A túl könnyű megtérésről – ha van ilyen egyáltalán

Aki részt vett már olyan missziós programban, ahol a személyes tanúságtétel és evangélizáció fontos szerepet játszott, a megannyi nehéz és rázós beszélgetés között valószínűleg találkozhatott olyanokkal is, ami szinte megdöbbentően “sima ügy” volt. Vannak olyan emberek, akik túl könnyen és túl gyorsan megtérnek. És most nem arról van szó, hogy az illető a saját élethelyzete vagy problémái, a Szentlélek munkája, más keresztények “előkészítő” munkája nyomán “megtérésre kész” állapotban van, és mi “csupán” learatjuk mindazt a munkát, amit mások, sokan vetettek az életébe – hanem amikor “gyanúsan” gyorsan lesz valaki buzgó keresztény.

Ez a missziómunka egy speciális helyzete – azoknak az embereknek az egyik csoportja, akikkel a személyes evangélizációs szolgálatunk során találkozhatunk. A Gerilla evangélizációs tréninganyagban hét ilyen csoportot mutatunk be az istenkeresőkről szóló fejezetben – most egy részletet hadd osszak meg ebből, ami kifejezetten a “túl könnyen megtérőkről” szól. A teljes tréninganyag pedig hamarosan végre elérhető lesz!

Gerilla evangélizáció – részlet

A tetszeni vágyás fázisában vagy állapotában lévő „vevők” – legyen szó bármilyen termék vagy ideológia értékesítéséről, tehát pl. az evangélium átadásáról is – általában nyitottak, szívélyesek, barátságosak. De éppen ez a talán túlzó önmegadás, a folyamatos bólogatás az érveidre, a neked való megfelelés vágya az, ami mögé elrejtik a valódi érzéseiket és gondolataikat.

Az ilyen emberek túl könnyen és túl simán mondanak igent – szinte mindenre. Ez azonban egyrészt az értékesítő szempontjából óriási kísértés – különösen az Istennel való kapcsolat „értékesítésénél”, másrészt a vevő szempontjából óriási veszélyforrás, mert meggondolatlanul, felelőtlenül, elkötelezettség nélkül mond igent valamire, ami azután csalódást fog okozni neki. És bár rövid távon az ilyen vevő a legkényelmesebb és „legolcsóbb” ügyfél, hosszú távon azonban pont náluk van a legnagyobb lemorzsolódás és a legtöbb probléma. Tehát könnyű megszerezni – de nagyon nehéz megtartani őket.

Mire érdemes figyelni értékesítés, vagyis az evangélizálás folyamata közben?

Ha azonosítottuk, hogy beszélgetőpartnerünk ebben a fázisban van, és alapvetően nekünk akar megfelelni, a legtöbb esetben Isten helyett is, akkor nekünk magunknak kell mesterséges akadályokat görgetnünk a túl könnyen jövő döntések elé. Természetesen vannak olyan szituációk, amelyeket isten olyannyira előkészített már, hogy mi gyakorlatilag csak learatjuk azt a gyümölcsöt, amit Isten sokak talán sok éves missziómunkája által közvetlenül vagy közvetve elvetett beszélgetőpartnerünk életébe. Nem az ilyen esetekről van most szó! Hanem arról, amikor a könnyű és gyors döntés – vagy épp a döntés folyamatos halogatása mögött egyértelműen a felelőtlenség, a felelősség felvállalásának hárítása áll. Nem válhatunk olyan elvtelen és szenvtelen értékesítőkké, akik autót sóznak rá valakire akkor is, amikor még jogosítványa sincsen az illetőnek. Még akkor sem, ha ő jön hozzánk autóért! Mert nem tehetjük ki sem őt, sem az összes többi embert annak, hogy a könnyen megszerzett autójával az illető balesetet okozva vagy önmagában, vagy másokban kért tegyen. Ilyenkor egyszerűen nincs jogunk autót eladni – akkor értékesítsünk előtte jogosítványt neki!

Ugyanígy van ez lelki téren is. Ne mondjuk valakinek azt, hogy „megtértél”, amikor pontosan tudjuk mi is, ő is, hogy még csak meg sem értette az evangélium lényegét, amikor tudjuk, hogy nincs felvállalt elkötelezettség a döntés mögött, amikor tudjuk, hogy ez csak a gyors kipipálása az éppen folyó beszélgetésnek. Ilyenkor ne engedjünk lezárni egy olyan folyamatot, ami egyértelműen nincs lezárva. A „mesterséges akadályoztatás” azt jelenti, hogy addig szembesítjük az illetőt a döntésének következményével, a megtérés árával, míg egészen biztosak nem leszünk abban, hogy megértette, és mindezt felvállalva még mindig kell neki Krisztus. Sokkal jobb egy sok időbe, vitába és tusakodásba kerülő, nehezebben megszülető, de átgondolt és felelős elköteleződés, mint egy komolytalan és súlytalan gyors „megtérőima”!

