Hét perces szülők

/0 Hozzászólások/in /by

VENDÉGPOSZT: Schlakker Eszter írása

Nem tudom pontosan hogyan számolta ki Dr. Zacher Gábor, de a szám ijesztő: hét perc. Átlagosan  ennyi időt szánnak ma a szülők a gyermekeikre naponta. Persze ebbe nem számít bele a „Megírtad már a házidat?” „Rakj rendet!” „Kész a vacsora!”. Csak az az idő számít, amit tényleg a gyerekre figyeléssel töltünk. Amikor beszélgetünk vele, meghallgatjuk, és persze tényleg oda is figyelünk rá! Kérdezünk, tanácsolunk, érzéseket közvetítünk, ránézünk, rámosolygunk, bátorítunk. Játszunk vele, vagy mesét olvasunk neki, valamit együtt csinálunk, amit amúgy nem muszáj.

Szomorúan hallom, hogy egyre kevesebb kisgyereknek mesélnek otthon lefekvés előtt – csak csodálkozunk azon, hogy egyre kevesebben szeretnek olvasni, többek között emiatt. A tévé a bébiszitter. Aztán amikor nagyobb a gyerek, már nézi a saját tévéjét, vagy a számítógépét. Már a filmezés sem családi tevékenység. Sőt, nemrég találkoztam egy kérdőívvel, ami arra volt kíváncsi, hogy hetente hányszor étkezik együtt a család. És valóban, egyre kevesebb a közös étkezés. A közös hétvégi programok és a kirándulás is kezd kimenni a divatból. Pedig az eddig felsorolt tevékenységek mind azért fontosak, hogy beszélgessünk, megismerjük egymást, kifejezzük a szeretetünket, neveljük a gyerekeket, értékeket közvetítsünk…

Ha ezek a csatornák megszűnnek, vagy csak hét percre korlátozódnak, akkor miért csodálkozunk, hogy a felnövő generáció olyan amilyen: felszínes, éretlen, neveletlen, önállótlan… Ezeket gondoljuk róluk. Pedig mitől lenne más? Elvárjuk, hogy meghallgassanak minket, hogy változzanak, azt tegyék, amit mi szeretnénk, de közben mi sem hallgatjuk meg őket, mi sem változunk. Nem vagyunk hitelesek. És ha nem vagyunk hitelesek, nem fognak minket tisztelni!

Nem egyszerű ebben a pörgő világban időt szakítani a gyerekekre. Mert ott a társunk, a munka, az iskola, a házimunka, a gyülekezet, a szabadidős tevékenység, a barátok, a nagycsalád, a politika, a hobbi, a kert, az online életünk, egyéb kötelezettségek… A gyerek is része ennek a hosszú listának, és örülünk, ha el tudjuk látni, gondoskodni a fizikai szükségleteiről, és nem mindig marad energia többre.

Akárhol véleményeket olvasok erről a témáról, hogy csak hét perces szülők vagyunk, mindenki kikéri magának. „Máshol biztosan így van, de nálunk nem!” És természetesen elhiszem nekik. „Viszont nagyon sok családot ismerek, ahol biztosan így van!” Másokat persze tudunk kritizálni. (Tegyük hozzá, hogy sokszor valóban azok a szülők olvassák az ilyen cikkeket, akik tényleg jót akarnak a gyereküknek, és nem azok, akiknek szüksége lenne rá!) Vannak tudatos szülők, vannak még mesélő szülők, vannak ösztönösen törődő szülők, és vannak, akiknek igenis erőfeszítéseket kell tenni, hogy a hét perc összejöjjön!

Keresztény családokban vajon szebb ez a statisztika? Nem tudom. Nem készült ilyen. De ne áltassuk magunkat, lehet, hogy pont ugyanennyi. És hogy vasárnap közösen megy a család istentiszteletre, az sem számít bele a hét percbe!

Szeretnék bocsánatot kérni, ha az írásom első fele nagyon negatívra sikerült! A cikk nem azért született, hogy most jól földbe döngöljük a szülőket! Azért írok erről, mert ez a téma sokat foglalkoztat, mint szülőt, és mint leendő pedagógust. Elgondolkoztatott és megváltoztatta a hozzáállásomat sok területen! Ha csak annyit elértem, hogy mindenki végiggondolta, hogy ő mennyi időt tölt a gyermekével, már megérte. Mert mindig van olyan terület, ahol lehet fejlődni. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, ha valamit nem tudunk megtenni (például együtt enni a gyerekekkel, ha későig dolgozunk), de ha csak egy picit növeljük a napi hét percet, már rengeteget tettünk a felnövő generációért! (Nem tudom, hogy a mi családunkban pontosan hány perc jut a gyerekekre, nem hiszem, hogy ki tudnám számolni. Sok mindentől függ. Például pozitívba viszi a mérleget, hogy mi itthon dolgozunk, így itt vagyunk a gyerekeknek, és szabadabban van időnk a beszélgetésre. Negatívba megy amiatt például, hogy ők már kamaszok, és kezdik élni a saját kis életüket. Mégis, tudatosan igyekszünk „minőségi időt” tölteni velük. És ők is igénylik!)

