Ez aztán az istentisztelet!

Olvastam egy terjedelmes cikket a mormon egyház talán legfundamentalistább ágáról a National Geographic egy régebbi számában. Attól teljesen függetlenül, hogy mit gondolok róluk, az egyik rövid bekezdését szeretném megosztani – mert ennél jobb istentiszteleti formát nemigen láttam eddig sehol:

Szombatonként a férfiak összegyűlnek az imaházban, aztán az istentisztelet után nekiindulnak, végigjárják a várost, és bárhol, ahol szükség adódik, besegítenek az építési, karbantartási munkálatokba. Volt, hogy egyetlen nap alatt felhúztak egy négy hálószobás lakóépületet – reggel elkezdték az alapozást, és estére már a zsindelytetővel is elkészültek.

Ez aztán az istentisztelet!

Itt nem csak a szent észosztás megy, hanem valóságos tettekben is kifejeződik a gyülekezeti szolgálat. Ez az, ami annyira hiányzik a mai jól szituált, fehér inges, nyakkendő kultúrvallásosságunkból, legyen szó tradicionális vagy karizmatikus gyülekezetről. Természetesen kell az igehirdetés, az imádat és az imádkozás, a közösség megünneplése – de nagyon kellenének a valóságos és öntelten tettek is, a valódi szolgálatok is!

Az Ézsaiás 58-ban olvashatunk az Istennek igazán tetsző böjtről, istentiszteletről:

“Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, és az ÚR kedves napjának?

Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted.”

A régi “átkosban” volt egy divatos szabadidőtöltési mód: a “kalákázás”. Amikor a barátok egymás házait építették hétvégéken, mindenféle bibliai felszólítás nélkül, pusztán kollegális vagy baráti lojalitásból. Gyerekként én is hordtam a téglát apám kollégáinak építkezésein. Ma már csak építőipari vállalkozók építenek feketén foglalkoztatott segédmunkásokkal, és a baráti társaságok legfeljebb bulizni járnak együtt, de már nem segítenek egymásnak.

És mi, keresztények se “tűnünk ki” az átlagból – ebben sem. Pedig mekkora bizonyságtétel, és milyen valódi szolgálati lehetőség lenne, ha a vasárnapi istentisztelet után körbejárnánk a falut, a városrészt, és minden házba becsöngetve megkérdeznénk, van-e bármilyen munka, amit ingyen elvégezhetünk…És még mielőtt valakinek eszébe jutna: a mormon példa nem arról szól, hogy spóroljunk az építkezés költségén, meg üzletelünk az élőmunkával! Szolgálatról van szó, “ajándék” munkáról Jézus Krisztus nevében, ellenszolgáltatás nélkül! Nem erre vonatkozik, hogy “szombatnapon ne dolgozz”, mert ez épp a szombatnap legnagyszerűbb megszentelése lehet! Már csak az ézsaiási igeszakasz “nevében” is!

Az istentisztelet egy új, nagyszerű módja lehetne ez! És biztos vagyok abban, hogy sokkal nagyobb áldást jelentene ez a gyülekezet számára, sokkal több embert ragadna meg a hitünk bemutatásának ez a módja akármelyik több órás dicsőítő koncertnél vagy ékesszóló görög exegézisnél!

És még egy átgondolásra méltó gondolat a mormonokkal kapcsolatban – szintén elvonatkoztatva a teológiájuktól.

Talán ismert az a gyakorlatuk, hogy a mormon egyház valamennyi tagja számára “kötelező” egy év misszionáriusi szolgálat. Egy évet felajánlanak hálából és elkötlezettségük kifejezéseként arra, hogy az evangéliumot hirdessék az embereknek – általában teljesen máshol, mint ahol élnek. Voltak mormon barátaim, akik elmondták, mekkora élmény volt ez nekik, miközben egy életre szóló tapasztalatot, megerősítést, meggyőződést kapnak ettől a szolgálati évtől.

Magát az alapelvet érdemes lenne mindannyiunknak átgondolni! Mert óriási erőforrást jelent egy mormon közösség számára az, hogy mindenki egy évig főállású evangélistaként kezdi a hívő életét. Ehhez természetesen hozzájárulnak a szolgálati évre való felkészülésük, bibliai tanulmányaik is.

Képzeljük csak el, “mire lennénk képesek”, ha a gyülekezetünk valamennyi tagja bibliaiskolai múlttal és egy éves főállású misszionáriusi tapasztalattal rendelkezne! MINDENKI! Szédületes ebbe akárcsak belegondolni is!

