Reformkorok tanulságai

Kategória:

Sokat foglalkozok mostanában társadalom-politikával, és nem olyan régen belebotlottam egy nagyszerű Hankiss Elemér tanulmányba, amely párhuzamokat keres a modern kor nagy társadalmi reformkorai között, az angol chartista, a nagy világválságot követő New Deal, a spanyol Moncola Pactum, a skandináv társadalmi szerződések, vagy éppen a Széchenyi-Deák-féle 19. századi, illetve a 89-es magyar rendszerváltás „reformkorai” között.

A reformok mindig valamilyen válságra adnak választ – és ha közös nevezőre hozzuk történelmünk reformkorait, a tanulságok talán a nyugati kereszténység válságára is iránymutatást adhatnának.

Mi jellemzi tehát a reformkorokat – milyen összetevői vannak egy válság legyőzésének?

1. A változás szükségszerűségének felismerése

Bár minden reform egy problémára adott válasz, mégsem magától értetődő, hogy a válság reformációt fog maga után hozni. A válság ugyanis önmagában nem elég a változáshoz – szükséges a közösséget alkotók vezetőinek és/vagy kritikus tömegének a felismerése és az akarata a változás végrehajtásához. Amíg ez nincs meg – a reformkor sem köszönt be.

2. Nagy célok és tervek

Az igazi reformkorokat nem „célocskák” és „tervecskék”, nem „ötletek” és a napi túlélést jelentő akciók jellemezték, hanem olyan világos, széleskörű, reményt, perspektívát és jövőképeket adó nagy feladatok, amelyek inspirálók és motiválók voltak, tömegeket mobilizáltak, és amelyek méltók voltak akár komoly  személyes és közösségi áldozatok meghozatalára is. Ma kevés ilyen „nagy cél” lebeg előttünk, vezetőink mintha csak a holnapig látnának vagy mernének vezetni bennünket.

3. Karizmatikus személyiségek

Nincsenek hősök nélküli reformkorok! Minden jelentős társadalmi és közösségi változásnak voltak és lesznek is meghatározó figurái. A Bibliát olvasva teljesen egyértelmű: Isten mindig vezetőkön keresztül vezette a népét – egyszerűen így működünk. De hol vannak a mai magyar kereszténység jelentős vezetői – akiket minden felekezet, a nem hívő társadalom is ismer és elismer? Hol vannak a gyülekezetek „local hero”-i, azok a karizmatikus evangélisták, próféták, vezetők, akiktől „felbolydul a város”?

4. A közösség mobilizálódása – a közélet felpezsdülése

A reformkorok társadalmi pezsgésből fakadnak és társadalmi pezsgést hoznak. Klubok, társaságok, kiscsoportok, műhelyek, tudományos intézmények és ifjúsági szervezetek alakulnak, az emberek összejárnak és éjszakákon át beszélgetnek, vitatkoznak, nem egymás legyőzése érdekében, hanem hogy együtt minél szebb jövőt építhessenek. Egymás után indulnak a folyóiratok (ma talán internetes oldalak és blogok), születnek a versek és a könyvek, estéről-estére előadások, felolvasóestek, vitafórumok zajlanak. Pezseg az élet – mert mindenki részese akar lenni a változásnak, a jövő formálásának.

5. Termékeny viták

Óriási különbség van a destruktív és a konstruktív viták között. Mi magyarok, és mi magyar keresztények is mintha csak az előbbihez értenénk – az olyan vitákhoz, amelyeknek a végén valaki győz és a másik veszít. Vitatkozunk a nem hívőkkel, mert nem akarnak megtérni, és mert ezernyi bajuk van velünk. Vitatkozunk egymással, hiteltelennek, tévtanítónak, világiasnak, istentelennek nevezve mindenkit, aki bármit is másképp értelmez vagy tesz, mint mi. Az intellektuális gőg, a lelki-szellemi arrogancia légkörében soha nem lesz reformáció – ha viszont megtanulnánk egymást tisztelve a közös célok közös eléréséért érvelni, az egészen más lenne!