És akkor néhány saját tapasztalat, mire figyeljünk oda, mi mindennel lehet növelni a perceket:

  • Amikor a gyerek hazajön, (vagy mi érünk haza), és mesél az iskoláról, figyelmesen hallgassuk végig. Sokszor azért nem mondanak többet, mert úgy érzik, nem ott jár a figyelmünk. Hányszor előfordult, hogy fontos dolgok kiestek, pedig mondta, de én elfelejtettem, mert nem figyeltem igazán!
  • Igyekezzünk naponta legalább egyszer együtt étkezni. Van, akinél ez reggeli, ebéd kevés helyen jön össze (munka, napközi), a leggyakoribb a közös vacsora. Nem szeretem a mondást, hogy magyar ember evés közben nem beszél. Csak azt, hogy teli szájjal nem, de az alap :-) Tehát beszélgessünk!
  • Játszunk együtt! Kicsikkel könnyebb, mert ők imádnak játszani. Itt inkább nekünk kell erőt venni magunkon, hogy az ő gyermeki játékaikra időt szakítsunk. Mert nem értelmetlenek ezek! A nagyokkal társasozzunk! Szülő is gyerek is élvezi, és még fejleszti is őket (meg minket is)! Akár számítógépes játékot is játszhatunk közösen. Ezek nem csak a közös időtöltés és a kikapcsolódás miatt hasznosak, hanem ezeken keresztül is mutathatunk értékeket, nevelhetünk, példát mutathatunk, és persze alapot adhatnak egy-egy jó beszélgetéshez!
  • Kérdezzünk is! De ne csak a jegyekről! Barátokról, eseményekről, érzésekről. Vannak, akik nehezebben nyílnak meg (szülők is és gyerekek is), de az érzésekkel való megbirkózást is tőlünk tanulják. Sokszor az igazi mondanivalójuk ott van a sorok között! Egy kis félelem vagy bizonytalanság, csalódottság, apró öröm, egy titkos szerelem, egy pikkelő tanár, vagy elvesztett barát. Megmondhatjuk nekik, ha rossz kedvünk van, ha nehéz napunk volt, beismerhetjük a hibáinkat, és persze ugyanígy elmondhatjuk az örömünket, ünnepelhetünk együtt.
  • Nézzünk együtt filmeket! Gyerekkorom meghatározó élménye, hogy az esti filmeket együtt néztük, és apukámmal sokat beszélgettünk róluk. Mozi után is. Elmondta a véleményét, kérdezhettem. Sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből! Olyan erkölcsi, társadalmi, kulturális vagy egyéb témák jöttek elő, amik egy hétköznapi beszélgetésben sosem jöttek volna fel! Mi a lányommal szoktunk „csajos” filmezéseket tartani. Ilyenkor vagy ő mutat nekem egy filmet, amit ő szeret, vagy én szedek elő egy régi kedvencet, vagy együtt nézünk meg valami újdonságot. A lényeg, hogy lásson értékes filmeket is (klasszikusokat), beszélgessünk arról is, ami éppen a köztudatban van, legyen véleménye, tanulja meg értékelni, átgondolni a látottakat! (Most indult el a Hollywoodi Prédikációk oldalunk, ami rengeteg kérdést és témát ad segítségül az ilyen közös filmezés utáni családi beszélgetésekhez is.)
  • Szervezzünk családi programokat! Kirándulás, séta a városban (a Balaton parton), valamilyen kulturális esemény, kiállítás -, könyvtárlátogatás, sportolás. Bármi, ahol lehetőség nyílik a beszélgetésre. Akár ott, akár odafelé, akár visszaúton.
  • Ha sokat internetezik a gyerek, akkor arról is beszélgessünk! Kikkel beszélget? Milyen klassz videókat látott? Milyen zenéket szeret ott hallgatni? Látott-e olyasmit, ami megdöbbentette? És amit nem tud hova tenni? Tanult-e valami érdekeset? Milyen témákban szokott böngészni, milyen oldalakat látogat rendszeresen? stb. (Attól, hogy nem értünk hozzá, még ugyanúgy kérdezhetünk!)

Liberális vagyok…

/0 Hozzászólások/in /by

Vannak olyan szavaink, amiket hajlamosak vagyunk felcímkézni vagy beskatulyázni, és ha valaki használja, akkor nem csak a kifejezést, de a használóját is bedobjuk ugyanabba a fiókba. Néhány ilyen kifejezés mintha egyenesen szitokszóvá vált volna – nem csak a közbeszédben, de a keresztény közgondolkodásban és a gyülekezeti életben is.

Szerintem az egyik ilyen szó a liberalizmus.

Sokan a liberális kereszténységet gondolkodás nélkül a bűnnel, a világiassággal, az erkölcstelenséggel, a hitetlenséggel azonosítják. Ahogy a közéletben a libsi egyenlő az SZDSZ-szel, és annak a politikai múltjával. A liberális keresztény rosszabb, mint a nem liberális. Ha ellenpólusokat kellene keresni rá, akkor a liberális keresztény ellentéte teológiai értelemben a konzervatív, kegyességi szempontból pedig az evangéliumi vagy kicsit radikálisabban a karizmatikus. És a legtöbben gondolkodás nélkül rávágják: igen, ez mind jobb, mint a liberális.

Attól félek, hogy ez erős leegyszerűsítése vagy lebutítása a kifejezésnek, ami rengeteg felesleges falat és ellenségeskedést épít az egyházban, a Krisztusban megváltott testvérek között, vagy a társadalomban, a lakóközösségekben de akár a családokban is. Teljesen feleslegesen. Én ugyanis egyszerre érzem magam liberálisnak, konzervatívnak, evangéliuminak és karizmatikusnak – attól függően, hogy az adott kifejezéseket épp milyen összefüggésben használom.

De maradjunk most csak a liberalizmusnál – és a keresztény vonatkozásoknál.

