Hogyan beszéljünk a pokolról kortársainknak?

Egyáltalán beszéljünk róla?!

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké).  Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

– beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

– de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

– és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!

Egyesülő gyülekezetek

Sokszor hangoztatom, hogy a mi (APCSEL29) érdeklődésünk középpontjában a nyugati, vagyis az észak-amerikai és európai kereszténység és missziós munka áll, mivel kulturálisan ebből tudunk inspirációt, segítséget kapni a saját munkánkhoz, nem az ázsiai, afrikai vagy dél-amerikai missziókból, ahol teljesen másképpen munkálkodik Isten az egyházon keresztül. Ránk a nyugati kereszténység áramlatai hatnak, és nekünk a nyugati típusú reformáció útjára kell rátalálnunk, ami teljesen más lesz, mint másutt a világon, mivel Isten nem sablonokkal dolgozik. Na de most nem erről akarok írni, hanem egy olyan folyamatról, amely az Egyesült Államok protestáns gyülekezeteinek legújabb „mozgalmává” nőtte ki magát, és ami teljesen más okból ugyan, de hazánkban is épp most válik jelentős kérdéssé illetve lehetőséggé.

Az elmúlt két évben az Államok protestáns gyülekezeteinek 2%-a egyesült más gyülekezetekkel, és a következő 2 évben további 8% tervezi, hogy megteszi ezt a lépést. Ez összesen kb. 30.000 gyülekezetet jelent, és ezzel a legújabbkori nyugati egyháztörténelem egyik legnagyobb mozgalmává nőhet fel ez az egyesülési hullám. A gyülekezetek egyesülésének több formája létezik, a teljes szervezeti összeolvadástól a társult- vagy partnergyülekezeti szerkezetig.

Az első gondolatom: végre nem darabolódunk! Az elmúlt évszázad protestáns történelme a szakadásoktól volt hangos és botrányos, és ez nem csak a gyülekezetekben tett kárt, hanem az egyházon kívül élők szemében is önmagunk lejáratása volt. Talán ezzel gyógyíthatjuk a saját sebeinket is, és bemutathatunk végre valami konkrétumot a testvérszeretetből is. És ez nagyon jó dolog, nagy szükségünk van a szakadások okozta sebek begyógyítására!

A másik nagy probléma a szétszakadozással az, hogy a rengeteg „kicsi” gyülekezet nem képes „nagy” munkát végezni, mert egyszerűen nincs hozzá erőforrása, embere, pénze, kapcsolatrendszere, társadalmi bázisa. A büszkeség, a teológiai hangsúlyok, a szószékmánia sokszor fontosabbá váltak a józan észnél, és 20-50-100 ember inkább új egyházat alapított, minthogy betagolódjon egy meglévőbe. Azonban a sok kicsi soha nem egyenlő az egy naggyal! És – főleg nálunk – a nagy alatt nem is kell hívők ezreit érteni, nem a megachurch-ökre gondolok, hanem az önmagát ellátni képes, funkcionáló, a működéshez, szolgálathoz, misszióhoz elegendő számú stabil emberrel rendelkező, életképes gyülekezetről. Nem egy 5-10 fős csoportosulást ismerek, akik magukat gyülekezetnek, egyháznak nevezik, és észre sem veszik, hogy az önállóságukért mekkora árat fizetnek.

Szóval a kicsik, a gyengék, a kevesek, az önállóan talán életképtelen és társadalmi szempontból jelentéktelen gyülekezetek egyesülése sok jó lehetőséget tartogat. Én hiszem, hogy együtt erősebbek lehetnek, mint amennyi a különálló „teljesítményeik” összege.

Az igazán nagy kérdés azonban az, hogy miért is egyesüljenek gyülekezetek? Mert emberi ésszel hatékonyabb? Mert érdekük? Vagy mert például Magyarországon az új alkotmány egyházakkal foglalkozó passzusa amúgy is kikényszeríti a gyülekezetek egyesülését? Már most beindult ez a folyamat a kisegyházaknál.

Az lenne jó, ha az egyesülés soha nem kényszerből történne, még ha nálunk az állam is kényszerítené ki, hanem meggyőződésből. Abból az őszinte reménységből, hogy erőt meríthetünk egymás hitéből, hogy összefogjunk a küldetésünk betöltéséért, hogy megosszuk egymással erőforrásainkat, kölcsönadjuk egymásnak legjobb szolgálattevőinket, és végre ne a saját királyságunkat építgessük egymástól függetlenül, egymástól elszakadva vagy egymással versengve-csatározva, hanem végre azt tegyük együtt, ami a dolgunk.