6. Nyitás a világra

A válság mindig egy adott problémakörbe való beragadást jelent, a válságban lévő gondolkodása mindig beszűkül – általában a korábbról már ismert, de mára már működésképtelen megoldásokba. A reformkor viszont mindig nyitást hoz: új emberek, új gondolatok, új lehetőségek irányában. A magyar kereszténység nagyon zárkózott – ennek részben kapcsolati és nyelvi okai vannak, részben pedig történelmi és kegyességi. Pedig ebben is változnunk kell, mert a bezárkózó mentalitás sosem hoz reformációt!

7. Paradigmaváltás

A reformkor akkor bontakozik ki, amikor egy hangsúlyos, középpontban lévő dologra elkezdünk teljesen más szemszögből nézni. Amikor rácsodálkozunk arra, ami – általában – az orrunk előtt van, és ez a szemléletváltás nem csupán intellektuális csodálkozás, hanem valódi „váltás” – új hozzáálláshoz, új módszerekhez, új cselekvésekhez vezet. Képzeljük el, micsoda paradigmaváltást hozott, amikor Ezékiás király felismerte, hogy Mózes rézkígyója 900 évvel később már egyáltalán nem Isten szabadításának és munkájának az eszköze, és „kivette a vitrinből” azt a szent tárgyat és szokást, amit a népe évszázadokon keresztül bálványozott, és darabokra törte. Beköszöntött a reformkor, mert megváltozott egy fontos tradícióhoz való alapvető hozzáállása a népnek.

Egy kérdés maradt a végére: a reformkorok csak úgy maguktól „lepnek meg” bennünket – vagy mi generáljuk őket?!

Avagy mikor jön el végre a mi reformkorunk – mikor leszünk végre mi is reformerek?!

Tovább a megújulás felé – 2.rész

Kategória:

Folytassuk a megkezdett sorozatot.

Mi jellemzi tehát azokat a gyülekezeteket és vezetőket, akik alkalmasak arra, hogy elérjék az egyháztól és Krisztustól távol élő embereket az evangéliummal – mit tehetünk mi, hogy a gyülekezeteink dinamikus, vonzó, élettel és tartalommal teli, hatékony missziós centrumokká válhassanak.

A sorozat első része itt olvasható!

5. Az online kapcsolatok megbecsülése. Tervezek egy cikket arról, hogy melyek azok a kulturális és társadalmi folyamatok, amelyek alapvetően meghatározzák a gyülekezet tagjainak életét, és ezáltal a misszióját is – és ezek között egy fontos pont lesz a mára teljesen magától értetődő online életmód. 2013-ban már egyetlen gyülekezet sem képes lépést tartani a környezetével aktív online jelenlét és kommunikáció nélkül. A célra optimalizált honlap, a facebook aktivitás ma már nem opcionális lehetőség, ha meg akarjuk szólítani a 30-40 alatti korosztályt, hanem a gyülekezeti és missziós kommunikáció legalapvetőbb és legdinamikusabb csatornája. És tévhit, hogy az online kapcsolatok nem fontosak – a mai korban egyre tartalmasabbak és egyre jelentőségteljesebbek lesznek. A gyülekezet fejlődéséhez és növekedéséhez szükség van egy olyan szemléletváltásra, amely az online kapcsolatokat és tevékenységet  egyenrangúként kezeli az offline, személyes kapcsolatokkal.