A másik szélén ennek az állapotnak a döntések folyamatos elodázása áll.  A halogatás mögött – ebben az állapotban! – soha nem ténybeli bizonytalanság vagy őszinte kételkedés áll, hanem kapcsolati bizonytalanság és kétely! Ez nagyon lényeges különbség! Az illető ugyanis azért nem mer sem határozott igent, sem határozott nemet mondani, mert nem tudja, hogy a döntése hogyan fogja érinteni a közöttünk lévő személyes kapcsolatot. Ne feledjük: ő ebben a fázisban alapvetően nekünk akar megfelelni, így számára a nagy kérdés az, hogy mi hogyan fogunk reagálni a döntésére, és hogyan folytatódik majd a közöttünk lévő kapcsolat. Ebben bizonytalan valójában, és ez okozza a döntések halogatását.

Ebben az esetben két dolgot tudunk tenni. Először is pontosan mondjuk el neki, hogy a döntése mit fog jelenteni a kapcsolatunkban. Beszélgessünk vele akár részletekbe menően mindkét scenarióról: hogy mi fog megváltozni, ha elfogadja – és arról is, hogy mi lesz, ha elutasítja az evangéliumot. Beszéljünk neki a gyülekezeti élet mindennapjairól, akár a nehézségeiről és kihívásairól is őszintén, és mondjuk el azt is, hogyan fogunk mi őreá tekinteni, ha mégis elutasít, fogunk-e ettől függetlenül is találkozni, beszélgetni vele. Ha pedig bizonyosak vagyunk afelől, hogy az evangélizációs folyamat elért arra a szinte, amikor már minden feltétel megvan a döntés meghozatalához, akkor legyünk határozottak, és vezessük el a döntésig, bármi legyen is az az adott élethelyzetben. Tartsuk észben, és nyugodtan mondjuk el neki is: ez a jelenlegi döntése lesz Isten keresésére, annak a folyamatnak a végén, amin végigvezettük. Ha mégis elutasítja az Istennel való megbékélést most, akkor legyen tudatában annak, hogy Isten ezt nem egy végérvényes, hanem egy pillanatnyi nemnek fogja tartani, és később bármikor lesz lehetősége megváltoztatni a mostani döntését. És ha mi, értékesítők, evangélisták valóban megtettünk mindent azért, hogy az illető célba is érjen, akkor jó, ha tudjuk, és akár el is mondjuk neki is, hogy bár később is lehet Istenhez eltalálni, de most biztosan könnyebb lenne, mint enélkül a folyamat nélkül, talán egyedül, saját erőből.

A tetszeni vágyás fázisában lévő ember tehát vagy túl könnyen, vagy túl nehezen hoz döntést – mindkét esetben a határozottság és a felelősségérzésre való apellálás tud segíteni.

(Eddig a részlet. Természetesen ennek van előzménye és van folytatása is – most csupán egy gondolatot emeltünk ki ebből a témából!)

Mi a véleményed erről?

Létezik ez a probléma? És hasznos egyáltalán, ha ilyen megközelítésből is tanulunk a misszióról?

Az evilági és a nem evilági

Az APCSEL29 alapvetően nem a teológiai tudományokkal foglalkozik, nem prédikációs vagy hitéleti portál – a cikkeink ezért nincsenek tele igeversekkel vagy bibliai utalásokkal. Specifikus, szakmai szolgálatot és blogot működtetünk, célunk az egyház, pontosabban a helyi gyülekezetek 21. századi “felzárkóztatása”, hogy kereteikben, módszereikben, az evangélium örökérvényű üzenetének megfogalmazásában és megjelenítésében, az online és offline kommunikációjukban, a strukturális és szervezeti rendszereikben naprakészek legyenek. Ez a naprakészség a kortársainkhoz való kapcsolódás lehetőségét jelenti, a hatékonyság és eredményesség elősegítését a missziómunkában is, éppúgy, ahogyan azt az élet minden más területén is elvárjuk – akár magunktól,akár másoktól.