Nem kellene, nem lehetne végre tanulni abból, amit mások jól csinálnak?! Ami valóságos módon át tudná formálni, meg tudná erősíteni, fel tudná emelni egyházainkat és gyülekezeteinket?!

Ez két nagyszerű, értékes, nagyon gyakorlati és kifejezetten eredményes lehetőség, amire mi is képesek vagyunk, amit mi is elkezdhetünk – amit megtanulhatunk a mormonoktól.

De vajon lesz-e ilyen vasárnapi-házépítős katolikus, református vagy akár karizmatikus istentisztelet kis hazánkban is valamikor?

A jó emberek ne maradjanak némák!

Ma rátaláltam a cikkeimre egy közéleti portálon. Nem is tudtam arról, hogy saját “rovatom” van ott, már több száz hozzászólással. Elkezdtem olvasni a kommenteket, de úgy 150 körül abbahagytam, mert nem bírtam tovább. Szó szerint lesokkolt, hogy egyetlen olyat sem olvastam, ami érdemi hozzászólás lett volna, egyet sem, ami egyáltalán értéknek tekintette volna akár csak egyetlen gondolatomat is. Csak a gyűlölködés, a gyalázkodás, kiegészülve a kereszténység és Isten szidalmazásával… “Világi” portálról van szó. Egyszerűen fogalmam sincs, miért is vettek át tőlem bármit is! Gyorsan közbeszúrom, nem érdemes nekiállni guglizni, megkértem a szerkesztőséget, hogy vegyék le a cikkeimet, mert valószínűleg nem ők az írásaim célközönsége. Persze lehet, hogy közben velem van a baj, és csak ezt érdemlem – bár szeretném hinni, hogy van értelme és értéke annak, amit csinálok.

De ahogy tovább olvastam azt a bizonyos portált, rá kellett csodálkoznom, hogy egyetlen olyan cikket sem találok, amelyet többen értékeltek volna pozitívan, mint negatívan. Tudjátok, vannak ezek a klikkelgetős értékelő gombok a cikkek alatt – a negatív pontszámok mindenhol a többszörösei voltak a pozitívaknak. És mások cikkei sem tartalmaztak szinte egyetlen pozitív értékelést sem, nemhogy köszönetet a gondolatokért, írásokért. A kommentelők vagy a cikkírót gyalázzák, vagy egymást.

Ha bekapcsolom a híradót, akkor ott is ugyanez megy. A kormány arról beszél, hogy az egész világ összeesküdött Magyarország ellen, és mindenki gonosz – az ellenzék meg arról, hogy a kormány a gonosz. Mindenki utál valakit, és mindenki harcol valaki ellen. Bocsánat, ha most túlzok és általánosítok – természetesen nem mindenki… Csak sajnos túl sokan. És túl hangosan.

És lehet, hogy voltaképpen ez a probléma lényege! Hogy a gonosz mindig hangosabban kiabál, mint a jó.

Már sokszor elgondolkodtam azon, vajon miért tartjuk természetesnek azt, hogy a bizalmat évek-évtizedek alatt lehet csak felépíteni, de egy pillanat alatt el lehet veszíteni? Mit ér akkor ez a bizalom, ha egyetlen pillanat miatt szemétbe dobjuk?! Miért nem fordítva működik: hogy a bizalmunkat és a támogatásunkat adjuk könnyen, pillanatok alatt, és akkor sem tagadjuk meg, ha százszor ütnek pofán minket?! Nem ez lenne a biblikus, a jézusi?!

Miért van az, hogy egy ember életének, tetteinek értéke, az egész múltja lenullázódik, ha hibázik, ha elbukik, ha vétkezik?! Ráadásul úgy, hogy közben mi, keresztények, állandóan a kegyelemről beszélünk – miközben igazából nem adunk kegyelmet, csak ítélünk, némán vagy hangosan, pletykálva vagy nyilvánosan. Túl sokszor láttam ezt, túl sok ilyen eldobott ismerősöm van már. És persze én is átéltem, én is ilyen vagyok, ez az igazság :-(

Mostanában többet foglalkozok a közélettel, és megdöbbent, mennyi gyűlölet, keserűség, harag, igazságtalanság van az emberekben. Megdöbbent, hogy alig tudunk valami vagy valaki mellett állást foglalni – már csak valakivel szemben, valaki ellen tudjuk meghatározni az identitásunkat. Alig van barátunk, miközben ismerős és ismeretlen emberek sokaságát vetjük meg és ítéljük el.