Én örülök ennek a folyamatnak, és nagy várakozással nézek elébe. Sok gyülekezeti szövetséget ismerek, és nagyon „irigylem” a lehetőségeiket, azt a számunkra teljesen ismeretlen potenciált és lehetőségrendszert, amit ez jelent. Remélem nem maradunk ki belőle, és nem csak az új egyházi törvény fog kikényszeríteni gyülekezeti egyesüléseket, partnerszövetségeket, hanem végre belátjuk mi magunk is, hogy a különbözőségeink lényegtelenek ahhoz az erőforráshoz képest, amit nyerhetünk, ha nem egymás ellen harcolunk, még csak nem is magányos szabadcsapatokként, hanem egységbe tömörülünk. És ez természetesen nem ökumenizmus, nem az elvek, a teológiai nézetek egységesítése vagy uniformalizálása, hanem valódi közös élet és szolgálat.

Vigyázat, idegenek a gyülekezetben!

Nagyszerű dolog, amikor olyan emberek jönnek a gyülekezetbe, akiket azelőtt sosem láttunk. Voltaképpen pont ez a küldetésünk: embereket megnyerni Krisztusnak, olyanokat, akik még nem ismerik Őt. Minden látogatás talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy bemutathassuk az embereknek Krisztust! Gondoljunk bele, mekkora dolog az, hogy valaki eljön a gyülekezetbe! Bizalmat szavazott nekünk ismeretlenként is, az idejét áldozza ránk, esélyt ad nekünk arra, hogy megszólítsuk, hogy hitvallást tegyünk előtte, hogy bebizonyítsuk, megéri visszajönni ide, csatlakozni hozzánk, és rajtunk keresztül Krisztushoz. Esélyt kapunk arra, hogy megmutassuk, van Isten, és ez az Isten szereti őt, terve van az életével.

Óriási dolog ez, sokszor nem is vagyunk a tudatában.

Azonban van pár olyan apróság, amivel elronthatjuk az első látogatást – és akkor lehet, hogy nem lesz második, következő, és elveszítjük ezt a csodálatos lehetőséget. Olyan dolgokról van szó, amelyek apróságok, figyelmességgel, józansággal, szervezéssel kiküszöbölhetők. Lehet, hogy ettől még nem lesz minden szuper, és így se jön vissza másodszor az első látogató – de amit megtehetünk, ami rajtunk múlik, azt érdemes megtenni. Most nem lesz szó a prédikációról és a lelkészről, csak amolyan háttér-jellegű dolgokról.

Szóval ezek az apróságok – segítségképpen:

1. Az első benyomás ereje

Kivel találkozik először? Várja-e, köszönti-e valaki az ajtóban? Segít-e valaki eligazodni a számára ismeretlen helyen? Megmutatja-e neki valaki, hol teheti le a kabátját, merre vannak a mellékhelységek, stb. Lesz-e bárki, aki meleg szavakkal megköszöni azt a bizalmat, amit kifejez a jelenléte a gyülekezetben? Elmondja-e bárki, mire számítson, hol az énekeskönyv, mit miért szoktunk csinálni, stb, stb.

Szóval csak arról van szó, hogy ne hagyjuk egyedül azt, aki épp csak átlépte a küszöbünket. Persze nem kell rányomulnunk, nem kell az ajtóban elmondatni vele a megtérő imádságot (mert akkor tuti nem jön még egyszer). Csak ne érezze magát „kívülállónak” a sok bennfentes gyülekezeti tag között, akik egymással jól eldiskurálgatnak, de az „idegenhez” oda sem mennek.

A legegyszerűbben mi is, a látogatók is abból tudjuk/tudják levenni, mennyit ér az, hogy eljöttek, hogy hányan kérdezik és jegyzik meg a nevét! Gondoljunk csak bele, hány olyan ember fordult meg a gyülekezeteinkben, akiknek a nevét sem tudjuk! Ők azok, akiket az első találkozás után elvesztettünk.