A liberális legegyszerűbb „fordításban” szabadelvűséget jelent. A szabadelvű azt jelenti, hogy a legmagasabb cél az egyén szabadsága. Nézzünk ennek csak két olyan értelmezését, ami nem biztos, hogy eszünkbe jut azonnal:

– az egyén szabadsága az egyén akaratának szabadságát is jelentheti. Azt a szabad akaratot, ami lehetővé teszi, hogy Isten követését önként válasszuk. Ha ilyen értelemben használom a szót, akkor bizony Isten is liberális, és bennünket is annak teremtett. (Most anélkül,hogy belemennénk a szabad akarat teológiai vitájába…)

– a liberalizmusnak, mint társadalmi-politikai ideológiának az egyik legelső és legnagyobb „vívmánya” a vallásszabadság meghirdetése és biztosítása. És akkor definiáljunk: a vallásszabadság a szabad vallásgyakorlást, vagyis azt az alapvető emberi jogot jelenti, mely szerint az embereknek nemcsak megengedett a hitük szerinti vallásgyakorlása, hanem ezek hirdetését is szabadon gyakorolhatják (amennyiben az mások személyiségi vagy egyéb jogait nem sérti). Tágabb értelemben a vallások és bizonyos (a fenti alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó) világnézetek (beleértve akár az ateizmust is) egyformán hirdethető, képviselhető és az állam szempontjából egyforma elbírálásban részesülő, főként megengedő állapotát értik. (Wikipédia)

Hol hibás, és főleg hol negatív vagy „bűnös” ez a meghatározás? Ha ragaszkodunk a vallásszabadsághoz, akkor liberálisak vagyunk.

Liberális demokráciában élünk – és ehhez ragaszkodunk is. Mert ez azt jelenti, hogy az állampolgárok szabadon választhatnak a képviseletükért egymással igazságos szabályok által, egyenrangúan versengő pártok között. Ahol ez sérül, ott a demokrácia populista és autoriter (diktatórikus) irányba mozdul el. Márpedig ezt nem akarjuk. Mert demokratikus értelemben is liberálisok vagyunk.

A gazdasági liberalizmus a magántulajdon elismerésén és védelmén, valamint az egyének által kötött szerződéseinek tiszteletben tartásán alapul. Ha ezt mi is így gondoljuk – márpedig így gondoljuk! – akkor ebből a szempontból is liberálisok vagyunk.

A kulturális liberalizmus a lelkiismeret és az életmód szabadságára utal, arra, hogy jogunk van kifejezni a gondolatainkat és érzéseinket, és majd mások eldöntik, hogy tetszik-e nekik vagy sem. De abban, hogy mást gondoljunk, mint ők, nem akadályoznak bennünket. Vajon Isten ezt bármilyen módon ellenezné? Megtiltotta a kísértőnek, hogy kísértsen? Nem. Lehetetlenné tette, hogy Ádám a helytelent válassza? Nem. Akkor sem, ha azzal rosszat tett magának (sőt, az utódainak is).

Lehet, hogy Isten sokkal liberálisabb, mint ahogy mi gondoljuk…

De nézzük akkor a saját dolgainkat kicsit mélyebben is.

A liberális teológia talán legismertebb megnyilvánulása a Biblia értelmezésével kapcsolatos. Mit jelent a liberális bibliaértelmezés, a bibliakritika? Sok hívő szemében ez is a Sátán találmánya. Pedig ha nem szó szerint értelmezzük a Szentírást (arról már nem is beszélve, hogy a saját nyelvünkön lévő fordítást azonosítjuk Isten szó szerinti kijelentésével), hanem elkezdjük „tudományosan” is vizsgálni, ha lefordítjuk, elemezzük, kontextusba ágyazzuk, történelmi hátteret keresünk hozzá – hogy egyáltalán megértsük és helyesen értsük, akkor tulajdonképpen „kicsiben” máris bibliakritikát alkalmazunk. Márpedig enélkül értelmezni az Igét felelőtlenség. Ilyen értelemben liberálisok vagyunk.

Ha megkérdőjelezzük, esetleg meg is változtatjuk azokat a sokszor sok száz vagy akár ezer éves kegyességi tradíciókat vagy intézményi struktúrákat, amelyek az egyházak és felekezetek működését, szolgálatát, liturgiáját vagy akár az elvárt öltözködési és viselkedési szokásokat jellemzik, akkor megint liberálisok vagyunk. De legalábbis progresszívek.

Természetesen van egészséges liberalizmus, és van szélsőséges. Ugyanúgy, ahogy a konzervativizmus is lehet hasznos és káros egyaránt – attól függ, hogy mire és milyen összefüggésben használjuk. A liberalizmus „igeverse” egyszerre mutatja meg a lehetőségét és a határait: „Mindent szabad nékem – de nem minden használ…” Amíg használ, addig a lehetek jó értelemben liberális. Amikor a saját önző szabadságvágyam már nem használ, sem nekem, sem másoknak, amikor már nem építi az Istennel való kapcsolatot, amikor akár csak egyetlen embernek is árt, akkor azt inkább hívom bűnnek, mint rossz értelembe vett liberalizmusnak. Csak hogy ne keverjük a fogalmakat.

De hogy még véletlenül se értsük félre: ez a cikk nem a liberalizmus dicsőítése! Még csak nem is a liberális teológiáról, filozófiáról vagy demokráciáról szól. A liberalizmus csak egy példa, amelyen keresztül azt akartam szemléltetni, mennyire elszoktunk a gondolkodástól, az egymás iránti tisztelet megadásáról, a jóhiszeműségről, a valóság és az egymás megismerésének és meghallgatásának igényességéről, és sokszor mi is csak árkokat ásunk, amelyek egymástól elválasztanak, ahelyett, hogy mindig a hidakat keresnénk egymás felé. És szerintem ez nagyobb bűn, és még nagyobb veszteség, mint amire a liberalizmus önmagában bármikor képes lesz.

A 11. parancsolat: soha ne címkézd a te felebarátodat, inkább hallgasd meg, ismerd meg, fogadd el, szeresd és szolgáld őt!

