Mit tanulhatunk egy fiatal magyar cégvezetőtől?

Kategória:

Láttam egy TedX-es videót egy fiatal magyar kisvállalkozóról, aki 13 percben elmesélte, hogyan építette fel a cégét, és az milyen szabályok szerint működik. Nem is akárhogyan, hanem folyamatosan növekedve, prosperáló módon. És miközben beszélt, bennem folyamatosan pörögtek a gyülekezeti párhuzamok. (A videó a cikk alján lesz.)

Az előadás üzenete a következő: egy olyan cég felépítéséhez, amely egyrészt növekedik, másrészt jó benne dolgozni, három dolog szükséges: szabadság, önszerveződés és átláthatóság.

FIGYELMEZTETÉS: amikről írni fogok, azok egyelőre csupán gondolatindító felvetések! Nem azért írom, hogy ész nélkül borítsunk minden tradíciót – csak legalább gondolkodjunk el a változások és változtatások lehetőségén. Aztán majd ha alaposan átgondoltuk, mérlegeltünk, esetleg átbeszéltük másokkal is, és van létjogosultsága ezeknek a felvetéseknek, akkor találjuk ki a megvalósítás megfelelő és működőképes módját!

1.) Szabadság

Szabadság az időbeosztás terén

Mivel nem mindenki ugyanabban az időintervallumban a legaktívabb, a legproduktívabb, sőt, nem is biztos, hogy ugyanakkor ér rá. Vagyis egy cég (!) alkalmazkodik a munkavállalóihoz, hogy azok a számukra legoptimálisabb módon dolgozhassanak. Sőt, náluk hetente két napot lehet otthonról is dolgozni, távmunkában.

Radikális dolog ez egy kisvállalattól. Még radikálisabb lenne egy gyülekezetben. Ahol tradicionálisan vasárnap délelőtt vagy délután „kell” összejönni, és aki „hiányzik”, az sokszor meg van bélyegezve. Sok gyülekezetben van valamiféle torz „mise-dogma”, miszerint az istentiszteleten való részvétel érdemszerző jócselekedet, a távolmaradás bűn. Pedig az ember nem az istentiszteletért van, hanem az istentisztelet van az emberért. Mert nem az ember van a  törvényért (struktúrákért, tradíciókért, parancsolatokért), hanem a törvény van az emberért! És lehet, hogy vasárnap délelőtt valaki egyszerűen csak fáradt és pihenni szeretne, vagy más dolga lenne, vagy közbejött neki valami, vagy csak a családjával töltené el a kevéske szabadidejét. De félre kell söpörnie mindent, mert „mennie kell” – és megy megszokásból, kényszerből, törvényből. Viszont lehet, hogy hétköznap esténként ráérne, vagy van egy üres délutánja – de akkor nem tehet semmit, mert a gyülekezetben akkor nincs „alkalom”. Be kell ismernünk: a mai egyházban inkább az emberek vannak az alkalmakért, az embereknek kell alkalmazkodniuk az alkalmakhoz, ahelyett, hogy az alkalmakat igazítanánk az emberekhez.

Mi lenne, ha lenne a gyülekezetben egy időfelajánló fal (hogy olyat már ne is mondjak, hogy mobilapp, amin ezt telefonról menedzselni lehetne), ahová mindenki beírná a következő heti időbeli felajánlását, hogy melyik nap mikor lenne 1-2-3 órája tenni valamit Istenért és a gyülekezetéért. Mert olyan könnyen elfelejtjük, hogy nem csak a pénz lehet adomány, hanem az idő is (ami szintén pénz :). És a gyülekezet lelkésze vagy vezetői a hét folyamán „beváltanák” ezeket a felajánlásokat. Nem lehet, hogy két szomorú dolog is kiderülne: egyrészt hogy az emberek inkább fizetnek pénzzel, mint idővel és munkával az Istennek – másrészt, hogy az egyháznak is inkább az emberek pénze kell, és nem a szolgálata, mert nem tudnák mire beváltani az időbeli felajánlásokat?!

