elsajátítása, hanem a személyiségfejlesztéstől kezdve a gazdasági, kulturális és társadalmi feladatokban való fejlődés is- ráadásul annak figyelembevételével, hogy ezek aránya és dominanciája az ember életívének különböző szakaszaiban teljesen eltérőek lehetnek.

És akkor nézzük a kérdést most kifejezetten keresztény és vezetői szempontból!

Manapság az orvosoknak, pedagógusoknak szakmai kötelezettségük a továbbképzési programokban való részvétel. A gazdasági szektor közép- és felsővezetése elképzelhetetlen folyamatos szakmai és személyiség-, vezetői készségfejlesztő tréningek nélkül, amik ráadásul hihetetlen összegekbe kerülnek – nem beszélve a személyes coachingról! Tessék megnézni például a Dale Carnegie vállalkozásfejlesztő programját, amit kis- és középvállalkozásokvezetői számára hirdetnek folyamatosan, a 10 napos képzési program 1,1 millió forintba kerül fejenként!

Miért alapkövetelmény az orvosok, pedagógusok számára a folyamatos fejlődés? Mert emberekkel „foglalkoznak!” Mert óriási tétje van annak, hogy valamit jól vagy rosszul tesznek. Miért mennek el a felsővezetők méregdrága tréningekre? Mert millió- és milliárd forintokról kell helyesen dönteniük, és mert sok száz és sok ezer család megélhetését kell biztosítaniuk a vállalatuk jó vezetésével.

Viszont…

Mi is emberekkel „foglalkozunk”, sőt, az emberek örök élete bízatott ránk, nekünk is biztosítanunk kell anyagi hátteret a gyülekezetünk, missziómunkánk, szociális munkánk működtetéséhez, mi is családokért, gyermekek neveléséért vagyunk felelősek. És mindezek ellenére nagyon kevés gyülekezetben működik bármiféle lifelong learning. Persze, mindenkinek van Bibliája, és minden hétvégén van istentisztelet. De azért talán mindannyian sejtjük, hogy ez nem intézhető el ennyivel!

A legtöbb gyülekezetben a vasárnapi iskolával véget ér a koncepcionális tanítás! A legtöbb gyülekezetben nincs semmiféle bibliaiskola, nemhogy élethosszig tartó, semmilyen, és a bibliaórák látogatottsága, ami elvileg ezt „pótolnák”, a leggyérebb, ráadásul ott sem tanítás folyik, hanem inkább a vasárnapi istentisztelet rövidített változata. A legfontosabb probléma azonban, hogy nincs koncepciója a gyülekezet szenteket felkészítő szolgálatának, mert a cél már rég nem is ez! A gyülekezeteink étteremként működnek, ahol kiszolgáljuk azokat, akik lelki táplálékért ülnek be, és van, ahol jobba a konyha, van, ahol rosszabb, az egyik helyen tápértéke van és íze nincs, míg a másikon fordítva. És persze azért vannak Michelin-csillagos lelki éttermek is – de a lényeget és a célt akkor is elvétettük! Mert a gyülekezetnek nem (csak) étteremként kell működnie, hanem elsősorban főzőiskolaként! Meg kell tanítanunk mindenkit főzni, másoknak is főzni, és másokat is főzni tanítani. Mert ez a tanítványság lényege.

Az Efézus 4-ben ezt olvassuk (11-12. vers):

„És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére…”

A szolgálati vezetők és ajándékok elsőrendű célja nem a szolgálat mindenki más helyett – hanem mindenki más felkészítése a szolgálatra és az építésre!

Véleményem szerint ezt a célt néztük félre!

És sajnos a keresztények ma nem szeretnek tanulni. Nem fizetik meg az árát. Nem elég alázatosak, hogy iskolapadba üljenek, hogy a hitük mellé tudományt is ragasszanak. Pedig erről is ír a Biblia! Van, ahol a rutin vagy a diploma az akadály, máshol pedig a kenet és a mindent helyettesítő (vak?)hit.

Szolgálataim során több száz lelkésszel beszélgettem arról, hogy miképpen végzi a szolgálatát, mennyit és mit tanult a teológia óta. Az sajnos az iskolapad után nagyon kevesen veszik elő a görög bibliájukat, nagyon kevesen vettek részt bármiféle személyiségfejlesztő vagy kommunikációs tréningen, nem tanultak vezetéstudományt, sosem voltak még csapatépítő tréningen a saját elöljáróságukkal, nem kaptak képzést finanszírozási kérdésekben. A legtöbb keresztény vezetőnek ma Magyarországon nincsen se lelkigondozója, se tanácsadója, se mentora. A gyülekezetek nem költenek szakmai könyvtárakra, tréningekre, konferenciákra. Alig jutnak be hozzánk a nemzetközi szakfolyóiratok és könyvek, és persze a legtöbb vezetőnek ideje sincsen tanulni vagy olvasni, mert tíz ember munkáját végzi a családja és a munkája mellett.

