Milyen lesz a mennyország?

Vannak könyvek, amelyeket az életem során újra és újra elolvasok, egyszerűen végigkísérik az éveimet. A Pál utcai fiúk, a Tüskevár, a Zarándok útja, Jim Eliot (Győztesen a gyöngykapun át) vagy Wesley (Parókiám az egész világ) életútja… Szerintem mindegyiket olvastam már vagy tízszer. És van még egy kedvenc szerzőm, Jules Verne, akinek épp most fejezem be (sokadjára) a Rejtelmes szigetét.

Csak két mondatban a történet – hátha valaki nem olvasta: az amerikai polgárháború idején öt léggömbön menekülő férfi egy lakatlan szigeten ér földet, és ott kénytelenek leélni az életük jónéhány évét. Szó szerint semmijük nincsen, még egy darab zsebkés sem marad egyiküknél sem, de a könyv végére fűtött, üvegtáblás ablakokkal védett Gránitpalotában élnek, és az állatfarmjuknál lévő faházat távíróvonal köti össze az otthonukkal.

Nem csak az a fantasztikus, hogy a semmiből hogyan építenek fel mindent a széleskörű tudásuk, a kreativitásuk, a szorgalmuk és a kemény munkájuk révén – már ez is példaértékű és inspiráló. De van egy hihetetlenül érdekes és elgondolkodtató sajátossága a történetnek, pontosabban a történet szereplőinek, amire csak így majdnem negyvenéves fejjel figyeltem fel.

Öt ember él évekig kényszerű összezártságban és egymásra utaltságban. De ez öt olyan ember, akik az első pillanattól kezdve a legutolsóig elfogadják és tisztelik egymást. Akik egyetlen alkalommal sem veszekednek, mert mindent meg tudnak beszélni egymással. Akik soha nem hazudnak egymásnak, még csak nem is gondolnak rosszat egymásról – nincs erre egyetlen példa sem a könyv sok száz oldalán. Akik azonnal (!), gondolkodás, feltételek és következmények nélkül megbocsátanak egymásnak, s ha valaki hibázik közülük, mert ilyen előfordul, csupán egyetlen reakciójuk van: “megtörtént – akkor most hogyan hozzuk helyre együtt?”. Ennyi. Akik nagyon őszintén tudnak lelkesedni a másik ötletéért, és mindent megtesznek azért a közös jóért. Udvariasak, mégis közvetlenek és teljesen nyíltak egymással. És amikor egy vadidegen vadembert szednek össze a szomszéd szigetről, akkor vadember korában is, majd később, amikor kiderül, hogy egy száműzött, körözött rablógyilkosról van szó, akkor is elsőként nyújtanak kezet neki, s ajánlják fel, hogy mindenüket megosztják vele.

Ez egy egészen más történet, mint például a Legyek ura. Pedig az alapszitu ott is hasonló. Vagy hogy mai verziót említsek, nagyon különbözik a Lost-tól is. Verne szigetén nincs széthúzás, nincs ármány, hazugság, önzés, irigység, harag, féltékenység, sértődés, előítélet, bizalmatlanság, vádaskodás… Elképesztő erejű ezeknek a tulajdonságoknak a teljes hiánya egy hétköznapi emberekről szóló történetben. És mi az eredmény? Egy semmiből teremtett hihetetlenül gazdag és prosperáló élet, munkás, de boldog és elégedett mindennapok, tartalmas élet, nagyszerű barátságok. De nem erre vágyunk mindannyian?

Nem tudom, mint hely, milyen lesz a mennyország. De az emberi jellem és kapcsolatok minőségét tekintve szerintem Verne megmutatott belőle valamit, még ha nem is tudatosan tette. Ezért érdemes elolvasni ezt a történetet – megmutatja, hogy ilyenek is lehetnénk, s akkor talán lakatlan sziget sem kellene ahhoz, hogy élhetőbb legyen az életünk és a világunk. Más lenne a családi és a gyülekezeti életünk, más lenne a közélet. A mennyből egy kis darab a földre költözhetne – mennyei emberek képében. Mert én így tekintek erre az öt emberre: ők mennyei emberek. Számomra példaképek.

