Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 1. rész

Sokszor beszélgetünk arról a képzéseinken, hogy az igehirdetőkből mennyire hiányzik az értékesítési szemlélet. Mit csinál egy értékesítő? Eladja a terméket. Ezért fizetik, ez a munkája, jó esetben ez a szenvedélye és a tehetsége is. Ha a vevők vásárolnak tőle, akkor jó értékesítő. Ha nem, akkor rossz.

Az igehirdetők is értékesítők. Isten üzenetét értékesítik. Ez a dolguk. Ez az elhívásuk. Ez a felelősségük. Ha értékesíteni tudják az üzeneteket, és a „vevők” szívesen jönnek hozzájuk gondolatokat, üzeneteket „vásárolni”, ha jó „üzletnek” tartják, hogy fizessenek az idejükkel és figyelmükkel a prédikációért, ha elégedettek és másoknak is tovább ajánlják az igehirdetőt, ha fel is használják a „megvett”, átvett üzeneteket – akkor az igehirdető jó üzenet-értékesítő. Vagyis jól végzi a dolgát. Ha viszont a vevők nem vásárolnak tőle üzeneteket, ha nem képes új vevőket toborozni, ha nem nő a „vásárlóbázisa”, vagy ha a megvett üzenetek a „vásárlást” követően nem kerülnek felhasználásra – akkor nem jó értékesítő, és rosszul végzik a dolgát.

Néha az az érzésem, hogy vannak igehirdetők, akiket nem mindig érdekel az, hogy mi lesz az üzenettel, amit átadnak. Olyanok, mint a az a boltos, aki kirakja a portékáját a kirakatba, beül a kassza mögé, és várja, hogy aki valamit akar, az jöjjön be és vegye meg. Majd a vásárló töri magát, ha vásárolni akar. Vagy olyanok, mint azok az értékesítők, akiket órabérben fizetnek – nem teljesítmény alapján, jutalékkal. Mert akkor nagyon nem lenne mindegy, hogy mennyire hatékony az, amit csinál. Mintha kiveszett volna belőlük a győzni akarás. Mintha már nem hinnének abban, hogy egyáltalán győzhetnek. Mintha már nem is a győzelem lenne a fontos, megelégednek a részvétellel.

A keresztények nagyon kényelmes helyzetben vannak: megteologizálják, hogy miért nem lehet mérni az eredményeiket, miért nem lehet számon kérni az eredménytelenséget. Nem számítanak a számok, az áldás nem a létszámban mérhető, és nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Különben is Istennek fognak elszámolni. Egy vezetőt számon lehet kérni, ha elbukik – de nem lehet számon kérni, ha alapvetően rendben van körülötte minden, csak épp nem hatékony, amit csinál. Ha nem növekedik a gyülekezete, ha nincsenek megtérések, ha éveken keresztül mindig ugyanazok hallgatják a prédikációit, ha nincsen látható változás vagy növekedés. Ilyen sehol másutt nincs a világon, csak az egyházban. És nem biztos, hogy ez helyes. Vagy biblikus.

Az igehirdető Isten sáfára. Isten perceket, órákat bíz rá, évente talán több százat és több ezret, hogy érintse meg az emberek szívét, formálja át a sorsukat, mentse meg az életüket. És Jézus példázatában az a sáfár, aki ugyan rosszat nem tett, „csak” megőrizte, amit kapott, „csak” nem volt hatékony, „csak” nem tudott eredményeket felmutatni, az „gonosz szolga” volt.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az igehirdetők legyenek teljesítményközpontúak… mondanám, ha politikailag korrekt akarnék lenni, ha a szimpátiára törekednék. DE, AZT JELENTI! Láthatatlan gyümölcsök ugyanis nincsenek, sem az életben, sem a Bibliában! Az eredmények nélküli szolgálat nem biblikus! A megtérések nélküli gyülekezet nem biblikus! A következmények nélküli igehirdetés nem biblikus. Ezt nem lehet kimagyarázni! És ne akarjuk se a Szentlélekre, se a bűnös és megtérni nem akaró emberekre kenni a felelősséget, mert ez a miénk! Ne legyetek sokan tanítók… hát ezért ne!  Mert az felelősség!