Szóval azt hiszem, lenne mit átgondolnunk ezen a területen. És most nem a saját képzéseinkért aggódok, nem emiatt született meg ez a cikk, mert sokan vannak, akik követik a mi szolgálatunkat, és sok hűséges tanulónk, jó kapcsolatunk alakult ki az évek során. A szenvedélyes tanuló és tanító beszél belőlem! És mivel az aAPCSEL29 szolgálatának fókusza egyre inkább a tréningekre és a coachingra irányul, ezzel a témával rendszeresen és sokat fogunk még foglalkozni a jövőben.

Billy Graham-től egyszer megkérdezték, mit tenne, ha tudná, hogy Jézus öt év múlva fog visszajönni. Azt válaszolta, hogy négy évet tanulna és készülne arra, hogy egy év alatt a lehető legtöbb embert megmentse.

Túl sokszor kapkodunk, hittel és jószándékkal, de koncepciók, tervek, felkészültség, háttér nélkül! Talán ez is egy szelete a kudarcainknak. De ezen a szeleten viszonylag könnyű javítani. Mert tanulni mindig lehet! Vannak iskolák, tréningek, online és offline lehetőségek, csak áldozni kell rá. Először is akaratot, aztán időt, és végül minden bizonnyal pénzt is.

Akik teszik ezt, tudják, hogy megéri! Akik nem teszik még, azoknak pedig üzenjük mi, akik már sokat áldoztunk, költöttünk tanulásra: tényleg megéri! Mert nagyon nem mindegy, hogy egy hadsereg csak lelkesedik – vagy lelkesedik ÉS ki is van képezve a harcra!

Amit átgondolásra ajánlok vezetőknek és gyülekezetnek:

1. Befektetni szakmai és vezetői tréningekbe, továbbképzésekbe személyes és közösségi szinten is!

2. Minden gyülekezet építse fel a saját gyülekezeti bibliaiskoláját, és gondoskodjon a saját tagjainak élethosszig tartó, tudatos és koncepcionális tanításáról!

Hoppá! Huhh! Ahaaaa! Váóóóó! YESSS!

Eugene Lowry klasszikus könyvében, a The Homiletical Plot-ban azt fejti ki, hogy a narratív prédikáció olyan, mint egy pörgős film öt egymásra épülő jelenete. Az üzenetet ez a jelenetsor fogja kibontani és kommunikálni. A modellje nagyon egyszerű és tanulságos, öt egyszerű indulatszóval összefoglalható:

1. Hoppá…!

AZ EGYENSÚLY FELBORÍTÁSA

A hallgatót ki kell mozdítani a nyugalmi állapotából. Szinte le kell lökni a székéről, amin ül. Ez a problémafelvetés, a provokatív kérdezés, a konfliktus felbukkanásának kezdőlökése, amely beszippantja őt a kommunikációs folyamatba. A hallgató szembesül valamivel, amire nem számított.

2. Huhh…!

A DIAGNÓZIS FELÁLLÍTÁSA

A konfliktust, a problémát analizálni kell, és fel kell állítani a helyes diagnózist. A jó (narratív) prédikáció a hallgatót bevonja a diagnosztizálásba. Miközben az igehirdető beszél, a hallgató gondolkodik, és jó esetben előbbre jár, mint a prédikátor. Megpróbál hamarabb rájönni arra, mi is a voltaképpeni probléma. Ez a „versengés” a gondolatok szintjén nem tudatos, hanem önkéntelen. Legalábbis az igazán jó igehirdetések közben lázasan pörögnek a gondolataink, és egyszercsak eljön az a bizonyos „aha”!

3. Ahaaa…!

A MEGOLDÁSRA VALÓ RÁTALÁLÁS

Amikor leesik a tantusz, az mindig nagyon felszabadító pillanat. Egyfajta mini katarzis, szellemi elégtétel, a megvilágosodás pillanata. Összeraktuk a mozaikokat, és végre ráleltünk a megoldásra.

