Mit olvastál utoljára?!

Az első számú lelki-szellemi táplálékunk az olvasás – mert az sokkal jobban bennünk ragad, mint amit csak nézünk vagy hallunk. Minden egyes szó, amit elolvasunk egy napilapban, egy regényben, egy blogon, egy szakkönyvben vagy a Bibliában, beépül az életünkbe, és lelki táplálékká válik számunkra.

Manapság sokan leértékelik az olvasást – az internet és az audiovizuális kultúra szinte kiszorítja az olvasást az emberek szemléletéből, és az amúgy is rohanó idejükből. A felmérések döbbenetes eredményeket hoznak: az átlag magyar ember napi szinten 13-17 percet tölt olvasással, ellenben közel 4 órát tévézik. És ebben még nincs is benne a számítógép előtt eltöltött idő, ami egyre nagyobb teret kap! A mai gyerekek kifejezetten utálnak olvasni, a felnőtteknek pedig csak “nincs idejük” rá.

Azonban a nagy vezetők, az igazán eredményes emberek mind olvasnak! És sokat olvasnak!

Határozd el magad, hogy naponta egy órát olvasással fogsz tölteni! Nem bulvársajtót, hanem kifejezetten olyan könyveket, amelyek jobb emberré tesznek, amelyek a céljaidban segíthetnek, amelyek szakmailag, a személyiségedben vagy a hitedben illetve szolgálatodban kifejezetten és valóságosan építhetnek! És ha komolyan épülni akarsz, akkor készíts olvasónaplót is – néhány oldalban foglald össze a feldolgozott könyv lényegét, legfontosabb üzeneteit!

Ha naponta egy órát céltudatosan, minőségi módon olvasással töltesz, az évente 365 órányi olvasást jelent. Felmérések igazolják, hogy ha önfegyelemmel három évet egy téma tanulmányozásával töltünk, legyen szó bármilyen témáról, ami minket érdekel, az építőipartól a nukleáris fizikán át a gyülekezetépítésig, és arra átlagosan napi egy órányi olvasást rászánunk, KIZÁRÓLAG EZÁLTAL a téma országos hírű szakértőivé válhatunk! 5-7 év alatt nemzetközileg elismert szaktekintéllyé képezhetjük magunkat! Még egyszer mondom: csak azáltal, hogy naponta egy órát céltudatosan a bennünket érdeklő téma tanulmányozására fordítunk!

Szintén kutatási eredményeket szeretnék említeni: a magyar lakosság 60%-a EGYETLEN könyvet sem olvas el ÉVENTE!Forrás és cikk a témáról itt! Egy másik adat szerint a diplomások 58%-a egyetlen szakkönyvet nem vesz a kezébe a tanulmányai befejezése után!

Döbbenetes! Az emberek nagy része a tanulmányait azzal az érzéssel fejezi be valamikor 18 és 25 éves kora között, hogy végre, megszabadultam a könyvek börtönéből, és nem kell tovább olyan dolgot tennem, amit utálok. A jelenlegi oktatási struktúra talán legnagyobb bűne, hogy megutáltatja a tanulást az emberekkel, mire felnőnek! Csakhogy aki abbahagyja a tanulást, az lemarad. Ahogy egy nagy vezető mondta: amíg éretlennek érzed magad, addig fejlődsz! Mihelyt abbahagyod a tanulást és a fejlődést, mert úgy érzed, készen vagy, megértél – rögtön elkezdesz rothadni!

A Gallup Intézet felmérése szerint az USA legfelső vezető rétege, a társadalmi elit, akik meghatározzák a gazdaságot, politikát és a társadalmi életet, és amelyet a népesség 1%-ában szoktak számszerűsíteni, évente 10-12 szakkönyvet olvas el a saját szakterületéről. Ez havonta egy szakkönyv elolvasását jelenti – és döbbenetes, de már ezzel a társadalmi elit 1%-ához csatlakozunk! És még egyszer hangsúlyozom, nem szórakoztató irodalomról van szó, hanem olyan szakkönyvekről, amelyek elősegítik céljaink elérését, és az eredményeinkben vagy a személyiségünkben való tényleges növekedést és fejlődést.

