A kérdezés művészete

Kategória: ,

Az értékesítési szakmában van egy régi közmondás: aki kérdez, az irányítja a beszélgetést.

Sokszor kanyarodok vissza ahhoz az alapelvhez, hogy az igehirdetés, a hitünkről való bizonyságtétel voltaképpen értékesítés: az evangélium, mint érték átadása másoknak – és ennek az “értékesítésnek” sikeressége vagy kudarca akár életeket formálhat át.

Szókratész szerint egy emberről a válaszai alapján meg tudod mondani mennyire okos, a kérdései alapján pedig, hogy mennyire bölcs. A kérdezés nagyszerű eszköze a párbeszédnek, a tanításnak, az evangélizálásnak – azonban kevesen használják ki a benne rejlő lehetőségeket, mert csak a legáltalánosabban ismert néhány kérdéstípust alkalmazzák.

A leggyakoribb kérdezés-technikai hibák a következők:

  • rutinkérdéseket teszünk fel – a diákok nem csak a választ tudják már akkor, amikor levegőt veszünk, hanem magát a kérdésünket is ki tudják találni, s így a kérdés nem készteti őket gondolkodásra és fejlődésre
  • hiányos a kérdésünk – nem adjuk meg a pontos célt, a hátteret, a válaszhoz szükséges információkat, ezért nem is lehet rájuk megfelelő választ adni. Ez csalódást és kudarcélményt fog jelenteni a tanulóknak – amiért kizárólag a tanár a hibás!
  • felesleges kérdést teszünk fel – mert vagy annyira magától értetődő, hogy nem is érdemes válaszolni rá, vagy a kérdésbe beleszőjük a választ is, így feleslegessé téve a kérdezést
  • egyáltalán nem kérdezünk – azaz nem adunk lehetőséget a párbeszédre és az interaktivitásra

Milyen kérdéseket tehetünk fel?

Íme 21 kevésbé vagy jobban ismert kérdés típus, csak felsorolásképpen:

KÖZVETLEN KÉRDÉS – a személyhez fordulok, és konkrétan tőle kérdezek, az ő véleménye számít
– Konkrét megszólítást tartalmaz

KÖZVETETT KÉRDÉS – megadja a lehetőséget arra, hogy a kérdésre bárki válaszolhasson
– Valaki…?

NYITOTT KÉRDÉS – párbeszédet, vitát, interaktivitást generál. Ezzel jutunk a legtöbb információhoz – de ebből kifolyólag időigényes!
– Mit gondoltok…? Mi a véleményetek…? Hogyan lehetne…?

ZÁRT KÉRDÉS – közvetlen, direkt kérdezési eszköz, a tényekre fókuszál, nem az egyéni véleményekre
– Mi történt? Mikor…? Hány…? Ki…?

SZŰRŐ KÉRDÉS – célja az információk megválogatása, a prioritások felállítása, vagy a nem fontos mellékvonalak lezárása
– Melyik / hogyan… ezek közül?

HIPOTETIKUS KÉRDÉS – jó lehetőség a beszélgetés kereteinek kitágítására
– Mi lenne, ha…? Tegyük fel…

PROVOKATÍV KÉRDÉS: célja a motiválás, a komfortzónából való kimozdítás, a kihívás és a mobilizálás. A provokatív kérdés ráébreszt, hogy valami nem stimmel!

KÖLTŐI KÉRDÉS – nem várunk rá választ, mert az benne van a kérdésben. Célja a hatáskeltés.

ELGONDOLKODTATÓ KÉRDÉS – célja hogy a választ a kérdezett maga fejtse ki, vagy saját magára alkalmazza
– Szerinted miért… hogyan…?

IRÁNYÍTÓ KÉRDÉS – a kommunikációs stratégia eszköze, amivel irányítjuk a gondolkodást vagy beszélgetést.
– Ugye, milyen szép…?