4. Váóóóó…!

A MEGOLDÁSBAN VALÓ GYÖNYÖRKÖDÉS

Csak úgy isszuk be a megoldás pozitív következményeit. Gyönyörködünk benne, eltelünk vele, megelégedünk. Tele van a szívünk örömmel, hogy valami értékesre találtunk. És ahogy egyre jobban megértjük, átlátjuk a lehetséges jó következményeket, a csodálatunk és örömünk egyre növekszik.

5. YESSS…!

EZ AZ ELKÖTELEZŐDÉS PILLANATA

A megoldás motivál, inspirál, és megszületik bennem az érzés, az elhatározás: IGEN, EZT AKAROM! Ebben a pillanatban éri el a célját a kommunikáció – enélkül az egész csak szórakoztatás.

Oké, tudom, ez hihetetlenül leegyszerűsített modell, talán a legtöbbünknek nagy újdonságereje sincsen. Ezek a sóhajok, felszisszenések valahogy mégis hiányoznak olyan sok vasárnapi istentiszteletről.

Vagy nem?!

Harry Pottertől Jézusig – Vendéghétfő

Ahogy korábban írtam, hétfőnként vendégeket hívok a blogba! Nehogy megunjatok! :-)))
A sort pedig a számomra legértékesebb vendéggel kezdem: Eszteremmel, a feleségemmel.

Be kell vallanom, nálam újra terítékre került a Harry Potter téma. Nem az új film kapcsán, inkább gyereknevelési szempontból. Ezért is döntöttem úgy, hogy megvizsgálom megint a dolgot, és megpróbálom minél kevesebb előítélettel figyelni. Ez nálam pozitív előítéletet jelent. Ugyanis még hívőségem előtt, tinédzserként elolvastam az addig megjelent könyveket. És teljesen „elvarázsoltak”. Akkoriban is hallottam a keresztény kritikákat, és totál ki voltam akadva rajtuk. Nem értettem miért lehet veszélyes egy könyvsorozat. Nem akartam varázsló vagy boszorkány lenni utána. És abszurdnak tűnt a feltételezés is, hogy bárki az akarna. Nem ez volt a lényeg. Ez csak egy mese, mondtam volna a tévében vitatkozó „szakértőknek”. Akkoriban senki nem kérdezte meg tőlem, hogy miért tetszett a könyv, de biztos vagyok benne, hogy akkor is az lett volna a válaszom mint ma, csak más szavakkal talán. Akkor nem tudtam volna így megfogalmazni: szerintem nem a varázslás volt a lényeg, hanem hogy bele tudtuk képzelni magunkat a szereplők helyébe, hogy az élethelyzetek ismerősek voltak. Ugyanakkor tele volt izgalmas, mozgalmas eseményekkel, váratlan fordulatokkal. Úgy tanított pozitív értékekre – mint a barátság, őszinteség, önzetlenség, szeretet… – hogy nem lett a szánkba rágva…

Aztán bekerültem a gyülekezetbe, ahol kiderült, hogy a keresztények tényleg komolyan gondolják, hogy tilos olvasni, a boszorkányság miatt. Erről három történetem van, ami nagyon megragadt bennem:

Egyszer tanúja voltam egy beszélgetésnek. Ha jól emlékszem a hatodik könyv megjelenése után történt egy keresztény táborban. Két lány beszélgetett ebédnél, mind a kettő hívő. És valahogy szóba került a könyv. Az egyikük mondta a Harry Potter olvasónak, hogy „talán ideje lenne megtérnie belőle”, és nem olvasni többet egyet sem. Erre a másik: „Oké, majd ha kijött a hetedik rész, és elolvastam, akkor majd megtérek belőle.” Ezen akkorát nevettem magamban, hiszen én is olvastam a könyveket, és ugyanúgy vártam a hetedik részt!

A másik, amire emlékszem, hogy egy női konferencián külön előadás volt arról, hogy a Harry Potter miért is rossz. Kigyűjtve idézetek a könyvből, mind varázslásról és „okkultizmusról” szóltak, vagy éppen a könyvbeli gonosz szájából elhangzott mondatok voltak kijegyzetelve. Fel volt még sorolva pár nagyon okkult könyv és film, amik tiltó listára kerültek, köztük a Star Wars. Emlékszem ott ültünk ketten az egyik barátnőmmel az előadáson. Ő Star Wars fan volt, én meg mindegyiket szerettem, és ott puffogtunk hátul (tizenévesen), hogy a felnőttek nem értik, hogy ezek mesék, történetek és nem veszélyesek? (Ma már nem tűnik ennyire egyszerűnek a dolog, de akkor az volt!)