Ha tehát vállalod, hogy naponta egy órát olvasol rendszeresen, akkor hetente el tudnál olvasni egy szakkönyvet. Ez évente 50 könyv elolvasását jelenti. Ha ezt az életüket meghatározó SZOKÁSSÁ tennék, akkor a következő 10 évben 500 szakkönyvet olvasnánk ki arról a területről, amely érdekel bennünket! Mit jelentene 500 szakkönyv ismerete a saját szakterületeden?! Mekkora előnyhöz juttatna ez a tudás egy olyan világban, ahol az átlagember évente egy szakkönyvet sem olvas el?! És egy olyan világban, amelynek a legnagyobb értékmérője éppen a tudás! Ezt elképzelni sem lehet! Nem gondolod, hogy mindez befolyásolná az életedet, karrieredet, az anyagi és társadalmi helyzetedet vagy az önértékelésed?! Az Istenért végzett szolgálatodat?!

Szóval, mit olvastál utoljára?! És mikor?!

A karóság lelki ajándéka – avagy milyen emberekre van szüksége egy jó vezetőnek?

Nagyon sok  gyülekezetben és vezetőségben tanítottam már a Bibliában megnevezett huszonegy lelki ajándékról, “karizmáról”, amelyek nélkül a gyülekezet nagyon gyorsan visszacsúszik a természetfeletti szintről a természetesbe, az emberibe. A lelki ajándékok Isten elhívását és erejét jelentik, azt a pluszt, amivel kizárólag a Szentlélek tudja kiegészíteni azt, amire a saját tehetségünkből, tanulmányainkból és tapasztalatainkból képesek vagyunk. Nagyon fontos ez a téma minden vezető és vezetőség számára!

Ezeken a tréningeken mindig elmondom, hogy melyik a “kedvenc” lelki ajándékom. Ez egy olyan ajándék, egy olyan elhívás és szolgálat, amelyre minden vezetőnek égetően szüksége van – különben előbb-utóbb kiég vagy összeomlik. Ez a “karóság” lelki ajándéka. Az 1Korintus 12:28-ban vannak megnevezve egyedül, szinte minden magyar fordításban “gyámolítók”-ként.

Érdekes módon a felsorolásban utána rögtön a vezetők jönnek – talán nem véletlenül!

Szóval, mit is jelent ez a kifejezés? A görög antilémpszeisz szó eredeti jelentése: TÁMOGATÓ. Képzeljünk el egy embert, aki óriási terheket tart, és az ereje már szinte elfogy. Az összeroskadás határán van, magát is csak úgy tudná megmenteni, ha kilépne a teher alól. Ha nem teszi meg, akkor nem fogja tovább bírni. Ekkor odalép mellé a TÁMOGATÓ, és nem veszi át a terhet, csak beáll mellé tartani. És ketten, vagy ha több ilyen is van, akkor többen már elbírják.

Egy másik képet hadd mutassak – tulajdonképpen ezzel szoktam illusztrálni ezt a kifejezést: egy gyümölcsfa, roskadásig tele gyümölcsökkel – mint itt a képen. Azonban a fa egymaga nem képes megtartani ezt a rengeteg gyümölcsöt – szüksége van egy vagy több karóra, amelyek segítenek a terhek hordozásában. A karó maga nem terem gyümölcsöt – de nélküle a gyümölcsfa sem tudna, vagy legalábbis sokat biztosan nem!

Ez a karóság ajándéka! Olyan emberek a támogatók, akik segítségével a vezetők többre képesek, több gyümölcsöt tudnak teremni, nagyobb lesz a teherbírásuk, jobban teljesítenek mint gyümölcstermő vezetők.

Honnan lehet felismerni az ilyen karó-embereket?

Csak egy megjegyzés: a támogatók nem kizárólag vezetőket támogathatnak – ez a felsorolás azonban kifejezetten a vezetőket támogató emberekről szól!

Maguk is erősek!

Egy kettétört vagy megrepedt karó nem tudja megtartani a gyümölcsöktől nehéz ágat! Vagyis támogató olyan ember legyen, aki képes terheket hordozni, aki erős, és képes megtartani a gyümölcsfát, a terhei alatt roskadozó vezetőt.

