A hit és a tudomány kapcsolata 3.rész

A tudomány és a látszathit

A tudomány ősidők óta harcban áll a babonasággal. De mi is a babonaság? – tulajdonképpen vallási fogalom; lényege abban áll, hogy Isten helyét emberi álmok és gondolatok foglalják el, amelyeket az ember isteni hatalommal és tekintéllyel ruház fel. Minden babona az isteni kijelentés meghamisítása! A tudomány és a babonaság konfliktusában a hit mindig a tudomány oldalára áll, s hálás azért, hogy a tudás megtisztítja azoktól az elemektől, amelyek csak látszólag tartoznak az igaz hithez.

A babonaságon túl még hamis formái lehetnek a látszathitnek a művelt ember beképzeltsége éppúgy, mint a műveletlen gőgje. A keresztyénség NEM tekinti erénynek a műveletlenséget, és nem rejti a kegyesség álarca mögé a tudástól való félelmet. Mert csak annak kell félnie a tudástól (tudománytól), akinek nincs élő hite. Ezzel szemben az élő hitben a tudás is, mint más életmegnyilvánulás felfedi bűneinket és visszavezet a teremtés alapcéljához, az Istennel való közösséghez. A hit megtanít bennünket arra, hogy magasztaljuk Teremtőnket azért, hogy szenvedélyes és olthatatlan vágyat oltott belénk, hogy csodálatos művét, és mindent, amit teremtett, kutató lélekkel vizsgáljuk és kérdezzük: Ki vagy? Honnét jössz, és hová tartasz? Milyen vagy? Keresve-kutatva, ismereteket szerezve azt juttatjuk kifejezésre, hogy a teremtett világ megismerésével a teremtő Isten lényének egyre mélyebb megismerésére törekszünk. Ez lehet az igazi tudomány egyetlen célja.

A hit és a látszattudomány

A természet tudományos megismeréséhez elegendő mások ismeretét, kutatási eredményeit elsajátítani. Ámde az élő hithez nem elegendő másnak az élő hite. Nekem kell hinnem. Ahhoz, hogy megértsük, mi is a hit, hitre van szükség. Másrészt viszont nincs szükség arra, hogy a hívő hitetlenné váljon, hogy megérthesse, mi a hitetlenség. Hiszen mi mindnyájan természetünknél fogva hitetlenek vagyunk, s valójában a hitetlenség lényegét is csak a hit képes felfogni.

A hit olyan személyes döntés, amely az ember lényének legmélyébe ereszti gyökerét, és a láthatatlanba, fölfoghatatlanba, a transzcendentálisba nyújtja karját. Így nemcsak erősen szubjektív, de teljességgel objektív is. Következésképpen a valóságtapasztalat tőle elválaszthatatlan. Mert a hitem nem csupán bennem játszódik le, hanem kihat a környezetemre és a környezetemből is táplálkozik. A hit számára az objektívből és szubjektívből álló egység nem jelent problémát, inkább hídként kapcsolja össze a két különböző dimenziót. A hitetlenség épp ezt nem képes fölfogni. Tagadja és kétségbe vonja e híd valóságát, számára az objektív és a szubjektív egysége botránykő.

Ha a hitet, mint tárgyi valóságot szemléli, akkor a világi létezők személytelen megismerésének módszerereivel próbálja megközelíteni, de mivel a hit valósága több, mint tények halmaza és rendszere, vállalkozása csődbe jut, és komor arccal közli a végeredményt: „Isten létét nem lehet bebizonyítani.”

A másik magatartás mindenestül tagadja a hit objektív jellegét, azon az alapon, hogy a hit nem ismeret. Így a hitet pusztán szubjektív érzületnek kiáltja ki, és felháborodik, amikor azt látja, hogy egyesek saját „egyszemélyes fantazmagóriájukat” akarják másokra „ráerőltetni”.

Tehát egyesek a hitet úgy kezelik, mintha csak tudás lenne, de a világról alkotott ismeretnél alacsonyabb rendű tudás, a másik esetben pedig látszólag elfogadják, hogy a hit nem tudomány, mégis a tudomány módszerével vizsgálják, és minden objektív jelentőséget megtagadnak tőle.