A harmadik emlékem, hogy a gyülekezetünkből az egyik anyuka mesélte, hogy a lánya nyert egy könyvet valamilyen versenyen. Nem tudom, hogy a Harry Potter volt-e, de mondta, hogy varázslós-boszorkányos. A gyerek szerette volna elolvasni, de elmagyarázták neki, hogy nem szabad, és együtt elégették a könyvet. A gyerek tudomásul vette. Egészen addig azt gondoltam, hogy a könyvégetős sztorikat csak némely fanatikus családokban alkalmazták, vagy csak kitalálták. (Azóta persze tudom, hogy mindez melyik bibliai igeversre alapozva tesszük, és hiszem, hogy van, amikor igenis el kell égetni könyveket, de nem mindegy ki, mit, mikor, hol…)

Azóta aztán elolvastam minden könyvet, megnéztem az eddig megjelent filmeket (amik a közelébe sem érnek az olvasmányélménynek), és nem igazán foglalkoztam a témával. Bár tavaly írtam róla egy cikket a Tonhal magazinba, amit a blogomra is feltettem. Most pedig azért vettem elő, hogy vagy felülbíráljam, vagy éppen megerősítsem a korábbi véleményem: nem feltétlen veszélyes a Harry Potter. Mégpedig azért, mert meg akarok győződni róla, hogyha majd a gyerekeim el szeretnék olvasni, akkor rájuk lehet-e rossz hatással. Eddig teljesen kételkedtem benne, de ugye ez már felelősség, mert nem rólam szól, hanem másokról. És még egy kérdés volt a kulcsszerepet játszott a kutatásom megkezdésében: segít-e megszerettetni a gyerekekkel az olvasást?

Elkezdtem különböző könyveket olvasni, cikkeket ebben a témában. És végül rátaláltam egy előadásra, ami számomra eléggé hiteles, részletes, nem elfogult, és ráadásul keresztény. Ja és kellőképpen alapos (csak nézzük meg tanulmány végén a felhasznált szakirodalom listáját!) Rengeteg mindent megfogalmaz, amiket én is így gondolok, de annál sokkal összeszedettebb, és jelenleg a legjobb anyag, amit a témában ismerek. Sok új dolgot is megtudtam belőle, és felhívta a figyelmemet a jó és a rossz oldalakra egyaránt! Mindenkinek, akit foglalkoztat a téma, javaslom meghallgatni Szalai András előadását, ami a Hitvédelmi Teaház előadásai között találtam! Letölthető mp3-ban itt! Az előadás jegyzete is fenn van, és lehet továbbtanítani is. Akinek nincs ideje elolvasni, vagy meghallgatni, annak ajánlom legalább a konklúzió című rövid fájl elolvasását!

Vázlatnak itt vannak a felsorolt keresztény ellenérvek, ezekre ad válaszokat az előadás!

1.      A könyvek “hat éves kortól” ajánlottak, pedig kicsiknek nem való

2.      Lehet hogy Rowling a gyerekeket rávette az olvasásra, de csak ezt olvassák, mást nem

3.      Képzelet és valóság összekeveredhet a gyerekekben

4.      A regények és a filmek egyre horrorisztikusabbak

5.      A történetben gyerekek vannak állandó életveszélyben

6.      Rowling világa erkölcsileg zavaros, nem mindig tudni, ki melyik oldalon áll, és a pozitív hősök sem mindenben példamutatók

7.      A regényekben a karácsony és a keresztség erősen profanizált formában jelenik meg

8.      A történet a boszorkányságot jónak állítja be, és ezzel a mágiát reklámozza

9.      A mágia állandó jelenléte az igazi okkultizmus irányába tereli a fiatalokat

10.  A Potter-regényekben szereplő mágia azonos az ókori és a mai mágiával

11.  A Biblia elítéli a varázslást, tehát a Potter-regényeket is

12.  Egy varázslótanonc nem lehet pozitív hős egy keresztény számára

A utolsó kérdésre adott válasz annyira fontos szerintem, hogy muszáj bemásolnom ide az eredeti szöveget!