Ezért foglalkozunk sokat a nem hívőkkel való kapcsolatépítéssel, a környezetünkben zajló trendekkel, ezért igyekszünk új, nem a kegyességi koordináta rendszerben mozgó kérdéseket feltenni és rájuk válaszokat találni. Az APCSEL29 szerepe a gyülekezetépítésben és a misszióban ezért “csupán” kiegészítő: újra és újra el kell mondanunk, hogy nem ezek a módszerek és ismeretek fognak ébredést elhozni az egyházba, hanem a Biblia helyes értelmezése, a helyes értelmezésnek megfelelő helyes tettek, a gyülekezeteink nyitott, befogadó és szeretetteljes, minőségi közösségei, a rengeteg imádság, Isten Szentlelkének természetfeletti munkája – ÉS ezek és az ilyen ismeretek és módszerek! Erős bibliai identitás és erős kulturális integritás. Egyik lábunkkal a természetfeletti, a szakrális, a bibliai, a teológiai dimenzión állunk, ahol Isten, az egyház, a Szentlélek munkája van – a másik lábunkkal pedig abban a közegben, amelyben az istenkereső emberek élnek, akiket Isten rajtunk keresztül keres és hív magához. A kettő csak együtt működik! Ha mindkét lábunk a szakrális dimenzióban lenne, akkor öncélú, önmagáért élő, önmagával törődő szektává válnánk, amelynek semmi kapcsolódási pontja nincsen az őt körbevevő világgal, és ami fontosabb, a benne élő emberekkel. Ilyenkor az egyház lemarad a korától, elszakad a kortársaitól, és képtelen lesz Isten üzenetét hitelesen, aktuálisan eljuttatni az emberekhez. Ezzel célt téveszt – és ahogy Spurgeon mondja – többé nem Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében, hanem a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásával! Sajnos vannak ilyen gyülekezetek,  talán felekezetek is.

A másik tévedés, amikor mindkét lábbal átállunk a “világi” térfélre – és már csak világi módszerekben, tömegpszichózisban, marketingben, a retorikai fordulatokban hiszünk. De a bibliaolvasó hívők tudják és értik: ahol nem történik semmi természetfeletti – ott nincs is jelen a természetfeletti Isten, ott a “nem evilági” egyház ledegradálódik formális evilági vallásossággá és intézménnyé. Sajnos ebből is van sok.

A lényeg: Krisztus egyházának egyszerre kell eviláginak és nem eviláginak lennie. Eviláginak abban az értelemben, hogy a saját korában, a saját kortársai között él és szolgál, használva mindazokat a közösségi, kulturális, technológiai lehetőségeket és eszközöket, amelyek a mindennapjaink részei – de nem evilági abban az értelemben, hogy olyan természetfeletti pluszt képes bemutatni és felkínálni az embereknek, amelyet sehol másutt nem lehet megtalálni, egyedül az élő Istennel való személyes életközösségben.

Mindez csupán egy rövid jelzés, nem is az első, hogy miért foglalkozunk annyit bizonyos témákkal, másokkal pedig – itt legalábbis – miért nem. Ezért. Mert a mi szolgálatunk, vállalt célkitűzésünk a misszió egyetlen területére fókuszál – az “evilággal” való kapcsolódási pontokra. A többi témát és feldolgozási módszert meghagyjuk a teológiai blogoknak, a lelkészeknek, a missziótársaságoknak.

Hamarosan pedig jön az újabb tanulmányunk – egy tartalmas összegzés azoktól a kulturális trendekről, amelyek kihívást jelentenek a keresztény misszió számára, s amelyekben éppen emiatt óriási missziós potenciál is van.

Ilyenek a nem hívő kortársaink – folytatás

Mi jellemzi napjaink istenkeresőit – és mit tehetünk mi azért, hogy el tudjuk érni őket az evangéliummal? Folytatjuk az elemzésünket.

A cikk első része itt olvasható!

(6.) Sok nem hívő ember, akit meghívnánk a gyülekezetünkbe, korábban már valószínűleg volt valamilyen gyülekezetben vagy istentiszteleten. A legtöbben tehát nem először látnának istentiszteletet, vagyis nem lesz nekik teljesen idegen és újdonság, amivel várjuk őket. Sokaknak van keresztény ismerősük, akiktől van már információjuk és személyes tapasztalatuk a hívő keresztényekkel kapcsolatban. Tehát vannak személyes tapasztalataik, és ebből fakadó prekoncepcióik, elvárásaik, előítéleteik.

