Friss statisztikai adatok a magyarok közösségi médiahasználatáról

Néhány március végi magyar statisztikai adat:

– a 18-64 éves felnőtt lakosság 56%-a naponta látogatja valamelyik közösségi portált

– a 18-24 éves korosztály 45%-a már a közösségi portálokon posztol ahelyett, hogy emaileket írna

– a teljes magyar lakosság 55%-a van jelen az iwiwen, és 25%-a a facebookon

– az aktívan internetezők 95%-a jelen van az iwiwen, és 85%-uk aktív is! Hogy mit jelent ez az aktivitás, arra nem tért ki a cikk, amiben ezt az adatot találtam, de meglepett a dolog…

– az átlagos magyar facebook-használó 12 órát tölt a facebook előtt aktívan havonta, 130 ismerőse van, havonta 90 tartalmat posztol (ír az üzenőfalára vagy oszt meg cikket, képet, videót), és 80 oldal rajongója. Ezek az átlagok – ami azt jelenti, hogy a skála felső részén ezeknek a számoknak a sokszorosa van!

Ezek után hogy lehetséges, hogy az evangélium terjesztésére még mindig alig használja egy-egy gyülekezet a közösségi médiát?!

Komolyan nem értem, hogyan lehetséges, hogy az evangélium terjesztésére alig használja pár gyülekezet a közösségi médiát! Úgy fogunk járni, mint annak idején a tévével: megbélyegezzük “világinak” és “sátáninak”, aztán kiszorulunk belőle, és csodálkozunk vagy méltatlankodunk azon, mi ömlik belőle. Bocsánat, erről mi is tehetünk a passzivitásunkkal, azzal, hogy nem foglaljuk a teret Isten országa, értékei és üzenete számára, hanem inkább szó nélkül lemondunk róla, kimaradunk b előle és átengedjük másnak.

Amikor a szülő hite öli meg a gyermeke hitét

Vajon milyen arányban maradnak meg a gyermekeink a gyülekezeteinkben?

Nem ismerek ezzel kapcsolatban magyar statisztikákat, inkább csak sokat láttam, tapasztaltam, sokakkal beszélgetek erről, miközben járom a gyülekezeteket vagy hallgatom a lelkészeket az APCSEL29 képzésein, és az érzésem szerint ezen a téren is rosszul állunk. Bérmálás vagy konfirmáció jórészt az idősebb generáció elvárása miatt – de utána alig marad valaki a népes (?) csoportból felnőttkorára a gyülekezetben. Az úgynevezett evangéliumi és a karizmatikus gyülekezeteknél sem jobb a helyzet – folyamatosan veszítünk. Embereket. A saját gyermekeinket. A következő generációkat.

Olvastam egy cikket Thomas Weaver-től, a Resurgence-en jelent meg, hogy mik a leggyakoribb okai annak, hogy a gyerekek megutálják a gyülekezetet a szüleik miatt. Összefoglalom, a saját szemüvegemen keresztül:

1. Kétszínűség, kétlakiság, szekuralizáció vagyis a szülő teljesen másképpen viselkedik a templomban, a gyülekezetben, mint otthon. Másról beszél, máshogy beszél, másképpen viselkedik, másképpen viszonyul a gyerekekhez, a házastársához, stb. stb. Mintha két külön világban élne a család, hétfőtől szombatig az egyikben, vasárnap a másikban. Otthon az egyikben, a gyülekezetben a másikban. És azt hiszem elég egyértelmű, melyikre mi jellemző…

2. Kirakat-kereszténység vagyis a szülő csak akkor fejezi ki a vallásosságát, amikor azt valaki látja. Általában csak a gyülekezetben és a gyülekezeti tagok jelenlétében. Akkor olvas Bibliát, akkor imádkozik, akkor beszél Jézusról, ha testvérek vannak a közelben, ha van, aki hallja-látja. Otthon a gyerek nem lát ilyesmit a szülőtől, és nem látja Isten előtt összetörten, a   saját bűneit vallva sem.

3. Morális kereszténység vagyis a kereszténység lényege, hogy „jók” legyünk. Ide redukálódik le az egész. Vagy rosszabb esetben oda, hogy (csak) a gyerek legyen „jó”, mert „keresztény”. Ráadásul ha a gyerek azt látja, hogy a szülő magának megengedi azt, amit neki nem, ha kiderül, hogy a szülőre nem vonatkoznak a tőle elvárt morális törvények és az elvárások, akkor a szülő pillanatok alatt elveszíti a tekintélyét. És nem csak a sajátját, hanem a Bibliáét, Istenét is eljátssza a saját gyereke előtt.

A morális kereszténység rideg és kemény: parancsokra és szabályokra épül, jutalmazáson és büntetésen alapul. És hiányzik belőle a kegyelem, a bűnbocsánat, a megtörtség. Ha a gyerek számon van kérve, de azt látja, hogy a szülő nincs, ha neki nem szabad, de anyának-apának igen, és ha a szülő sosem kér bocsánatot sem a gyerektől, sem Istentől (akár a gyermeke előtt is), akkor ebből a kegyetlen morálból hamar elege lesz az embernek, a gyereknek is.

4. A be nem tartott parancsolatok – vagyis a rengeteg következetlenség a saját hitünkben és értékrendünkben. Hogy csak egyetlen példát említsek (az eredeti cikk alapján): ha a gyerek ott ül a templomban, és látja, hogy a szülő egy százast vagy kétszázast dob a perselybe „Isten ügyére”, majd utána ötezret eszik meg a család hazafelé a McDonaldsban, gyorsan lejön, mi mennyit ér a fejben és a szívben. A gyerek nem hülye, csak kicsi.