„Mitől pozitív egy mesehős? Attól, hogy vonzó tulajdonságai vannak, és könnyű vele azonosulni; a jellemvonásai csak ezután válnak mintává. Kérdés tehát, hogy valójában melyik Harry legvonzóbb, gyerekek, fiatalok és felnőttek számára egyaránt irigylendő tulajdonsága? Azt vizsgálva, hogy miért vannak oda a gyerekek Harryért, feltűnt, hogy Harry elsősorban nem ezért más és vonzó, mert olyan jó fej, vagy mert varázsképessége, láthatatlanná tevő köpenye és repülő söprűje van, vagy mert veszélyes kalandokat él túl (az ilyen effektekért csak a kicsik lelkesednek), hanem mert fantasztikus barátai vannak… Szerintem a Potter-regények ugyanúgy nem a varázslatról szólnak, ahogy A Gyűrűk Ura és a Narnia Krónikái sem. Szívesen ajánlanám az utóbbiakat, de a fantasy-ízlés kérdése, és ezekre sem lesz minden gyerek vevő. Ha egy gyereknél mégis a Potter-sorozat jön be, akkor viszont tudni kell, hogy jól fel lehet használni a gyerekek-fiatalok erkölcsi nevelésében. Hangsúlyoznám azonban, hogy ez nem kötelező, hanem lehetséges, és hogy több feltétele van: egyfelől a gyerek vonzalma, másrészt a szülő vagy hitoktató alkalmassága. A regényfolyam már a terjedelménél fogva is rendkívül sok olyan jelenetet tartalmaz, amely alapján hihetetlenül könnyű a baráti kapcsolatokról, a szerelemről, a tanár-diák viszonyról, a faji előítéletekről, a szabályok szerepéről, a helyes döntés fontosságáról, a jóval-rosszal teli világról, az élet megbecsüléséről, és sok más olyan témáról beszélgetni, amelyek a gyerekek számára is fontosak. Aki pedig gyakran beszélget ilyesmiről keresőkkel (akár fiatalok, akár idősek), az tudja, hogy Isten szinte minden téma során természetes módon “előkerül”. Csak mert a téma nem direkt módon bibliai, igenis fantasztikusan felhasználható bibliai értékek közvetítésére kis- és nagykamaszok közt egyaránt.”

Ezen felül kijegyzeteltem a kedvenc gondolataimat az előadásból, amik a leginkább megdöbbentettek, vagy ami mind újdonság volt, esetleg éppen mindig is így gondoltam, csak éppen nagyon fontosnak tartom.

> Az ideális, ha a gyerekek a könyveket akkor olvassák, amikor körülbelül annyi idősek, mint a könyv főszereplői, esetleg picit fiatalabbak. Mivel a gyerekek problémái, élményei követik a gyerekek életkorát.

> Ha a gyerek a korának és érettségének megfelelő kötetet olvassa, akkor az nem lehet félelmetesebb, mint amivel meg tud birkózni, mert nem tud félelmetesebbet elképzelni annál, mint amit még fel tud dolgozni. (Ez nem igaz a filmekre.)

> A regényben élesen elhatárolódik, hogy van jó és rossz. Ami „zavaros” lehet, hogy ki melyik oldalon áll. Ez azonban egyáltalán nem baj, mert a gyerekek megtanulják, hogy nem lehet mindig az első benyomásban bízni, vagy a külsőségekben, vagy akár abban, amit mások mondanak. A dolgok ennél bonyolultabbak a könyvben is, akárcsak az életben!

> A kedvencem: az egyik kifogás, hogy a pozitív hősök sem mindenben példamutatók a könyvekben! Ez miért olyan nagy probléma? Mindenben, amit elolvashatunk, tökéletes embereknek kell lenni? Hiszen olyan nincs! Mi sem vagyunk azok! A gyerekeink sem azok! Még a Bibliában is csak egyetlen tökéletes ember volt!

> Az életszerű helyzetek a barátságról, a küzdelmekről, szeretetről, kitartásról, szerelemről, szabályok betartásáról, önfeláldozásról, jó beszélgetéstémák lehetnek (ha olvastuk mi is a könyveket) és akár segíthetnek is a fiataloknak a saját életük küzdelmeiben helytállni, a saját érzéseiket feldolgozni! – Erről is írtam az előző cikkemben.

 

>A varázslóvilág sem éppen tökéletes, és nem is fest róla teljesen pozitív képet az írónő. Igazából a mi világunk görbe tükre. Ugyanúgy megjelenik minden, csak „varázskörnyezetbe” helyezve. A gyerekeknek ugyanazokkal az élethelyzetekkel kell szembenézniük, mint nálunk, így a környezet inkább csak a háttér, nem a lényege a műnek. Csak egy kísérlet, hogy milyen lenne, ha létezne egy ilyen világ?