Nem félnek a kihívásoktól és konfrontációktól

A vezetőknek nem bologató-jánosokra van szükségük, hanem olyan emberekre, akik szükség esetén készek kiigazítani, kiegészíteni, helyettesíteni is őket. A féltékeny vezetőt könnyű felismerni: általában sokkal gyengébb képességű emberekkel veszi körül magát, hogy mindenki előtt kitűnjön az élbolyból. A nagypályás vezetők azonban a lehető legjobb embereket gyűjtik maguk köré – olyanokat, akik sok területen talán még őket is lepipálják, őket is helyre teszik. És nincs ezzel semmi baj – a vezető nem attól vezető, hogy mindig mindenben jobb a többieknél – hanem attól, hogy ő vezet. És ehhez a legjobbakra van szüksége! Soha ne féljünk a tehetséges embereket magunk köré gyűjteni, vagy szükség és lehetőség esetén akár magunk elé is engedni őket!

Jó kérdéseket tesznek fel

A jó támogatók sokat kérdeznek – mert más-más irányból tartják meg a szolgálatunkat, ezért más-más irányból látják is azt. Ráadásul a kérdéseik fontosak és hasznosak, nem felesleges költői kérdések, és nem kötözködések. A jó kérdések kitágítják a látóhatárt, új szempontokat teremtenek, felnyitják a kreativitás csatornáit.

Nagyokat álmodnak

Pontosabban mindig több és több gyümölcsről álmodnak! Az álmok inspirálnak és motiválnak – a vezetőnek pedig éppen ezekre van óriási szüksége és éhsége.

Szeretnek hallgatni és tanulni

A jó támogatók folyamatosan tanulnak, képezik magukat, fejlődnek, hogy egyre erősebbekké és teherbíróbbakká válhassanak. Ha vezető vagy, olyan emberekkel vedd körül magad, akik állandóan olvasnak, akik a szabadidejüket is tanulással töltik, akik képezik magukat, és akik figyelnek arra, mit vársz tőlük, hogyan tudnának még többet segíteni. A karóság ajándéka azt jelenti, hogy a rendelkezésedre bocsátom a potenciáljaimat, hogy te, a vezető, még több gyümölcsöt hozz!

Karók karókat nevelnek

A támogatók nem önértékelési problémákkal vagy kisebbrendűségi komplexusokkal megvert vesztesekként látják magukat, akik “csak” karók egy gyümölcsfa mellett – hanem a gyümölcstermés aktív résztvevőiként! A karó-ember pontosan tudja, hogy nem az ő feladata, elhívása, sorsa a gyümölcs megtermése – az övé a gyümölcshozó megtartása! Nélküle nem lesz termés, mert a fa eltörik, a szolgálat összeomlik, mert maga a szolgáló, a vezető fog összeomlani a terhek alatt. Sajnos a média azt sugallja, a második vagy harmadik hely értéktelen, ha nem te vagy a dobogó legfelső fokán, akkor semmit nem érsz. De ez hazugság! Egyetlen hős sem képes semmire segítők és támogatók nélkül! A való világban soha nincsenek magányos hősök, csak olyanok, akiknek nagyszerű társaik vannak.Ezek a társak általában nem bírnak szupererőkkel, nem különleges az IQ-juk, mégis nélkülük a szupererő sem elég semmire.

Támogatónak lenni jó. Én voltam ilyen más vezetők mellett, és hogy ma az vagyok, aki, ennek a “felállásnak” is köszönhetem. És amikor én vezettem, mellettem is álltak ilyen karó-emberek. És amit megtanultam húsz évnyi vezetés során az, hogy a jövőben még több energiát fogok fektetni abba, hogy a lehető legjobb emberek támogatását nyerhessem el, mert nekem megtisztelő együtt gyümölcsöt teremni.

Mi a dolga egy vezetőnek?

Azt tanítják a céges vezetésfejlesztési tréningeken, hogy a csúcsvezetőknek alapvetően két feladatuk és felelősségük van: munkaidejük 50%-ában képviselik és reprezentálják a szervezetüket, vagyis a munkaidejük fele arculat- és imázsépítés. A munkaidejük másik 50%-ában pedig a vezetők a közvetlen beosztottaikat, vagyis az operatív vezetőség tagjait mentorolják és vezetik, vagyis gondoskodnak arról, hogy a legmegfelelőbb emberek legyenek a megfelelő posztokon, valamint nagyon is jól értsenek a feladatukhoz. Ennek eléréséhez mindenről gondoskodnak, legyen szó szakmai továbbképzésről vagy személyes coachingról.