6. Nyitottság a kérdések meghallgatására és a komoly válaszok megtalálására. Sok gyülekezetben semmiféle fórum vagy lehetőség nincsen arra, hogy a látogatók feltehessék a kérdéseiket. Ha mégis felteszik, azt sokan rögtön kötözködésként kezelik, a hitetlenség megnyilvánulásaként, amelyre a megoldás nem a segítőkész válaszadás, hanem a feltétel nélküli megtérés, esetleg az azonnali imádkozás. Hiányoznak azok a fórumok, alkalmak és kapcsolódási pontok, ahol nem vitatkozunk másokkal, nem győzködjük őket, ahol nem minden kérdésre „Jézus” a válasz, vagy az, hogy „ha megtérsz, majd mindent megértesz”. Olyan légkörre lenne szükség a gyülekezeti közösségben és akár az istentiszteleteken, alkalmakon is, amely bátorít mindenkit arra, hogy nyugodtan kérdezzen, hogy merjen kételkedni, egyet nem érteni, anélkül, hogy ezért bárki csúnyán nézne az illetőre. Ne akarjuk megspórolni a komoly kérdésekre várt komoly válaszokat – és nem baj, ha időnként akár azt is be merjük vallani, hogy mi sem tudunk mindent.

7. A „tőled” helyett a „neked” kultúrája. Az egyház hajlamos előbb kérni, csak azután adni. Elvárásokat támasztunk – tehát kérünk, megfelelő gondolkodást, viselkedést, cselekvést, pénzt – és csak azután vagy annak adunk – például jogokat, segítséget, törődést – aki teljesítette a feltételeinket, vagy megfelelt az elvárásainknak és kéréseinknek. Csak két megnyilvánulását emelném ki ennek példaképpen – és elnézést kérek azoktól a felekezetektől vagy gyülekezetektől, ahol ez így működik, a jelenség biblikusságát és létjogosultságát vitatom, nem ítélkezni akarok. Egyrészt az, hogy az egyháztagság feltétele az egyházfenntartói járulék befizetése, másrészt az, hogy adakozásra buzdítunk, tehát a pénzét kérjük olyan embereknek, akik az életüket még nem adták át Krisztusnak, vajon nem ennek a „követelőző” mentalitásnak a megnyilvánulása? Vajon nem lenne missziós szempontból, de talán még emberileg vagy érzelmileg is nemesebb és hatékonyabb előbb adni, feltételek vagy elvárások nélkül, nagylelkűen, semmiféle viszonzást nem várva? Hiszen Jézus is valami ilyesmit csinált.

Megújulni nem lehet ilyen kicsinyesen – vagy talán tényleg a „hitetlenek” pénzétől függ a gyülekezeteink sorsa?! Pozitív üzenetként átfogalmazva mindezt: a nagylelkűség mindig vonzó és felszabadító élmény! Isten nagylelkű, a népének követnie kellene a mintát!

És csak egy személyes példa, lezárva ezt a témát: amikor Miskolcon gyülekezetet alapítottunk, az elején eldöntöttük, hogy nem lesz adakozás az istentiszteleteinken, és csak a gyülekezetünk tagjaitól fogadunk el adományokat. Bevált a dolog – nem lettünk szegényebbek tőle. Sőt!

8. Személyre szabott üzenetek és élmények. Nem általánosíthatunk állandóan. Nem lőhetjük be az üzeneteinket a politikailag korrekt, fiataloknak-időseknek, hívőknek-látogatóknak egyaránt szóló bibliai közhelyek közé.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a vasárnapi istentiszteleten álljunk neki személyeskedni – de azt igen, hogy egy olyan korban és kultúrában, ahol személyre szabott szoftverek, eszközök, szolgáltatások, reklámajánlatok vesznek körül bennünket, a gyülekezetbe látogatók elvárnak legalább annyit, hogy megjegyezzük a nevüket, megismerjük a kérdéseiket, a körülményeiket, az igényeiket és szükségeiket, és azzal a tartalommal, olyan módon szolgáljunk feléjük, amit és ahogy ők várják.

Nos, várom a véleményeket ezekről a gondolatokról.

Tovább a megújulás felé – 1.rész

Kategória:

Visszatérő témánk az egyház, konkrétabban a gyülekezetek, a gyülekezeti élet megújulása annak érdekében, hogy képesek legyünk elérni kortársainkat az egyházi tradícióktól és a beidegződött missziós formáktól mára jelentősen eltávolodott kultúrában. Az APCSEL29 azért indult el, hogy ebben segítse az olvasóit és partnereit.