5. Gyülekezet-mánia – Ez elsősorban azok kísértése, akik komolyan veszik a saját hitüket. Nincsenek együtt töltött esték csak szolgálatok, nincsenek családi szombatok – csak gyülekezeti szombatok, vasárnap istentisztelet kétszer, előtte énekkar-zenekar-konfirmációs óra-ifi-barátkozó-akármi… És a szülőnek minden és mindenki fontosabb a gyerekénél. „Isten nevében” nincs idő a játékra, a kirándulásra, a magánéletre. Én is voltam így, de már másképpen élek, mert sokat vesztettem. Mindenestre sok gyerek lépett be úgy a nagybetűs életbe, hogy ő semmiképp nem fog olyan életet élni, mint a szülei.

Ehhez a listához még egy pontot hozzátennék:

6. Bigottság Amikor a szülő ész nélkül keresztény. Egy olyan szélsőséges kereszténységet él, ami már nem biblikus, nem egészséges, nem élhető, egyáltalán nem vonzó. Nem egy gyerekkel, fiatallal beszélgettem már, aki szégyelli a szüleit, és ha az a kereszténység, akkor inkább pogány akar lenni.

Bizonyára sok igazság van ezekben az okokban. Én azonban két sokkal erősebb okát látom annak, hogy miért nem tudjuk megtartani a gyermekeinket a gyülekezeteinkben. Az egyikért inkább a szülők a felelősek, a másik azonban már nem kifejezetten a szülő-gyerek kapcsolatról szól.

A hívő szülők nagy kísértése (és talán leggyakoribb hibája), hogy ráerőltetik a gyerekre a kereszténységet. Krisztushoz nem hívják, hanem terelik, néha kergetik őket. A gyülekezetbe járás, az imádkozás, a vasárnapi iskola kényszer, kötelesség, illendőség, elvárás. És ez a kényszer előbb-utóbb, nyíltan vagy elfojtva, de lázadóvá tesz – főképp, ha az első hat pontból még pár jellemző is a szülőre.

Nyilvánvaló, hogy van egy határ, elsősorban egy érettségbeli határ, amíg a gyermek a szülőhöz tartozik. De nem is ebben az életszakaszban veszítjük el a gyermekeket, a fiatalokat – hanem pont akkor, amikor öntudatra ébrednek, és már ők dönthetnek. Itt derül ki, 10-12-14 éves korban, hogy ami ment kényszerből, az már nem kell önkéntességből. Vagyis az egész mögött nem volt semmi vonzó, semmi, amihez az ifjú ember szívesen, önként ragaszkodna. Sajnos sok szülőnek a hite nem elég hiteles ahhoz, hogy vonzóvá tegye a saját gyerekei előtt, míg mások egyszerűen nem tudnak kiszabadulni a kötelesség-elvárás-törvény bűvköréből, ami egyenes út a vallásossághoz. Ez pedig teljesen más, mint az őszinte választásból fakadó hitvalló kereszténység!

A másik ok pedig teljesen más irányú: egyszerűen nem elég jók a gyülekezeteink a gyerekeinknek! Ez a másik dolog, amit rengeteg ifjúsági konferencián hallottam már. A kereszténységben (sem az otthoni, sem a gyülekezeti „változatában”) nincsen semmi 21. századi, semmi kihívás, semmi realitás, életszerűség, nem mutat előre, nem ad szinte semmit hozzá az életéhez, nem mutat utat, nem erősít meg, egyszerűen jelentéktelen, erőtlen, semmilyen. Kevés fiatal büszke a gyülekezetére, kevesen dicsekednek a (nem hívő!) barátaiknak a gyülekezetükkel, a lelkészükkel, kevesen vannak, akik minden ifire, vasárnapi iskolára az osztálytársaik gyűrűjében érkeznek, akiket azért hívtak el, hogy nekik is megmutassák a legjobb helyet, a legjobb „bulit” a világon!

Egyszóval van mit átgondolnunk, van min tennünk! Változnunk és változtatnunk kell, nem csak önmagunkért, hanem a következő generációkért, a saját gyermekeinkért is! A változásnak pedig legalább ezt a négy területet kell érintenie:

1. A gyülekezetben fel kell készíteni a szülőket arra, hogy miképpen tudják vonzóvá tenni gyermekeik előtt a hitüket, Krisztust és a gyülekezetet

2. Meg kell reformálni a gyerekszolgálatokat. Túlságosan hasonlítanak az iskolára – és nagyon kevés az olyan jó gyerekszolgálat, amire a „mieink” csapatostul hoznák az osztálytársaikat és barátaikat, mert az a legszuperebb hely a világon. Pedig lehetne ilyen a gyerekmunka a gyülekezetben! Mert van, ahol ilyen!

3. Egyszerűen sokkal jobb gyülekezeteket kell építenünk. Mai, autentikus, hiteles, valóságos, erőteljes, sokszínű gyülekezeteket.

4. És végül – vagy talán elsősorban – az otthon a legfontosabb missziós terep. Egyszerűen szeretnünk, tisztelnünk kell a gyermekeinket, főképpen a tinédzser éveikbe való belépésükkor, és olyan módon kell megélnünk a hitünket előttük, hogy azt követendő mintaként, példaként lássák, és akarjanak úgy élni, ahogyan mi. Csak azért, mert a gyerekeink, nem kényszeríthetjük őket Jézushoz – ez másoknál sem működik!