Hirdetem a következőket…

Vasárnapról vasárnapra templomok és gyülekezetek ezreiben hívogatnak a lelkészek mindenféle lehetőségre, programra, szolgálatra, adakozásra – sokszor és sokakat hiába. Mert a gyülekezeti hirdetéseket mindenki amolyan szükséges rosszként kezeli, amin túl kell lennie, ami nem is annyira “szent dolog”, mint például az igehirdetés. Lehet, hogy sokak számára ez olyan mellékes téma, hogy egy blogcikket sem érne meg – pedig ez is az istentiszteletünk része, akár mondjuk, akár hallgatjuk. Mert amit vasárnaponként kihirdetünk, voltaképpen Isten népének cselekvésre buzdítása – tehát nagyon nem mindegy, mi lesz a végeredménye!

Azt gondolom, mint mindent, ezt is lehetne jobban és hatékonyabban csinálni. Ha sikerülne, talán többen mozdulnának a hívó szóra! Csak néhány mondat, pár perc egy istentiszteleti alkalom legvégén – mégis óriási lehetőség rejlik benne: Isten népének hathatós mobilizálása. Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogyan sikerül. És mert a hirdetéseink tétje az, ami utána meg is történik, szeretnénk segíteni néhány apró kommunikációs tanáccsal.

1. Száraz információk helyett azt mondd el, miért jó ez nekik!

Jöjjenek el egy missziós alkalomra? De miért? Hívják el még a barátaikat is? De mit mondjanak nekik, miért érdemes eljönniük? Önkénteseket keresünk egy szolgálathoz? És miért érdemes részt venni benne?

A legtöbb “hirdetés” csupán száraz információ közlés, amely adatokat tartalmaz: mikor, hol, ki, mit, mennyit… Úgyse jegyzik meg az emberek. Jobb helyen nem is kell, mert ott van a faliújságon, a honlapon, az újságban, a szórólapon. Az indoklás, a motiválás, a lelkesítés teljesen hiányzik. Az emberek nem arra kíváncsiak, mi mikor kezdődik – hanem hogy mire és miért érdemes nekik elmenniük, mit fognak kapni, nyerni, mit tudnak szolgálni általa?

Ne csak hirdesd az eseményeket – hanem győzz meg róla, hogy ez nekem szól! Akkor nagyobb eséllyel veszek részt rajta!

2. Kánaáni nyelv – ha úgy beszélsz, hogy nem vagy érthető, ne csodálkozz, hogy nem értenek meg!

Egy kívülálló sok gyülekezeti hirdetésből legfeljebb a kötőszavakat és az időpontokat érti meg. Várjuk a “missziós alkalmunkra” – oké, de ez mit jelent? Mi történik egy “missziós alkalmon”? “Megmisszióznak” engem?!

3. A hirdetések unalmasak? Akkor tedd érdekessé!

Minden hirdetés voltaképpen értékesítés: el kell adnunk egy lehetőséget, amiért a gyülekezeti tagok az idejükkel, a szolgálatukkal, a részvételükkel, vagy a pénzükkel fognak “fizetni”. Órákat készülsz az igehirdetésre? Nagyszerű! De a hirdetésekre is ugyanúgy készülni kell, különben nem lesz hatása!

Minden egyes hirdetés az emberek felhívása valamilyen cselekvésre. Ez nem megy akárhogy, gépiesen, monotonon, unalmasan – már ha azt akarod, hogy tényleg legyen hatása. Legyen a hirdetés is ugyanolyan fontos, mint az igehirdetés, hiszen ez voltaképpen a gyülekezet mobilizálása bizonyos szent célok érdekében. Vagy ha nem az, akkor nincs is helye az istentiszteleten!

4. A kevesebb több!

Voltam már olyan gyülekezetben, ahol a hirdetés majdnem olyan hosszú volt, mint a prédikáció. Senki nem is figyelt rá – a hirdetés a “csomagolási időszak”.

Kommunikációs kísérletek igazolják, hogy minden egyes új információ arányosan csökkenti az előtte lévők megjegyzését és megcselekvését. Tehát a kevesebb több! Legyen inkább minden leírva és kiosztva, legyen elérhető online – de szóban csak a legfontosabb egy vagy két hirdetni valót mondjuk el, azt viszont indoklással és lelkesítően!

5. Mindig az érintetteket győzködd!

Teljesen felesleges gyermekprogramot hirdetni, ha a gyermekek épp vasárnapi iskolán vannak, és nem hallják. Vagy olyan tevékenységet, ami csak néhány embert érint a gyülekezetből.

Ami nem érinti a jelenlévők legalább felét, azt nem érdemes publikusan hirdetni, arról értesítsük ki az érintetteket! Így legalább a hirdetési lista is rövidebb lesz!