> És ami a legjobban ledöbbentett: a bántalmazott vagy hátrányos helyzetű gyerekekre terápiás hatással is lehet a könyv elolvasása. Tehát segíthet nekik feldolgozni az őket ért traumákat, a képzelet, vagy akár a pszicho-dráma segítségével. Erről szól Kende B. Hanna: Harry Potter titka című könyve. Megdöbbentő milyen szerepet játszik a gyerekek érzéseinek feldolgozásában a játék. Miután elolvastam, egy teljesen más megközelítésből is megláttam a könyvet. Vagyis hogy a gyerekek nagy része együtt tud érezni a főszereplővel, mert valamilyen szinten mindenki volt már kiszolgáltatott helyzetben, és mindenki vágyik arra, hogy különleges legyen, fontos legyen, bátor legyen, hogy legyenek barátai… És a legtöbb gyerek ezeket emeli ki a könyv fő erényeinek, és ezek fontosak nekik (nem a varázserő). És szerintem ugyanúgy segítség lehet az egészséges háttérrel rendelkező gyerekeknek is, mert nekik is vannak küzdelmeik, kérdéseik, döntéseik, érzéseik…

> Maga a Harry Potter nem tereli a fiatalokat az okkultizmus felé, mert semmilyen konkrét és használható információt nem adnak az okkult dolgok működéséhez. Sőt, maguk a fiatalok tartják hülyeségnek, hogy a felnőttek ettől féltik őket, hogy komolyan elhiszik, hogy boszorkányok léteznek! Azonban veszélyt jelenthet a Harry Potter sikerét meglovagoló, valóban okkult praktikákkal foglalkozó irodalom (pl. tiniboszokányok, különböző honlapok).

> Az igazi boszorkányegyházak lenézik, és nem tartják jó reklámnak a Harry Pottert, és nem is nőtt miatta a regénynek köszönhetően a számuk. A wicca iránti érdeklődés nem a Harry Potternek köszönhető, inkább korjelenség, divat a tinilányok körében.

> Háromféle mágia is van: van a kóklerség, az igazi mágia, és van a mesebeli mágia. A HP az utóbbiba tartozik! (Ami esetleg egy kicsit is hasonlít az igazira, azt is a gonosz teszi a regényben!)

Ami nekem az egyik legnagyobb pozitívum volt az előadásban, hogy felhívta a figyelmet a végén arra, hogy kinek NEM ajánlhatók a regények:

– Azoknak, akiket simán nem érdekel ez a műfaj. Ez ugye nem baj, csak legyünk őszinték, és mondjuk, hogy nem tetszik, ne azt hogy bűn elolvasni.

– Azoknak a gyerekeknek, akik még túl kicsik hozzá.

– Azoknak, akik korábban foglalkoztak okkultizmussal, és rossz hatással lehet rájuk a könyv.

– És a listában benne vannak azok a keresztények, akik szerint bűn az elolvasása is, mert félnek tőle, ez is teljesen érthető.

A második legjobb rész a tanácsok a szülőknek! A leggyakorlatibb és legjobb összefoglalása annak, hogy szülőként mi a felelősségünk a gyerekek könyvolvasási vagy akár tévézési szokásaival kapcsolatban! Ezt minden gyakorló szülőnek érdemes elolvasni!

Ami nekem a legnagyobb segítség lenne: valamilyen segédanyag azzal kapcsolatban, hogy melyik rész után/közben miről lehetne beszélgetni a gyerekekkel, fiatalokkal. Miket lehetne tőlük kérdezni? Milyen témákat lehet szóba hozni? (Ja és nem erőltetve, hanem inkább komolyan elgondolkozva róluk együtt.) Tud valaki ilyenekről?

A filmekhez annak idején írtam beszélgetésindító kérdéseket a Tonhalon, és készül a legújabb részhez is – sajnos a filmek ilyen szempontból kevésbé jók, mert a könyv azért mégis részletesebb, a filmekből sok minden kimaradt, a könyv érzéseket is leír, teljesen más. Azért némelyik kérdés teljesen passzol mindegyikhez, végülis a történet ugyanaz!

Túl sok segédanyagot a témával kapcsolatban nem találtam. Az egyik a Kapcsolat Óravázlat, amit ajánlok mindenkinek a Szentírás Szövetség honlapjáról letölthető! Sajnos csak a Tűz serlegéhez (4. rész) készült.

A másik, amit találtam, egy tanulói munkafüzet, a Harry Potter és a titkok kamrájához (2. rész), ez nem keresztény, de terjedelmes, sok kreatív feladat van benne, ezért nagyon tetszik!