A Biblia ezt tanítja:

“Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” Filippi 4,8.

Az újévi cikkemben pedig idéztem Edmunk Burke egy gondolatát:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Nem az a baj, hogy nincsenek “jó” emberek (anélkül, hogy most elteologizálnánk a jóság fogalmát). Vannak. A baj az, hogy némák. A baj az, hogy a gyűlölet, az elégedetlenség, a harag óriási mozgosító erővel bír – a hála viszont nem! A baj az, hogy a munka, az építés, az értékteremtés, a valóságos áldozathozatal sokkal kevésbé motiváló, mint a protestálás valami vagy valaki ellen. Hogy sokkal nehezebb leírni azt a szót, hogy “köszönöm”, mint leírni, mi miért hülyeség, miért nem jó, és mi az összes bűne és hibája annak, aki bármit is szólt vagy alkotott.

Bevallom őszintén: a döbbent szomorúság szülte ezt a cikket. Lehet, hogy holnap már meg is bánom, hogy megírtam. És nem az a bizonyos 150 hozzászólás, amivel a cikkeimet gyaláztak, az valószínűleg csak az utolsó csepp volt a pohárban. Lassan hónapok óta ásom bele magam a politikába, a közéletbe, és csak a háborút látom minden oldalon. Próbáljuk elhinni, elhitetni magunkkal, hogy a háború azért kell, hogy valamikor végre eljöhessen a hőn áhított béke. De nem fog eljönni, mert ha túl sokáig háborúzunk, az válik a természetünkké.

Szeretném hinni, hogy a Filippi 4,8-nak még mindig van értelme és létjogosultsága! Hogy nem csak üres frázis, hanem a mai Magyarországon, a mi életünkre nézve is igaz és érvényes. Szeretném hinni, hogy van még az életben, van minden egyes ember életében olyan, ami igazságos, tiszta, szeretetreméltó, nemes, dícséretes – és megéri inkább erről beszélni, ezt figyelembe venni, ezt hirdetni a hiányosságok és hibák helyett. Szeretném hinni, hogy eljön végre az az időszak, amikor a jó emberek elég hangosak lesznek végre, eléggé elkötelezettek és szenvedélyesek lesznek végre ahhoz, hogy megtörjék a gonosz hatalmát.

Talán éppen ez lenne a küldetésünk is, amit Jézus ránk bízott.

Vezetői coaching – mi ez, és mire jó?

A coaching egyik alapfeltevése, hogy a saját céljai kitűzésében és saját megoldásai megtalálásában mindig maga a célkitűző ember a leghitelesebb szakértő. A változások eléréséhez szükséges kreativitás, eltökéltség és erő mindenki számára rendelkezésre áll, a coaching révén pedig ezek felfedezhetők, működésbe hozhatók, illetve a hatékonyságuk felerősíthető.

A coaching tulajdonképpen egy személyre szabott és személyes kapcsolatban, együttműködésben megvalósuló vezetői felkészítés és támogatás, hogy az adott vezető a lehető legnagyszerűbb munkát végezhesse, miközben jól is érzi magát a saját bőrében is. A coach soha nem végzi el a vezető helyett a feladatot, nem oldja meg a problémákat, nem teljesíti a célokat – hanem mindezekre rávezeti, mindezek elérésében segíti, támogatja, vezeti a „pártfogoltját”.

A coaching a támogatott vezető egész személyiségével, egyéniségével foglalkozik, a teljes emberrel – és nem csupán egy adott szervezet adott projektének vezetőjével, – és ezen keresztül javítja szakmai teljesítményét is. Sok vezető számára a coach jelenti az egyetlen őszinte viszonyítási pontot, aki érdek nélkül, csak az ő egyéni fejlődését szem előtt tartva segíti és támogatja őt. A coach a partnere mellett áll, teljes egészében elfogadja őt, és a partner változására, fejlődésére, a pártfogoltja sikerének elérésére szerződik.

