Milyen lesz a mennyország?
Vannak könyvek, amelyeket az életem során újra és újra elolvasok, egyszerűen végigkísérik az éveimet. A Pál utcai fiúk, a Tüskevár, a Zarándok útja, Jim Eliot (Győztesen a gyöngykapun át) vagy Wesley (Parókiám az egész világ) életútja… Szerintem mindegyiket olvastam már vagy tízszer. És van még egy kedvenc szerzőm, Jules Verne, akinek épp most fejezem be (sokadjára) a Rejtelmes szigetét.
Csak két mondatban a történet – hátha valaki nem olvasta: az amerikai polgárháború idején öt léggömbön menekülő férfi egy lakatlan szigeten ér földet, és ott kénytelenek leélni az életük jónéhány évét. Szó szerint semmijük nincsen, még egy darab zsebkés sem marad egyiküknél sem, de a könyv végére fűtött, üvegtáblás ablakokkal védett Gránitpalotában élnek, és az állatfarmjuknál lévő faházat távíróvonal köti össze az otthonukkal.
Nem csak az a fantasztikus, hogy a semmiből hogyan építenek fel mindent a széleskörű tudásuk, a kreativitásuk, a szorgalmuk és a kemény munkájuk révén – már ez is példaértékű és inspiráló. De van egy hihetetlenül érdekes és elgondolkodtató sajátossága a történetnek, pontosabban a történet szereplőinek, amire csak így majdnem negyvenéves fejjel figyeltem fel.
Öt ember él évekig kényszerű összezártságban és egymásra utaltságban. De ez öt olyan ember, akik az első pillanattól kezdve a legutolsóig elfogadják és tisztelik egymást. Akik egyetlen alkalommal sem veszekednek, mert mindent meg tudnak beszélni egymással. Akik soha nem hazudnak egymásnak, még csak nem is gondolnak rosszat egymásról – nincs erre egyetlen példa sem a könyv sok száz oldalán. Akik azonnal (!), gondolkodás, feltételek és következmények nélkül megbocsátanak egymásnak, s ha valaki hibázik közülük, mert ilyen előfordul, csupán egyetlen reakciójuk van: „megtörtént – akkor most hogyan hozzuk helyre együtt?”. Ennyi. Akik nagyon őszintén tudnak lelkesedni a másik ötletéért, és mindent megtesznek azért a közös jóért. Udvariasak, mégis közvetlenek és teljesen nyíltak egymással. És amikor egy vadidegen vadembert szednek össze a szomszéd szigetről, akkor vadember korában is, majd később, amikor kiderül, hogy egy száműzött, körözött rablógyilkosról van szó, akkor is elsőként nyújtanak kezet neki, s ajánlják fel, hogy mindenüket megosztják vele.
Ez egy egészen más történet, mint például a Legyek ura. Pedig az alapszitu ott is hasonló. Vagy hogy mai verziót említsek, nagyon különbözik a Lost-tól is. Verne szigetén nincs széthúzás, nincs ármány, hazugság, önzés, irigység, harag, féltékenység, sértődés, előítélet, bizalmatlanság, vádaskodás… Elképesztő erejű ezeknek a tulajdonságoknak a teljes hiánya egy hétköznapi emberekről szóló történetben. És mi az eredmény? Egy semmiből teremtett hihetetlenül gazdag és prosperáló élet, munkás, de boldog és elégedett mindennapok, tartalmas élet, nagyszerű barátságok. De nem erre vágyunk mindannyian?
Nem tudom, mint hely, milyen lesz a mennyország. De az emberi jellem és kapcsolatok minőségét tekintve szerintem Verne megmutatott belőle valamit, még ha nem is tudatosan tette. Ezért érdemes elolvasni ezt a történetet – megmutatja, hogy ilyenek is lehetnénk, s akkor talán lakatlan sziget sem kellene ahhoz, hogy élhetőbb legyen az életünk és a világunk. Más lenne a családi és a gyülekezeti életünk, más lenne a közélet. A mennyből egy kis darab a földre költözhetne – mennyei emberek képében. Mert én így tekintek erre az öt emberre: ők mennyei emberek. Számomra példaképek.