Mi nem a „pogány” afrikai vagy ázsiai kultúrkörnyezetben szolgálunk, hanem a kétezer év óta keresztény Európában, egy keresztény populizmustól megterhelt magyar politikai környezetben – tehát egyfelől nehéz olyan újdonságot mondani, amiről nem hallottak a kortársaink, illetve az evangéliumot úgy bemutatni nekik, hogy az átüsse azt a kulturális-keresztény zajongást, ami körülveszi őket a hétköznapjaikban.

Egy másik veszély, ha a keresztény életet és a megtérést idealizáljuk előttük, ha azt állítjuk, hogy a mi egyházunk, gyülekezetünk, teológiánk, kegyességünk az egyedül helyes, üdvözítő, biblikus vagy hiteles, rajtunk kívül mindenki más tévelyeg vagy csak a felszínen kaparászik. A nem hívő embereknek eleve gyanús és visszatetsző, ha szuperlatívuszokban beszélünk a saját gyülekezetünkről, ha a tökéletes boldogság állapotaként írjuk le a keresztény életet – vagy ha a saját erősségeinket mások gyengeségeinek hangoztatásával akarjuk bizonyítani. A mai emberek messze nem olyan naívak, mint amit mi hiszünk róluk (vagy mint mi magunk).

Sokkal hitelesebb számukra az, ha a keresztény életet nem a természetfeletti csodák, hanem a hétköznapi élet oldaláról közelítjük feléjük. Meg kellene tanulnunk nem ítélkezni végre, főleg nem a kívülállók előtt “szidni” a többi felekezetet vagy keresztényt – mert senkinek nem vonzó egy alapvetően negatív hozzáállású, kritizáló, kicsinyes közösséghez való tartozás.

(7.) A nem hívők is tudnak önzetlenek és nagylelkűek lenni! Ehhez nem kell megtérniük – illetve nem ezért kell megtérniük! Sokan segítenek másokat, támogatnak pénzzel humanitárius célokat, segítik a közvetlen környezetükben élőket. Nem érdemes tehát azzal sem letarolni őket, hogy Isten megtanítja majd őket arra, hogy ne önzően és anyagiasan éljék az életüket – mert egyrészt sokan nem így élik Isten nélkül sem, másrészt erről úgyis rögtön arra fognak asszociálni, hogy akkor az egyháznak miért kell rögtön a pénzük. Sok nem hívő ember sokkal nagylelkűbb, megbocsátóbb, önzetlenebb, adakozóbb, mint sok gyülekezeti presbiter vagy harcos evangélista. Legyünk (ebben is) alázatosak és feltételezzük a többi emberről mindig a legjobbat és legtöbbet!

Többször jeleztem már: adakozásról én legfeljebb gyülekezeti bibliaiskolákban tanítanék, de a nem hívők előtt, nyilvános istentiszteleten szóba sem hoznám! Ne akarjunk pénzt kérni olyanoktól, akiknek a szíve még nem Istené! Inkább teremtsünk olyan nagyszerű és inspiráló programokat és lehetőségeket, amelyek maguktól vonzzák még a támogatókat is!

(8.) Ha mi úgy mutatkozunk be a kortársainknak, hogy keresztények vagyunk, akkor a legtöbben ezt méltányolni fogják, és azt várják tőlünk, hogy akkor legyünk is keresztények – ne csak valami hív utánzatként győzködjük őket! A legtöbben nagyon is szeretnének találkozni végre „igazi” keresztényekkel, olyanokkal, akiket ők annak tarthatnak, s nem aki magáról bizonygatja azt. Sok nem hívő nagyon szívesen menne el végre tartalmas és élvezetes istentiszteletekre, járnak őszinte és dinamikus gyülekezeti közösségekbe – csak az eddigi tapasztalataik csalódást jelentettek számukra, vagy eleve azt feltételezik, hogy bennünk is csalódni fognak.

Erre nehéz általános receptet írni, főleg röviden – győzzük meg őket!

(9.) A mai emberek műveltek, intelligensek, tájékozottak. Az információs korban hozzászoktak ahhoz, hogy minden őket érintő kérdésről sokoldalúan tájékozódjanak, és tartalmas, gyakorlatias válaszokat kapjanak. Velem is előfordult már, nem is egyszer, hogy miközben prédikáltam, láttam, hogy a hallgatóim közül valaki az okostelefonján ellenőrzi az általam hivatkozott igeverset, vagy leellenőrzi annak a történetnek a részleteit, amit éppen megemlítettem.