A coaching jellemzői:

  • A coaching személyközpontú – de rendszerszemléletű. Ez azt jelenti, hogy a támogatást igénylőt a saját környezetében támogatja és erősíti. Ez a mi esetünkben a gyülekezet, a missziós szervezet. Vagyis nem arról van szó, hogy kiemeli a lelkészt vagy a presbitert a környezetéből egy tréningre, képzésre vagy külső támogatói rendszerbe, hanem maga a coach integrálódik be a pártfogolt saját munkakörnyezetébe. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet vezetője (vezetősége) kap egy külsős szakembert, aki „kívülről” támogatja a munjkáját.
  • A coaching mindig pozitív, megerősítő, támogató és megoldás-orientált, vagyis a problémák azonosítása után a probléma megoldására és a problémából kivezető lépésekre fókuszál.
  • A coachnak nem kell értenie a partnere speciális szakterületéhez, mert ő elsősorban nem szakmai támogatást nyújt, hanem vezetőit. Minden beavatkozása arra irányul, hogy a partner a saját megoldásait önmaga alakítsa ki.
  • A coach nem veszi át a projekt (vagy a szervezet, ha külsős coachól van szó) vezetésének felelősségét, de külső szemlélőként megismerve a projektet, objektív viszonyítási pontként lép be a fejlesztési folyamatba, és mindvégig az is marad. Nem lesz lelkész a lelkész helyett, nem veszi át sem a feladatok elvégzését, sem a döntések felelősségét – hanem támogatja ebben a pártfogolt vezetőt.
  • A coaching egy közös megállapodásra, szerződésre épülő együttműködés, amelynek önkéntesen vállalt kötelező ereje van a résztvevők számára. Vagyis amiben a coach és a coachee (így hívják a pártfogoltat a szaknyelvben) közösen megállapodik, azt teljesíteni is kell, az többé nem opcionális lehetőség.

A coaching folyamata:

  • helyzetelemzés és problémafeltárás
  • megállapodás az elérni kívánt eredményekről – szerződéskötés
  • a problémamegoldás feltételeinek megteremtése
  • új szemlélet, gondolkozási-, cselekvési minták felépítése a célként kitűzött eredmény eléréséhez
  • készségfejlesztés: a célok eléréshez szükséges személyes feltételek megteremtése
  • gyakorlás, cselekvés és értékelés, visszacsatolás

A coaching pozitív hatásai:

  • Átgondolva saját és szervezete, illetve a rá bízott feladatok és felelősségek céljait, a vezetőnek nő a saját magába illetve a munkatársaiba vetett hite, az elkötelezettsége és a lelkesedése, amely kézzelfogható eredményeket hoz
  • A problémák sikeres kezelése során nő az önbizalma, kreativitása és a problémamegoldó képessége
  • Jobban átlátja a feladatainak struktúráit, prioritásait, ezzel nő a hatékonysága minden területen
  • Javul a saját munkatársaival, csapatával való kapcsolata
  • Emiatt az egész team eredményesebb és hatékonyabban dolgozik
  • Javul a csapat belső és külső kommunikációja
  • A vezető kiegyensúlyozottabban, nyugodtabban, lelkesebben dolgozik, ami csökkenti a csapat stressz-szintjét, ezáltal közvetetten növeli a teljesítményt és a minőséget
  • Több ideje és energiája marad a vezetőnek saját magára, a családjára, a szeretteire – vagyis ha sikerül a gyülekezeti (vagy munkahelyi) problémákat a gyülekezeten (munkahelyen) megoldani, akkor nem keveredik össze a magánélettel, és ez kiegyensúlyozottabbá teszi a vezető személyiségét, ami visszahat a munkájára is.

A coaching egyre fontosabbá, megkerülhetetlenebbé válik az összetettebb vezetői struktúrákkal rendelkező szervezetekben – és az igazat megvallva, óriási szükség lenne rá gyülekezeteinkben is. Elsősorban a lelkipásztorok vannak abban a helyzetben, hogy presbitertársaik és a különböző szolgálati területek vezetői életében, szolgálatában coach pozícióba kerüljenek – bár ők maguk is rászorulnának egy külső coach folyamatos támogatására, hiszen a legtöbb lelkésznek talán egész élete során nem adatik egy biztos, őszinte és valóságosan is hatékony külső támogatója. Enélkül pedig a vezető magányossá, bizonytalanná, sebezhetővé válik.

Ha szerveznénk coaching képzést, érdekelne?