Tudom, hogy ez kemény beszéd. De minek kell történnie ahhoz, hogy végre a keresztény szószékeken hangozzanak el a legütősebb, legjobban összeállított, legjobban átadott, a legtartalmasabb, a legmotiválóbb, a leginkább életeket formálóbb, a legélvezetesebb, a leghatékonyabb üzenetek?!

Vagy nem ez lenne méltó az evangéliumhoz?

Vagy nem erre lenne szüksége a pokol felé menetelő embertársainknak?!

Minden egyes igehirdetés, istentiszteleti alkalom, evangélizáció TÉTJE a hallgatóink élete, sorsa, boldogsága, örök élete! Ki az, aki meg meri tenni, hogy nem veszi ezt komolyan?! Hiszen ez Jézus életének és váltsághalálának a profitja. Ennek a profitnak a  növelését bízta ránk. De ha mi nem termelünk profitot, akkor rosszul végezzük a dolgunkat!

Bocsánat, ha túl kemény az üzenet. De szeretném áttörni a közönyt, a kommunikációs zajt, a jóléti kereszténység burkát, ami körülvesz bennünket. Mert körülöttünk emberek kárhoznak el!

Bizalmi index: mire elég a 14. hely?!

A GFK piackutató cég évente elkészíti és publikálja a legfontosabb szakmák bizalmi indexét. Húsz szakmát mérnek, 15 európai és pár európán kívüli országban, közel 20.000 fő megkérdezésével. A felmérés lényege: kikben bízunk, és kikben nem.

Íme a legutóbbi, 2010-es lista:

Ami bennünket ebből érinthet, a 14. helyre csúszott papság. (A politikusok 9%-áról nem is érdemes beszélni…)

Az emberek fele nem bízik az egyház vezetőiben. Gondolom ezzel együtt magában az egyházban, a kereszténységben sem. Bár lehet, hogy nem ennyire egyértelmű a kettő összekötése. Mindenesetre egy fontos dolgot ne felejtsünk el: nem szimpátia-index, hanem bizalmi! Vagyis nem arról van szó, hogy egyetértünk-e velük, hanem hogy mennyire megbízhatók, hitelesek, autentikusak, milyen mértékben fordulnánk hozzájuk, ha szükség lenne rájuk.

Ebből a szempontból elég gáz ez a 14. hely, és az 50%.

Mi lehet ennek az oka?!

És mit csináljunk, hogy ez megváltozzon?!

Mert ha ez nem késztet azonnali változásokra és változtatásokra egyházakat, egyházi vezetőket, ha most nem születnek azonnali megoldási javaslatok és stratégiák az emberek bizalmának visszanyerésére, ha vezetőink még csak komolyan se vesznek egy ilyen társadalmi visszajelzést, akkor ugyan mit akarunk mi ebben a világban?!?!?!

Bizalom nélkül a kutya se fogja komolyan venni az üzenetünket, hiába életbevágó, életet mentő, hiába a világ legfontosabb üzenete!

Shopdropping – avagy bolti odalopás ideológiai céllal

Alternatív missziós lehetőség? …! …?!

A fogyasztói kultúra ellen való tiltakozásnak létezik egy nagyon érdekes fajtája egyes nyugati országokban – a shopdropping. Ez azt jelenti, hogy az aktivisták bizonyos dolgokat helyeznek el nagyobb áruházak termékei között a polcon, amelyek valamiféle üzenetet hordoznak. Ezeket a termékeket általában a meglepett “megtaláló” vásárlók haza is vihetik.