Jöjjön most néhány újabb szempont az egyház megújulásának útjáról. Gondolkozzunk tovább azon, hogy mi jellemzi azokat a gyülekezeteket és vezetőket, akik alkalmasak arra, hogy elérjék az egyháztól és Krisztustól távol élő embereket az evangéliummal – mit tehetünk mi, hogy a gyülekezeteink dinamikus, vonzó, élettel és tartalommal teli, hatékony missziós centrumokká válhassanak.

1. Bátrak és képesek nemet mondani azoknak a hangoknak, elvárásoknak és elsősorban „régi” gyülekezeti tagoknak, akik változatos okokra hivatkozva, de valahogy mindig kerékkötői, akadályai, hátráltatói, ellenségei a szükséges változásoknak. Az evangélium tartalma az, ami nem változik – az átadás módja, az üzenet csatornája viszont sosem maradhat változatlan! Az egyház mindig akkor „robbant le” amikor ezt a kettőt felcserélte! Ha meg akarjuk szólítani az embereket, akkor folyamatosan követnünk kell a körülöttünk lévő világ változásait, lépést kell tartanunk a korunkkal, különben lemaradunk azoktól az emberektől, akik felé szolgálni akarunk. Sok „régi” hívő, illetve jónéhány teológiai irányzat abban látja az „igazi” hívő élet és az egyház erejét, ha minél jobban elkülönül a „világtól”, a körülötte élő emberektől – de ez tévút! Az ilyen kereszténység a Biblia félreértése és/vagy félremagyarázása, és az eredménye mindig valamiféle felsőbbrendű, elitista, bezárkózó közösség, „szekta”, amely nem Isten eszköze az emberek üdvösségre segítésében, hanem a Sátán eszköze a nem hívő emberek kárhozatban hagyásában (ez a gondolat egyébként Spurgeon-től származik). Egyetlen gyülekezet sem képes a missziói küldetését betölteni, amely eltávolodik a kortársaitól, amely elzárkózik a környezetétől, amely a nem hívő embereket tartja ellenségének, és nem értük, hanem ellenük akar harcolni! Márpedig bennünket nem az alapján fog Urunk megítélni, hogy mennyire tudjuk jól idézni vagy helyesen értelmezni az ő szavait, hanem hogy mennyire töltöttük be azt a küldetést, amit ránk bízott.

2. Kifelé élnek és szolgálnak – nem befelé. Ugyanis kétféle gyülekezet van: az egyik számára a fókusz a bent lévők, az egyház/gyülekezeti tagok szolgálatán, míg a másiknak a fókusza a kívülállók felé végzett missziós munkán van. Tudom, hogy most mindenkinek az az első gondolata, hogy mindkettőre szükség van – és ez természetesen igaz is. Elméletben. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez a fókusz igenis mindent meghatároz! Az egyház/teológia/tradíció-központú gyülekezetnek is van missziója, és a missziós gyülekezetnek is van teológiája vagy struktúrája – de hogy melyik van előbb, melyik határozza meg a másikat – az minden mást is meghatároz!