A hitetlenek számára – ha következetesek maradnak – nem létezhet semmi az érzékszervek által közvetített valóságon kívül. Az ilyen módón felfogott valóság ismerete a tudomány tárgya, ezért ez a tudás a valósággal való érintkezés egyetlen útja, s aki ezt tagadja, az tudományellenes. Azonban ezt nem a tudomány mondja, hanem azok, akik csupán az érzékszervek által megismerhető valóságról tudnak. Tehát valami olyasmit támadnak és ítélnek el, amiről semmit sem tudnak, és épp a kutató megismerés nevében.

A hit és a tudomány harca tehát a hit és a hitetlenség harca.

A látszathit és a látszattudás

Megállapíthatjuk az eddig elhangzottak alapján, hogy a hit és a tudomány nemhogy nem ellenségek vagy egymást kizáró jelenségek, de éppen eleve feltételezik egymást. A mi problémánkat képező látszólagos ellentmondást a bűn idézi elő, amely a tudományt a hit ellen akarja lázítani:  „Csakugyan azt mondta Isten?” – a kígyó ezzel a hazugsággal kezdte meg szétválasztani az addig egymással harmóniában álló tudást és a hitet.

De láttuk, hogy az igaz hit és a tudás sohasem harcolhatnak egymás ellen; a tudás és a látszathit éppúgy nem viselhetik el egymást, mint fordítva. Ezzel szemben a látszathit és a látszattudás a legnagyobb mértékben kijönnek egymással.

Amit fontos meglátnunk: a hitnek és a tudásnak is külön-külön célja, hogy a másikat teljessé tegye, a másikkal eggyé válva vezessen el Istenhez. Ha a kettő közül az egyik csupán látszólagos, azaz hamis, nem tudja a másikat kiegészíteni, s így már az úton eltévednek. Azonban ha mindkettő hamis, úgy jól összeférnek egymással, még ki is egészítik egymást, de a céljuk válik mindenképpen hamissá. A látszólagos harmónia és tökéletesség nem Isten felé, hanem épp az ellenkező irányba, Tőle minél távolabb vezetik követőit.

Gyakorlati következtetések és a megoldás

A hit és tudomány feszültségében élő hívő embereknek két alapvető kísértésük van, ami valószínűleg legtöbbetekben még 6 óra előtt is megvolt. Az egyik, hogy „ezekhez én nem értek”. A világ nagykorú lett, és nem kíváncsi az én, a mi (hívők) meg a Bibliánk véleményére. Ezért nem is folyunk bele semmiféle tudományos dologba. Nincs véleményünk sem az atomfizikát, sem a genetikát, sem a orvostudományt vagy űrkutatást illetően. – Pedig a nagykorú világnak nagykorú keresztyénekre lenne szüksége, akiknek önálló véleményük van, és azt értelmes módon meg is tudják indokolni. A másik kísértés ezzel homlokegyenest ellenkező: „úgyis nekem/nekünk lett igazunk, meg a Bibliánknak, most aztán fulladjon bele az emberiség a maga szemetébe, forrjon fel az üvegháztartásában, szívja tele a tüdejét a mérgező gázaival, a lényeg az, hogy én/mi úgyis üdvözülünk, és ez az egész elrontott mocskos világ megy a pokol fenekére, ahová való.

Mi a helyes hozzáállás? A keresztyén ember környezetéért – és így az azt leíró tudományért is – két szempontból is felelős: egyrészt, mert a teremtéstörténetben Isten bízta ránk ezt a világot, hogy uralkodjunk benne és valósítsuk meg Isten uralmát, másrészt pedig az a kérdés az Úr ajkáról, ami az első gyilkosság után felhangzott az ember felé: „hol a testvéred?” Felelős vagy a másikért.