Szerintem két tény áll egymással szemben: a gyülekezetek és a lelkészek egyrészt állandó munkatárs hiányban szenvednek, a gyülekezeti tagoknak pedig a másik oldalon lennének szabad óráik és szabad kapacitásaik – csak ez a két dolog nem talál egymásra. A jó hír, hogy ez egy megoldható probléma: fel kell szabadítani a szolgálatra szánható időintervallumokat, és meg kell tanulni menedzselni a gyülekezeti tagokban ott szunnyadó, kihasználatlan erőforrásainkat azzal, hogy nem őket idomítjuk a gyülekezet struktúrájához, hanem a szervezet idomul a benne lévő emberek életéhez és időbeosztásához.

Szabadság a döntések terén

A videóban szereplő fiatal cégvezető elmondja, hogy amikor már 4-5 projekt futott párhuzamosan a cégnél, úgy érezte, hogy a döntések kezdtek a fejére nőni. Mindennel kapcsolatban őt keresték, neki kellett döntenie, és ez mindenkinek csak vitte az idejét és erejét. Mint vezető hozott egy merész döntést: a szakmai jellegű döntéseket mindenki maga hozhatja meg azzal a feladattal kapcsolatban, amit végeznie kell.

Ez egy lelkészek által felülvezérelt egyházi modellben óriási felszabadulást hozhatna el a lelkészeknek és a munkatársaiknak egyaránt. A vezetőnek mindig nehéz „elengedni” a beosztottjait, mozgásteret, önállóságot, döntési szabadságot adni neki – de ha a delegálás és a felelősségátadás kultúrája nagyobb szerepet kaphatna a gyülekezetekben is, valószínűleg dinamikusabbá és örömtelibbé tehetné a szolgálatokat, minden oldalon. Ráadásul ahhoz, hogy a gyülekezet tagjai a lelki kiskorúságból növekedési pályára léphetnének, s egyszer talán eljutnának arra az érett szintre,amikor már nem kell mindent megmondani nekik, nem kell mindig kérni tőlük, hanem észrevennék a lehetőségeket és szükségeket, és önálló szolgálói lennének Krisztusnak és a gyülekezetnek.

A kidelegált szabadság érettséget teremt és megerősíti az elkötelezettséget.

2.) Önszerveződés

Az alapelv a következő: a napi munkavégzéshez szükséges stratégiák, módszerek, működési protokollok kialakításába a munkatársak is beleszólhatnak, sőt, azt aktívan alakíthatják.

Ez náluk úgy történik, hogy a cég félévente elvonul egy hétvégére, amely előtt mindenki szavazhat, hogy 8-10 téma közül melyik legyen az a kettő, amivel részletesen is foglalkozni fognak. Akit érintenek ezek a témák, és aki bele akar szólni abba, hogy a cég mit és hogyan csináljon, annak részt kell vennie a közös munkában, ami végén a cég működési rendszereit kialakítják, módosítják és testreszabják. Sőt, a cég következő féléves stratégiáit és prioritásait is közösen alakítják ki a munkatársak.

Dávidnak itt volt egy nagyon fontos gondolata: sok céget ismer, ahol komoly szakemberek dolgoznak, akiket óvodásnak néznek, és aszerint is kezelnek. Akik csak arra jók, hogy végrehajtsák a vezetők szakmailag hozzá nem értő, vagy csupán nem a legjobb utasításait.

Sajnos láttam már ilyet az egyházban is. Ismerek olyan gyülekezetet, ahol a lelkész és egy néhány idős presbiter hoz szervezeti és pénzügyi döntéseket – a padokban pedig ott ül hívő bankigazgató, több vállalatvezető, adótanácsadó. De őket nem kérdezik meg, őket nem vonják be a döntésekbe – csak közlik velük a sokszor szakmailag is megalapozatlan és ésszerűtlen döntéseiket, ők pedig egyszerre szomorúak és dühösek, mert a szakmai hozzáértésük, amivel Istent és a gyülekezetüket szolgálni tudnák, parlagon marad.

Ha egy szervezet olyan légkört és működési struktúrákat alakít ki, amelyben mindenki beleteheti a közös munkába a saját erősségeit, szaktudását, érdeklődési körét, ambícióit és szenvedélyét, az egyrészt sokkal hatékonyabbá és dinamikusabbá teszi a szervezetet, másrészt nagyon jelentősen növeli a munkatársak elköteleződését.

3.) Átláthatóság

Azaz teljes belső transzparencia.

Hogyan is küzdhetnénk vállvetve valakivel, ha titkaink vannak egymás előtt?!

Mit jelent ez a gyülekezetben? Mondok néhány lényeges dolgot:

Nyílt információ áramoltatást. Azt, hogy a gyülekezetben mindenkihez eljut minden szükséges és fontos információ. Ez a transzparencia alapja. Az őszinte, nyílt és kezdeményező közlések erősítik a bizalmat, és a tájékozottság megadja az összetartozás élményét. Azt gondolom, az átláthatóság legelőször nem tudatosan sérül, hanem mulasztásból: egyszerűen nem gondoljuk, hogy fontos kommunikálnunk, mi és miért történt vagy fog történni. Pedig manapság az internet ebben óriási segítséget tudna nyújtani.

Az információk közösek. Mert ezt is jelentené a közösség. A videóban szereplő cégnél minden munkatárs megismerhet minden egyes projektet, a benne dolgozókat, a munkatársak feladatait, még a fizetésüket is. Mindenki tudhatja, ki mit csinál, miben dönt, és mit kap érte. És ez nem versengést okoz, hanem egymás önkéntes kiegészítését. Képzeljük el, milyen közösségi élményt jelentene, ha minden gyülekezet tag tudná minden gyülekezeti tagról, hogy hogyan s mivel járul hozzá a közösség építéséhez! Ez egyszerre lehetne inspiráló, motiválná és bevonná a tétlen tagokat, és adna egy erős identitást a gyülekezet minden tagjának.

Gyónás. Egy cég esetében a fizetés a legintimebb személyes információ. Egy gyülekezet életében az életszentségünk. Ahogy ők láthatják egymás fizetését, úgy a gyülekezetben „láthatjuk” egymás bűneit, terheit, élethelyzetét. És imádkozhatunk egymásért. Meggyőződésem, hogy nincs jó gyülekezeti közösség gyónás, azaz a közös bűnvallás „intézménye” nélkül. Jakab levele erről sokat beszél. Ezt jelentené a valódi átláthatóság egy gyülekezet életében, és ebben az önkéntes intimitásban óriási közösségi erő és elköteleződés szabadulhatna fel.

Nehéz a dolga a vezetőknek!

Nagyon szimpatikus srác ez a Dávid. Őszintén elmondja a videóban, milyen nehéz volt kiengedni a kezéből a felülről lefelé irányuló, tekintélyelvű vezetést. Beismerni, hogy másnak is lehet igaza – az ő cégében. Hozzászokni ahhoz, hogy nem az van, amit alapító tulajdonosként és cégvezetőként ő akar – hanem amit a csapat közösen akar. Az „én” helyett átszokni a „mi”-re.  Elfogadni azt, ha nemet mondanak neked, mint vezetőnek. Persze okkal, megindokolva, belátva – na de akkor is!

Dehát nem ez lenne a bibliai vezetési modell: a vezetői alázat, a szolgáló vezető „modellje”. Véleményem szerint van egy általános tévedés az egyházban, miszerint a vezető több, mint a gyülekezet tagjai. Én azt gondolom, hogy ez nem igaz: vezetőnek lenni nem rangot jelent, hanem lehetőséget és felelősséget arra, hogy szolgáljuk a közösségünket.

És mi lett az eredmény?

Dávid elmondta, hogy volt egy pont, amikor besokallt, és elment egy hónapra pihenni és feltöltődni. És csak egy gyors közbevetés: Spurgeon szolgálatának az egyik nagy erőforrása is éppen az volt, hogy minden évben eltöltött két hónapot egyedül, hogy feltöltődjön és felkészüljön a szolgálatra. Nagyon szükséges lenne ezt lehetővé tenni minden szolgáló számára a gyülekezetekben, hogy ne égjenek ki a vezetőink!