Nálunk  Magyarországon még nem igazán használják a Harry Potter könyveket evangélizációkon. Eddig egyetlen kis traktátust találtam, ami Harry Potterről szólt és végre nem negatív felhanggal, hanem mint az evangélium bevezetője. Az Egyesült Államokban már rengeteg könyv született a témában, vagyis hogyan lehet Harry Potter történetét alapul véve elmondani az örömhírt a mai fiataloknak. Mert Harry történetét mindenki ismeri- mi pedig szeretnénk, ha Jézus történetét is ismernék- így felhasználhatjuk eszközként, hogy eljusson hozzájuk az üzenetünk. Néhány könyv angolul, akiket érdekel a téma missziós szempontból (Ennél jóval több jelent meg kint, magyarul sajnos egyik sem):
What’s a Christian to Do with Harry Potter? – Connie Neal
Looking for God in Harry Potter – John Granger
One fine potion: The Literary Magic of Harry Potter
The Gospel According to Harry Potter – Connie Neal

És akkor legyen még egy provokatív kérdés a végén: ha a gyerek nem olvassa/olvashatja a Harry Pottert, vagy éppen már végzett vele, és kedvet kapott az olvasáshoz, akkor mit olvasson? Mit ajánlanánk a gyerekeknek? Ez ugye függ személyiségtől, életkortól is, de azért biztosan vannak kedvencek, amit bátran reklámoznánk a gyülekezetben is a többi anyukának! A blogomon most ezt a témát fogom folytatni, és várom a könyvajánlókat és a véleményeket! Írhattok is nekem a whetuu@gmail.com-ra! Gyűjtsünk össze akár egy könyvlistát (korosztályonként és műfajonként is lehet), hogy mit adhatunk a gyerekeink kezébe!

Ébresztő, az emberek sávot váltottak!

Az internet vált a legfőbb információforrássá a 18-29 évesek körében – állítja a Pew Research Center kutatása. 2010-ben a harminc évnél fiatalabbak 65 százaléka internetes forrásokat idézett hírforrásként, ez majdnem kétszerese a 2007-es arányoknak, és a 30-59 évesek 48 százaléka is ugyanezt vallotta saját magáról 2010-ben!

Magyar vonatkozás: a Nemzeti Médiaanalízis 2010. október 31-i jelentése szerint az utóbbi tíz évben 4%-ról 65%-ra nőtt a 15-19 évesek internethasználati aránya! És a 2005-ös 27%-ról 2010. végére már 64%-ra nőtt az internetfüggő fiatalok száma! (A teljes jelentés letölthető innen!)

Ez sokkal döbbenetesebb és fontosabb változás, mint ahogy azt első pillantásra sejtjük. Mert ez nem csupán médiafogyasztást jelent, hanem az információ áramoltatását, a személyes kapcsolataik menedzselését is.

Mit jelent mindez?

Hogy egyre inkább kikerülhetetlenné válik az internet akkor, ha kommunikálni akarunk az emberekkel. A Google szinte azt sugallja: ami nincs benne a keresőkben, nem is létezik. És megdöbbentő, hány ember számára ez pontosan így is működik: egyszerűen nem keresnek tovább, ha valamit nem találnak meg néhány tíz másodpercen belül. Ha valaminek utána kell nézni, akkor a wikipédián keresnek. Ha egy embert le akarnak csekkolni vagy el akarnak érni, a Facebookon keresnek. Persze rengeteg veszélye van ennek, ahogy erről pár napja küldtem is linket a napi linkajánlóba (katt ide) – de ez akkor is tény és trend. És nem a kockafejű informatikusokról van szó – hanem kortársaink egyre nagyobb részéről, 65-48%-áról! Hahó, ez már a többség!!!

Ezzel szemben a gyülekezetek még mindig inkább passzívan, idegenkedve, kelletlenül néznek az internetre, megpróbálják a legkisebb erőfeszítéssel, a legminimálisabb befektetéssel “megúszni” az online jelenlétet. “Nincs ember, nincs pénz rá!” Ez a legáltalánosabb válasz. És az az igazság, hogy ezzel a hozzáállással nem is fog jelentkezni olyan eredmény, ami megváltoztatná a hozzáállásukat – és ezzel bezáródott az ördögi kör.