Mit tud adni a keresztyén ember és az egyház azért, hogy megoldódjanak korunk problémái? Péter és János azt mondta az Ékes-kapunál ülő sántának: „Ezüstöm és aranyom nincs nékem, de amim van, azt adom néked: a Názáreti Jézus nevében …” – Mi ez a hitből fakadó segítség? A keresztyén ember olyan értékeket ismer, amelyeket a tudomány nem vehet figyelembe, és olyan célokat tud, amelyeket a tudomány soha nem tud maga elé kitűzni. Találóan mondta egy hívő természettudós, hogy a tudomány előbb-utóbb minden kitűzött célját meg tudja valósítani, de azt, hogy milyen célokat érdemes kitűzni, és milyeneket nem, azt nem tudja megmondani.

A teremtés helyes sorrendje: Isten-ember-természet. Isten megteremtette az embert, hogy uralkodjon a természeten. Ha azonban az ember a természet feletti – tudomány által megszerzett – tudását Isten nélkül vagy Isten ellen akarja használni, akkor nem csinál egyebet, csak építi tovább Bábel tornyát abban a hitben, hogy egyszer elérheti Istent, és a helyére ülhet.

Hadd mondjak még egy nagyon komoly dolgot: amikor az embernek problémája akad a tudománnyal, voltaképpen a tudományt művelő emberrel kerül ellentmondásba! Az igazi veszélyt soha nem maga a tudomány jelenti, hiszen az csak eszköz, egy leíró nyelv, hanem az az ember, aki használja azt. Aki él felelőtlenül, vagy visszaél tudatosan azzal, amit Isten azért adott neki, hogy másokat szolgáljon általa.

Összegzés

Ennek a világnak Gazdája van: és benne Neked is! Ő teremtett, ő bíz feladatot rád is!

Ennek a világnak célja van: nem a semmibe tart, és nem a véletlen kormányozza. Célja a megváltás kiteljesedése, az ember üdvössége és Isten dicsőségének kibontakozása.

Ebben a világban társaid vannak: akikért, akiknek a világáért felelősséggel tartozol. Részesedhetsz mások javaiban, tudásában, de neked is gazdagítanod kell a többieket.

Ez a világ érték – őrizned kell: a világ, mint Isten teremtménye: jó! Értékes. Az élet értékes! Ezeket védenünk és őriznünk kell!

Ebben a világban sok nyomorúság és baj van – enyhítsd! Íme a tudomány valódi célja: hogy eszközzé váljon mások életének megjobbítására. Minden tudásnak addig van csak haszna, amíg attól mások előbbre jutnak.

Ebben a világban Isten az Úr!

A hit és a tudomány kapcsolata 2.rész

Az eddigiekből is kitűnt, hogy hit és tudomány között alapvetően négyféle kapcsolatot lehet felírni, ezek közül kell kiválasztani a lehető legjobbat.

Tisztázzuk először a fogalmakat:

A hit (vagy teológia) Isten dolgairól beszél; a sem tapasztalati, sem logikai úton alá nem támasztott elméletek és feltételezések elfogadása (Ért.Lex.); “a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11:1).

A tudomány pedig a teremtett világról szól; objektív, bizonyítható tények és elméletek rendszere.

Ami közös mindkettőben, hogy a módszere leírás: a minket körülvevő világot mutatják be és próbálják magyarázni.

Négy különböző modellt vizsgálunk meg. Az első kettő azonos abban, hogy csak egy elsődleges leírási módot fogad el, és a másikat ennek teljes mértékben alárendeli. Lássuk először ezeket:

A domináns hit modellje

Eszerint a modell szerint a világra vonatkozó mindenfajta ismeret elsődleges forrása a Biblia, amely minden apró (természettudományos és történelmi) részletét tekintve hibátlan, örök és tökéletes.

A tudás ill. a tudomány itt veszélyt jelent a hit számára, ezért bizonyos kérdéseket célszerű nem vizsgálni tudományosan. A meg nem érthető jelenségek Isten hatókörébe tartoznak, fölösleges is fáradoznunk, hogy azokat megpróbáljuk megérteni – így azonban Isten a „hézagok istenévé” alacsonyodik, valójában ott van jelen, ott van szerepe, ahol a mi ismereteink véget érnek.