BEFEJEZETLEN KÉRDÉS – az információszerzés direkt eszköze, felhívja a hallgatót arra, hogy fejezze be a gondolatot, mondatot. A szünet egyben figyelemfelhívó hatású is.
– És ekkor az történt, hogy…?

EGYSZAVAS KÉRDÉS – jellegéből fakadóan nyitott és kényszerítő erejű kérdés
– Tényleg? Miért? Hogyan?

TISZTÁZÓ KÉRDÉS – célja, hogy érthetővé és egyértelművé váljanak az információk
– Hogyan érted azt, hogy…? Pontosítanád azt, hogy…?

SZÉTTARTÓ KÉRDÉS – nyitott kérdéstípus, célja a lehető legtöbb válaszlehetőség összeszedése, egyfajta listakészítés, bárki hozzáteheti a véleményét. Időigényes!
– Hogyan lehetne elvégezni ezt…? Milyen lehetőségek jutnak eszetekbe…?

ÖSSZETARTÓ KÉRDÉS – célja az egyetértés, a konszenzus, a közös válasz vagy megoldás elérése és megtalálása
– Nos, akkor ezt vagy azt válasszuk?

VISSZATERELŐ KÉRDÉS – visszairányítja a figyelmet a válaszadó által taglalt és elkanyarodó témáról a kérdező által választott témára!
– Térjünk vissza az eredeti témánkra – akkor most hogyan, miért, mikor…?

TAGADÓ FORMÁJÚ KÉRDÉS – meg akar győződni arról, hogy a válaszadó biztos-e a válaszában
– Miért nem lehet…? Ugye nem gondolod komolyan, hogy…?

VAGY-VAGY KÉRDÉS – döntésre kényszerítjük a hallgatókat a felkínált alternatívák közül. Ez lehet tisztázó vagy ellenőrző kérdés is.
– Melyiket válasszuk: vagy ez… vagy az?

BEUGRATÓS KÉRDÉS – (pozitív) célja az érdeklődés felkeltése / a figyelem visszaszerzése / a magabiztosság összetörése / a nemtudás kínjának felgerjesztése

ELDÖNTENDŐ KÉRDÉS – meghatározott számú, konkrét (leggyakrabban két) válasz közül lehet választani
– Most akkor igen vagy nem? Piros vagy kék?

VÁLASZTÓ KÉRDÉS – irányítja a beszélgetést / problémamegoldást, szűkíti a lehetőségeket, prioritásokat állíthat fel
– Mi legyen a helyes sorrend? Melyiket csináljuk először?

A kérdések nem csak egy prédikáció egy-egy részletének megvizsgálására alkalmasak, de akár egy teljes beszédvázlat is összeállíthatjuk kizárólag megfelelő kérdések felhasználásával – vannak olyan lelkipásztorok, akik előszeretettel használják az ilyen típusú prédikációs felépítést.

Lássunk egy konkrét példát!

A módszer felhasználására példaképpen a laodiceai levél egy jól imsert (ám gyakran féleértett) részletet vegyük elő – ehhez fogunk tizenegy különböző, mégis egymásra épülő és az üzenetet kibontó kérdést feltenni mintaképpen.

Tehát az igevers:

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból!” Jelenések 3:16

1. KÖZVETLEN KÉRDÉS – a személyhez fordulok, és konkrétan tőle kérdezek, az ő véleménye számít:

– Kedves Attila, szerinted / számodra miért aktuális ma is ez az igevers?

A kérdésem könnyen érthető, világos a kérdés célja, és lehetővé teszi a személyes válaszadást. Figyelmet, érdeklődést mutat egy konkrét személy felé, és ezzel megbecsülést ad – vagy nyomást gyakorol a kérdezettre, mert tőle várunk valamilyen választ, és ezzel bevonjuk a közös gondolkodásba és párbeszédbe.

2. ZÁRT KÉRDÉS – közvetlen, direkt kérdezési eszköz, a tényekre fókuszál, nem az egyéni véleményekre:

– Tudjátok hol van Laodícea? (Igen vagy nem?)