Hollywood a szószéken

/0 Hozzászólások/in /by

church_movieAmikor Jézus tanított, leggyakrabban példázatokat használt – történeteket, életképeket, szituációkat. Tudta, hogy így sokkal könnyebb megérteni az igazán fontos üzeneteket.

A filmek mai példázatok – jól ismertek, könnyen megérthetők és átérezhetők, és “kéznél vannak”. Mindannyian nézünk filmeket – de ritkán gondolkodunk el az üzenetükön, az általuk felvetett élethelyzeteken, ritkán keressük meg a tanulságait. És talán még ritkábban beszélgetünk róluk – mert a filmezés a legtöbb ember számára magányos kikapcsolódás. Nekünk azonban eszközzé válhat a kezünkben, olyan eszközzé, amely hasznos illusztrációja lehet az evangélium üzenetének, és amely segíthet kapcsolatokat kialakítani, közösséget építeni a körülöttünk élőkkel.

Hogyan?

1.) Egy-egy jelenetet kiválasztva és levetítve az igehirdetéseket látványosan illusztrálhatjuk. Ez a látogatókban nagyon pozitív benyomást kelt, mert világossá teszi számukra, hogy a gyülekezet halad a korral, aktuális és naprakész módon és tartalommal szólítja meg a hallgatóit.

2.) Kiscsoportokban, házicsoportokban – közösségépítésre. Nagyszerű beszélgetések, kötetlen esték tölthetők el egy-egy film közös megnézésével, és utána az átbeszélésével. A filmekhez készült segédanyagok alapján nagyon egyszerű az ilyen kiscsoportos beszélgetések levezetése – amelyek egyaránt lehetnek nyitott előszobái a gyülekezetnek, vagy éppen a bibliai és teológiai üzenetek mai alkalmazásának felütései.

3.) Ifjúsági alkalmakon a fiatalokat talán éppen a filmek által lehet a legjobban “megfogni” – felkelti a kíváncsiságukat, leköti az érdeklődésüket, és kifejezetten vonzónak fogják tartani, ha a bibliai igazságokat vagy az őket érintő témákat általuk is ismert filmek alapján dolgozhatják fel.

4.) Filmes evangélizációkon – ami a misszió egy új, kifejezetten posztmodern formája. A film levetítése után arról egy rövid evangélizációs előadást tarthatunk, majd meghívhatjuk a látogatókat a gyülekezetbe, vagy valamilyen utógondozó csoportba. Nagyon hatékony missziós forma, amelynek egyre nagyobb a szerepe a kultúraközeli, evangélizációs szemléletű gyülekezetek életében.

5.) A mai emberek rengeteget tévéznek-filmeznek, ami alapvetően “magányos” kikapcsolódási forma. Ha azonban felkészülünk a filmekből, és együtt mozizunk, alkalmat teremthetünk a filmek közös feldolgozásához, a sokszor egyébként is ritka, tartalmas családi beszélgetések megszületéséhez.

6.) Megtehetjük, hogy kiválasztunk egy filmet, amelyet a gyülekezet egy vasárnap délután közösen megnézhet, és a következő héten a közös filmélményt felhasználva prédikálhatunk egy olyan témáról, amelyet a film bemutatott. A közös filmélmény a tanításunk közös kiindulási pontjává válhat.

7.) A személyes evangélizáció egy speciális formája lehet, hogy a filmet otthon, a barátaink, szomszédaink, iskola- vagy munkatársaink meghívásával nézünk meg, majd a segédanyagokat felhasználva egy tartalmas beszélgetésben könnyedén szóba tudjuk hozni az evangélium üzenetét is.

8.) A filmek bizonyos jeleneteit felhasználva hittanórákon, iskolai foglalkozásokon is a fiatalok számára izgalmas és érdekes beszélgetéseket kezdeményezhetünk. A filmek segítségével színesíthetjük a tananyagok esetenkénti szárazságát, és meglephetjük tanítványainkat – egészen biztosan értékelni fogják!

9.) Ha a gyülekezetnek van hírlevele vagy újsága, rendszeresen bemutathat egy-egy filmet, amelyet a moziban vagy a tévében láthatnak az olvasóink, de akár a gyülekezetből is ki lehet “kölcsönözni”. Ezzel megtaníthatjuk, hogyan lehet eljutni a filmek megnézésétől az üzenet megértéséig, majd azon keresztül akár a bibliai igazságokig. Az általunk biztosított segédanyagok alapján könnyű lesz ilyen cikkekei is írni!

És csak egy jelzés a végére: jövőhét végén startol az APCSEL29 új oldala, a Hollywoodi prédikációk. Nyitáskor 250 mozifilmhez lesznek beszélgetésindító kérdések és cikkek, tanulmányok, a régi klasszikusoktól a 2014-es mozifilmekig, amit azután hetente fogunk bővíteni, és természetesen annak is utánajártunk, hogy jelenleg milyen törvényi szabályozás vonatkozik a gyülekezeti filmklubokra és filmvetítésekre.

Amit a gyülekezeti vezetők a startupoktól tanulhatnak 2. rész

/5 hozzászólás/in /by

Folytatom a tegnapi írást – ha nem olvastad volna, az első részhez kattints ide!
És természetesen szívesen veszem, ha van véleményed, hozzászólásod!

6. Hierarchia helyett munkaközösség

Nekem még volt olyan tanárom a teológián, aki azt tanította, hogy a lelkésznek ne legyen barátja a saját gyülekezetében, és ne engedje még a fiataloknak se, hogy tegezzék. Más órán pedig azt mondták, nem kell mindent a gyülekezeti tagoknak elmondani, mert úgyse tudnának mit kezdeni vele, nem is rájuk tartozik. (Nem egyházfegyelmi ügyekről volt szó, hanem bibliaértelmezésről!)

Az egyházban a közvetlen és kötetlen közösséget és munkamorált két tényező akadályozza leggyakrabban. Az egyik a lelkész ragaszkodása a hierarchiához, a másik pedig a gyülekezet (általában idősebb tagjainak) kapaszkodása a régi korok „nagytiszteletű” világához.

Félreértés ne essék: a közvetlen és kötetlen közösség nem jelent egyben tiszteletlenséget is. Különösen nem 2014-ben! A startupokra sehol nem jellemző, hogy a főnök külön irodában ücsörög, ahová csak a titkárnőjén keresztül lehet bejelentkezni, inkább arra törekednek a vezetők, hogy bárki számára elérhetők legyenek, hogy ne kelljen félnie senkinek kritikát vagy alternatív megoldásokat javasolni, mert a vállalkozás a „miénk”, és a célokat csak együtt tudjuk elérni. Ez egy teljesen más „munkahelyi” légkört eredményez, ahol a bizalom, az őszinteség, a kezdeményezés, a bátorítás a jellemző. Nagy szükség lenne erre a légkörre a presbiteri tanácskozásokon éppúgy, mint az istentiszteletek előtt és után.

7. Technológia

Az egyházra sajnos nagyon jellemző a saját korától, és így a kortársaitól való le- és elmaradás. Ennek az oka az a nagyon téves teológiai gondolat, hogy a korunkkal való lépéstartás az elvilágiasodás jele – pedig meg kellene tanulni végre, hogy Istennek soha nem a technológiával vagy a kultúrával van a baja, hanem a bűnnel.

Ma olyan korban élünk, ahol egy tizenkét éves általános iskolás srác poénból iPhone alkalmazásokat készít Justin Beiber levadászásából, és több pénzt keres vele, mint a szülei, vagy amikor a youtube legnézettebb videósa egy tinédzser, aki videókat tölt fel arról, hogy ő hogyan játszik számítógépes játékokkal, és 24 millió rendszeres nézője van, amiért a youtube két milliárd forintnyi jutalékot fizet neki a saját hirdetési bevételeiből!

Tudomásul kell vennünk, hogy az X, Y és Z generáció tagjai (vagyis gyakorlatilag 30 alatt mindenki) már ugyanolyan természetesen használják a technológiát, mint az idősebbek a tollat és ceruzát. Ma az embereket nem lehet elérni postai levelekkel, fénymásolt A4-es „plakátokkal”. Ha az egyház nem érti és nem használja azt a technológiát, ami ma mindenütt körbevesz bennünket, akkor egyre kevésbé lesz képes elérni a kortársakat a világ legfontosabb üzenetével!

8. Formalitások helyett hatékonyság

Ez a startupok egyik legnagyobb erőforrása. Nem pazarolják az idejüket, a pénzüket, az erőforrásaikat tartalom és cél nélküli formaságokra. Az egyház még mindig rengeteg dolgot végez olyan módon, amit ma másképpen sokkal hatékonyabban is lehetne csinálni. Sőt, sokan teológiát gyártanak abból, hogy a hatékonyság is bűn, amire semmi szükség nincsen, inkább imádkozzunk! Hadd mondjam: amikor a tálentumokat megduplázzák, az hatékonyság, amelyik szolga nem hatékony, az mehet a pokolba! Nem számít, hányan térnek meg a gyülekezetben, az életem vagy szolgálatom nyomán?! Hogy a fenébe ne számítana, már elnézést, de ugyan hol máshol térjenek meg az emberek Krisztushoz, ha nem az egyházban?! Vagy nem ez lenne az elhívásunk, nem ez a feladatunk?! A hatékonyság azt jelenti, hogy vannak konkrét, inspiráló és mérhető céljaim, amelyek eléréséért felelősséget vállalok, és mindent megteszek azért, hogy azokat el is érjem. Ha pedig nem megy, akkor addig javítok a hozzáállásomon, a módszereimen, a munkámon, míg el nem érem – mert nem mindegy, hogy mi lesz a végeredmény!

Az egyház nagyon-nagyon el van kényelmesedve, és sokkal inkább foglalkozik a saját igényeinek kiszolgálásával, mint az elveszettek megmentésével. Egy olyan korban és világban, amelyben egyre nagyobb az elvallástalanodás, és állítólag egyre közelebb a vég, nem lenne szükségünk végre egy nagyon komoly teljesítménymaximalizálásra?! Elvégre az embertársaink örök élete van ránk bízva!

9. Ne legyél templomi pojáca!

Bocsánat, ha erős a megfogalmazás, csak követem az eredeti cikk felsorolását – ott „céges pojáca” szerepel.

Nekünk is vannak „céges” pólóink és bögréink, és mi is tudjuk nyomni a marketing rizsát. Ahogy az üzleti életben sem jön be ez a nyomulós és erőltetett önreklámozás, úgy a keresztény változata is inkább csak elriasztja a nem keresztényeket. Tehát nem biztos, hogy akkor leszünk igazi hívők, ha hatalmas „Jézus szeret” emblémás pólóban megyünk el az osztálytalálkozónkra vagy a szülői értekezletre, ha minden baráti beszélgetést imádsággal akarunk kezdeni, és nem tudunk úgy három mondatot elmondani, hogy közben ne említenénk meg a Szent Szellemet.

Van egy régi anekdota, miszerint a vasárnapi iskolai tanító megkérdi húsvétkor az ovisokat, hogy találják ki, kire gondol: hosszú füle van, puha bundája, húsvétkor tojásokat hoz, szereti a répát… – mire az egyik kis srác jelentkezik, hogy „ez pont olyan, mintha egy nyuszi lenne, de a helyes válasz biztosan az, hogy Jézus Krisztus!”