Mi lett az eredménye annak, hogy a vezető szabadságot, önállóságot és átláthatóságot teremtett a cégében? Nem csak az, hogy két év alatt a három fős vállalkozás már 20 alkalmazottal dolgozik, és folyamatosan fejlődik. Nem csak az, hogy a munkatársak jól érzik magukat munka közben, szeretnek dolgozni, elkötelezettek, motiváltak és lelkesek. Bár már csak ezek is milyen sokat jelenthetnének a gyülekezetekben! De az az egyhavi ázsiai utazgatás megmutatott még valamit ennek a fiatal vezetőnek: hogy a munkatársai felnőttek. Mert nélküle is ugyanolyan jól működött cég, mint amikor ott ült ő is az irodában. Ezt jelenti az érettkorúság. Ehhez azonban ki kell alakítani, át kell alakítani a közeget úgy, hogy immár ne a gyerekkor, hanem a felnőtt légköre és közege vegye körül a munkatársainkat.

Végezetül pedig íme a videó – érdemes megnézni, és továbbgondolni az üzeneteit:

A Z-generáció megszólítása és elérése – 2.rész

Kategória:

GENERÁCIÓ-FÓKUSZÚ SZOLGÁLAT I.

A cikk első része itt található.

3.) Interaktivitás és együttműködés

A Z-generáció tagjaival kapcsolatban van egy látszólagos ellentmondás. Egyfelől úgy tűnik, hogy idejük nagy részét passzívan, különböző méretű képernyők bámulásával töltik – a fiúkat inkább az online játék, a lányokat a közösségi média köti a hálózatba, ugyanakkor több kutatás is azt mutatja, hogy ez a generáció sokkal tudatosabb, mint az előtte járók. Egyébként éppen a „hálózat” szocializálja így őket, hiszen a játék és a közösségépítés is „közösségi”, részvételen alapuló dolog az életükben, amit – igaz, inkább virtuálisan – de sok ember részvételével, de igencsak aktívan formálnak. Kicsi koruktól fogva megszokták, hogy nem egy szűk, hanem egy hatalmas közösségi térben kell boldogulniuk, ahol ha passzívak és némák maradnak, akkor kimaradnak – gyakorlatilag mindenből. Emiatt alakul ki az a fajta tudatosság, ami miatt aktívan részt akarnak venni mindenben, a családi döntések meghozatalától kezdve a fogyasztói márkák formálásán át a saját közösségeik alakításáig.

A Zeno Group szintén 2016-os globális felmérése azt mutatta, hogy a Z-k elutasítják a hagyományos „fentről-lefelé” jellegű, tekintélyelven működő vezetési modelleket, és a követésre méltó jó példákon és az együttműködésen alapuló vezetési modelleket preferálják, mert nem akarnak kimaradni a követésből sem.

Mit jelent ez a misszióra nézve?

Azt, hogy ez a generáció talán az utóbbi évszázadok legkomolyabb struktúraváltását követeli meg az egyháztól. Ugyanis nem fogadja el, mert nem elégszik meg a passzív hallgatóság szerepével. Aktív részese akar lenni a gyülekezetnek, az istentiszteletnek, az ifinek – mindennek, amiben részt vesz. Mert ha nem teheti, inkább nem is vesz részt benne. És ez szerintem alapvetően jót fog tenni az egyháznak, mert nem csak biblikusabb, de sokkal hatékonyabb és élvezetesebb kereszténységet generálhat. Ez a generáció nem fogja jól érezni magát a hagyományos „közönség” szerepben, akik elmennek a vasárnapi istentiszteletre, ülnek egy órát némán, aztán hazamennek. Ebben nem fognak részt venni – ezt jó, ha tudomásul vesszük. Az ő világuk nem ilyen. És nem csak az istentisztelet, de a gyülekezet közösségének formálásában is aktív részt akarnak vállalni – nem azért, mert az lenne az igényük, hogy mindent megváltoztassanak, hanem mert számukra az élet természetes része az interaktivitás – ahonnan ez hiányzik, abban ők nem képesek működni. Ezért van válságban az oktatás is, és ezért nem képes a hagyományos politika sem mobilizálni a mai fiatalokat. Ahol nincs egyenjogú párbeszédre lehetőségük, ahol felülről és nélkülük akarnak velük bármit tenni, azt ők öntudatlanul is elutasítják. Nem lázadoznak ellene, nem csinálnak forradalmat, mint a korábbi nemzedékek – egyszerűen csak odább állnak.

Viszont ez az attitüd egyben óriási lehetőség is: ők tenni akarnak! Ha elkötelezik magukat egy közösség mellett, akkor annak nem csupán passzív potyautasai lesznek, hanem aktív formálói és építői. Ami nekik fontos, azért ez a generáció jobban tud rajongani, mint a korábbiak. És ez magában hordozza egy új jesus-freak generáció lehetőségét, akik számára a Jézus-hit nem pusztán egy formális vallásosság lesz, hanem egy „élettel teli életforma”.

4.) A virtuális valóság

A 10-18 éves fiatalok 79%-át tartja lázban a virtuális valóság. Bár elsősorban a fiúkat, és elsősorban az számítógépes játékok miatt, de a lányok sem vonják ki magukat a hatása és vonzása alól. Azt gondolom, olyan technológiai forradalomnak vagyunk részesei, amihez fogható még nem volt a világon az emberiség történelmében, és míg az idősebb generációkat már inkább taszítja ez a rengeteg változás, a középgeneráció nem ér rá évezni, mert épp aktívan fejleszti azt, a legfiatalabbak csak az élvezésére fókuszálnak.

A virtuális valóság alapjaiban fogja átformálni az ember életét – és ezt a Z-generáció tagjai (és még inkább az „alfák”, a 2010 után születettek) úgy szívják magukba, mint az anyatejet.

Anélkül, hogy ennek a széleskörű és hosszútávú következményeibe belemennénk, csak két hatást hadd említsek meg, egy-egy gondolat erejéig. Az egyik a fantázia „elkorcsosulásáról” szól. Ami azzal kezdődött, hogy ez a generáció (és már az előtte járó is) leszokott az olvasásról, és áttért a vizuális tartalomfogyasztásra. Egy hazai felmérés szerint a tinédzserek közel 50%-a funkcionálisan analfabéta, azaz nem érti, amit olvas – mert nem tanulta meg az értő olvasást. Mivel nem olvasnak, és ezáltal nem használják a fantáziájukat, amellyel ők építenek virtuális valóságot a saját gondolataikban, „kénytelenek” a mások, elsősorban a fogyasztásra ösztönző multinacionális cégek által előre gyártott fantáziaelemekben otthonra találni. És képzeljük el, hogy ez mennyire vonzóbb, átélhetőbb és hatásosabb lesz, ha a 2-3D-s képernyőkről az Oculus Riftre költözik, és valóban valóságosnak fog tűnni!

A saját fantáziájuk használatáról való lemondás nem csak a kreativitást öli ki ebből a generációból, hanem az érzelmi intelligenciát is. Sajnos ezt is számtalan kutatás igazolja. Minél inkább virtuálissá válik a világuk, minél inkább csak fantáziaképeket fogyasztanak ahelyett, hogy fantáziaképeket gyártanának a saját fejükben-szívükben-lelkükben, annál érzéketlenebbé és érzelmileg zavarodottabbá válnak. Ez a Z-generációra leselkedő legnagyobb veszély.

Missziós megfontolások.

Először is tudnunk kell, hogy a Z-generáció tagjai nem olvasnak – Bibliát sem. Mást sem. Ez egy olyan fontos, a könyveken, műveltségen vagy bibliaolvasáson túlmutató probléma, amire muszáj valami választ találnunk, és visszavezetnünk ezt a generációt az olvasás szeretetéhez. És lehet, hogy ha ezek a fiatalok megtérnek, a Biblia segíthet más könyvek, az olvasás megszeretéséhez is.

Másrészt ez a generáció érzelmileg nagyon éretlen. Ezt tudnunk kell. És ez nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseik, hanem hogy nem tudják, hogyan használják. Ezt tudniuk kell azoknak, akik velük foglalkoznak – és ez egy feladat, aminek a „pótlását” minden felelős közösségben, így az egyházban is fel kell vállalni.

Fogalmam sincs, lesznek-e virtuális gyülekezetek – a rádiózás és az internet hajnalán is voltak ilyen fellángolások, de nem váltak be. Én ettől valahogy nem tartok, bármit is hozzon a virtuális valóság. Azt azonban komolyan át kell gondolni, hogy a missziós jelenlétünket kiterjesszük-e a virtuális világba. Mit jelent ez? Az én fiatalkoromban, 15-20 évvel ezelőtt, a csetelés megszületésekor az online misszió az volt, ha a Gyalogló csetszobáiban hívőként beszélgettünk az ott beszélgetőkkel. A facebook-korszak hajnalán ott lehetett missziózni. És ma? Az a helyzet, hogy 2016-ban az Instagramon és az AskFm-en kell menőnek lenni ahhoz, hogy felfigyeljenek ránk a fiatalok. És nem egyí gyülekezeti oldalt kell ott üzemeltetni, hanem emberként kell elég vonzónak lenni ahhoz, hogy érdekeljünk másokat. Aztán ha figyelnek ránk, akkor beszélhetünk akár a hitünkről is – meg fogják hallgatni. Ha pedig a srácokkal akarunk beszélgetni, akkor valószínűleg együtt kell játszanunk velük a Minecraftban vagy LOL-ban, mert ott zajlanak a nagy beszélgetések, játék közben. A játék csak a közösségi tér, ami összeköti a fiúkat.

5.) Nyolc másodperces figyelem

Ezt a generációt szokás youtube-generációnak is hívni, ami sok attitüdjét magában foglalja a mai fiataloknak. A nyolc másodperc nem azt jelenti, hogy ennyit néznek meg mindenből – hanem hogy ennyi idő alatt döntenek arról, hogy valami érdekli-e őket, vagy sem.

Ez a generáció a facebook megosztásokon és az okostelefon képernyőjén való ujj-húzogatáson nő fel. Minden tartalom csak másodpercnyi esélyeket kap a figyelmükből, amit át kell ütnie egy információnak ahhoz, hogy megálljanak ott. Ha viszont megállnak, akkor gyorsan kialakul a rajongás is bennük, és „feliratkoznak rá” – legyen az egy csatorna az Instán vagy az Askon, vagy legyen az egy általuk kedvelt osztálytárs. A tartalomválasztásuknak két szűrője van: a személyes kötődés a tartalom szolgáltatójához – ami miatt szívesen követik a saját ismerőseik mindenféle tartalmait – másrészt a számukra érdekes és releváns tartalom.

Missziós megfontolások.

Ez a fejezet alapvetően a tartalomszolgáltatás minőségéről szól – legyen szó vasárnapi igehirdetésről, hittanóráról a suliban, a gyülekezeti facebook oldal posztjairól vagy a személyes bizonyságtételünkről: van 8-10-30 másodpercünk, hogy bebizonyítsuk nekik, érdemes minket végighallgatni és „ránk feliratkozni”. És hagyjuk a számokat, a lényeg, hogy nagyon kevés időnk van a figyelmük felkeltésére – mert a zsebükben-kezükben ott az alternatíva, a telefonjuk, amit azonnal elkezdenek „simogatni”, mihelyst unatkoznak. Nem érünk rá hosszú és unalmas bevezetésekre, érdektelen kánaáni körmondatokra, semmiről nem szóló közhelyekre – a lényegről kell beszélnünk, ami nekik fontos, és ráadásul jó stílusban, érdekesen. Azaz fejlődnünk kell abban, hogyan tudjuk jól kommunikálni velük, ami egyaránt szól a kommunikáció formájáról és tartalmáról.

És mivel ebben a cikkben érintettem egy másik kutatást is, lesz harmadik része is a témának!

A Z-generáció megszólítása és elérése – 1.rész

Kategória:

GENERÁCIÓ-FÓKUSZÚ SZOLGÁLAT I.

Ahogy korábban írtam, elkezdek egy cikk-sorozatot, amely előkészíti és kiegészíti a Generáció-fókuszú szolgálat címet viselő tréninganyagunkat. Az elmúlt egy évben folyamatosan kapom a meghívásokat, elsősorban iskolákból, hogy tartsak előadásokat a gyerekeknek és a szüleiknek, a gyerekeknek és a tanáraiknak vagy csak önállóan a tanári karnak a Z-Generációról, arról, hogyan lehet őket megérteni és megszólítani, tanítani és jó értelemben formálni.

Nem csak az iskoláknak, de a gyülekezeteknek és a lelkészeknek, tanítóknak is égetően fontos megérteni azt, hogy a világunk túl gyorsan túl nagyot változott ahhoz, hogy a 20-30-50-100 évvel ezelőtt kitalált és azóta alkalmazott kommunikációs és cselekvési formák, módszerek és panelek már nem feltétlenül működnek 2016-ban. És nagyon fontos kiemelni: soha nem a tartalmat kell lecserélnünk a korszellemnek megfelelően ahhoz, hogy aktuálisak és relevánsak maradhassunk, hanem a tartalom közlési kereteit. Tehát bár ki fogok térni a későbbiekben is arra, hogy a tartalmat hogyan érdemes súlyozni, milyen kontextusba érdemes beágyazni – az elsődleges, és főleg a mostani gondolatmenet a keretek elkerülhetetlen „modernizálásáról” szól. Bár jobb lenne, ha a modernizálás helyett a hatékonyabbá tételt választanánk célként, annak felvállalásával, hogy a hatékonyság lényegénél fogva olyan fogalom, amely mérhető és ellenőrizhető, ugyanis rendelkezik viszonyítási pontokkal: hatékonyabb valami csak egy kevésbé hatékonyhoz képest lehet.

De vajon biblikus dolgok a kommunikáció – vagy nevesítve: az igehirdetés, evangélizálás, tanítás, bizonyságtétel – hatékonyságának növelését célként kitűzni?

Két egyszerű példát hadd mondjak a Bibliából: ezt csinálta Jézus is, amikor a tanítványainak példázatokban kezdett tanítani. Olyan kommunikációs formátumot és módszert választott, amely hatékonyabban biztosította az üzenetének megértését, megjegyzését és esetleges terjesztését. Másrészt ezt csinálta Pál apostol az Aeropágoszon, amikor úgy tett bizonyságot Izráel „ismeretlen” istenéről, hogy a mondanivalójának keretéül egy homoszexuális görög költő versét használta fel.

Ennyit bevezetésként (a többi majd a könyvben) – most nézzünk egy konkrét témát:

Kire figyelnek a Z-generáció tagjai?

Avagy hogyan lehet elérni és megszólítani őket?

Csak hogy ne kelljen keresgélni a neten annak, aki nem foglalkozik ezzel a témával: a Z-generáció az 1998-2010 között születettek csoportja – ők azok, akik beleszülettek az internet-utáni digitális világba.

Egy Goldman Sachs által tavaly lefolytatott kutatás néhány szempontja*:

1.) A Z-generáció tagjainak valóságos emberek kellenek!

Nem igaz, hogy brand- vagy vállalatellenesek, vagy hogy tekintélyellenesek – csak nagyon jó szimatuk van a bullshit kiszimatolásához, és a tekintélyeket nem fogadják el pusztán a tekintélyük alapján.

A megkérdezettek 63%-a azt mondja, hogy alapvetően nincs semmi baja azzal, hogy mások – politikusok, reklámok, vallások, tekintélyforrások – megmondanak nekik mindenféle dolgokat, ha azok valóságos és hiteles emberek. Vagyis a Z-k nem „megcsinált” üzeneteket és üzenetközvetítőket akarnak, hanem olyan hús-vér embereket, akik ugyanolyanok, mint ők, akik nem szerepeket játszanak, hanem magukat adják őszintén és hitelesen – és ezért lehet hinni nekik. Számukra a legnagyobb véleményformáló erőt azoknak az embereknek a hatása jelenti, akiket ismernek és/vagy megismerhetnek. Akik számukra elérhetők, általuk is leellenőrizhetők, számonkérhetők, megvizsgálhatók, megkérdőjelezhetők és megcáfolhatók.