Mit csinált Jézus a nyilvános szolgálatának három aktív évében?

Ugyanezt.

Egyrészt képviselte, reprezentálta az emberek között Isten országát. A “public relations” azt jelenti: közönség-kapcsolat. Amikor a “szervezet” jelen van és kommunikál az emberek között, amikor megjelenik és identitást ad, amikor kapcsolatba lép és amikor közösséget épít. Jézusban Isten építette és ápolta a kapcsolatát az emberi közösséggel. PR ez a javából, voltaképpen a misszió ideje.

A másik része Jézus vezetői szolgálatnak az operatív vezetőség kinevelése, felkészítése és munkába állítása volt. Az idejének nagy részét tizenkét ember felkészítésével töltötte, akik aztán egy fél évszázad alatt világvallássá tették a kereszténységet.

Egy lelkipásztornak vagy gyülekezeti vezetőnek, akár ifjúsági vezetőnek is valami ilyesmi a dolga.

Sokszor elmondom a tréningjeinken ezt a kis példát: ha az Audi vezérigazgatója munkaidőben lemegy a műhelybe, és beáll esztergálni a Pista bácsi helyett, hogy ő hadd pihenjen – akkor ez a vezérigazgató lehet nagyon jószívű, empatikus, figyelmes, nemes lelkű vagy éppen vagány főnök – de pocsék vezérigazgató! Mert neki egészen egyszerűen nem ez a dolga! Ha azt csinálja, ami nem az ő feladata – akkor nyilvánvalóan nem tudja tenni azt, ami az övé lenne! És az audi egy ilyen “szuper jófej” vezérigazgatóval az élén pillanatok alatt csődbe megy!

A vezető dolga az, hogy vezessen. EZÉRT vezető!

Az elmúlt hetekben két tréninget is tartottunk lelkészeknek, vallástanároknak, és mindkét helyen elmondtam, hogy a fejlődő gyülekezetekben egy óra prédikálás vagy tanítás mögött legalább huszonnyolc órányi imádkozás, felkészülés és háttérmunka áll. Sőt, ahhoz, hogy az üzenetünket át is tudjuk adni, korunk legnagyobb “tanítói” szerint 90 óra készülés szükséges. És rögtön jött a jogos felzúdulás: na persze, hol van nekünk időnk egy prédikációra vagy hittanórása, vasárnapi iskolára ennyit készülni?! (Csak megjegyzem: az evangélium átadására ezek szerint messze nem fontos annyit készülni, mint mondjuk egy új mobiltelefon piaci bevezetésére – mert a 90 órás szabály épp Steve Jobs-tól származik, aki minden termékbemutatójára legalább ennyit készült!)

Abban mindkét csoport egyetértett, hogy “de jó lenne” ennyit készülni – és tényleg az lenne az igazi, tényleg más lenne a tanítás, a prédikálás. Abban mindenki egyetértett, hogy így kellene. Csak épp nem lehet. És miért nem lehet?

Mert nincs rá idő.

És miért nincs idő arra, hogy egy vezető azt tegye, amit tennie kell?! Mert folyamatosan azt teszi, amit nem kellene tennie, pontosabban nem neki kellene tennie! Egy lelkipásztor idejének nagy részét adminsiztrációval tölti, ügyeket intéz, hivatalokban áll sorba, vendégekről gondoskodik, gondozza a templomkertet, beteget látogat, a dolgozó felesége mellett sokszor a gyerekekre vigyáz – vagy épp ő maga is dolgozik a lelkészi vagy vezetői munkája mellett.

Baj, hogy ezeket csinálja?
Nem lenne baj – ha nem a vezetői teendői és felelősségei HELYETT tenné! Így azonban baj.

Ki tehet erről?
Az a tapasztalatom, hogy legnagyobb részben a gyülekezet, a közösség, amelyik erre alkalmazza. Sok gyülekezetben nincs látás, nincsenek jól működő struktúrák, nincs hatékony feladatmegosztás, nem működik a vezetőképzés, a gyülekezetnek csak egy 5-10%-os aktív és mobilizálható része dolgozik, a többi csak fogyasztó, nincs igazán hatékonysága a missziónak, stb. stb. Ezeket tudjuk, és ezek miatt panaszkodunk. De mindez azért van így, mert a vezetőt nem engedjük vezetni! Mert voltaképpen nem is vezetőket keresünk és nevezünk ki lelkipásztoroknak, hanem lótifuti mindeneseket, egy cégben ma úgy hívnák őket: asszisztenseket, akik mindent elintéznek a papírmunkáktól a reggeli kávéfőzésig. Csakhogy az asszisztensek egy vezető MELLETT dolgoznak, az ő munkáját segítik. Sok gyülekezetben viszont nincs ilyen.