Nézzünk egy példát erre! A Bibliában elénk táruló világkép geocentrikus. A középkorban ezen megközelítés miatt üldözték a kopernikuszi világkép képviselőit (Galilei, Bruno). Ennyire szélsőséges követői talán ma már nincsenek ennek az irányzatnak, de finomabb formákban ma is fellelhető a keresztyének között. Gondoljunk például arra a szélsőséges keresztény közösségekben előforduló jelenségre, hogy valaki nem hajlandó orvoshoz menni, gyógyszert beszedni, mert majd a hite meggyógyítja.

Egy dolgot azonban észre kell venni: eszerint a modell szerint nem létezik keresztyén tudós, ha a tudóst a hagyományos értelmezés alapján vesszük, ugyanis egyetlen modern tudomány sem fogad el semmiféle ideológiát a maga uraként.

A domináns tudomány modellje

Eszerint az elképzelés szerint – ami remélhetőleg keresztyénekre nem jellemző – Isten és a többi babonaság egykor, még az emberiség hajnalán talán szükségesek voltak, de mára már nincs létjogosultságuk. Az ember a tudomány segítségével folyamatosan betölti ismeretén a hézagokat, és nem lesz többé szüksége Istenre, mert önállóan képes irányítania a sorsát és boldogságát. A tudományban való hit, a “scientizmus” szerint az egyetlen út az ismeret – vagyis a teljesség – felé a tudomány útja.

Ez a modell, ha beszél is Istenről, emberi spekuláció útján teszi. Istenhite így lehet deizmus, ami egy alkotót feltételez, vagy panteizmus, ami magát a világot, és annak elemeit tekinti istennek, vagy az istenség részének.

A modell személytelen, ezért az ember számára számos kérdést nem tud megoldani. Lényegében itt az Istentől elfordult ember önmegváltó próbálkozását láthatjuk arra, hogy saját létezésének alapvető problémáit megoldja.

Ennek a modellnek van egy a keresztyénségben – ma sajnos egyre nagyobb tért hódító – formája, amit racionalista-liberális teológiának neveznek. Rudolf Steiner antropozófiája a század elején már megpróbálta “csodátalanítani” a Szentírást, és amint már utaltunk rá, ma is egyre több bibliai csodát magyaráznak meg modern természettudományos érvekkel és jelenségekkel. Mára ez a racionalista magyarázatokat kereső irányzat beszivárgott a teológiákra, s új egyházak épültek bizonyítékaikra. Talán a legjellemzőbb példái éppen olyanok, mint – ahogy már említettem – Jób nem is élt, az egész egy tanmese, Eszter könyve sem igaz, mert abban Eszter Istárral, Mardokeus Márdukkal egyezik meg, és az egész nem több közel-keleti mitológiánál. De olvasni olyat is, hogy Jézust gömbvillám támasztotta fel, a fürjek Izráel pusztájában csak eltévedtek vándorlásaik során, a mennyország az általunk ismert legfényesebb csillagon, a „Pisztoly-csillagon” van, amit 1999 őszén fedeztek fel, és az UFOk – ha léteznek – csak Isten angyalai ma, stb. stb. Megjegyzem, ezek mindegyikét jómagam is hallottam szószékről vagy katedráról…

A kamra-modell

A hit Isten dolgaival foglalkozik, a tudomány pedig a világ megismerésével. Vagyis mindkettő a saját felségterületén mozog, és nincsenek hatással egymásra.

Ez a modell sok nem keresztyén ember számára elfogadható, sőt a keresztyénekkel szemben is toleráns. Keresztyénként azok képviselik e felfogást, akik a világot, mint megszemélyesített rosszat határozottan szembeállítják Istennel, és azt mondják, hogy a hívőknek csak „lelki” dolgokkal szabad foglalkozniuk, míg a világ “testi”, tehát sátáni.

Ez az idea a világ és a test  fogalmak helytelen értelmezéséből, így torzult bibliai látásmódból, vagy régebben emberi – fanatikus – rajongásból (pl. aszkéta irányzatok a középkori egyházakban) fakad.

A világról – minthogy Isten teremtette – van mondanivalója a Bibliának, és kell lennie nekünk is. Maga a teremtettség, az anyag önmagában nem rossz – az állapota lett azzá. A Biblia a test börtönébe rekesztett lélekről nem tud, ez a gnoszticizmus tanítása. (“Az Ige testté lett” Jn 1:14). Ugyanakkor Isten Igéje nem a világból való kivonulásra buzdít, hanem annak betöltésére “Krisztus indulatával”. Ennek a modellnek is jelentős a hatása a mi Baptista tanításunkra is, hiszen éppen emiatt zárkózunk be imaházainkba, és különülünk el a világtól, s közben olyanokká tesszük a körülöttünk élőket, mint az indiai kasztrendszer „érinthetetlenjei”, akikkel még barátkozni sem szabad, mert csak bemocskolnak bennünket is.

A komplementáris, azaz egymást kiegészítő modell

A két leírási mód egymást kiegészíti. Mindkettőnek megvan a maga illetékessége, ugyanis a valóságot eltérő nézőpontból vizsgálják. Egyik sem rendelhető a másik fölé.

Az emberi megismerésnek két forrása van: a tudományos kutatás és a kinyilatkoztatás.  A tudomány e modell szerint ismeri a saját korlátjait, feladatait, tisztázza módszereit és céljait. Ezzel párhuzamosan a teológia tisztázza, hogy mire vonatkozik a bibliai kinyilatkoztatás.

Az isteni kinyilatkoztatás célja nem a tudományos ismeretközlés, hanem “az igazságban való nevelés” (2Tim 3:15-17). Mindazonáltal a Biblia kijelenti, hogy Isten e világnak teremtője és Ura, és így a vele való közösség nélkül az nem érthető meg teljesen. A világ az ember Istentől rendelt élettere. Kutathatja azt, sőt el is várható, hogy az őt körülvevő létet megismerje, de felelős is érte. Az ember elfordulása Istentől ennek a felelősségnek az elvetését jelentette; az ember ma azt gondolja, hogy itt minden az övé. A hit szempontjai tehát nélkülözhetetlenek a világ (tudományos) megértéséhez, mert a tudomány önmagában csak út, egyetlen helyes kezdet és vég(cél) nélkül.

Innen folytatjuk legközelebb!

A sorozat első része innen elérhető!

A hit és a tudomány kapcsolata 1.rész

Ez nem lesz rövid olvasnivaló, de talán hasznos és fontos lenne ilyesmiről is tanítani a gyülekezetekben.

Problémafelvetés

Képzeljük el a következő – minden vasárnap száz és ezer helyen megtörténő – jelenetet:

Délelőtt tíz óra, kezdődik az istentisztelet. A gyülekezet tagjai – jó keresztyének – leülnek a megszokott helyükre a padjukban, a lelkész fölbaktat a szószékre, kinyitja Bibliáját, felolvassa a János 3:16-ot, és szépen hangsúlyozva elkezd beszélni Istenről, aki odaadta Fiát, hogy a fán függjön, hogy a Bárány nem nyitotta panaszra ajkait, hogy majd ha eljön a várva-várt édes és gyönyörűséges világvége, akkor mi egy örökkévalóságon keresztül fogunk a mennyei karban zsoltárokat énekelni a zöld karénekesből.

Azután véget ér az istentisztelet, hazamegyünk, és bekapcsoljuk a televíziót, ahol Isten Báránya helyett Dolly bárányról szól a műsor, aki a 271. próbálkozásra végre élve megszületett a sok klónozott tesója közül. Láthatjuk a pusztuló esőerdőket, amik éppen a mi hűtőink miatt mennek tönkre, amiből éppen kivettünk egy doboz Carte D’or jégkrémet (vagy a sört). Aztán elolvassuk az újságban, hogy megfejtették az emberi géntérképet, és mostantól végképp nem Isten határozza meg, hogy milyen tulajdonságai lesznek a gyermekeinknek ezután, hanem azok a genetikusok, akik az ember közel három milliárd nukleotid hosszú géntérképét ezután úgy szabdalják és változtatgatják majd, ahogy csak akarják. Ilyenkor talán eszünkbe jut az, amit délelőtt hallottunk az istentiszteleten, és ráébredünk, mennyire más odabenn, mint idekinn. Hogy mennyire nem akarunk tudomást venni odabenn az idekinti világról. Hogy nem hallottunk még tanítást a génsebészetről, a relativitáselméletről, a környezetszennyezésről, az atomhulladékokról és arról, hogy már nem csak a Jupiternek vagy a Szaturnusznak van gyűrűje,  hanem a földnek is, csak nekünk szemétből. Lehetne sorolni azt, ami számunkra nem biblikus, amire eddig vagy nem voltunk kíváncsiak sem, vagy csak nem mondták nekünk, hogy kíváncsiaknak kellene lennünk.

