A tanulni akarás nagy titka

Hamarosan elkészül a Kreatív Tanítás tréninganyagunk – és egy teljesen új struktúrában, külön webáruházban fogjuk elérhetővé tenni a régebbi, és a befejezés illetve fejlesztés alatt álló 4-5 új tréninganyagunkkal együtt. De addig is a tanulással kapcsolatban hadd osszak meg egy fontos gondolatot azoknak, akik tanítanak – legyen szó akár tanítói igehirdetésről vagy bibliaóráról, vasárnapi iskoláról, hittanról, nyelvtanulásról vagy akár az iskolai oktatásról. Mert ez az alapelv mindenkire egyformán érvényes, aki tanulni akar, éppen ezért ezzel minden tanítónak tisztában kell lennie.

A tanítás során talán a legnehezebb feladatunk a tanulni akarás felébresztése és fenntartása. Mindennemű oktatás legáltalánosabb problémája, hogy a tanulót nem érdekli (eléggé), amit meg kellene tanulnia. Testben ugyan ott van az istentiszteleten, a bibliakörön vagy az osztályteremben, de közben teljesen máson jár az esze, a „tananyag” nem érdekli, a tanulási folyamatban passzív és inaktív, hiányzik belőle a lelkesedés, és természetesen mindezek negatív hatással vannak az eredményeire is. Nem figyel, ezért nem érti meg, nem dolgozza fel, és így nem is tudja majd alkalmazni sem a tanultakat. A sor végén pedig csodálkozunk azon, hogy 8-12 év angol tanulás után sem tud valaki egy mondatot összerakni, az ötös matekost simán becsapják a bolti pénztárnál, vagy az évtizedek óta igehirdetéseket hallgató presbiter alapvető bibliai igazságokkal nincsen tisztában.

Mennyire más az, amikor valakit annyira lelkesít a tanulás, hogy teljesen magától, önkéntesen, a tanított dolgokat autodidakta módon kiegészítve veti bele magát a tanulásba, és nem csak a kötelező házi feladatokat végzi el, hanem gyakorol, mert élvezi tanulást, és lelkesíti az, amit tanulhat. Én nagyon sok mindent tanultam így az életem során, a nagyszerű tanárok tanításait autodidakta módon kiegészítve: archeológiát, mikrobiológiát, nyelveket, teológiát, üzleti tudományokat, programozást. Szó szerint könyvek százait olvastam el és jegyzeteltem ki, és mindig nagyon tudtam lelkesedni azért, amibe éppen beleástam magam. Ha érdekelt, amit épp tanultam, akkor kerestem és kutattam, időt, munkát, akár pénzt is áldoztam rá. És megtörtént, hogy írnom kellett egy három oldalas összefoglalót egy ilyen engem érdeklő témából, és ahelyett, hogy mint mindenki más, összedobtam volna egy délután alatt, inkább három hónapig dolgoztam vele, és a három helyett hatvan oldalt írtam, amit aztán diplomamunkaként is elfogadhatónak értékelt a tanárom. Mert érdekelt, mert lelkesített, mert motivált, hogy tanulhattam.

És ezzel el is érkeztünk minden tanító talán legnagyobb kérdéséhez: mi kell ahhoz, hogy motiválni tudjunk valakit a tanulásra?

Sokféle választ lehet adni erre. Minden bizonnyal nagyon sokat számít a motiváló tananyag és fontosak a kreatív tanítási módszerek is. Lényeges a tanító személyisége és hozzáállása, akár a tanítandó dolgokhoz, akár a tanulókhoz. De van valami, ami talán még ezeknél is sokkal fontosabb – és szerintem éppen ez kopott el az iskolai oktatásból egészen biztosan, de sokszor talán a gyülekezeti tanításból is.

Ez pedig a lelkesítő és motiváló cél. Ugyanis senki nem szeret tanulni önmagáért a tanulásért! Nem szeretünk tanulni csak azért, mert tanulni kell. Azt szokták mondani, hogy semmit nem szeretünk megtanulni,ami kötelező. És ebben nagy igazság van, a legtöbb mai oktatási modell (és sajnos tanár) ugyanis a legfontosabb dolgot fejeltette már el: hogy a tanulás soha nem cél, hanem mindig csak eszköz! Eszköze valaminek, amit a megtanult ismereteken és készségeken keresztül el tudunk érni. Sokszor azért megy nehezen a tanulás, mert nem látjuk értelmét annak, ami  miatt tanulunk. Az a diploma, ami úgysem segít bennünket jó munkához, nem lelkesít. Az a bibliaismeret, aminek nincsen érezhető és tapasztalható hatása a hétköznapjainkra, a családi állapotunkra vagy a munkánkra, nem lelkesít. Azok a tanórák, akár hittanórák, amin olyan dolgokat kell megtanulnunk, amit aztán soha sehol nem tudunk felhasználni (sokszor ahelyett, amire viszont égető szükségünk lenne), nem lelkesít! Ha az, amit tanulunk, nem visz bennünket előre, nem élünk át a tanulás eredményeképpen sikerélményeket, nem tapasztaljuk az eredményeit, akkor az a tanulás nem lelkesít. Ez van, ezt kell minden tanítónak megértenie és tudomásul vennie.

A tanulásnak ezek szerint van egy fontos előfeltétele. A tanítónak azt kell bemutatnia és bebizonyítania, hogy amit tanítani akar, annak van haszna és célja, méghozzá motiváló, lelkesítő, gyakorlatba ültethető, valóságos értelme és haszna. Mert ha nincs, akkor nem is érdemes tanítani.

És ezen a ponton mindenkinek, aki úgy olvassa ezt a cikket, hogy valamit tanít, akárhol és akármilyen formában, érdemes lenne most egy pillanatra nagyon őszintén átgondolnia: mire jó az a tanulóinak, amit tanít nekik? Mihez tudnak vele kezdeni? És ami talán még ennél is fontosabb kérdés: tudják-e ők is, hogy mihez tudnak kezdeni vele? Hogy mire lesznek képesek általa? Miben és hogyan lesznek többek, jobbak, boldogabbak, eredményesebbek, szentebbek?

A Kreatív tanításról szóló tréninganyagban ez is egy fontos elem – mert nem elég csak sok jó módszer, ha a folyamat legelejéről hiányzik az, ami miatt valaki szívvel-lélekkel fog részt venni a tanulás folyamatában: a lelkesítő és motiváló, tanulásra és akár komoly áldozatokra is önként és örömmel késztető cél.

A látogatóbarát istentisztelet

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.

Pénzküldés külföldről vagy külföldre

Sokszor érkezett „panasz” az előfizetőinktől, hogy a kisebb összegű, néhány ezer forintos tréninganyagokat vagy előfizetési díjakat egyszerűen nem éri meg banki átutalással kifizetni, mert például egy 12.000 Ft-os éves előfizetési díj átutalása Romániából 50-80 euró is lehet – ami több, mint maga az utalandó összeg. Sokszor úgy oldják meg a megrendelőink, hogy átjönnek Magyarországra befizetni a megrendelés összegét egy bankfiókba – de nyilván ezt sem teheti meg bárki. Ezért utánajártunk, hogyan érdemes külföldről – vagy akár itthonról külföldre pénzt utalni. Megosztom, hátha hasznos lehet ez másnak is – különösen ebben a „kivándorlós” időszakban, amikor szinte nincs olyan ember kis hazánkban, akinek rokona, barátja, ismerőse ne hagyta volna már el az országot.

Tehát, a külföldről történő átutalásra két javaslatunk van:

transferwise

Az első a TransferWise szolgáltatása, amely messze a legolcsóbb nemzetközi pénzküldő szolgáltatás, és jelenleg nincsen egyetlen ismert árnyoldala sem, minden banki tanácsadással foglalkozó oldal és szakértő ezt ajánlja. Teljesen biztonságos, gyors, napi középárfolyamon vált (ellentétben a legtöbb bankkal), és a jutalékuk 0,5% (minimum 1 euró), ami meg sem közelíti a legolcsóbb bankok átutalási díjait sem! A rendszer Romániából, Szlovákiából is elérhető, tehát lehet fizetni román lei-jel és euróval is, saját bankszámláról. Aki nem használ paypalt, annak mindenképpen ezt ajánljuk!

Ez egyébként egy vérbeli közösségi startup, 2011-ben indította két olyan angol úriember, akik a fizetésüket mindig más pénznemben kapták, mint amire szükségük lett volna. A cégbe ezután beszálltak a Skype és a PayPal alapítói, és minden bizonnyal óriási jövő előtt áll ez a jelenleg is dinamikusan fejlődő pénzügyi szolgáltató.

Magyarországon az AXA Bank lett a TransferWise hivatalos stratégiai partnere, az ő honlapjukon találsz magyar nyelvű leírást is – de természetesen a használatához nem kell AXA ügyfeleknek lenni. Ha további infó kell, még ezt a cikket ajánljuk.

Még egy hasznos infó: ha már egy TransferWise ügyfél meghívására regisztráltok a rendszerben az első átutalásotok teljesen ingyenes lesz (50£ – azaz kb. 18.000 Ft értékig).

paypal

A másik, régóta bevált megoldás a PayPal rendszere. Mi is fejlesztünk, jelenleg folyik az APCSEL29 webáruházának építése, ahonnan a megrendeléseket a jövőben intézni lehet, többek között már PayPal-on keresztül is.

Ha egy felhasználó Business PayPal fiókkal rendelkezik (nekünk is ilyen van), akkor a PayPal rendszerén keresztül már nem csak a saját PayPal számláról, de közvetlenül bankkártyáról is lehet fizetni vagy pénzt küldeni. Ezt azt jelenti, hogy mindenképpen be kell regisztrálni a PayPal rendszerébe, de nem kell feltölteni a saját PayPal számlát, mert a rendszeren belül nekünk közvetlenül bankkártyáról is lehet fizetni.

A saját PayPal számláról történő utalás a rendszeren belül ingyenes – a bankkártyáról történő fizetés díja 3,4% + 90 Ft. Még ez is olcsóbb sok hazai bank devizaátutalási jutalékánál.

Nos ez nem kimondottan lelki vagy missziós téma – de néha az ilyen száraz ügyekben is jó, ha van ötletünk, hogyan döntsünk. És természetesen nem vagyunk egyik cégnek sem az ügynökei :-)