Kicsit olyan ez, mintha az emberek a Petőfi utcában gyűlnének össze beszélgetni, új dolgokról tudni, informálódni, a kérdéseikre válaszokat találni – de mi következetesen a Kossuth utcában tartunk nekik alkalmakat, evangélizációkat, csak azért, mert így szoktuk, mert a Petőfiben még nem is jártunk, vagy csak odaragasztottunk egy plakátot az egyik villanyoszlopra, hogy gyertek át a Kossuth-ba. És persze ők nem jönnek, mert miért is jönnének, mikor a barátaik, az ismerőseik, a hírforrásaik, a kikapcsolódásuk, a boltok, ahol vásárolnak, mind-mind a Petőfi utcában vannak.

Egy a távolság köztük és köztük, az “egyház” és a “világ”, és ezzel az evangélium és az emberek között csak nő tovább megállíthatatlanul. És ezért mi vagyunk a hibásak, mert nem vesszük komolyan azt, hogy lépést kell tartanunk saját kortársainkkal, különben már csak távolról ordibálhatunk utánuk, hogy haló, rossz irányba mentek!

És annak a bizonyos ördögi körnek a másik oldala: nincs ember, nincs pénz, nincs kapacitás vagy idő, ezért nem missziózunk – és mivel nem missziózunk, nem is lesz több ember, több idő, több energia vagy pénz. És egyre csak fogyunk! Persze ez nem csak az online missziót érinti, hanem általánosságban igaz. És nehogy valaki most azt gondolja, hogy ez benne van a Bibliában is – nem, nem az van benne, hogy a keresztények száma azért fog csökkenni, mert maguk a keresztények már nem is akarnak missziózni, mert nem hajlandóak tanulni, áldozni, dolgozni azért, hogy hirdethessék az evangéliumot és elérjék az egyházon kívül élő embereket!!!

És még egy fontos szempont: a gyülekezetek elöregedőben vannak, és éppen a fiatalság illetve a fiatal felnőttek hiányoznak a legtöbb helyen. Pont azok, akiket talán már nem is lehet másképpen megszólítani, csak az interneten vagy a mobiltelefonjukon keresztül. De mi nem fejlődünk, nem fejlesztünk, ezért a fiatalok továbbra is a Petőfi utca szórakozóhelyeit keresik – mert esetleg nem is tudnak arról, hogy a Kossuthban ott vagyunk mi is.

A Sátán profi abban, amit csinál. A világ is profi. A McDonalds is profi. Az életünk minden területén hozzászokunk egy bizonyos szakmai színvonalhoz, egy szolgáltatásrendszerhez. És ez elvárásunk is egyben. Elvárjuk a pontos és széleskörű tájékoztatást, hogy mindenhol és mindenkor elérhető legyen az, amire szükségünk van, hogy magas színvonalú legyen az, amiért fizetünk, akár pénzt, akár csak az időnkkel. Elvárjuk, hogy működjenek a dolgok, és azonnal bosszúsak leszünk, ha valami nem működik, nem elég jó, nem elég színvonalas, nem elérhető, ha nem kapunk választ, ha nem azt kapjuk, amit ígértek nekünk, ha lemaradunk valamiről, ami fontos lett volna nekünk, stb. stb.

Szóval ha a gázszolgáltatóról vagy a moziműsorról van szó, akkor mindezek a dolgok teljesen természetesek. De ha a gyülekezetről van szó, a misszióról, Isten képviseléséről a 21. századi, technokrata, digitális, tudásbázisú, online kommunikáló világban, akkor mindez már annyit sem ér, mint amennyi pénzt takarítószerekre költünk évente. Vagy ha másképpen kérdezem: vajon hány gyülekezeti vezetőnek, lelkésznek, presbiternek van még ma trabantja, csak vonalas telefonja (mert mobilja nincsen), telefonos modemje, ami egy 486-os vagy pentium 1-es számítógéphez csatlakozik, amin DOS-os programok futnak?! – Naná, hogy van nyugati autó, mobil, p4, szélessávú internet – mert ez ma így természetes. Mert ezek kellenek amúgy is, “magán célra” is. Hogy a gyülekezetben mi van… na az más kérdés!

Szóval nem kéne végre legalább egy istentiszteleti helyet bérelnünk a Petőfi utcában is, ha már költözni nem akarunk?!

UI: Már csak ezért is tartjuk nagyon fontosnak az online missziós munkát, akár a mai igényeknek megfelelő gyülekezeti honlapok elkészítésében, akár a szakmai továbbképzésben nyilvánul meg. Nem véletlenül helyezünk nagy hangsúlyt erre az APCSEL29 munkájában! Lásd: http://chupi.hu és OMK!