Létezik a coaching-nak egy olyan formája, amelyben egy vezetői csoport tagjai egymásnak nyújtanak ilyen módon támogatást. Ezt Peer Coaching-nak nevezik. Az APCSEL29 külsős szakember bevonásával tervez egynapos Peer Coaching tréninget a közeljövőben – amennyiben van rá igény. Szeretnénk ezt felmérni – ezért ha érdekel, kérlek jelezd ezt egy név és egy email-cím megadásával. Azt még tudnod kell, hogy a coaching talán a leghatékonyabb vezetés-fejlesztési eszköz, de éppen ezért komolyabb invesztíciót igényel – ezt mindenképpen bele kell kalkulálni a válaszba. Természetesen igyekszünk a lehető legbarátságosabb konstrukciót megtalálni.

Ha tehát lenne igényed ilyen tréningre, kérjük jelezd nekünk

– ez még nem jár semmiféle elkötelezettséggel, csak az igényfelmérést szolgálja:

Név (kötelező)

Email cím (kötelező)

Köszönjük!

Néhány rövid marketing-tanács gyülekezeti hirdetésekhez

Mindannyian szeretnénk, ha missziós programjainkra, istentiszteleteinkre egyre többen jönnének el. Ha ehhez használunk meghívókat, akár plakátokat, szórólapokat, akár online formában, internetes hirdetéseket, akkor ehhez néhány rövid tanáccsal szeretnék szolgálni ebben a cikkben.

1. Soha ne a templomot vagy a gyülekezetet hirdesd, hanem azt a konkrét eseményt, sőt az esemény értékét és hasznát, amire hívod az embereket.  Az épület vagy a gyülekezet / felekezet neve ma már nem érdekli a kívülállókat – tessék arról beszélni, miért érdemes eljönni, mi az, amit adni fogunk. Nem hagyományokat, szertartásokat vagy istentiszteleti időpontokat kínálunk – hanem valóságos válaszokat, konkrét segítséget, hasznot és értéket, amely segít a látogatóink életének jobbá tételében.

Mit jelent ez gyakorlatban? Meghívóra, bannerre ne rakjunk templomképet – főleg ne üres templombelsőt! Ne a gyülekezet neve, vagy az „evangélizáció” szó legyen a legnagyobb betűvel írva – hanem hogy miért érdemes eljönni!

2. Ne ígérgessünk szuperlativuszokban! Az embereknek úgyis tele a hócipője az ígéretekkel! Kár azt hirdetni vagy sugallni, hogy ha eljönnek egy evangélizációra, az életük minden problémája megoldódik. A Biblia sem ígér ilyet! Ígérjünk olyat, amit valóban adni is tudunk! Legyen a hirdetésünk hiteles, őszinte, valóságos! Ez többet ér, mint kegyes reklámszlogenek puffogtatása.

3. Ne akarjunk minden programon mindenkit elérni és szolgálni! Vagyis ha már hirdetjük a programjainkat, szolgálatainkat, akkor csináljuk profi módon. Ennek az első lépése a pozícionálás. Ez azt jelenti, hogy pontosan meghatározom, az adott program kiknek szól, és rájuk szabom a hirdetését. E azt jelenti, hogy nem kell, hogy mindenkinek ugyanúgy megfeleljen egy meghívó, sőt, az se kell, hogy mindenki el akarjon jönni. Azok jöjjenek el, akiknek szánjuk az adott szolgálatot. Ezért a kommunikációnkkal őket szólítsuk meg. Ez jelenti a nyelv- és szóhasználatot, a vizuális illusztrálást, a hirdetés és meghívás eszközeit és megjelenési helyét.

Ne felejtsük: tanuljunk meg pozícionálni, ne akarjuk uniformizálni se a szolgálatainkat, se a megtéréseket. Ez úgysem így működik!

4. Egyszerre, egy helyen – lehetőleg egy dolgot hirdess! Kutatási eredmények bizonyítják, hogy minél több a választási lehetőség, annál nehezebb a választás, és annál kevesebben fognak bármit is választani! Ez nagyon fontos alapelv! Vagyis sokkal hatásosabb és célravezetőbb, ha egyetlen témát hirdetünk meg hétről hétre egy hónapon keresztül, mintha egy hónapig kinn hagyunk egy olyan plakátot vagy bannert, amin egyszerre mind a négy programunk ott van.

5. Legyél kreatív. Nagyon kreatív és nagyon professzionális! Nem csak azért, mert ez a 21. század elvárása, hanem mert Istennek is a legtöbbet illene nyújtanunk. És ez két dolgot jelent: hozzáértést a grafika, tipográfia, dizájn iránt, és hozzáértést a szövegíráshoz. A “hirdetéseinknek”, meghívóinknak elég ütősnek kell lenniük ahhoz, hogy áttörjék azt az óriási reklámzajt, amiben élünk. Szóval a bannerjeink legyenek ízlésesek, kifejezőek, megragadóak. Elvégre ez a szerepük: hogy meggyőzzenek arról, hogy érdemes elmenni, tovább olvasni, mérlegelni és dönteni.

Hamarosan meghirdetünk programszervező tréninget is – ha valakit érdekel, addig is jelezheti igényét itt.

Újévi üzenet

A 2012-es esztendő legelső posztjában, amolyan évkezdő felütésként szeretnék egy fontos gondolatot felvetni – egy olyan idézet alapján, ami óév napján került elém, és nagyon elgondolkodtatott:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Világunkban, hazánkban az államhatalom, a média, a gazdasági és a kulturális élet legnagyobb része alapvetően ateista, tehát Istent és a Biblia értékrendjét figyelmen kívül hagyó elvek alapján működik. Vagyis az ember alapvetően magára van utalva, és hiába is várja őt segítség egy nála nagyobb perspektívából, nem kér belőle. Mindenki szeretne boldog lenni és boldogulni, de a velünk együtt élő emberek nagy része ennek eléréséhez olyan utat választ, amelynek nincsen vertikális dimenziója. Amelyből hiányzik valami olyan többlet, amit az ember önmagából nem képes kiizzadni. Mi azonban tudjuk, hogy ez nem jó út! Akkor sem, ha széles, akkor sem, sokan járnak rajta, és akkor sem, ha embertársaink nagy része a látszat alapján nem is keres más utakat. Nem jó hiszen ismerjük mi is, jártunk rajta mi is, és rajtunk sem segített. És nem jó azért sem, mert nekünk már megmutatták, mi már megtaláltuk azt az utat, amelyik viszont érdemes arra, hogy végigjárjuk. Nem lettünk tökéletesek, még különbek sem a többi embernél (ezt sose felejtsük el, mert nincs visszataszítóbb a vakbuzgó ember szellemi gőgjénél!) – de legalább már nem vagyunk egyedül. Rátalálhattunk Istenre – és ezzel együtt rátalálhattunk egy értékes és hasznos élet lehetőségére is. És ettől kezdve van egy erkölcsi kötelességünk! Megmondani az embereknek, hogy nem jó úton haladnak, és megmutatni nekik a helyes ösvényt! Ez a mi erkölcsi felelősségünk és kötelességünk. Ez a mi nagy lehetőségünk, hogy szolgáljuk embertársainkat!

De két dolgot rögtön az elején világosan hozzá kell tennünk ehhez a képhez. Az egyik, hogy bármennyire is szeretnénk, a világot nem tudjuk megváltoztatni. Aki ismeri a Biblia próféciáit, az ismeri az emberiség jövőjét is. Az tudja, hogy egy olyan negatív folyamat részesei vagyunk, amely pusztulásra van ítélve – sajnos az embernek hihetetlen érzéke van önmaga elpusztításához. Viszont nekünk nem is kell a világot megváltoztatnunk, vagyis nem a világot kell megváltoztatnunk, “csak” a benne élő embereket! Amikor a Titanic léket kapott, és világossá lett, hogy menthetetlenül el fog süllyedni, akkor már nincs értelme a lyukakat foltozgatni. Akkor már csak egyetlen cél maradt értelmes: minél több embert megmenteni a biztos halálból. Ez a mi célunk is! A halált és az ítéletet nem tudjuk megállítani, de embereket meg tudunk menteni. Azonban tudnunk kell, hogy az idő rövid. Ezért azzal kell végre foglalkoznunk, ami igazán fontos: a barátaink, szüleink és rokonaink, osztálytársaink és kollégáink, az ismerőseink és ismeretlen embertársaink megmentésével.

Csakhogy – és ez a második dolog – ők egyáltalán nem akarnak „megmentődni”. Ők azt mondják, nincsen semmi baj. Azt mondják, hogy a hajó nem is süllyed, legfeljebb nagyok a hullámok, vagy ha süllyed is, majdcsak betömjük valahogy a léket. Azt mondják, hogy ne riogassuk őket, ne akarjunk beleszólni az életükbe, ne akarjuk rájuk erőltetni azt, amiben hiszünk, mert az a mi magánügyünk, és hagyjuk őket békén. Toleráljuk azt, hogy ők nem kérnek a Bibliából, Jézusból, az egyházból és a megváltásból. Toleráljuk azt, ahogyan élnek, ahogyan beszélnek, amilyen jövőt építenek.