Hit és tudomány. A hívők nem tudóskodnak, mert ha azt csinálják, az túl “világi” dolog. A tudósok pedig csak ritkán hisznek. Közben a gyülekezetben elmondjuk az apostoli hitvallást, biológiaórán pedig azt, hogyan lett a barna varangyból tanító néni. És fel sem tűnik, hogy két-három-négy igazságot hiszünk ugyanolyan igaznak.

Ilyen a posztmodern ember. De hogyan vált ilyenné? Jöjjön egy olyan utazás, amelyben megpróbáljuk megérteni, mi a tudomány, hogyan fejlődött, hová jutott, és mindehhez hogyan álljon hozzá egy hívő ember.

A tudomány rövid története

A görög természetbölcselet

A görög gondolkodás teljes világképet adott, a fizikától a metafizikáig, az anyagtól a lélekig mindent megvizsgált. Nézzük távirati stílusban:

Thálész (Kr.e. 600 körül) szakított először a világ mitikus leírásával. Kimondta, hogy az élet alapja a víz. Pitagorasz (Kr.e. IV-V.sz.) szerint a világ számokkal és azok viszonyaival leírható. „Az ég és a föld nem egyéb, mint harmónia és szám”. Mindez a matematika és a racionalitás talaján áll. Parmenidész és az ún. eleai iskola szerint az létezik, ami változik. A változás azonban csak látszat. Ebben rejlik a későbbi anyag- és energiamegmaradás csírája. Empedoklész megkülönbözteti a létezés négy alapelemét: a vizet, tüzet, földet és levegőt – és kimondja, hogy ezekből az anyagokból áll (nem keletkezett!) a világegyetem. Leukipposz és Démokritosz bevezeti az atom fogalmát, mint a legkisebb elemi létező, amelyek felépítik és mozgásukkal, kapcsolódásukkal formálják az univerzumot. Platón ideatanával bevezeti a tökéletes ideál fogalmát, aminek a mi világunk csak gyenge képmása. Szerinte a változatlan dolgok tudománya szintén a matematika, és ennek szabályai minden korban, mindenkire érvényesek. Arisztotelész tanítása a változásból ered, ő volt egyébként az első, aki rendszerezte az élőlényeket és a tudományokat. Az ő tanításaira nemsokára még visszatérünk.

A görög természetbölcseletnek nemcsak a világ létezésének módjáról, hanem alakjáról, térbeli kiterjedéséről is volt mondanivalója. Először vízen úszó koronghoz hasonlították, amely térben is, időben is véges. Ennek az oka éppen az, hogy matematikailag leírható, megmérhető. Ptolemaiosz szerint a világmindenség gömb alakú, és a föld is az. Már felismernek más bolygókat is a naprendszerben, de még azt gondolják, hogy a föld körül forognak.

Ami jellemző a görög természettudományra, hogy az egyben teológia is. A világot, teret, mozgást mindig egy felsőbb lényhez, istenhez viszonyítva írnak le, aki végtelen, állandó és örökkévaló. Itt még nem szakad el egymástól a tudomány és a hit, ugyanannak a világnak más-más részeit közös nyelven írja le  és magyarázza.

A görög egyházatyák kora

A korai egyház vezetői görög műveltségűek voltak, és már a második századtól meg kellett válaszolniuk azokat a tudományos kérdéseket, amelyeket körülöttük a világ feltett. Hidat kellett találni a természet leírása és Isten „leírása” között.

Alexandriai Kelemen fogalmazta meg, hogy a természet ismerete Isten megismeréséhez juttat el. Origenész négyféle ismeretet különböztetett meg: etikait, fizikait, misztikust és logikait. Basilius – teológusként – rendszeres állattant írt.