A kérdés egyetlen fontos és pontosan meghatározott részletre fókuszál. Ez a kérdésmód szűkít és kizárja a mellébeszélést. Tényszerű kérdéseknél használják, általában a mi, ki, mikor, hol, mennyi kérdőszavakkal. Az ilyen kérdésre adható válaszok limitáltak és konkrétak.

3. NYITOTT KÉRDÉS – párbeszédet, vitát, interaktivitást generálnak. Ezzel jutunk a legtöbb információhoz – de ebből kifolyólag időigényes!

– Honnan ismerhetjük meg Laodicea történetét? (Szedjük össze a szóba jöhető forrásokat!)

4. SZŰRŐ KÉRDÉS – célja az információk megválogatása, a prioritások felállítása, vagy a nem fontos mellékvonalak lezárása:

– Az előbb felsorolt több forrásból melyik áll per pillanat a rendelkezésünkre? Melyiket akarjátok használni?

Az ilyen kérdések vitát válthatnak ki, ha egyesek úgy érzik, hogy nem a megfelelő információkat zártuk ki!

5. BEUGRATÓS KÉRDÉS – (pozitív) célja az érdeklődés felkeltése / a figyelem visszaszerzése / a magabiztosság összetörése / a nemtudás kínjának felgerjesztése

– Nos, akkor mit gondoltok, milyen a “forró”, a “hideg” és a “langyos” ember eszerint az igevers szerint?

6. PROVOKATÍV KÉRDÉS: célja a motiválás, a komfortzónából való kimozdítás, a mobilizálás. A provokatív kérdés ráébreszt, hogy valami nem stimmel!

– Tényleg azt meritek állítani, hogy például egy „jéghideg” prostituáltnak JOBB, mint egy „langyos” kereszténynek, aki minden vasárnap templomban ül, és „csak” annyi a bűne, hogy vallásos?!?!

A provokatív kérdés KIHÍVÁST JELENT a válaszadók számára gondolkodásra, az eddigi nézeteik felülvizsgálatára kényszerít érzelmi reakciókat is kiválthat.

7. (IRÁNY)VÁLASZTÓ KÉRDÉS – irányítja a beszélgetést / problémamegoldást, szűkíti a lehetőségeket, prioritásokat állíthat fel:

– Mi a fontosabb számunkra: egy tanítás hagyományos és megszokott értelmezése VAGY a biblikus értelmezése?! Elszakadhatunk-e olyan bibliai teóriáktól vagy akár magatartásoktól, szokásoktól, amelyek bár beépültek a keresztény gondolkodásunkba, mégsem feltétlenül biblikusak?

8. VISSZATERELŐ KÉRDÉS – visszairányítja a figyelmet a válaszadó által taglalt és elkanyarodó témáról a kérdező által választott témára:

– Térjünk vissza a kiindulási kérdésünkre – akkor mit is jelent ez az igevers?!

Lezárja az elkanyarodó beszélgetéseket, vitákat és visszaterel az eredeti kérdéshez semlegesíthet kényelmetlen témákat vagy válaszokat / válaszadókat újra felvehetjük az eredeti fonalat.

9. TISZTÁZÓ KÉRDÉS – célja, hogy érthetővé és egyértelművé váljanak az információk:

– Tehát a most megismert tények alapján fogalmazzuk meg újra: mit is jelent a hideg, a forró és a langyos víz ebben az igeversben?

10. HIPOTETIKUS KÉRDÉS – jó lehetőség a beszélgetés kereteinek kitágítására!

– Vajon miért költözhettek a laodiceaiak forrás nélküli helyre?

Az ilyen kérdések alkalmasak a kreativitás felélesztésére, új szempontokat és lehetőségeket hozhatnak be.

11. ELGONDOLKODTATÓ KÉRDÉS – célja a várt válasz saját magára történő alkalmazása és elmélyítése:

– Képletesen a 10 km-es távolságon belül te most, a jelenlegi élethelyzetedben milyen távolságra lennél a forrástól – azaz Jézus Krisztustól, az élő víz forrásától?