Ebből két dolog fakad. Egyrészt nekünk nagyon felkészültnek kell lennünk, ha a 21. század digitális korában valakit meg akarunk győzni bárminek az igazságáról! A mai emberek ellenvetéseit nem intézhetjük el annyival, hogy „Pál apostol ezt mondta és kész”, vagy hogy „csak hinned kell benne, megérteni nem muszáj”! Korrekt, ellenőrizhető válaszokat kell adnunk a kérdéseikre.

Másrészt pedig nagyon vigyázzunk, hogy soha ne legyünk felsőbbrendűen leereszkedők, amikor teológiai kérdésekben megnyilatkozunk – csak azért, mert ők nem hívő keresztények, könnyen sarokba szorítanak, ha intellektuális síkon akarunk föléjük kerekedni!

(10.) Gyűlölik a képmutatást. Ezt nem részletezem – magától értetődő! Legyél inkább gyarló és bukdácsoló keresztény, mint mindenki felett érzéketlenül ítélkező szent!

(11.) Igénylik az őszinteséget és az átláthatóságot! Ez az előző pontból is fakad. Sokkal hitelesebb számukra az a lelkész vagy bizonyságtevő, aki a prédikációjában a világ ostorozása helyett bátor arra, hogy a saját gyengeségeiről és bukásairól is beszéljen.

A keresztény misszió egyik legnagyobb kommunikációs hibája, hogy egy keresztény eszményképet, ideált prédikálunk, amely megvalósíthatatlan és életidegen. Olyan dolgokat várunk el „a keresztényektől”, amiket mi magunk sem teljesítünk, olyan magasra tesszük nagy általánosságban a lécet, amit egyénenként egyikünk sem képes megugrani. Ez is a képmutatás egyik módja – amit nem hívő felebarátaink azonnal átlátnak, és ami kifejezetten taszítja őket. Sokkal becsületesebb lenne végre egy megvalósítható, hétköznapi keresztény életmódot „kitalálni”, megélni és másoknak is hirdetni.

(12.) A közösségi hálójuk határozza meg a véleményüket – vagyis a barátaiknak és ismerőseiknek hisznek először és leginkább. Ha mi találkozunk valakivel, és meghívjuk a gyülekezetünkbe – akkor az illető egészen biztosan leinformál bennünket az ismerősei között, ha kevés az infó, akkor „ránk guglizik”. Ennek a helyzetnek másik oldala, hogy ők is ugyanilyen információforrások a környezetük számára – ha valami tetszik vagy nem tetszik nekik, azzal ők is telekürtölik a saját közösségi hálójukat.

Ennek két tanulsága lehet számunkra. Az első, hogy a vadidegenek becserkészésének (így például utcai evagélizációk) az ideje lejárt. Mindenkinek, így nekünk is több száz, sokszor több ezer ismerősünk van a facebookon, a telefonunkban 2-3-400 ismerősünk telefonszáma van elmentve – őket kellene, mert őket tudjuk megszólítani és meghívni. Mindannyian tele vagyunk „ismerősökkel” – egy 50-100 tagú gyülekezet legalább 5-10.000 embert lenne képes elérni kizárólag a saját közösségi hálójának mobilizálásával – ehhez csak szemléletváltás és nemi technológiai felzárkózás lenne szükséges.

A másik tanulság, hogy óriási tétje van minden egyes látogató jelenlétének – mert vagy a jó, vagy a rossz hírünket fogja továbbadni az ismerősi körében!

(13.) Vannak, akik azt várják, ha „foglalkozunk velük” – viszont vannak, akik szeretnének anonim szemlélők maradni, legalábbis az első alkalmakon. Nagy ember- és helyzetismeretet kíván, különösen a látogatókat fogadó szolgálóktól, hogy fel tudják ismerni, kihez hogyan érdemes közelíteni. Fontos lenne azonban olyan gyülekezeti légkört és szolgálati rendet kialakítani, ami mindkét „típus” számára otthonos lehet.

A legfontosabb tapasztalatunk a 21. században, hogy túlságosan kitágult a világunk, túl sok az információ és a lehetőség, egyre inkább specializálódik minden és mindenki körülöttünk, minden individualizálható és személyre szabható. Ez az egyházi struktúrák egyik legnagyobb kihívása. Egyre nehezebb 30-45 percben mindenkinek egyszerre prédikálni, gyerekeket és felnőtteket, érdeklődőket és gyülekezeti munkásokat, szingliket és nagycsaládosokat, jól keresőket és munkanélkülieket egy igehirdetésben tartalmasan megszólítani és tanítani. Az egyháznak és a missziónak is specializálódnia kell, mert a kor, amiben élünk, ezt igényli. A tömegevangélizációs módszerek, a mindenkinél beváló missziós formulák és kialakult rutin-eljárások már nem működnek. Ha az élet minden területén elvárjuk, hogy személyesen foglalkozzanak velünk, akkor a gyülekezetben sem nézhetünk senkire azzal a leegyszerűsítéssel, hogy ő “nem hívő”, “világi”, “elvált” vagy “alkoholista”. A címkéink mögött egyéni életek és sorsok vannak – de ha meg akarjuk spórolni a személyre szóló, lelkiismeretes “ügyfélkezelést”, akkor még nehezebb lesz kivívnunk kortársaink bizalmát.

Ilyenek a nem hívő kortársaink

Mi jellemzi napjaink istenkeresőit – és mit tehetünk mi azért, hogy el tudjuk érni őket az evangéliummal?

(1.) Általában nem érzik az életüket válságban, nem tekintik magukat vesztesnek, értéktelennek, problémásnak. Igazság szerint a nem túl fényes magyar gazdasági és társadalmi helyzet ellenére sem reménytelenek, kiúttalanok, ha vannak is nehézségeik, nem úgy tekintenek saját magukra, mint akiknek zsákutcában van az életük, hanem alapvetően rendben vannak.

Nyilván vannak, akik nem ilyenek, sok ember van valóban nehéz helyzetben, sokan depressziósak – de mégsem ez az átlagember átlagos életérzése. És ez azért fontos, mert a mai gyülekezetek nincsenek felkészülve azokra az emberekre, akik „köszönik szépen, jól megvannak”, akik jól érzik magukat a bőrükben, akiknek vannak barátaik, akik élvezik a munkájukat, akik normális családi körülmények között élnek. A keresztény misszió az áldozatmentalitásra épít, és nehezen tud mit kezdeni azokkal, akik nem áldozatként élik a mindennapjaikat.

Meg kell tanulnunk átfogalmazni a missziós üzeneteinket, hogy ne csak a potenciális öngyilkos-jelölteknek legyen vonzó alternatíva a megtérés, és ki kell találnunk olyan missziós programokat és közösségi alkalmakat, amelyek az egészséges és alapvetően rendben lévő egyének és családok számára is tud adni valami olyan pluszt, amit máshol nem találnak meg.

(2.) Nem tartják és nem is érzik magukat annyira bűnösnek, mint amennyire mi tartjuk és prédikáljuk őket – főleg nem azért, mert ők nem járnak vasárnaponként templomba. A világ számukra nem az „istentelenség fertője” hanem a természetes életközegük, amelyet nem tartanak önmagában bűnösnek. A legtöbb mai embernek van morális értékrendje, különbséget tesz jó és rossz között, de a különbségtételt nem a Bibliából vezetik le, hanem a hétköznapi tapasztalataikból. Már csak azért sem, mert a saját értékrendjük alapján az, hogy valaki keresztény-e vagy sem, egyáltalán nem jelent magasabb erkölcsi minőséget – sőt, az ő erkölcsi normáik alapján sokszor épp mi, keresztények vagyunk bűnösök, például a képmutatás, az ítélkezés, a gőg vagy a fanatizmus miatt.

Egyfelől egy morális-erkölcsi és életmódbeli megújulásra lenne szükség a kereszténységen belül, hogy legyen minőségi jelző a „keresztény” kitétel, bármi előtt is álljon. Másfelől próbáljunk meg az állandó bűn-centrikusság helyett úgy hozzáállni az Isten nélkül élőkhöz, hogy mi az a többletérték, amit a megtérés és a gyülekezeti közösség hozzá tud tenni az életükhöz.

(3.) Nagyon ritkán fognak megfelelni a „keresztény” elvárásainknak. Mert alapvetően nem akarnak olyan elvárásoknak megfelelni, amelyek szerintük feleslegesek vagy értelmetlenek. A legtöbb mai ember nem érti, miért kellene a nyári hőségben öltönyt vennie és feleslegesen izzadnia ahelyett, hogy kényelmesen és könnyeden öltözhetne, nem érti, miért kellene felnőtt emberként másokkal számára ismeretlen énekeket énekelnie, holott szinte soha nem szokott hangosan énekelni, vagy miért menne el másodszor is egy olyan „előadásra” (istentiszteletre, de ezt egy látogató így tekinti), amely egyáltalán nem volt számára sem érdekes, sem tartalmas, sem személyes – hiszen el sem tudja képzelni, hogy egy pocsék filmre ugyan minek ülne be még egyszer a moziba.

De ez nem azt jelenti, hogy semmilyen elvárásnak nem hajlandóak engedelmeskedni. Aminek látják a létjogosultságát, az értelmét, a hasznát és a vonzását, annak szívesen. Az a baj, hogy a mai kereszténység ebben is sokszor hibázik: olyan dolgokat várunk el, amiket nem kellene, és olyanokat nem, amiknek pedig szívesen engednének az emberek.

Ha pozitívak a benyomásai, akkor pedig nem lesz belőle azonnal rendszeres látogató. A mai embereknek túl sokat kell dolgozniuk, és a kevéske szabadidejüket túl sok felé szeretnék szétosztani. Ahhoz a legtöbb ember számára időre és komoly fejlődésre van szüksége, hogy alkalmi gyülekezetlátogatóból vagy akár megtérőből rendszeres és szolgálatokat is vállaló gyülekezeti taggá váljon.

De nem baj, ez így természetes! Ne erőltessük, ne sürgessük vagy manipuláljuk őket – hagyjuk, hogy a Szentlélek érleljen meg bennük minden döntést. És ha nem kihagynak pár vasárnapot is, ne azzal köszöntsük őket legközelebb, hogy „Hol voltál testvérem, Isten nagyon hiányolt az istentiszteletről!”

(4.) A legtöbb ember nem tartja magát ateistának! Sérti őket, ha elmennek egy gyülekezetbe, vagy csak egy hívő ismerősükkel beszélgetnek, és rögtön azzal szembesítik őket, hogy mivel ők nem keresztények, nekik nincs is lelki-szellemi életük, nem is tudhatnak semmit Istenről, nem értenek semmit a kereszténységből. A 21. század sokkal spirituálisabb, mint amilyen a 19. vagy 20. század volt. A legtöbb kortársunk igenis szokott gondolkodni és beszélgetni másokkal Istenről, vallásról vagy hitről – ne kezeljük őket magától értetődően spirituális analfabétákként, mert ez csak rombolja a kialakítható bizalmat és szimpátiát közöttünk. A „komoly” hívő keresztényeket amúgy is túl gyakran tartják idegesítően arrogánsnak és gőgösnek a nem hívők.

Ha beszélgetünk nem hívőkkel, először mindig kérdezzük és hallgassuk őket, ahelyett, hogy rögtön rájuk öntenénk a Római levél exegézisét! Vegyünk egy nagy levegőt – és fogjuk be a szánkat! Ha előbb hallgatjuk egy ideig a beszélgetőpartnerünket, nem fogjuk olyan dolgokkal traktálni őt, amit már úgyis tud, ami nem érinti, vagy ami nem érdekli őt, hanem olyan módon fogalmazhatjuk meg az evangélium üzenetét, amely az ő életéhez és gondolataihoz a legtermészetesebben kapcsolódhat. Csak ne mi akarjuk kitalálni az ő életét és gondolatait!

(5.) Nem egyértelmű számukra, mit is jelent a „keresztény” kifejezés – pontosabban hogy mi milyen jelentéstartalommal használjuk. Tisztában vannak az alapelvekkel, a kultúrával, a vallásossággal, nálunk a kereszténységre ráadásul egyre jobban rátelepszik a konzervatív jobboldal politikai retorikája is – de egyáltalán nem biztos, hogy azt értik alatta, amit mi értünk és szeretnénk kommunikálni. Éppen ezért érdemes letisztázni már az elején, hogy amikor ezt a szót használjuk, mi mire gondolunk és hogyan értjük, ne legyen ebből félreértés.

Ugyanez igaz az egyházra, a vallásosságra és a gyülekezetre is. A tradicionális katolikus vallásosságtól az ATV által sugárzott Vidám Vasárnapig mindenről van némi információja ma már szinte mindenkinek – és túl nagy a „keresztény kínálat” ahhoz, hogy azonnal el tudjanak helyezni bennünket a palettán. Vagyis bár van egy átfogó képük a mai magyar kereszténységről – fogalmuk sincsen, hogy mi éppen hol vagyunk ebben a képben.

A gyülekezet tagjait, különösképpen a missziós alkalmakon résztvevőket, vagy evangélizációs programok előtt akár mindenkit érdemes „megtanítani” arra, kik is vagyunk, és ezt hogyan tudja érthetően elmondani azoknak, akik nem a gyülekezet tagjai.