3. Gyors és dinamikus döntéshozatal. A legtöbb gyülekezetben iszonyú nehéz és lassú folyamat bármit is eldönteni. Sok helyütt ritkán vannak vezetőségi találkozók, a vezetők tulajdonképpen tiszteletbeli méltóságok, nem valós munkát és felelősséget hordozó aktív döntéshozók, nincsenek letisztázott és egyértelmű jogosultsági körök és munkaleírások, és szinte teljes mértékben ismeretlen az egyházban a vezetői coaching vagy a delegálás gyakorlata. Sok esetben olyanok döntenek ügyekben, akik vagy nem érintettek közvetlenül, vagy nem szakértői az adott kérdésnek – akik viszont érintettek vagy szakértők lennének, azokat sok esetben meg sem kérdezzük, mert nincsenek benne a kegyességi alapon választott vezetői körökben. Az egyház úgy tesz, mintha a kegyesség és az ima pótolná a hozzáértést, a felelősségvállalást és a számonkérhetőséget. Ezzel természetesen nem állítom azt, hogy azok nem fontosak – csak azt szeretném hangsúlyozni (sokadszor), hogy a megtérés nem azt jelenti, hogy attól kezdve eldobjuk a józanságunkat, és semmibe vesszük a közösségek vezetésére és működésére vonatkozó legalapvetőbb szabályokat is. A gyülekezet nem ezek miatt különbözik a többi emberi csoportosulástól, hanem a természetfeletti tartalma miatt, amit a Szentlélek végez közöttünk. Ha azonban mind a természetfeletti, mind a józan hozzáértés hiányzik, a gyülekezet fejlődése egészen biztosan megreked.

A gyors döntéshozatal célja az a fajta rugalmasság, amely gyorsan képes reagálni azokra a körülményekre, helyzetekre, kihívásokra, szükségekre, amelyeket azok az emberek generálnak, akik felé a szolgálatát végzi. A lassú reakcióképesség azért veszélyes, mert a gyülekezet emberi tehetetlenkedése miatt kapcsolatokat, lelkeket veszíthetünk el – márpedig ezt a luxust semelyik gyülekezet nem engedheti meg magának!

4. Az emberi kapcsolatok mindent átszövő hálózata. A gyülekezet nem a vasárnap délelőtti istentiszteletében él – hanem a gyülekezeti tagok életének minél szorosabb összekapcsolódásában! Sok gyülekezetnek van csillogó-villogó vasárnapi istentisztelete – de a gyülekezetbe járó emberek nem is ismerik egymást, nem járnak össze, nem találkoznak a hétköznapokban, nem segítik egymást, vagy együtt másokat, nem dolgoznak vagy szolgálnak együtt szervezett vagy spontán formában. Ez is fókusz kérdése. Liturgia- és szertartásközpontú, vagy közösség-központú gyülekezetet akarunk építeni és fenntartani? Az előbbi el fog sorvadni, mert vonzása soha nem az épületnek, nem a szertartásoknak van, hanem az örömteli, személyes és tartalmas emberi kapcsolatoknak és közösségeknek.

(Folytatjuk…)

UPGRADE: Itt a második rész!

Isten nélkül is jó!(?)

Kategória: ,

Cambridge, vasárnap délelőtt. Javarészt fiatal férfiak és nők sietnek a 3000 négyzetméteres templomba, ahol perceken belül kezdődik a szertartás. Lesz zene és közös éneklés, vasárnapi iskola, költemények és természetesen prédikáció is. Az üzenet lényege, hogy hogyan válhatunk jobb emberré, hogyan élhetünk tartalmasabb életet, hogyan segíthetünk embertársainknak. A közösségnek van lelkésze, különféle szolgáló csoportjai, karitatív munkája.

Egyetlen dolog hiányzik csak az egészből.
Isten.

Ez ugyanis Cambridge Humanist Community – a Harvard Egyetemen működő, dinamikusan növekvő „ateista gyülekezet”, amelynek mottója: „Isten nélkül is jó!” Vezetője Greg Epstein, „lelkész” tíz évvel ezelőtt kezdte el a „gyülekezetépítést”. Szándékosan használja a „gyülekezet” (angolban a „congregation”) megnevezést, mert ahogy vallja, ez az a szó, amely a legjobban kifejezi egy összetartozáson, közös élményeken és közös gondolkodásmódon alapuló közösség lényegét. A CNN júniusi cikke erről itt olvasható, több mint 6500 hozzászólással együtt – a „gyülekezet” hivatalos honlapja pedig itt érhető el.)

Nem ő az egyetlen ateista lelkész. Jerry DeWitt huszonöt évig volt pünkösdi lelkész, miután otthagyta az egyházat. Megírta a „Remény a hit után” című könyvét, és ateista gyülekezetet alapított Community Mission Chapel néven. A New York Times róla szóló riportjában azt mondta: „csak azért, mert nagyra értékeljük a kritikai gondolkodást és a tudományos tényeket, még nem jelenti azt, hogy nem lehet többé lelki életünk.” Teresa MacBain metodista lelkésznő volt, Anthony Pinn egy fekete gyülekezet ifjúsági lelkésze volt, aki már 12 évesen prédikált, Andrew Johnson mormon vezető volt. Ma mindannyian az ateista mozgalom prominensei. Olvasgatom a történeteiket (innen kiindulva az idézett cikkekben, a róluk szóló wikipédia-cikkek citátumaiban), és egyáltalán nem tűnnek rossz embereknek. „Csak” nem kaptak válaszokat, csalódtak emberben és Istenben, végül elvesztették a hitüket – bár ki tudja, mi is történhetett velük valójában, hiszen évtizedes szolgálatok során sodródtak egyre messzebb Istentől, és egyetlen ember életét sem lehet leegyszerűsíteni valamiféle egymondatos erkölcsi ítélettel.

No de miért is érdemes nekünk tudnunk és gondolkodnunk minderről?

Több okból is.

Legelőször is észre kell vennünk, hogy ha nem is minden ateista vezető, de sok, talán túlságosan is sok az olyan, aki az egyházat elhagyva, a hitét elveszítve lesz ateista. Ha nem vigyázunk egymásra, ha megengedjük, hogy valódi válaszok nélkül maradjanak emberek, ha megelégszünk a kánaáni lózungok mögé bújt felszínes és felelőtlen evangélizációval vagy lelkigondozással, ha nem állunk a megfáradtak mellé, hanem tétlenül nézzük, ahogy a legjobbjaink is kiégnek a szolgálatban, akkor elveszíthetjük a testvéreinket. Akár a vezetőinket, a lelkészeinket is.

Másodsorban ha elveszítünk valakit, akkor ő ritkán távozik egyedül. A csalódott ember a csalódása magvait fogja hinteni a környezetében. A megkeseredett a keserűségének magvait. Az Istenben vagy az egyházban, a papokban-lelkészekben vagy a gyülekezetben csalódott ember pedig az „ateizmusának” a magvait. Ne engedjük el senki kezét, már csak emiatt sem!

Azután lenne egy alázatos javaslatom azoknak a szuperkeresztényeknek, akik nagyon hajlamosak egy legyintéssel sommás ítéletet kinyilatkoztatni ismerős és ismeretlen embertársaik élete felett (sajnos rengeteg ilyet ismerek): az ateista ember is ember. Közösségre és lelki életre vágyik, jobb ember szeretne lenni, segíteni akar a nála rosszabb sorban lévőn. Attól, hogy mi hiszünk Istenben, nem leszünk automatikusan jobb emberekké azoknál, akik ateisták. Megváltottak leszünk – de sajnos egyáltalán nem biztos, hogy lelkileg vagy morálisan jobbak és többek! Talán éppen a harvardi „gyülekezet” a legjobb példa rá: ők is énekelnek, ők is hallgatnak prédikációt, ők is jótékonykodnak – sőt, lehet, hogy mindezt sokkal őszintébben és elkötelezettebben teszik, mint sok keresztény. Nem az emberi oldal, a meggyőződésük vagy a „hitük” megnyilvánulásai hiányoznak – hanem Isten hiányzik az egészből. Egy valóságos, kétoldalú kapcsolat a természetfeletti Istennel. Minden mást csinálhatnak ugyanúgy, mint mi – csak ez nem lesz benne abban, amit ők átélnek.

Aztán még valami: a kritikai gondolkodás – egyáltalán a gondolkodás – nem bűn az egyházban sem, a tudomány nem ellensége a hitnek, és igenis van mit tanulnunk a filozófusoktól, pszichológusoktól, történészektől, nyelvészektől vagy akár biológusoktól – akkor is, ha nem fundamentalista teremtéshívők! A hívő ember is olvashat National Geographic-et, részt vehet a közéletben – mert a világ gondolkodása nem ebben és ilyen értelemben ellenségeskedés Istennel!