Egy barátom régen azt mondta: minden közösség megérdemli a maga vezetőjét. Ha egy közösség a vezetőjének az identitását és elhívását abban definiálja, hogy vágja a füvet a templomkertben, napi négy órát űrlapokat töltsön ki, és nem probléma, ha csak tíz perce van felkészülni egy igehirdetésre vagy tanításra – akkor a közösség megérdemli azt, amit kap.

Angliában vagy az Egyesült Államokban egy száz tagú gyülekezetnek legalább öt főállású munkása van. Pedig ott még állami támogatást sem kapnak az egyházak! De a közösségnek fontos, hogy legyen vezetőjük, aki semmi mással nem foglalkozik, csak a vezetéssel. Legyen mellette egy asszisztens, aki szaladgál. Legyen főállású ifjúsági vagy gyermekmunkás, legyen a gyülekezetben fizetett szociális munkás vagy technikus, amire épp szükség van. És a gyülekezet tagjai erre áldoznak! Mert ők is ismerik ezt a szabályt: minden közösség megérdemli, mert maga termeli ki a saját vezetőit. És ahol nagypályás vezetőkre van igény, akiktől azt várja el a gyülekezet, ami a dolguk, hogy vezessenek, irányt mutassanak, motiváljanak – ott lehetővé teszik nekik, hogy hetente akár 90 órát készüljenek egyetlen vasárnapi üzenetre.

Szerdán folytatom ezt a témát azzal, hogyan találja meg a vezető a potenciális vezetőtársait, kikből érdemes felépíteni az “operatív vezetőséget”, amit a Biblia presbitériumnak nevez. És nem a “címzetes presbiterségről” beszélek, ami egyfajta keresztény életműdíj, hanem arról a presbiteri szolgálatról, amelyek nyomán gyülekezetek épültek az apostolok idején is, és épülnek ma is.

Ellenőrző lista nyilvános beszéd előtt

“Imádok a semmiről beszélni. Ez az egyetlen téma, amit ismerek.” Oscar Wilde

Mások előtt beszélni, másokat tanítani, befolyásolni nagy kiváltság és nagy felelősség. Isten üzenetét közvetíteni még nagyobb. Van benne mennyei rész, ami a Szentlélek munkája, és amit mi a saját emberi bölcsességünkkel vagy előadói rutinunkkal soha nem leszünk képesek pótolni. De van benne egy olyan emberi rész is, amit Isten tőlünk vár el. Ez a mi felkészülésünk eredménye. A kettő így lesz egész, ahogy hallottam valakitől: Isten az áldásait mindig félkészen adja. Mi vagyunk a másik fele.

A keresztény kommunikátorok egy része lebecsüli a mennyei részt, és azt gondolja, a tudomány, a kiművelt retorika, a patetikus szónoklat, a kánaáni szóhasználat a jó prédikáció kulcsa. Profi szónokok, akik bárhol és bármikor képesek bármennyit beszélni, de elfelejtenek imádkozni a hallgatóikért, talán soha nem böjtöltek még egy-egy üzenetért, nem a Szentlélek vezetésére hagyatkoznak, hanem a saját maguk számára fontos üzeneteket akarják mindenáron elmondani – vagy csak prédikálnak rutinból, egy előre megírt vezérfonal alapján. Spurgeon azt tanította: az igehirdető legnagyobb felelőssége, hogy naprakészen tudja, mit is akar Isten az ő népének asztalára tenni. Vagyis a legtöbb ima és isten előtti tusakodás nem azért kell, hogy tudjuk, mit mondjunk – hanem hogy tudjuk, egyáltalán miről kell beszélnünk. Mert mi nem források vagyunk, csupán csatornák. Az Üzenet Istentől jön. Ha ezt nem vesszük komolyan, az üzenetünk “lelketlen” lesz – talán okos, logikus, érdekes – de hiányozni fog belőle valami megfoghatatlan plusz, a Szentlélek meggyőző ereje.