2. Kellemes légkör

Ez is az első benyomáshoz tartozik. Mennyire otthonos a gyülekezet, mennyire tiszta, mennyire barátságos? Vagy rögtön olyan érzése lesz a látogatónak, hogy egy időgép visszarepítette az időben 100-200 évvel, ráadásul esetleg a harmadik világ egy világvégi kis kápolnájába?!

Tudomásul kell vennünk, hogy a a 21. században élünk, az Európai Unióban, és megszoktuk, hogy bárhová – bárhová! – is megyünk, meleg, kényelmes légkör, mai berendezések és bútorok, életszagú, autentikus környezet fogad bennünket. A gyülekezet nem lehet egy lepukkant, maradi, régimódi, múzeum-szerű hely, mert ez nem életszerű és nem életszagú. Ne felejtsük, a látogatónk még csak az előtérben áll, ismerkedik a hellyel, még nem hallgatta a prédikációt, nem ismer bennünket, sem Krisztust – és neki az ilyen „világi dolgok” is számítanak!

3. Szabályok

A kereszténység hihetetlenül erőteljes szubkultúra. Megvannak a saját öltözködési és viselkedési szabályaink, a saját szóhasználatunk,  az illendő témáink, a zenei stílusunk. És a mi látogatónk semmibe nem passzol bele. Ami nem baj – ha nem is akarjuk beleerőltetni!

Sajnos sok keresztény téveszti össze a megtérést a kereszténnyé tétellel. És a szemükben a külsőségek sokkal fontosabbak, mint a szív – hiába állítják az ellenkezőjét. Láttam már olyat, hogy gyülekezeti tagok azonnal beszóltak látogatók öltözetére, imádságára, azonnal kierőszakolták az éneklést, az imádságot… Meg is lett az eredménye.

Szóval vannak szabályok, tradíciók, szokások, elvárások – amikkel mi megtanultunk jól-rosszul együtt élni. De ne akarjuk ráerőltetni azokra, akik először-másodszor jönnek, akik nem a mi tradícióinkra, hanem a Bibliára, Istenre, az evangéliumra kíváncsiak!

4. Gyülekezeti műsor

Sok gyülekezet olyan, mint a színház: az emberek kiöltöznek, megjelennek a kezdésre, leülnek a foglalt helyükre, végighallgatják a műsort, a kijáratnál fizetnek, és húznak is haza. Ők az istentisztelet közönsége. A biblikus gyülekezetnek azonban nem közönsége, hanem közössége van. Ez azt jelenti, hogy az emberek szívesen beszélgetnek, megihatnak egy teát, kávét, van hol leülni egymással szemben is. Magyarországon erre alig egy-két gyülekezetben van lehetőség. Mert kellene hozzá egy mini kávéház, fotelek, székek, asztalok, olyan hely és légkör, ami egy teljesen kívülállónak is ismerős terület lehet.

A gyülekezetbe látogató általában nem a műsorért megy oda, hanem válaszokat akar, közösségbe szeretne tartozni – egyszóval embereket, társakat keres. Ez teljesen másfajta berendezést, légkört, hozzáállást is jelentene, mint ami ma nálunk megszokott. És persze ehhez barátságos gyülekezeti tagok is kellenek, akik szívesen beszélgetnek a látogatókkal, olyan témákról is, amik nem bibliai témájúak, hanem a vendégeiket érdeklik.

5. Adakozás

Bár „nem kötelező”, a legtöbb gyülekezetben mégis van egyfajta nyomás az anyagiakkal kapcsolatban. Vagy elhangzik a „jókedvű adakozót szereti az Úr” jellegű standard záradék, vagy az evangéliumi gyülekezetekben körbeadják a perselyt, ott még kellemetlenebb az egész egy kívülálló számára, és ott marad benne az érzés: ez is csak a pénzről szól.

Amikor gyülekezetet plántáltunk, nem volt az istentiszteleten persely. Soha, sehol, semmikor! Mégis volt miből fenntartani a gyülekezetet! Nem mondom, hogy mindenkinek ezt kell csinálni, de én nagyon óvatos lennék az adakozással kapcsolatban, különösen a kívülállók tekintetében!

6. Béna befejezés – vagy a befejezés teljes hiánya

Sokszor úgy megy el egy látogató a gyülekezetből, hogy senki nem köszönte meg neki, hogy eljött, nem kérdezte meg senki, hogy érezte magát, és ami a legfontosabb, senki nem hívta meg őt a következő alkalomra, esetleg egy kifejezetten érdeklődőknek való bemutató, evangélizációs sorozatra. Sok gyülekezetben nincs is ilyen kapu-alkalom, amit direkt az érdeklődőknek alakítottak ki. Szóval az emberünk elmegy úgy, hogy senki nem gondoskodott arról, hogy vissza is jöjjön. Ez a legnagyobb hiba! Mert neki is jól esne egy megerősítés, hogy „de jó, észrevettétek, hogy itt voltam, és örültetek nekem”. Mindenki szeretné tudni, érezni, hogy számít a jelenléte, és számítanak rá legközelebb is, hogy kifejezzék, szeretnék viszont látni. Minden ember szomjazza a pozitív megerősítéseket. És nekünk is segítene, ha lenne egy telefonszámunk, egy email címünk, amin elérhetjük, meghívhatjuk őt.

Az értékesítőknek azt tanítják, az első találkozásnak egyetlen jó célja van: a második találkozó előkészítése. Ha csak ennyit megtanulnánk, sokkal több ember maradna a gyülekezeteinkben!

VÉGEZETÜL: hadd ismételjem meg, nem ezeken múlik az emberek üdvössége. Ezek csak „apróságok”, amelyeken változtathatunk, hogy elfogadhatóbbá tegyük magunkat, a gyülekezetünket, az üzenetünket azok számára, akiknek ezek a dolgok is fontosak. Nem fogunk belehalni, ha odafigyelünk ilyesmikre is. Talán lesz olyan, akinek számítani fognak ezek a dolgok is.

Remélem segítettem ezzel a cikkel. A hozzászólásokban szabad folytatni a sort, a tanácsokat, elvégre mindannyian ugyanabban a szolgálatban állunk!

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 4. rész

III. LÉPÉS: AJÁNLATTÉTEL

Az értékesítési folyamat (leegyszerűsített változatának) harmadik lépése az ajánlattétel. Ez az a szakasz, amikor az értékesítő megfogalmazza a maga ajánlatát. Ne felejtsük: ezt hosszas előkészület előzi meg: kapcsolat- és bizalomépítés, szükségfeltárás. A jó értékesítő nem csak atr az üzenetet adja át, ami megoldásértékkel bír a hallgató számára – hanem a megfelelő időben, a megfelelő körülmények között, a megfelelő módon is teszi azt.

Mit tartalmaz a jó ajánlat?

1. A megoldást a vevő számára valóságos és fontos szükségre, kérdésre, problémára
2. Motiválást a megoldás elfogadására
3. A lehetséges kifogások kezelését
4. Az árat – a jó értékesítő az árat is eladja, nem hallgatja el, és nem csak úgy “odaveti”

Ha az értékesítési folyamatot az evangélizációhoz hasonlítjuk (!), akkor ez a szakasz maga az evangélium meghirdetése, a “döntésre hívás”. Érdemes átgondolni az ajánlattétel négy összetevőjét az evangélizációs üzeneteinkkel kapcsolatban:

1. Mennyire tartalmaz az üzenetünk valóságos megoldásokat – amelyek a hallgató valóságos kérdéseire, élethelyzetére adnak konkrét megoldást? Nagyon sokszor az evangéliumot általánosságban fogalmazzuk meg: “térj meg!”, “add át az életedet Jézusnak!”, stb. stb. De miért?! És egyáltalán mit jelentenek ezek a kifejezések?! Aki először találkozik az evangélium üzenetével, sokszor ezt nem tudja. Ráadásul néha úgy tűnik, mintha az evangélistának lenne szüksége arra, hogy a hallgatója megtérjen, hallottam én már húsz perces döntésre “hívást is”, ami már szinte lelki terrorizálása volt a hallgatóknak, mert egy evangélizáción azért ciki, ha senki nem tér meg.

Szóval én azt hiszem, az ajánlattételhez sokkal inkább személyes beszélgetések sora, intim, szinte lelkigondozói légkör szükséges, ahol a valódi élethelyzetek feltárulnak, a valódi problémák kimondásra kerülnek, és nem csupán egy általános “az Úr Jézus szeret” választ kap a kereső, hanem egy nagyon is valóságos, megoldásértékű, személyre szabott üzenetet. Valószínűleg ezért van az, hogy missziós rendezvényeken a megtérők kilencven valahány százaléka baráti beszélgetések során, személyes közösségekben tér meg, míg ez az arány a nyilvános evangélizációs alkalmakat tekintve 1% alatt van. Nyilvánosan tehát nem ezt kellene erőltetni, inkább az útkészítést. Szerintem legalábbis.