Oké, mit jelent ez a gyülekezeti misszióban? Azt, hogy önmagában a tekintély, a hivatal, a forma és a keret nem elegendő ahhoz, hogy az általuk közvetített üzenetet befogadják. Nekik elérhetőség és hitelesség kell. Éppen ezért egy bizonyságtétel sokkal elfogadhatóbb számukra, ha azt nem a lelkésztől vagy ifivezetőtől hallják, hanem „one of us” – közülük egytől. Vagyis meg kellene nyitni a gyülekezeti- és missziós kommunikációs csatornákat a „laikusok” előtt. Hadd szólhassanak üzenetek (és nem csupán reagálási lehetőségek, szubjektív vélemények) „hétköznapi” keresztényektől az istentiszteleten vagy épp a gyülekezeti facebook oldalon. És ezek legyenek végre valódi üzenetek: nem versek, állandóan ismételt megtérés-történetek, burkolt miniprédikációk vagy kenetteljes kánaáni elmélkedések, hanem azoknak a valós, hétköznapi történeteknek az egyszerű szavakkal történő elmesélése, hogy mit tett, hogyan vett részt Isten az életünkben tegnap vagy a múlt héten.

2.) Facebook

Akármit is gondolunk róla, a Facebook a Z-generáció életétől elvonatkoztathatatlan. Ez van. Ennek a generációnak a 67%-a napi szinten használja, 51%-uk párhuzamosan Snapchat és 50%-uk Instagram-user is egyúttal.

Azonban fontos tudni, hogy ők másképpen tekintenek a Facebookra, mint mi (idősebbek). Számukra a facebook elsődlegesen az emberek, szervezetek, információk és márkák elsődleges referenciatára, egyfajta adatbázisa – legalábbis ezt mondták el a kutatásban. Természetesen lehet kritizálni ennek a referenciatárnak a mélységét és hitelességét – ettől függetlenül ők így tekintenek a facebookra.

Egyrészt. Másrészt pedig a facebook szerepe az életükben folyamatosan változik. Ahogyan maga a facebook is folyamatosan változik. Kezdetben ismerős-gyűjtögető digitális matricásalbum volt – manapság inkább már mindenki törölgeti a csak virtuális kapcsolatait. Egy időben az üzenőfal volt a fókuszban – manapság inkább a számunkra valóban fontos embereket és témákat összekötő csatornák és csoportok. Pár éve még maga a facebook akart hírforrássá válni, ma inkább egy hatalmas gyűjteménye mindannak, amit megosztunk egymással, és amiből lehet szemezgetni.

Misszió…? Egy gyülekezeti facebook oldal önmagában ma semmire nem elég. Még az sem, ha van rajta egy tonna fénykép vagy mindenféle keresztény cucc linkje. Akkor mire használjuk a facebookot keresztényként? Arra, hogy jelen legyünk rajta – de keresztényként. Ha megosztunk valamit, az legyen pozitív és építő. Ha hozzászólunk, reagálunk, kommunikálunk, az legyen krisztusi, szeretetteljes, udvarias. A jelenlétünk ebben a virtuális világban legyen építő és vonzó.

Kommunikációs és online missziós tréningeken szoktam elmondani ezt a természetesen nagyon leegyszerűsített matekpéldát: a magyarok 51%-a használja a facebookot, 229 ismerőse van és havonta átlagosan 90 tartalmat (posztot, kommentet, feltöltést vagy megosztást) generál. Ha van egy 100 tagú gyülekezet, az 51 x 229 x 90 = 1,051.110 üzenetet jelent minden hónapban! És nem azt akarom kérdezni, hogy ennek vajon mekkora része mutat Krisztusra, ebből mennyi az igevers vagy bizonyságtétel – hanem hogy ebből mennyi képvisel értéket és minőséget?! Pusztán emberi mércével mérve?

Mit csináljunk keresztényként a facebookon? Képviseljünk értéket és minőséget! Szerintem ennyi első lépésként bőven elegendő.

*A forráscikk linkje – ebből indultam ki a cikkben, de megnéztem több hivatkozást, a GS erről készült anyagát és videóját is.

Itt a cikk második része.