A keresztény igehirdetők, tanítók egy másik csoportja az emberi oldalt becsüli le, mint felesleges világi praktikát. Nem készülnek, nem kutatnak, jegyzetük sincs, csak mondják, amiről úgy gondolják, a Szentlélek közvetlen kijelentése. Ennek a veszélye egyrészt a felszínesség, másrészt a szubjektivitás, vagyis hogy az üzenet nagyon nagy részben az átadójának személyétől függ, és talán a legfontosabb: sajnos könnyen elvéthetjük a dolgot! Túl sokszor hiányzik a Szentlélek gyümölcse az üzenete mögül, és túl sokszor hiányzik az erő a hangerő mögül. Bár Istennek van hatalma közvetlenül szólni egy-egy emberen keresztül, ez a prófétaság lényege – de azért ne felejtsük el, hogy az általános kijelentés a Szentírás maradt!

Szentlélek és a templomául szolgáló ember. Imádság és felkészülés. Hit és cselekedet. Ezek mindig kiegészítik egymást.

Néhány ellenőrző kérdés, mielőtt beszélni, prédikálni, tanítani kezdenénk – és túl vagyunk az imádkozáson:

1. Mit akarok elmondani?

A 21. század információ-özönében a legfontosabb a tartalom. A tartalmas tartalom. Mert túl sok a kéretlen, a felszínes, az érdektelen, a nem megfelelő, a haszontalan, a semmitmondó üzenet!

Csak azt hirdesd és tanítsd, aminek valóban súlya van! Amit fontos tudnia minden hallgatódnak. A prédikálás, a tanítás, vagy akár a közéleti megnyilvánulás nem a Showder klub, aminek csak annyi a célja, hogy szórakoztasson. A hallgatóid nem RÁD kíváncsiak, hanem az üzenetre, ami NEKIK fog segíteni.

Jegyezd meg: fontos és jó üzeneteket ma nem nehéz találni. Ha Te unalmas, érdektelen és lényegtelen vagy, nem fognak hallgatni csak azért, mert ezt Isten nevében teszed! A Biblia prófétáit és tanítóit lehetett szeretni vagy utálni, követni vagy kiüldözni egy-egy városból, mert soha nem voltak lényegtelenek és semmitmondók!

2. Miért is akarok beszélni?!

Mi a MOTIVÁCIÓ, ami az üzenetem mögött BENNEM van?! Miért akarok pont arról tanítani, prédikálni, amiről akarok, vagy mi motivál bizonyságtételre?!

Az egyetlen helyes motiváció az, hogy azért mondjuk, amit mondunk, mert az a hallgatóink számára a növekedés és célba érkezés lehetőségének egy újabb lépését jelenti!És mindegy, hogy ez a növekedés és célba érkezés épp mit jelent: megtérést vagy megszentelődést, egy probléma megoldását, választ egy égető kérdésre vagy épp pályaválasztást. Sokféle módon és területen kell növekednünk, hogy végül célba érjen az életünk: a hit, a családunk, a karrierünk, az egészségünk, a kapcsolataink csak néhány ilyen dimenziója az életünknek. Azokra az üzenetekre fogunk figyelni, amelyek ebben segítenek nekünk.

3.Mihez fognak kezdeni azzal, amit elmondok?

A legtöbb nyilvános beszéd legnagyobb hibája, hogy elméleti marad. Hasznos, építő, bölcs – csak épp fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, hogyan valósítsam meg a saját életemben. Hiányzik belőle az ALKALMAZÁS MÓDJÁNAK BEMUTATÁSA!

A jó üzeneteket megértik az emberek. A jobbakat megcsinálják. Az az üzenet, amit nem tudunk megcsinálni, nem sokat ér: csak a fejünk fog nőni tőle.

Fontos, ahogy a kérdésemet megfogalmaztam: először ugyanis azt írtam, hogy “mihez LEHET kezdeni azzal, amit elmondok?” De ez nem a jó kérdés! Mert a jó hozzáállás az, hogy azért kommunikálok, hogy az üzenetemet meg is valósítsák! Ehhez viszont nekem megjelölnöm a célokat is! Mihez fognak kezdeni vele? Tudnom kell a választ, sőt, eleve a célból kell kiindulnom: előbb kell megjelölnöm azt, hogy hova kell eljutniuk – csak azután tudom megmondani, hogyan tudnak oda jutni! Ez az alkalmazás-központú üzenet!