Na ezt értem én templomi pojácáskodáson – erre nincs szüksége senkinek! Lehet egy-egy jó beszélgetés vége személyes bizonyságtétel – de nem attól leszünk keresztények, hogy bármit kérdeznek tőlünk, arra mindig minden esetben Jézus lesz a válasz!

10. Végül: csinálj jó hangulatot!

Fiatalokat kérdeztek meg arról, mi jut eszükbe a vasárnapi istentiszteletekről. Ilyeneket mondtak: sötét van, hideg, csöndbe kell lenni, nem lehet beszélgetni, unalmas, mindig ránk szólnak, viselkedni kell, szigorúság van, senki nem mosolyog, alig várjuk, hogy vége legyen. Aztán megkérdezték, hogy mi jut eszükbe a szombat estéről. Azt mondták, hogy barátok, jó kedv, melegség, dinamizmus, jól érezzük magunkat, alig várjuk, hogy szombat legyen.

Oké, ez nyilván végletes. Mindenestre ha a gyülekezet légköre nem befogadó, nem meleg, vidám, reményt adó, dinamikus, ha a gyülekezetben csak viselkedni kell, ráadásul egészen másképp, mint azon kívül, vagy ahogy természetesen viselkednénk, ne csodálkozzunk, hogy nem vágynak oda nem csak a kívülállók, de sokszor a gyülekezeti tagok sem.

A startupokra az jellemző, hogy a kollégák egyben barátok is, összeolvad a munka és a szabadidő, de ez nem is számít, mert a munka számukra a szenvedélyük, és nagyon jól érzik magukat a kollégáikkal. Valaki egyszer azt mondta, nálunk a „testvér” az, akit nem tudsz másképp megszólítani. Mert még a nevét sem tudod.

Annyira más és jó lenne, ha a testvérek barátok is lennének, ha a gyülekezeti élet és a szolgálat a szenvedélyünk lenne, ha nem csak vasárnaponként találkoznánk, hanem valódi életközösségünk lenne egymással. Szerintem az első gyülekezetek ilyenek voltak. És azt tapasztaltam, hogy az ilyen gyülekezetekbe ma is nagyon könnyen otthonra találnak azok is, akik korábban sosem jártak templomba.

Hát ennyi jutott eszembe a cikkről. Remélem senki nem fog leiratkozni a levelező listánkról amiatt, hogy néhol talán élesen fogalmaztam. És ha van, szívesen várom a hozzászólásokat – beszélgessünk ezekről a dolgokról!

Amit a gyülekezeti vezetők a startupoktól tanulhatnak 1. rész

/0 Hozzászólások/in /by

Tudom, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik, ha a gyülekezeti élet és a gazdaság, a politika vagy a kultúra között húzok párhuzamokat, mondván, hogy az egyház „teljesen más”, pedig ha nyilván nem is mindenben, de sok dologban igenis vannak átfedések, és bizony mi, keresztények is sokat tanulhatunk akár a nem keresztény, nem teológiai törvényszerűségekből, gyakorlatokból és trendekből.

A hvg.hu-n a napokban megjelent egy cikk, amelyben Marc Cuban foglalja össze azt, mi tesz igazán hatékonnyá és sikeressé egy startup vállalkozást. (Hogy ki ő, az ott le van írva – a lényeg, hogy nagyon ért a témához!) Én most az ő tanácsait fogom alkalmazni a gyülekezeti vezetőségekre, presbitériumokra, szolgáló csoportokra, tehát elsősorban az aktív, együtt dolgozó és produktív gyülekezeti „elitre”, a szó legjobb értelmében.

1. Ne akarj pozíciót vagy titulust…

… csak ha van Istentől kapott elhívásod, és szenvedélyes vágy ég a szívedben, hogy szolgáld Istent és a közösségedet! Ne akarj presbiter lenni, mert ez nem életműdíj, ne akarj gyülekezeti tanító lenni, ha nem rajongsz a gyerekekért, mert különben csak megutáltatod velük a vasárnapi iskolát, és ne járj az énekkarba vagy a dicsőítő csapatba biodíszletnek, ha nem tudsz tisztán vagy nem akarsz hangosan énekelni.

Már csak azért se, mert lehet, hogy így elfoglalod a helyet valaki olyan elől, akinek az elhívása és a szenvedélyes vágya is megvan!

2. Olyanokkal dolgozz és szolgálj együtt, akik imádják, amit csinálnak!

Ez kicsit hasonlít az előbbire: azok foglalkozzanak a gyerekekkel, akik imádják a gyerekeket, és egész héten a vasárnapi iskola vagy a hittan jár az eszükbe. Azok énekeljenek, akik tudnak és imádnak énekelni. Az látogassa az időseket, aki nagyon jól érzi magát velük. Az kezelje a gyülekezeti honlapot, aki azon kívül már húsz saját honlapot is készített, és annyira kocka, hogy a vajaskenyeret is egérrel keni meg.

A vezetők egyik legfontosabb feladata és felelőssége mindig az, hogy felismerjék, miben jók azok, akik rájuk vannak bízva, és megnyissák az ajtókat előttük, hogy kiteljesedhessenek.

3. Az értékesítés a kulcsa mindennek.

Keresztény szempontból az értékesítés a misszió. Sokszor idéztem Spurgeont: ha egy gyülekezet minden mást csinál, de nem hirdeti az evangéliumot, akkor nem Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében, hanem a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.

Bármit tesz egy gyülekezet, annak csak akkor van létjogosultsága, ha a a végcélja a misszió, vagyis emberek elérése Krisztus evangéliumával. Ezért mindent be lehet vállalni – enélkül semmit nem érdemes!

(És csak egy zárójeles megjegyzés az utolsó mondathoz: szerény véleményem szerint, a „túl világi és modern” missziós formák és eszközök nagyobb része az első, míg sok tradicionális, tipikus egyházi tevékenység inkább a második kategóriába tartozik.)

4. Az erősségekre koncentrálj!

Ez óriási téma, amiben a gyülekezeteknek óriási erőforrásaik vannak még kihasználatlanul, ezért most csak távirati stílusban:

– a legtöbb vezetőnek fogalma sincsen, kinek mi az erőssége – de nem tudják ezt a gyülekezeti tagok sem

– sokan olyan területen szolgálnak, amihez nem értenek, amit nem szeretnek, leggyakrabban azért, mert „nincs más”

– sokan azért passzívak a gyülekezetben, mert a vezetők nem kínálnak nekik olyan munkaterületeket, amik motiválnák őket

– a legtöbb gyülekezet túl sok olyan dolgot csinál, amit nem képes jól csinálni, ahelyett, hogy néhány területen szolgálni, ahol viszont igazán jó

Ezt még sokáig tudnám folytatni, mert sokat foglalkozok ezzel a témával. Ami jó hír: régóta dolgozunk egy olyan rendszeren, ami a gyülekezeteket ezen a területen nagyon komolyan segíteni tudná. Lassan a befejezéséhez érünk, és remélhetőleg még nyár előtt elérhető is lesz!

5. Munkahelyi ösztönzők

Sajnos a gyülekezetek ritkán fejezik ki a megbecsülésüket azok iránt, akik tényleg rengeteget dolgoznak a közösségért. És nem csupán a lelkészről vagy a feleségéről beszélek! Természetesnek vesszük, hogy a szolgálat Istenért van, nem az emberekért – ami nagyjából igaz is, de bizony ki kellene alakítani a megbecsülés kifejezésének kultúráját a gyülekezeti életben is.

DE – ennek ellenére, ahogyan a cégeknél, itt is igaz, hogy bár ezek fontos dolgok, mégis a legnagyobb motivációt a szolgálatra az eredmények adják! Egy sikeres, fejlődő közösséghez fantasztikusan jó érzés tartozni, mert napról-napra átélhetjük, hogy van haszna a fáradozásainknak. Egy olyan gyülekezetben „nem probléma” a meló után is éjszakáig dolgozni, ahol folyamatosan térnek meg az emberek, egyre többen jönnek az istentiszteletekre, és akik eljönnek, egyre nagyobb számban kapcsolódnak be a missziómunkába. Az üres templomok, a fiatalok hiánya, a passzív istentiszteletek, ahol csak közönségként vagyunk jelen, nem közösségként, nem vonzanak senkit.

Teremts élettel teli, dinamikus közösséget – és szívesen fognak jönni az emberek! Tűzz ki konkrét célokat és dolgozzatok együtt az eredményekért, és ha lesznek közös győzelmeitek, hidd el, az emberek nagyon szívesen ajándékozzák Istennek és neked az elkötelezettségüket, mert mindenki szeretne valami jelentős, rajta túl mutató elhívásnak a részese lenni!

Holnap megírom a cikk második részét!

Négy húsvéti kreatív

/2 hozzászólás/in /by

A húsvét, Jézus feltámadásának ünnepe talán a legnagyobb ünnepkör az egyházban, s egyben az egyik legjobb evangélizációs alkalom. Szeretnék segíteni ebben négy plakát kreatívval – és hogy teljesen testre szabható legyen, a layereket tartalmazó PSD fájlokat is le lehet tölteni, így ki lehet egészíteni a saját a időpontokkal, helyszínekkel, szlogenekkel, bármilyen felirattal. A plakátok A4-es formátumban vannak elkészítve, de nyugodtan ki lehet nyomni A3-ban is.

A képek 100%-os A4-es jpg fájlok – akár ezek is vihetők.

A psd fájlok kb. 3-5 mb-osak, alap betűtípusokat használtam, így nem lesz gond velük.

Annyit kérnék csak, hogy aki bármelyiket felhasználja, dobjon egy kommentet a gyülekezet nevével, hogy lássam, van-e értelme ilyen anyagokat is készíteni és közreadni nektek. Természetesen ez nem feltétele a letöltésnek, csak egy kérés :-)

Használjátok bátran!

apcsel29-husvét-04 apcsel29-husvét-01
apcsel29-husvét-02 apcsel29-husvét-03

A psd fájlok letöltési linkjei:

Posztmodern gyülekezet

/9 hozzászólás/in /by

Hogyan néz ki a klasszikus egyházmodell?

A gyülekezet épít egy templomot, általában sokkal nagyobbat, mint amekkorára valójában szüksége lenne, és amit ki tudna használni. Óriási költségekbe veri magát, csak azért, hogy birtokolhasson valamit, (egy ingatlant). Az erőforrásait kövekbe és falakba fekteti. Az életből és a valódi kapcsolatokból kiszakítva szakemberek képeznek a teológiai intézményeikben, és javarészt olyanokból képeznek lelki vezetőket, akik a gimnáziumi padból ülnek át a teológia padjaiba, nagyrészt élet- és munkatapasztalat, valamint megélt emberi és családi kapcsolatok nélkül vagy előtt. Rengeteg időt és szellemi energiát fordítanak az ortodox tanítás csiszolására és őrizgetésére, amelynek a betartását jutalmazzák, a megszegését pedig kárhoztatják. Alapvetően hierarchiára és intézményrendszerre épülő közösségeket építenek, befelé élnek, szubkultúrát alkotnak, és általában statikusak és rugalmatlanok, lassan vagy egyáltalán nem reagálnak a körülöttük zajló változásokra, sőt, ezt inkább erénynek tartják, mint problémának.

A 21. század emberének gondolkodásmódjával, életfelfogásával és elvárásaival, dinamikus egyéni és sokszínű közösségi életével azonban ez az egyházmodell nem igazán kompatibilis.

A mai emberek szkeptikusak minden általános igazsággal és „nagy elbeszéléssel” szemben (amilyen például a Biblia is). Sokkal inkább hallgatnak a barátaikra, mint a megmondó emberekre, a tekintély számukra nem olyan objektív tényezőkből áll, mint a végzettség, szakértelem, elismertség, hírnév, hanem kifejezetten szubjektív elemekből, a személyes benyomásaikból és tapasztalataikból, legfeljebb a közvetlen környezetük véleményéből áll. A szituációk forgatagában élnek, ezért elutasítanak minden konzerv igazságot, számukra nincsenek minden helyzetben ugyanúgy alkalmazható és érvényes megoldások. Fejlett erkölcsi érzékük van, de nem tartják problémának, ha a mindennapi életben át kell lépniük rajta – az egymásnak ellentmondó igazságokat teljesen magától értetődően fel tudják dolgozni. Hatalmas információéhségük van, ugyanakkor bizalmatlanná váltak minden tömegmédium iránt. Napról-napra élnek, hozzászoktak az állandó változásokhoz, és nehezebben tudnak alkalmazkodni az állandósághoz, unalmasnak és egysíkúnak tartják azt. Elutasítják azt, hogy egy-egy szubkultúrába szorítsák őket, sokkal inkább cross-cultural életmódot folytatnak (bocsánat, erre nem igazán tudok magyar kifejezést), vagyis párhuzamosan csapódnak többféle szubkultúrához, de egyikhez sem kötődnek túlságosan mélyen.

A posztmodern gyülekezetek az erőforrásaikat nem épületekbe fektetik, hanem emberekbe. Nem birtokolni akarnak, hanem szolgálni. A lenyűgöző ólomüveg ablakok helyett inkább wifire költenek, a forma helyett a tartalomra koncentrálnak, legyen szó a liturgia leegyszerűsítéséről vagy a prédikáció stílusának megváltozásáról. Pátosz helyett hatékonyságra törekednek.

Az istentisztelet számukra nem kivonulás a hétköznapokból egy csöndes, világtól védett helyre, hanem az evangélium beárasztása a hétköznapok forgatagába, oda, ahol az emberek élik a mindennapjaikat. Számukra az imádkozásra vagy az igehirdetésre éppúgy megfelel a nappali szoba, a McDonalds étterem, egy kávézó vagy pub, a városi park vagy a játszótér, mint a templom – ugyanazzal a természetességgel teszik meg ugyanazt, amit a klasszikus egyházak tagjai vasárnaponként a templomban csinálnak. A szertartásokon való passzív hallgatás helyett részt vesznek felebarátaik mindennapjaiban, és beszélgetnek, segítenek, szolgálnak. Ahelyett, hogy egyetlen lelkipásztor vasárnapi prédikációját hallgatnák hetente egy alkalommal, amely mivel egyszerre akar megszólítani minden korosztályt, hívőt és nem hívőt, a gyülekezet teljesen eltérő élethelyzetben lévő tagjait, mindig felszínes és közhelyes lesz, inkább megkeresik az interneten azokat a tanításokat és üzeneteket, amelyek őket érdeklik és érintik, és nem heti egy prédikációt, hanem akár naponta többet is meghallgatnak. A misszió pedig számukra nem valamiféle intézményesített tevékenység, hanem a saját barátaik és ismerőseik megsegítése. Nem osztogatnak traktátusokat az utcán vadidegeneknek, inkább azokkal törődnek, akiket amúgy is ismernek.

A posztmodern gyülekezetekben nem prédikálnak az emberek feje fölött kilométerekre lévő, betarthatatlan ideálokról, hanem egyszerű szavakkal, de nagyon gyakorlatias módon a mindennapok keresztény megélésében próbálnak segíteni. A hangsúly a dogmákról áttolódik a gyakorlati teológia felé. És ha valaki másképp gondolkodik bizonyos hitigazságokról, attól még ugyanolyan testvérként tekintenek rá, és a különbözőségek helyett inkább azt tartják számon, amiben egyetértenek.

Mivel magam is voltam ilyen posztmodern gyülekezetnek a tagja, építője, a személyes tapasztalatom is az, hogy az ilyen közösségekben sokkal nagyobb a lelki éhség és igényesség, mint a tradicionális egyházakban. Az ilyen közösséget a tagjai megbecsülik és támogatják. Meglepően komoly áldozatokat készek hozni, anyagiakban, időben, önkéntes munkában. Ráadásul a megszokás és közömbösség helyett sokkal jellemzőbb az öröm, a lelkesedés, a motiváltság.

Ez a szembeállítás természetesen nem felekezetekről szól, mert minden felekezetben vannak tradicionális és dinamikus, általam most „posztmodernnek” nevezett gyülekezetek. Az első fókuszában inkább a megőrzés áll – a régi tradíciók, a gyökerek és az abba belegyökerezett egyháztagok megőrzése. Nincs ezzel baj. De nagy szükség van a „másik fajta” közösségre is, amelynek a fókuszában az elérés áll – az Istentől egyre jobban távolodó emberek elérése, akiktől a hagyományos egyház már túlságosan messze elmaradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

* A posztmodern jelzőt most kissé szabadon használtam, tudom, hogy már túl vagyunk rajta… :-)