FOLYTATJUK!

A cikk második részre itt olvasható!

Egy konferencia sűrítménye

Szemezgetem a tavaszi Drive Conference-ról megjelent írásokat és anyagokat. Íme néhány “sűrített” gondolat mindabból, amit a keresztény vezetők ott megosztottak egymással:

Az egyháznak nem az a dolga, hogy a nem hívő emberek igényeit elégítse ki – de az igen, hogy a szükségeik betöltésében segítsen nekik.

Nem tudunk mindenkinek személyre szabott istentiszteletet tartani – de arról ne mondjunk le, hogy minden istentisztelet személyes istenélményt jelentsen a résztvevők számára.

Az evangélium üzenete a legtöbb ember számára vonzó. Hogy mégsem jönnek el, vagy nem jönnek vissza az istentiszteleteinkre, az sokkal inkább a gyülekezeti légkörnek, a prédikáció stílusának, a gyülekezeti tagok viselkedésének vagy épp közömbösségének, a zene stílusának vagy minőségének a negatív következménye, megannyi emberi hibának és hiányosságnak az eredménye, szinte soha nem Jézus személyének vagy a Biblia üzenetének! Az üzeneten kár változtatni – a rajtunk múló dolgokon viszont felelőtlenség nem javítani!

A látogatók első benyomásai nagyon fontosak. Az istentisztelet nem a lelkész köszöntő mondataival kezdődik, hanem az autó leparkolásával és a kabátok felakasztásával! Éppen ezért az „ajtónálló szolgálat” legalább annyira fontos, mint az igehirdetés!

Az istentisztelet nem színház, ahová a közönség azért érkezik, hogy megtekintse a lelkipásztor egyszemélyes darabját. Ha az istentiszteleten való részvétel a passzív szemlélésre és hallgatásra van „lebutítva”, ha a gyülekezet tagjai nem lehetnek aktív részesei Isten jelenlétének és szolgálatának, előbb-utóbb megunják a padokban való ücsörgést.

Az Istennel való közösség nem lehet érzelmektől mentes! A Bibliában sosem volt az. Ha az istentiszteleteink nem érintik vagy kavarják fel az érzelmeinket (is!), akkor valamit nem jól csinálunk! A prédikáció nem lehet pusztán információátadás – inspirálnia, motiválnia, elköteleznie, befolyásolnia kell, ez pedig nem működik érzelmek nélkül.

Nem biztos, hogy a nem hívőkkel való kapcsolatot azzal kellene kezdenünk, hogy térjenek meg Krisztushoz! Lehet, hogy a pozitív benyomások, a kötetlen és elvárások nélküli beszélgetések semleges témákról, a közös kikapcsolódás, sportolás vagy hobbi egy későbbi evangélizáció legsikeresebb előszobáivá válhatnak, és hosszú távon többet érünk el így, mintha rájuk rontunk a Bibliánkkal. Megéri türelmesnek lenni az emberekkel.

A Szentlélek munkája nem helyettesíti a felkészülést, a tervezést, a stratégiák és forgatókönyvek készítését, a gyakorlást és a minőséget! Isten velünk akar dolgozni, nem helyettünk – a Szentlélek pedig nem azt pótolja, amit éppen tőlünk vár el!

A legtöbb ember nem azért hagyja el az egyházat, mert nem ért egyet azzal, ami ott elhangzik – hanem mert nem talált olyan embereket, akikhez szívesen kapcsolódna! Csak “testvéreket” talált, barátokat nem. Nem az igazság gyenge a kiüresedő gyülekezetekben, hanem a közösség a megtartó ereje. Ahol az emberek nem vonzzák, nem hallgatják és emiatt nem is értik meg egymást, ahol az erősebb nem támogatja és nem erősíti a gyengébbet, oda nincs miért tartozni.

Célok kellenek, amiket elérhetünk, inspiráló célok, amikért érdemes küzdeni és áldozatokat hozni, konkrét célok, amelyek ellenőrizhetők és mérhetők. Győzelmek kellenek, amiket átélhetünk akkor, amikor a céljainkat elértük. Sok gyülekezetben évek telnek el anélkül, hogy ilyen célokat kapnának az emberek. Sokan ezért tétlenek és passzívak – de ez nem az ő hibájuk!

Kritizálj négyszemközt, dícsérj és bátoríts nyilvánosan! Fordítva csak az csinálja, aki figyelmetlen, érzéketlen vagy szándékosan akarja maga alá nyomni a másikat.