Az Egyesült Államokban egyre népszerűbb ez az “ideológiai szórakozás”, amely egyáltalán nem valamiféle most szárnyra kapott hóbort. Az első komolyabb összehangolt odalopásos akciót a Barbie Felszabadítási Csoport hajtotta végre még 1989-ben a gyerekjátékok által sújkolt szexizmus elleni tiltakozásul. (Megbabrálták a beszélő Barbie-kat :-)

A leghíresebb akciót az utóbbi időben a kaliforniai Packard Jennings hajtotta végre, miután hónapokon át dolgozott egy Anarchista G. I. Joe játék katona megalkotásán. Azóta San Franciscóban több játékboltban felbukkantak a figurák, amelyek éppen úgy néznek ki, mint az eredeti játékok. A becsomagolt bábuhoz kiegészítők is járnak: egy gázmaszk és két Molotov-koktél. Az akció célja a vásárlók ráébresztése a fogyasztói társadalom hibáira.

Az origo megkérdezte a Tesco és az Auchan áruházláncolat minderről, illetve egy vezető marketingcégnél is érdeklődött, de eddig hazánkban nem történt ilyen akció.

És amin elgondolkodtam:

ez talán szélsőséges, de mindenképpen meglepő eszköz az a figyelemfelkeltésre. Túl nagy az információs és médiazaj körülöttünk, a mai ember egyre nehezebben vesz észre bármit is. Mi lenne, ha elkezdenénk evangéliumi ajándékokat odalopni az áruházak polcaira, hogy felhívjuk az emberek figyelmét: nem csak a boltokban kapható fogyasztási cikkeket kell gyűjtögetniük, hanem vannak az ételnél, italnál, ruházatnál magasabb rendű, értékesebb “javak” is, amelyeken még csak vonalkód sincsen.

Nem is tudom, mit kellene odalopni, azt nem gondolom, hogy kis Bibliákat – bár lehetne akár ezzel is próbálkozni. Cd-t, DVD-t, evangélizációs kockát, Jézus-bábut, valami érdekes, hasznos, jópofa, meglepő dolgot, amelynek van valamiféle evangéliumi üzenete is. Termékeket nem címkéznék át, mert az szerintem más emberek megtévesztése, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem bűncselekmény – szóval megharagítani nem kéne senkit. De az embereknek okozhatnánk némi meglepetést olyan kis ajándékokkal, amiket otthagyunk nekik, hadd találják meg. Ha elviszik, ez a kis odalopós akciónk talán még eszközzé is lehet Isten kezében, hogy megszólítson embereket.

Hm…, változó idők, változó módszerek. ideje alkalmazkodni :-) A traktátus már biztosan nem nyerő. Próbálkozzunk akkor másképp. De mit is lopjunk oda az embereknek…?

Tegyünk kis papír cetlit a kenyerekre a vonalkód mellé, amin az áll: “Meg van írva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

Ez jónak tűnik…

Csak a múlt század traktátusait ne rakosgassuk ki sehova…

Elnőiesedett gyülekezeteink

Akkor folytassuk a hétfői témát, a hozzászólások számát tekintve érdemes.

A bevezető kérdés:

– hogyan szokott kinézni egy átlagos gyülekezet pünkösdi ünnepének dekorációja? Galambok, tűzlángok, virágok, a piros szín dominanciája… Csodálkozunk rajta? Egyáltalán nem, hiszen valljuk be, a gyülekezet dekorálása aztán végképp nem férfias feladat.

Az egyik gyülekezet pünkösdi alkalmat tartott. Ezúttal nem voltak galambok vagy virágok a szószék körül. A pódiumon egy autó állt, és egy mobil töltőállomás. (Na jó, ez nálunk nem sok gyülibe férne be…) És a prédikáció arról a Szentlélekről szólt, aki fel tudja tölteni az életünket, ahogyan megtankoljuk az autónkat, amikor útra kelünk. És ha van üzemanyag, akkor célba is tudunk érni.

Kérem szeretettel a hölgyeket, mindezt ne vegyék magukra! Ez egyáltalán nem ellenük szól. Ez egy jelenségről szól! És persze ezt a példát sem a teológiai üzenete miatt hoztam fel, hanem kifejezetten az illusztráció miatt. Ez egy olyan alkalom volt, amely valószínűleg nagyon tetszett a megjelent férfiaknak.

Nézd meg ezt a táblázatot, és gondold át, mely tulajdonságok azok, amelyek kifejezetten jellemzőek a mai keresztény gyülekezetekre? Ne ideált keress, hanem a valóságot nézd: mely tulajdonságok jellemzik a gyülekezeti légkört, a mindenki által elvárt és elfogadott normákat és alapértékeket:

Talán az lenne a legjobb, ha fognál egy darab lapot, és ebből a listából lejegyeznéd azt az 5-8 értéket, amely a legjellemzőbb a gyülekezeteinkre.

Ha megvagy (türelmetlenek és poéngyilkosok is próbálják meg) – akkor kattints ide!

Új ablakban megnyílik egy másik kép. Nézd meg, majd gyere vissza!

Szóval a helyzet az, hogy a legtöbb keresztény a kereszténység alapértékeiként a fehéren maradt jellemzőket jelöli meg. Ezzel alapvetően nincsen baj, ezek értékes tulajdonságok – de kivétel nélkül női, feminim jellemzők. A feketével szedett tulajdonságok a kifejezetten férfias jellemzők. És nem az a baj, hogy a nőies tulajdonságok jellemzőek a gyülekezeteinkre, a mai kereszténységre – hanem hogy a férfias jellemzők hiányoznak! Emiatt felborul az az egyensúly, amely egészséges és a férfiak számára is vonzó gyülekezeteket eredményezne.

Sajnos a férfias tulajdonságok nagyon ritkán jutnak eszébe bárkinek is akkor, amikor a gyülekezetre, a kereszténységre vagy a misszióra gondol. Valószínűleg ezért nem vevők az üzenetünkre és ezért hiányoznak a férfiak a gyülekezeteinkből. Legalábbis a fiatal felnőtt, fiatal családos és középkorú férfiak. Itt van a legnagyobb űr demográfiai szempontból, elsősorban a kívülről megtértek között. Mert ők éppen valahol egészen másutt valósítják meg önmagukat, máshol hatékonyak, máshol sikeresek, máshol kompetensek, máshol keresnek olyan kihívásokat, amelyek érdemesek arra, hogy erejüket megfeszítve dolgozzanak érte – mert a mai gyülekezetben nem sok ilyet találnak. Pedig Jézusra, Péterre, Pálra, az első keresztényekre nagyon is jellemzőek voltak! Azokra a férfiakra, akikre a hitünk hőseiként tekintünk, Luther-re, Spurgeon-re, Moody-ra, Martin Luther King-re bizony nagyon is jellemzőek!

Érdemes végiggondolni saját gyülekezeteinket ezen a szemüvegen keresztül: a fekete tulajdonságok mennyire jellemzőek ránk? Mennyire EGYÉRTELMŰEN jellemzőek? Mennyire fejezzük ki őket?

Persze tudom, hogy vannak kivételek, ez a cikk, maga a problémafelvetés nem a missziómunkában robotoló és nemritkán kiégő férfiakról szól. Hanem arról, hogy nem csak létszámában, nemi arányaiban, hanem alapértékeiben és mindennapos kifejezési, megnyilvánulási, kommunikációs jellemzőiben is elnőiesedett a keresztény egyház.

És erről nem a nők tehetnek. Hanem mi, férfiak.

És természetesen ha a férfiak végre elindulnak Krisztushoz, a gyülekezetekhez, az sem elsősorban macsógyülekezeteket fog jelenteni, nem kell ettől félniük a hölgyeknek. Csak végre egy hiányzó rész, egy nagy (és nagyon hiányzó) csoport végre hazatalál a helyére.

UI: épp most töltjük fel a Tonhal Prémium Magazint, amely egy-két héten belül újraindul, külön portálon, közel 1000 cikkel és tanulmánnyal. Többek között David Murrow 5-6 lefordított cikke, valamint más szerzők férfias kereszténységgel foglalkozó cikkei is megtalálhatók lesznek rajta! Nemsokára pedig jön a könyv, a DVD, és még egy könyv, amely a feleségeknek segít abban, hogy a férjüket Krisztushoz, és a gyülekezetbe is el tudják segíteni.