4. Mitől fognak “tűzbe jönni”?!

Ez a kérdés az INSPIRÁCIÓRÓL szól. Nem elég célt és utat mutatni – meg kell győzni őket arról, hogy érdemes végig is járniuk a célig elvezető utat! Senkit nem tudunk kényszeríteni az önkéntes cselekvésre – vagy ha igen, abból nem sok haszna lesz! Az engedelmesség önkéntes választásból, a választás pedig szeretetből és meggyőződésből formálódik ki. Nem csak lelkesítenünk kell a hallgatóinkat, hanem bebizonyítanunk nekik: KÉPESEK megcsinálni – és ha megteszik, az nekik NAGYON MEGÉRI! A motiválásnak ez a két pillére: a motiváló cél – és az elérésébe vetett bizalom.

5. Mire fognak emlékezni az egészből?

Egy lelkipásztor azzal védekezett, amikor a gyülekezetének egy tagja a szemére vetette, hogy semmitmondó prédikációi vannak, hogy “ha csak mindenki egy-egy morzsát hazavisz, akkor már betöltötte a küldetését.” Erre a kérdező annyit válaszolt: “Én nem azért jövök istentiszteletre, hogy morzsákon éljek egy életen át – nekem az egész kenyér kell!”

Ha az üzenetünkből a hallgatóink mindössze egy-egy mondatra fognak emlékezni, nem kommunikáltunk jól! Ha csak a sztorikat vagy a példáinkat jegyzik meg, akkor sem! Ha vissza tudják mondani a lényegét, akkor legalább az információ átment.

Mivel megyünk haza egy igazán jó üzenet után? Azzal a teljesen világos “tudással”, hogy mi a következő lépés, amit meg kell tennünk! Emlékezünk a célra, az útra, és tudjuk, hogyan indulhatunk el rajta. Egy jó üzenet nem az üzenetről generál emlékeket, hanem az eredményeiről és következményeiről!

Oscar Wilde bevezető idézetén lehet élcelődni, lehet sokféleképpen értelmezni, mert talán nem is annyit jelent, mint amennyire az első pillanatban gondoltunk – csak egy dolgot nem tehetünk vele: nem engedhetjük meg, hogy ránk igaz legyen!

Múzeum vagy kórház?!

Már régen láttam ezt a videót, de csak nemrég találtam meg magyar felirattal, amikor épp azon gondolkodtam, hogy le kellene fordítani. Örülök, hogy más megtette már!

Egyetlen mondatot szeretnék kiemelni belőle:

Mi a gyülekezet? Múzeum a jó embereknek – vagy kórház a betegeknek?!

És egy elgondolkodtató kérdés, ami a videóban így hangzik: “Vajon Jézust beengednék ma a gyülekezetbe?” – Én inkább azt kérdezem: őszintén, örülnénk annak, ha eljönne, és “rendet rakna” nálunk is?!

A vallás(osság) újonnan születés nélkül a legnagyobb ostobaság és a legfeleslegesebb teher az ember életében! Soha nem értettem igazán a vallásos embereket: magukra vesznek egy rakás törvényt, viselkedési szabályt, és nyögnek közben, mert valahogy nem szívből jön. A lényeg hiányzik.

Az egyháznak óriási a felelőssége – miközben a pénteki tréningünkre készülök, amit hittanoktatóknak tartunk, folyamatosan ez jár a fejemben: ha a megtérés és újonnan születés üzenetét, a Jézussal való személyes kapcsolatot kihagyjuk a prédikációinkból, a gyülekezeti és a személyes életünkből vagy épp a hittanóráinkról, és csak kereszténység-tant, egyházi kultúrát és etikát tanítunk és terjesztünk, éppen az egyház ad egy olyan hamis biztonságtudatot a vallásos embereknek, ami nem csak e földi életüket nyomorítja meg, de a halál utánit is veszélybe sodorja! Így lesz az eredeti jó szándékból a pokol felé kikövezett széles út.

Ha még nem láttad, mindenképpen nézd meg ezt a videót: