Mit keresnek a mai istenkeresők?

/0 Hozzászólások/in /by

A gyülekezeteink kiüresednek. Először is számban. Hiába van már kötelező hittan, hiába tolja a jelenlegi politikai kurzus a (nagy)egyházi-vallásos szekeret, és próbál valamiféle polgári divatot csinálni a kereszténységből – nem csak az tagadhatatlan, hogy ennek még sok köze nincs ahhoz a Krisztus-követéshez, amiről a Biblia ír, hanem az is, hogy voltaképpen a célját sem éri el, hiszen az egyház legfeljebb vasárnapi látogatókkal gyarapodik, sajnos csak ritkán elkötelezett hívőkkel. Valamiféle finoman ránk erőltetett társadalmi-kulturális-politikai templomozós trendiségig csak-csak eljutunk, bár addig is legfeljebb a magyar társadalom egyre szűkülő felső-középosztályának tagjai, és inkább csak a nagyvárosokban, de félek, hogy többnyire valódi megtérés és újonnan születés nélkül.

Ráadásul nem csak az emberek fogynak a mai gyülekezetekből, de mintha Istenből is kevesebb lenne. Az evangélium bátor és egyenes hirdetéséből, a Szentlélek természetfeletti megnyilvánulásaiból, szentségből, erőből, csodákból, életek gyökeres megváltozásából, őszinte könnyekből és valódi örömből, komoly áldozatokból, működő testvéri közösségből, valódi bűnbánatból és még valódibb megbocsátásból. Vannak szertartásaink és szolgáltatásaink, hivatalaink és titulusaink, de valami miatt ez még nem elég vonzó és hiteles ahhoz, hogy az Isten nélkül élő emberek érdeklődésének ingerküszöbét egyáltalán megkarcolják.

Olvasom Thom és Joani Schultz Why Nobody Goes to Church Anymore (Miért nem jár már senki gyülekezetbe?) című könyvének egyik recenzióját, aki a szeretet négy legfontosabb bibliai megnyilvánulását ajánlja erre megoldásként:

1.) a radikális vendégszeretetet – ami a feltétel nélküli el- és befogadás hozzáállása. Ez azonban nem csak annyit jelent, hogy nagyvonalúan kitárom az ajtót, hogy jöjjön, aki akar, hanem aki jön, azt valóban el- és befogadom, azt valóban feltétel nélkül szeretem és szolgálom.

2.) a félelem nélküli beszélgetéseket és közösséget – amelynek az alaphangulata a bizalom, és éppen nem az az elemi bizalmatlanság, ami szerintem a magyarok alapmentalitása. Nekem sem kell félnem attól, hogy „a bűnös pogány beszennyezi” a lelkemet vagy a templomomat, és neki sem kell félnie a millió kimondott vagy kimondatlan elvárástól, amit Isten nevében valójában mi támasztunk feléje attól fogva, hogy átlépte a küszöbünket.

3.) valódi, hiteles alázatosságot – sok hívőbe ugyanis alapból belenevelnek egy nagyon rosszul értelmezett felsőbbrendűséget, aminek az alapja az a rosszul megértett és még rosszabbul alkalmazott bibliai alapelv, hogy Isten minket szeret, őket viszont nem, mert ők a „gonosz bűnösök”, „Isten ellenségei”, akik amúgy is men(je)nek a pokolba. Ezzel a hozzáállással azonban rongyosra evangélizálhatjuk a szánkat, akkor sem tudjuk bemutatni Krisztust – rá ugyanis nagyon nem volt jellemző semmiféle lelki gőg vagy felsőbbrendűség. Sajnos az egyház a 21. századra már nagyon elfelejtette, mi is a valódi alázat – és amíg nem tanuljuk meg újra, addig maradunk leszállóágon.

4.) Isten „megérzését” – azaz valódi, kézzelfogható, átélhető istenélményeket. Az Istennel való találkozás valóságát, ami túlmutat a szavakon, a liturgián, az énekeken, az érzelmeken. Valamit, ami tényleg több, mint emberi – ami isteni, természetfeletti.

A mai istenkeresők nem akarnak címkéket magukra aggatni, csak hogy elfogadják őket, nem fogják számukra életidegen, üres és tartalmatlan ceremóniákra pazarolni az amúgy is kevés szabadidejüket, nem mindentudó, steril igazságokat kinyilatkoztató vagy életmódtanácsokat osztogató megmondóembereket akarnak látni a szószékeken és nem dobhártyaszaggató dicsőítésekre vágynak. Azt szeretnék, ha nyitott, őszinte emberek végighallgatnák és megértenék őket, és értelmes, használható válaszokat adnának a kérdéseikre és a gondjaikra. Azt szeretnék, ha elfogadnák őket még azelőtt, hogy olyanná válnának, amilyenné válni szeretnének ők maguk is. Szeretnének találkozni azzal az Istennel, aki nem csak a róla szóló szavakban létezik, hanem belemagyarázás nélkül is megtapasztalható. És nagyon szeretnének látni végre olyan keresztényeket, akik nem játsszák el előttük, hogy tökéletesek és boldogok, miközben a gondolkodásmódjuk, az indulataik és az életmódjuk semmiben sem különbözik az övékétől, hanem valódi alternatívát tudnak mutatni arra, hogy hogyan lehet és érdemes élni a mindennapokban másképpen, elégedetten, normálisan.

Ennyi elég lenne nekik. De vajon találnak-e ilyen hívő embereket és gyülekezeteket?

A leggyakrabban eltékozolt missziós lehetőségeink

/3 hozzászólás/in /by

Sokszor volt részem abban, amikor egy ismeretlen gyülekezetbe látogattam el, hogy az istentisztelet előtt senki, szó szerint senki nem jött oda hozzám köszönteni. Senki nem kérdezte meg, ki vagyok, nem mondták, hogy milyen jó, hogy eljöttem, senki nem akart beszélgetni velem, nem hogy Jézusról, de még az időjárásról sem. Lement az istentisztelet anélkül, hogy megszólítottak volna, és hiába tébláboltam még egy darabig, kíváncsian várva, valaki észrevesz-e egyáltalán, de a gyülekezet tagjai kedélyesen beszélgettek egymással, mintha én ott se lettem volna.

Megmondom őszintén, mivel tizenöt éven keresztül főképp tanítani, vezetőket képezni jártam szinte minden felekezet számtalan gyülekezetében, ez mindig egyfajta teszt volt számomra. Hiszen hiába mondja egy gyülekezet, hogy „ég a misszióért”, vagy „Isten szeretetével szolgál az emberek elé”, ha még arra sem képesek a tagjai, hogy egy oda látogatót észrevegyenek és megszólítsanak. Pedig minden egyes ember, aki valamilyen okból úgy dönt, hogy átlépi a gyülekezetünk küszöbét, egy két lábon járó missziós potenciál, aki ráadásul még „házhoz is jön” hozzánk – akit a Szentlélek Isten előkészített arra, hogy szolgálhassunk felé. De félek, hogy rengeteg ilyen lehetőséget szalasztottunk el amiatt, mert fontosabb volt az éppen aktuális hátfájásaink, pletykáink megbeszélése, mint egy istenkereső ember Jézus felé segítésének segítése.

A személyes bizonyságtételre tanítani kell a keresztényeket – ez a vezetők felelőssége és feladata. De hadd osszak meg néhány konkrét gyülekezeti szolgálati lehetőséget, ami segíthet a látogatóink „megragadásában”:

1. „Ajtónálló szolgálat”

Ez azt jelenti, hogy vannak olyan testvérek, akiknek az a szolgálatuk, hogy az istentiszteletre érkezőket az előtérben fogadják és köszöntsék. Egy jól működő gyülekezetben ez egy szolgáló csoport, amelynek a tagjai hetenként váltják egymást. Olyan emberek legyenek „ajtónállók”, akiknek a személyisége nyitott és barátságos, és a hétköznapi életben is könnyen barátkoznak. Persze nem kell rögtön „testvéri csókkal” ölelgetni egymást, vagy rögtön az előtérben megtérésre hívni senkit, elég egy pár mondat, hogy a látogató érezze, itt észre veszik és számon tartják őt, örülnek neki, figyelnek rá. Ez már csodákat tehet.

2. Gyülekezeti kávézó

Mielőtt bárki megijedne: elég egy sarok, pár asztallal. Eleinte. Angolszász gyülekezetekben elterjedt, hogy az istentisztelet végén le lehet ülni beszélgetni a szolgálatról, az üzenetről, egy kávé, tea, üdítő mellett. Jól esik egy kis felfrissülés, és ha van egy hangulatos hely, ahol kényelmesen beszélgethetünk, az rögtön otthonossá és befogadóvá teszi a gyülekezetet egy kívülálló szemében is.

3. Közvetlen, interaktív  istentisztelet

Sok cikkben írtam már arról, hogy a mai emberek nincsenek hozzászokva az egyoldalú kommunikációhoz. 2014-es évet írunk, az interaktív mobil kommunikáció korában élünk, ahol mindenbe „beleszólásunk van”. És istentiszteletre sem közönségként akarunk részt venni, hanem közösségként (ez az egy betű óriási különbséget jelent!). Meggyőződésem, hogy a „nép” feje feletti megközelíthetetlen szószékekről szónokló „nagytiszteletű urak” a mai kor emberétől sokkal távolabb vannak, mint azok, akik velük egy szinten, közöttünk és akár velük beszélgetve tolmácsolják Isten üzenetét. És csak egy legutolsó érv a közvetlenségre: Jézus is ezt és így csinálta!

4. „Új vagy itt?” stratégia

Megint „tipikusan amerikai” módszer – de nem mindent kell zsigerből elutasítanunk, amit nem mi találtunk fel, legalább gondoljuk át és próbáljuk ki. Arról van szó, hogy a gyülekezet „szervezetten” odafigyel azokra, akik először jönnek az istentiszteletre, és valamilyen üdvözlő ajándékot adnak, vagy köszöntő „szertartást” találnak ki nekik, akár az istentisztelet keretén belül is. Vannak, ahol külön brosúrát kapnak, ami bemutatja nekik a kereszténység alapjait, a gyülekezetet, és a kifejezetten nekik ajánlott, „belépő” szolgálatokat és programokat. Az amerikai gyülekezeti honlapokon pedig szinte mindig van egy „New here” vagy ‘I am new” menüpont, ugyanezekkel a tartalmakkal. Nagyon hasznosnak tartom és ajánlom.

nametag5. Névkitűző

Nyilván nagyobb gyülekezetek van értelme ilyet használni – bár tudom, hogy ez is nagyon idegenül hangzik, különösen a tradicionális gyülekezetekben. De legalább a szolgáló és presbiter testvérek használhatnák. Néhány érv mellette: 1.) sokszor azoknak se tudjuk a nevét, akikkel évek óta egy gyülekezetbe járunk. Mert és ezért nem beszélgetünk velük. Így legalább meg tudjuk szólítani egymást. 2.) A látogatók rögtön látják, kiknek tehetik fel a kérdéseiket, ha a vezetők legalább hordanak ilyet, vagy az övék meg van jelölve. 3.) Lehet ez kedves felhívás keringőre beszélgetésre. Ne feltétlenül béna és hivatalos kitűzőkre gondolj, meg lehet ezt kreatívan is csinálni. 4.) Ha mindenkinek van ilyen kitűzője, annak van egy lélektani hatása is. Ugyanis egy olyan légkört alakul ki, amiben „meglátjuk” egymást, és már rögtön nem saját magunkkal leszünk elfoglalva, hanem meg tudunk nyílni mások felé. Főleg, ha van erre idő és tér is.

6. Facebook

Ez megint korjelenség. Ha a gyülekezetben megismerkedünk az oda látogatókkal, és lehetőleg egy-két napon belül egy kedves üdvözlettel, megjelöljük őt a facebookon is, az szintén sokat jelenthet a közösségépítésben. Nem kell lerohanni a gyülekezeti promókkal, elég csak megköszönni, hogy vasárnap eljött.

7. A „következő lépés” megtervezése

Az üzletkötők első alapszabálya, amit meg kell tanulniuk, hogy nem érhet véget úgy egy megbeszélés, hogy ne rögzítettük volna, mikor találkozunk legközelebb. Legyen a gyülekezetnek olyan missziós előszobája, egy házicsoport, egy kifejezetten bevezető jellegű tanítás-sorozat, amire meghívhatjuk azokat, akik először látogatnak el a gyülekezetünkbe. Legyen erről egy meghívónk, egy szórólapunk, és ne felejtsük el ezt kedvesen át is adni. Nem „rátraktálni” az ismeretlenekre, hanem úgy meghívni őket, hogy el is akarjanak jönni.

És végezetül…

Újra és újra le kell írnom, hogy mindezek „csak” emberi ötletek és eszközök arra, hogy ami rajtunk múlik a missziómunkában, azt minél jobban tehessük. De ezek nem helyettesítik az elveszettek iránti féltő szeretet valódiságát a szívünkben, az értük való egyéni és közös imádkozást, a Szentlélek vezetésére való figyelést. Mindent kezeljünk a maga helyén – de akkor mindent. És ami viszont a mi felelősségünk, abban ne röstelljünk tanulni, fejlődni, változni – elvégre nem a magunk vagy egymás szórakoztatásáért váltott meg Krisztus a kereszten, hanem azért, hogy munkatársai legyünk az emberek üdvösségre segítésében. És ez azzal kezdődik, hogy megszólítjuk őket.