Csakhogy ha ezt megtesszük, akkor mindazok, akik erre kérnek bennünket, egy valamennyire boldog vagy boldogtalan, ideig-óráig tartó sikereket, elkerülhetetlen kudarcokat és megállíthatatlan veszteségeket magával hozó élet után meg fognak halni, és még azután sem lesz nyugtuk, hanem ítéletet és büntetést kapnak. Ha engedünk a kérésüknek, akkor a világ rosszabb lesz, mint amilyennek lennie kellene, akkor kevesebb lesz a jóság, a szeretet, az öröm a világban, mint amennyi lehetne.

Sajnos a mai kereszténység legnagyobb része passzív és defenzív: berendezkedett a védekezésre, arra, hogy egy sajátos szubkultúrába, egy lelki-szellemi gettóba bezárkózva megpróbálja megvédeni az emlékeit és a hagyományait. A Sátán azt mondta nekünk, fogjuk be a szánkat, húzzuk meg magunkat azon a kicsi területen, amit nekünk elkülönített, foglaljuk le magunkat a mi saját pitiáner teológiai vagy kegyességi problémáinkkal, játsszuk a játékainkat és játszmáinkat, és hagyjunk békén mindenkit mást. És mi szót fogadtunk a Sátánnak! Miközben Isten Igéjére hivatkozunk, aközben a Sátánnak fogadunk szót. Csak a vak nem látja ezt, és a gyáva nem meri beismerni! Ezen kellene változtatni! Ha akarunk egyáltalán változást! Mert ahogyan a politikában, úgy a szellemi életben is meg lehet venni a szavazatainkat látszattal és láttatással, az igazság megmásításával, az érvényesülés és a boldogulás ígéreteivel, azzal, hogy a többség úgysem a mi oldalunkon áll, és hogy nincs semmi ok arra, hogy harcoljunk. Mi azonban tudjuk, hogy hiába akarja a Sátán elhitetni azt, hogy nem is létezik, és nincs is mi ellen harcolnunk, nekünk akkor is harcolnunk kell! Mert nem csak az ország politikai vagy gazdasági állapota, hanem az ország szellemi és erkölcsi állapota is változást kíván! (És az előbbi ez utóbbi nélkül úgysem történhet meg!) És ez a változás rajtunk is múlik! Szerencsére nem csak rajtunk, de rajtunk is múlik!

A változáshoz azonban fel kell vállalni egy nagyon nehéz feladatot: fel kell vállalnunk a konfrontációt az igazság mellett és a hazugságok ellenében. Ha ezt megértjük, akkor meg kell értenünk egy nagyon lényeges dolgot is, ami ebből fakad: mégpedig azt, hogy konfrontálódni csak az tud illetve fog, akinek egyrészt vannak elvei, amelyekhez ragaszkodik, másrészt pedig nem közömbös a többi ember sorsa iránt. Viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy korunkban az elvtelenség a trendi. Ma a toleranciát elvárjuk, kötelezővé tesszük a magunk irányába, de mi oly nehezen adjuk meg másoknak. Ma azt mondják, ha nincsenek elveid, akkor nem fogsz konfliktusokba kerülni, akkor nem szükséges az elkötelezettséggel járó áldozat, elkerülhetünk egy csomó fájdalmat és kudarcot, ha nem bízunk semmiben és nem tesszük le a voksunkat senki és semmi mellett úgy igazán, akkor nem is fogunk csalódni sem.

Nekünk azonban vannak elveink. Kell, hogy legyenek! És ezeknek az elveknek tettekre kellene sarkalniuk minket. Nemes, tisztességes, építő tettekre. Ha ezt a két dolgot sikerül végre a helyére tennünk az életünkben,  az életünket vezérlő alapelveket és a többi emberhez való helyes viszonyulásunkat, akkor sok minden változhatna bennünk is, körülöttünk is.

Ne felejtsük ezt az üzenetet:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Legyen 2012 az az év, amikor mi keresztények igenis sokat teszünk embertársainkért, nemzetünkért, világunkért.

Ehhez kívánok erőt, kitartást, és ebben kívánok örömöt, felüdülést!

UI: Az idézet Edmund Burke-től származik.