Lehetséges, hogy erre, illetve az ilyen típusú kérdésekre nem is várunk kimondott válaszokat, mert a céljuk az, hogy a hallgatók saját maguknak (és jó esetben Istennek) válaszoljanak.

Az igeszakasz rövid magyarázata

Bár ennek a cikknek a fókusza a kérdések helyes és kreatív alkalmazása, nem a példaként felhasznált igevers exegetikai elemzése – de befejezésül álljon itt röviden a kérdések által felépített igei üzenet illetve bibliamagyarázat is:

A legtöbb keresztény erről az igeszakaszról úgy gondolkodik, hogy bárcsak lenne forró, azaz égő szívű hívő, vagy hideg, vagyis Istentől távol élő bűnös az ember, csak langyos keresztény ne legyen, aki fél szívvel szolgálja az Urat. Ebben a magyarázatban a hideg, a forró és a langyos valamiféle erkölcsi vagy hitbéli kategória – ami ebben a formában nem csak azért nem biblikus, mert az igevers egyáltalán nem erről szól, hanem mert azt üzeni, hogy az Istentől távol élő “nagyon” bűnös ember állapota elfogadhatóbb Isten számára, mint a gyülekezetben élő, Őt ismerő, de nem feltétel nélkül vagy mindenben követő állhatatlan keresztényé.

Laodicea városa olyan helyre épült, ahol nem volt forrásvíz, ami az ókori világban egy város számára létszükséglet volt. Az alapítók nem arra figyeltek, hogy olyan helyre tegyék a város alapkövét, ahol éltető víz van, csak a kereskedelmi-gazdasági szempontok voltak fontosak. A várostól északra, 10 km-re feküdt Hierapolisz, ahol forró termálforrás volt.  Laodicea lakói építettek egy – akkoriban szokásos nyitott – kővezetéket, és elvezették a gyógyvizet saját maguknak is. Csakhogy a távolság ahhoz már túl nagy volt, hogy a forró víz kihűljön, és így mire Laodiceába ért, langyossá vált, és nem volt jó arra, hogy gyógyítson. Szinte ugyanolyan távolságra délre feküdt Kolossé, ahol kitűnő ivóvízforrás fakadt. Mivel Laodicea ebben is nélkülözött, ide is építettek egy kővezetéket, és elvezetették a hideg, friss vizet saját városukba. Csakhogy ez a távolság a hideg vizet felmelegítette az amúgy is meleg éghajlaton, és a hidegből megint csak langyos lett, mire a városba ért, és nem volt jó arra, hogy igyanak belőle. Ha a víz forró, akkor gyógyítani tud, ha hideg, akkor szomjat olt – de ha langyos, akkor nem jó semmire. És a városnak – illetve az ilyen keresztyéneknek is – az a nagy tévedésük, sőt bűnük, hogy életük alapját nem a forrásnál fektették le, hanem ott, ahol pozíciót, gazdagságot, sikert reméltek. Hogy megelégszenek egyfajta vezetékes kereszténységgel, távolsági Krisztus-követéssel ahelyett, hogy a forrásra építenék az életüket – akár a hidegre, akár a forróra, ebből a szempontból ez már nem is számít. Nekik szól a reformáció mindig érvényes jelszava: „ad fontes” – azaz „vissza a forráshoz!

Megjegyzés: jelen cikkünk módszertani része a Kreatív tanítás című tréninganyagunkban is elérhető.

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

Kategória: ,

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai, kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló legyen számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehetnek egy közösségben, akikkel szeretnek beszélgetni, és akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve közös dolgokat csinálnak. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program, az 20-30 éve elég volt – de ma már nem! Ha a “testvéreim” között nem lesznek valódi barátaim, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunk számára nem elégséges megtartó erő.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangélizáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot a tréningjeinken, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kellene lelkesítő főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.