És ez az utolsó gondolatom, ami miatt felhozom ezt az egész témát: ha hiányzik a természetfeletti Istennel való személyes kapcsolat és közösség élménye és tapasztalata – akkor vajon mivel vagyunk többek vagy mások egy ateista gyülekezetnél?

Az ateizmus ugyanis nem isten-ellenességet jelent – hanem Isten hiányát. Csak nehogy mi legyünk azok, akik nem veszik észre, hogy a templomaik, az életük, a szolgálatuk vált Isten nélkülivé – atesitává.

Az egyház jövője

Kategória: ,

Az életünk folyamatos változás – ez a változás pedig a bennünket érő külső, és a bennünk zajló belső hatásokra adott válaszainkból áll össze. Keresztényként pedig van még egy szellemi dimenziói, egyfajta „felső” hatás (meg persze alsó is, sajnos).

Sokat gondolkodok azon, milyen gyülekezetekre, milyen egyházra van szüksége a 21. századi embernek, hogyan kellene „jól” változnunk, hogy a kortársaink számára értékes, tartalmas és élvezetes közeggé válhassunk, miközben Istentől sem távolodunk el.

Sok-sok beszélgetés, közösségi és társadalmi élmény és tapasztalat, és az eddigi gyülekezeti-missziós munkám alapján az én kívánatos jövőképem valahogy így nézne ki – most csak címszavakban:

Kevesebb verseny és rivalizálás – több valós együttműködés a felekezetek és a helyi gyülekezetek között;

Kevesebb uniformalizálás – nagyobb változatosság – vagy fogalmazhatnék másképpen: kevesebb emberi törvény – nagyobb lelki-szellemi szabadság, minden téren: a teológiában, a liturgiában, a szervezeti és a közösségi életben egyaránt;

Az egyháztagság hangsúlyozása és tanítása helyett a Krisztus követésének hangsúlyozása és tanítása

Kevesebb „miért” – sokkal több „hogyan”! Vagyis kevesebb prédikáció a problémákról, a kísértésekről, „világról”  és a bűnökről – sokkal több a konkrét válaszokról, a valós megoldásokról, sokkal több gyakorlati útmutatás arról, „hogyan csináljuk” jól és hatékonyan a „kereszténységünket”.

Kevesebb tradíció – több innováció. Kevesebb ragaszkodás a csak hagyományból, szokásból vagy rutinból megtartott és végzett dolgokhoz, és sokkal nagyobb bátorság, hajlandóság és rugalmasság a változások felé.

Kevesebb utcai evangélizáció és evangélizációs kampány – sokkal több emberi, baráti kapcsolat – a gyülekezeten belül és kívül egyaránt.

Kevesebb hierarchia – több egyenlőség – az egymás alá/fölé rendelése helyett az egymás mellérendeltség erejének felfedezése, egyházon belül, a szolgálatban és a vezetésben, valamint morálisan a gyülekezet-világ kontextusban egyaránt.

Kevesebb beszéd – sokkal több cselekedet – a misszió, a diakónia, a szociális segítségnyújtás, a szeretet terén.

Kevesebb, de konkrét és mérhető célkitűzés – a „mindent akarunk és mindent csinálunk, akkor is , ha csak húszan vagyunk” szemlélete helyett. A legalapvetőbb közösség- és munkaszervezési alapelvek alkalmazása a missziómunkában is.

Kevesebb felekezet – több együttműködő és egymást tisztelő gyülekezet. Az egyházi intézményrendszerek helyett gyülekezeti közösségek hálózata.

Kevesebb tiltás – helyette sokkal több útmutatás.

Kevesebb kritika – sokkal több bátorítás, megerősítés, támogatás.

Tudom, lehetne folytatni a felsorolást… akinek van véleménye, szóljon hozzá bátran!