És még valami: sok istentiszteleti és evangélizációs üzenet egyáltalán nem tartalmaz megoldásokat, csak moralizálás az egész! Ebből viszont nagyon elege van az embereknek. Mintha az egyház mást se tudna, mint mások hibáival és bűneivel vagdalkozni. És nem arról van szó, hogy ne beszéljünk a bűnről – de talán nem azt kellene középpontba helyezni, hiszen mint Krisztus-centrikusak vagyunk, és nem bűn-centrikusak! Sajnos ez sokszor egyáltalán nem látszik. A prédikációk nagy része a problémával foglalkozik, és a végére jut egy kis kegyelem. Egyszer cseréljük meg, és próbáljuk ki, hogy egy 30 perces üzenetet el tudunk-e úgy mondani, hogy a bűnről, a problémákról és a negatív dolgokról nem beszélhetünk 10%-nál többet!

Szóval ne moralizáljunk – hanem megoldásokat adjunk az embereknek!

2. Motiválás

Mit jelent motiválni valakit? Bemutatni egy célt olyan módon, hogy aki hallgat bennünket, magától akarjon odáig eljutni, sőt, másokat is megfertőzzön a lelkesedése. A motiválás egy nagyon erőteljes pozitív érzelmi válasz az üzenetre, ami azonnal tettekre sarkall, változásokat idéz elő bennünk. A legtöbb igehirdetés informális – vagyis tágítja az ismereteinket, de ritkán várjuk már a végét azért, hogy rögtön hozzáláthassunk a megvalósításához! Sokszor pontosan a pozitív érzelmi válaszaink, és az abból fakadó azonnali tetteink maradnak el az igehirdetés után.

Meg kell tanulnunk motiválni az embereket! A gyülekezet tagjait is, hiszen majd minden lelkész arról panaszkodik, hogy nincs embere, akire számíthat, és a nem hívőket is motiválnunk kell, mert Jézus nem csupán információt akar adni az üdvösségről, hanem üdvözíteni akar bennünket. Ebbe viszont nagyon aktívan benne kell lennünk nekünk is!

3. A lehetséges kifogások kezelése

Ez apologetikai felkészültséget jelent, és a gyülekezet nagyon fontos feladata, hogy erre felkészítse a “szenteket”. Nagyon sokan ugyanis azért nem tesznek bizonyságot a saját környezetükben, mert nincsenek felkészülve – felkészítve – azokra a kérdésekre, amelyeket a keresők, a szeretteik, a munkatársaik feltennének nekik. Ez bizonytalanná teszi őket, a bizonytalanság pedig eltemeti a lelkesedést és a bátorságot.

A jó értékesítő ismeri a vásárlók kérdéseit, kifogásait, és tudja kezelni őket. Ez nagyon fontos, mert nem ér véget egy értékesítési folyamat azzal, hogy nincsenek válaszok. Nagyon rossz, amikor egy nem hívő sarokba szorítja a hívőt a kérdéseivel – mert az felkészületlen. Nem arról van szó, hogy nem jó hívő, csak a gyülekezete vezetői, tanítói nem készítették fel, mielőtt a csatába küldték. És az ilyen kudarcélmények ráadásul egyre ellenállóbbá teszik az embert a legközelebbi missziós felhívásokkal szemben is.

Vezetők: mielőtt misszióba küldjük az embereinket, készítsük fel őket a harcra! Ez vezetői kötelességünk!

4. Ne hallgassuk el az árat se!

Sokszor az evangélizáció elvtelen ígérgetéssé fajul a cél érdekében: térj meg, és minden rendbe jön, meggyógyulsz, visszakapod a férjed, a feleséged, elmúlik a betegséged, a depressziód, találsz párt magadnak, stb. stb.

Isten természetesen azt akarja, hogy bővölködő, vagyis gazdag és másokat is gazdagító életünk legyen – de a megtérésnek, a “kereszténységnek” ára is van. Kezdve az önmegtagadástól, a megtéréstől, a bűneinkből való megtisztulástól egészen olyan hátköznapi dolgokig, hogy adnunk kell az időnkből, a pénzünkből, néha ingyen kell dolgoznunk, olyan dolgokat kell tennünk, amit korábban sose tettünk, tanulnunk kell egy életen keresztül, stb. stb. Ezek is benne vannak a csomagban. És persze mi tudjuk, hogy ezek nagyszerű dolgok, egyáltalán nem nyomasztó terhek – de érdemes ezekről is őszintén beszélni.

Az utolsó tanácsom: beszéljünk őszintén és kérjünk elkötelezettséget! Ha az emberek meggyőződtek az értékéről annak, amit felkínáltunk, nem fognak félni az elkötelezettségektől! A mai emberek sokkal szívesebben kötelezik el magunkat a számukra értékes dolgok mellett, mint azt a keresztény vezetők feltételezik!

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 3. rész

2. A jó értékesítő azt adja, amire valóban szükség van!

Tévhit, hogy az a jó értékesítő, aki mindent rá tud dumálni az emberre! Az nem jó értékesítő, hanem elvtelen, haszonleső, gátlástalan, pénzhajhász ember, aki másokon nyerészkedik. Az igazán jó értékesítő azonban azt adja, amire valóban szüksége van a vevőnek, akkor adja, amikor valóban szüksége van rá, és úgy adja, hogy az valóban meg is érje a vásárlónak.

Miért?

Mert ha így csinálja, másodszor és sokadszor is hozzá fog jönni vásárolni, a köztük kialakult bizalom miatt.

A KULCS ezúttal a valódi szükségek betöltése. Igazából azt értékeljük, amire valóban szükségünk is van, mert általában nem céltalanul shopingolunk, szórva a pénzünket, és összevásárolva minden limlomot, ami épp utunkba kerül, hanem konkrét problémákra keresünk megoldásokat, konkrét kérdésekre keresünk válaszokat, és valós hiányokat akarunk megszünteni vagy betölteni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha fáj a fejem, a lábgomba-hintőpor nem fog segíteni rajtam.

Ismerek egy nagyon jó hasonlatot a Bibliával kapcsolatban: Isten Igéje olyan, mint egy gyógyszeres doboz: mindenféle bajra megvan benne az orvosság. Azonban nagyon nem mindegy, hogy kinek mit adunk oda belőle! Mert ha valaki alacsony vérnyomással küszködik, és mi odaadjuk neki a magas vérnyomást enyhítő gyógyszert, az végzetes lehet! Pedig gyógyszer mind a kettő, és nem a hatóanyagokban van a hiba – hanem mi nem csináltuk jól a dolgunkat!

Sokszor ez hibádzik az igehirdetésekben, a missziómunkában is. Jön valaki a konkrét bajával – de mi nem ismerjük annyira se a beteget, se a tüneteket, se a gyógyszert, hogy konkrét diagnózist állítsunk fel és valóban hatásos terápiában részesítsük, ennyire komolyan nem is akarunk “szakérteni” hozzá, inkább odalökjük neki az egész gyógyszeresdobozt, mondván, ebben minden megvan, ami az egészséghez kell, csak higgy, imádkozz, és válogass közülük!És ha gyógyszermérgezést kap, legfeljebb megvonjuk a vállunkat, hogy valami bűn volt még az életében, nem is tért meg igazán, vagy visszahúzta a világ meg a Sátán együtt.

Szóval ha az embernek odaadják a gyógyszeresdoboz kulcsát, hogy azzal életeket mentsen, akkor bizony kötelessége iszonyúan jól értenie hozzá, különben tékozolja az orvosságot és hús-vér emberek életével hazárdírozik. És az ő szerepe nem a gyógyítás, mert azt a hatóanyag végzi, a felelőssége mégis óriási.

Én így látom a ránk bízott missziót! A hatóanyag Isten Krisztusban megjelent kegyelme, amely mindenkit képes meggyógyítani. De ezt a gyógyszert el kell juttatni a betegekhez, jó időben, helyes módon, helyes dózisban, helyes adagolásban, akkor, amikor szüksége van rá, amikor készen áll a gyógykezelésre.

A mai ember számára az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy elfogadja az evangéliumot éppen az, hogy egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy egyáltalán szüksége van rá. Mert az évszázadok alatt az evangélium erejéből vallások és felekezetek, illetve azok egymás elleni acsarkodásai, intézmények és ideológiák, izmusok váltak. Másrészről pedig az emberek nagyon is valós szükségeik betöltését egyáltalán nem várják vagy remélik pont az egyház által betölteni. Még az olyan szükségeket sem, mint a közösség utáni vágy!

Szóval a jó értékesítő tudja, mire van szüksége annak, aki épp vele szemben áll, és azt adja neki. Pontosan azt. De honnan tudja? Onnan, hogy kutat, elemez, hallgat, és nagyon figyel minden kimondott szóra. Hogy őszintén érdeklődik, mert őszintén segíteni akar, nem rátukmálni egy idegenre egy számára haszontalan kacatot.

Mi keresztények viszonylag jók vagyunk abban, hogy Istenre figyeljünk – de meg kell tanulnunk újra a környezetünkben élő emberekre is ugyanúgy figyelni. Mert ők nem az ellenségeink, nem a “bűnös világ”, ahogyan olyan sok hívő leegyszerűsíti az emberiség 98%-át, hanem azok az emberek, akiket Krisztus ugyanúgy szeret ebben a pillanatban is, mint minket! Ha végre meghallanánk a sóhajaikat, a kéréseiket, a kérdéseiket, a vágyaikat, hirtelen lenne mit mondani nekik az általános és formális hittételeken túl is!

A jó értékesítő valós szükségleteket tölt be, nem placebót osztogat az utcán minden járókelőnek, hanem pontosan azt a módját adja a gyógyulásnak, amire a betegnek éppen szüksége van. Olyan módon adja, ahogyan szükség van rá. Ott adja, ahol szükség van rá.

Összegezve: az értékesítési szemlélet középpontjában nem a termék áll (minden tévhit ellenére) – hanem a vevő kiszolgálása és elégedettsége! Vagyis az egyház nem önmagáért, a liturgiájáért, az intézményeiért vagy kereteiért létezik, hanem azokért az emberekért, akiket Jézus Krisztus a Szentlélek által rajtunk keresztül akar személyesen megszólítani és szolgálni!

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Olyan igehirdetéseket, amelyek valódi válaszokat tartalmaznak a konkrét hallgatók valóságos kérdéseire és problémáira
– Olyan gyülekezeti alkalmakat, amelyek valós megoldásokat adnak és tanítanak azokban a konkrét élethelyzetekben, amelyekben az emberek élnek
– Olyan közösséget, ahol nem kell szerepeket játszani, ahol nem akarnak uniformizálni, de ahol nem is hagynak változatlanul, “formálatlanul”
– Olyan evangélizációkat, missziós programokat, amelyek Jézus szabadítását nem csupán elméletben mutatják be, hanem kézzelfoghatóan, és a közérzet, az egészség, a jellem és az életmód valóságos megváltozásában, javulásában is igazolható
– A Szentlélek valóságos jelenlétét a keresztény embereken keresztül a közéletben, a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a kultúrában, a médiában, az élet minden területén

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 2. rész

Mit csinál egy értékesítő?

Nagyon leegyszerűsítve négy dolgot tesz – ezeket naponta fogom kibontani, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú és tömény a válaszom:

1. KAPCSOLATOKAT ÉPÍT

Ezt hívják ügyfélbővítésnek is. Felkutatja a potenciális vevőket, felveszi velük a kapcsolatot, vagy ő megy el hozzájuk, vagy ráveszi őket valahogy, hogy ők jöjjenek el a mintaboltba, a tárgyalóterembe, akárhová.
Ha nincsenek kapcsolatok, nincs értékesítés se. Ha nincs kinek eladni, akkor hiába lenne mit eladni, semmiféle üzlet nem fog megköttetni.

A kapcsolatépítés ráadásul nem csupán nevek és telefonszámok, email címek begyűjtését jelenti, hanem egyúttal a bizalom felépítését is. A „hideg címek” nem sokat érnek – az értékesítőknek bizalmi kapcsolatokra van szükségük, minőségi kapcsolatokra, mert egy jó értékesítő soha nem rohanja le a termékével a vevőt, hiszen nem az a célja, hogy egyszer rátukmáljon valamit, hanem az, hogy hosszú távú törzsvásárló, kliens váljon belőle, aki hűséges marad a termékhez és a márkához.

Az igehirdető is értékesítő – bár az üzenete ingyenes, a célja mégis az, hogy átadja, célba juttassa, értékesítse – hiszen értéket képvisel. De mit ér egy igehirdetés hallgatók nélkül?!

Az igehirdetők feladata is a kapcsolatépítésnél kezdődik. Nagyon sok igehirdető szava válik súlytalanná pont azért, mert a hallgatók közül senki nincs, aki miatta lenne ott. A hívogatás, a misszió a gyülekezeti tagok feladata. Meg is kapják sokszor a szószékről is: „még jobban missziózzatok, mert ez nem elég!” De aki mondja, nagyon ritkán teszi meg, amit a gyülekezetétől elvár. Az igehirdetőnek kell először és a legtöbb bizalmi kapcsolatot behoznia a gyülekezetbe, ezzel is bemutatva, példát adva a többieknek arra, hogyan kell hívogatni, barátokat szerezni!

A legtöbb gyülekezetben ott van a „termék”, az evangélium, az Istennel való közösség „ajánlata” – csak épp nincsenek potenciális vevők. A „cég” munkatársai ülnek a padokban, ők hallgatják hétről-hétre a „termékbemutatót” – csak potenciális vevőket felejtettek el meghívni! És csodálkozunk, miért szorul ki a „márka” a piacról! Félek, hogy nagyon sok gyülekezetben vált öncélúvá az igehirdetés: csak azért mondjuk hétről-hétre, mert nekünk annyira tetszik a saját termékünk – de nincs senki, akinek kellene. Márpedig Jézus a mennybemenetele előtt nem a „nagy összegyülekezési parancsot” hagyta ránk, hanem a nagy misszióparancsot, aminek a lényege az, hogy az evangéliumot juttassuk el azokhoz, akik még nem ismerik. Vagyis építsünk kapcsolatokat, olyan minőségi kapcsolatokat, amelyeken keresztül értékké lehet tenni az emberek számára Isten megoldását az életükre, és a tőlünk telhető legtöbbet tegyük meg azért, hogy megértsék és elfogadják.

Hogyan tud az igehirdető kapcsolatokat gyűjteni?

Erre a válasz kettős.

Először is ugyanúgy, mint mindenki más is a gyülekezetben: az igehirdető is épít baráti kapcsolatokat nem hívőkkel, időt tölt velük, emberekbe invesztál, és meghívja őket a gyülekezetbe. Megteszi ő is, sőt, először ő azt, amire a szószékről másokat buzdít! Az igehirdetők túl sokszor prédikálnak MÁSOK ismerőseinek – mert nekik nincsenek ott az ismerőseik, mert nincsenek is ismerőseik a gyülekezeti tagjaikon kívül. Azoknak prédikál, akiket a többiek hívtak el. Legyen az első kitűzött cél az, hogy minden evangélizáción, istentiszteleten üljenek ott olyan nem hívő, „potenciális vevők” is, akiket az igehirdető hívott el!

Másodszor pedig legyen olyan jó az igehirdetés, aminek híre megy! Mert tagadhatjuk, ha akarjuk, de az igazság az, hogy vannak igehirdetők, akiket sokan hallgatnak szívesen, míg másokat nem. Ez van, akár tetszik, akár nem. És lehet okokat keresni, hogy jobban felkészül, jobb szónok, többet imádkozik, áldottabb, stb. stb. Mindegy mi az oka, azt kell nekünk is megvalósítanunk. Mert nem hiszem, hogy Isten lenne a felelős azért, hogy egyesek prédikációi a saját gyülekezeti tagjaikat is untatják, míg másokét százak és ezrek töltik le az internetről. Vegyük végre tudomásul, hogy ez elsősorban rajtunk múlik! Nem Isten felelős azért, hogy nincsen következménye az igehirdetéseinknek, a missziómunkánknak! Isten a „termék” működéséért vállalt garanciát – az evangélium valóban az, amit róla a Bibliában megtalálunk – de eladnunk nekünk kell! Isten nem fogja helyettünk jól értékesíteni – mert ezt ránk bízta! És hihetetlen szenvedéllyel szeretnék a keresztények lerázni magukról ezt a felelősséget, de sajnos nem lehet, és nem is érdemes! Jézus jelenleg nincs a földön, hogy hirdesse az evangéliumot, a Szentlélek pedig nem azért küldetett, hogy helyettünk dolgozzon, hanem hogy támogasson bennünket a küldetésünk beteljesítésében. Ez most a mi feladatunk – a mi felelősségünk és a mi lehetőségünk. Éljünk vele jól, és tegyük meg a legtöbbet, amit tehetünk!

(Holnap jön a folytatás)