Voltak persze kevésbé jó példák is – egy Lactantius nevű egyházatya föladva a föld gömbölyűségéről szóló tanítást visszatért a lapos koronghoz, és ezt azzal indokolta, hogy ha a föld gömbölyű lenne, akkor a másik oldalon lévők fejjel lefelé élnének, és akkor ők lennének azok az „ellenlábasok”, akiket a Bibliai is említ. Augustinus ugyan a gömbölyűséget tanította, de hozzátette, hogy a trópusi zóna olyan forró, hogy azon Ádám leszármazottjai biztosan nem tudtak átkelni.

Amint látható, a tudomány és a teológia még itt is szépen megfért egymás mellett, éppen azért, mert akik művelték, görög szemléletű tudósok voltak.

A középkor

A népvándorlások maguk alá temették a Római Birodalmat – ezt ha máshonnan nem is, de a Gladiátorból ismerhetitek – de az ókori görög gondolkodásmódot tovább őrizték a keresztyén kolostorok, a perzsa uralom alatt a Közel-Keleten működő keresztyén iskolák.

A XI-XII. században még inkább Platón iratait magyarázták, a XIII. századra viszont – igaz, a zsidó Maimonidész közvetítésével – visszakerült a keresztyén Európa tudomány-történetébe Arisztotelész. Aquinói Tamás volt az a teológus, aki az arisztotelészi formát megtöltötte keresztyén tartalommal. Ebben a rendszerben Isten lett minden létesítő, okozó, fenntartó elve és célja, a világ valamennyi jelenségének legelső okozója, minden mozgás legelső Mozgatója.

A középkor teológiáját ez a skolasztikus – iskolás módon mindent meghatározó, definiáló – módszer határozta meg, mondhatni kifejlesztettek egy tudományos nyelvezetet, hogy leírják vele a hit tárgyát, magát Istent is! Ezzel megkezdődött Isten definiálása, és a Szentírás a természettudományos ismeretek tárgyává és eszközévé vált, azonban a legfőbb kritérium még mindig a hit: “Azt, ami a tudományban ellentmond a teológiának, tévedésként el kell vetnünk.”

A humanizmustól a reformációig

Amint azt a posztmodern emberről szóló előadásban is láthattuk, a fordulat ebben az időszakban következik be a tudománytörténetben is.

A középkor számunkra már naiv elképzelése szerint a Föld a világmindenség központja, egy önmagában zárt világban, ahol mindennek megvan a maga rendje, ez a rend tökéletesen leírható, és természetesen az eligazítást a Biblia adja meg (Föld, ember, menny, pokol, angyalok, szentek…). Az első jelentős törés ebben az elképzelésben Kopernikusz (1473-1543) nevéhez fűződik, aki nagy bátorsággal merte kijelenteni, hogy nem a Föld a világmindenség középpontja. Ez a fordulat felgyorsítja az eseményeket, s megállíthatatlanul hozza magával a teljes világkép átalakulását. Már Kopernikusz halálának évében (1543-ban) egy másik fizikus Giordano Bruno (1548-1600) megjelenteti De revolutionibus orbium coelestium című művét, amelyben továbblép a kopernikuszi heliocentrikus világképnél, s azt állítja, hogy a Nap csupán egy a többi csillag között. Tanai miatt az inkvizíció elítélte, de tanait nem tudták eltörölni, követői hamarosan akadtak. Galilei (1564-1641) pedig kijelenti “És mégis mozog a Föld”. Inogni kezd, s végül teljesen összedől a középkor kozmológiája, és megindul a hit és a tudomány szétválása – csúnya idegen kifejezéssel: szekularizációja.

A Szentírás többé nem természettudományos tankönyv, a válaszai egyáltalán nem tudományos válaszok. Luther egyenesen a hit megrontójának nevezi azt az Arisztotelészt, akit néhány évszázaddal korábban Krisztus előfutáraként tartottak a természet dolgában. Kálvin János – maga is szerette és művelte a természettudományokat – kimond két nagyon fontos tételt az Institutiojában: (1) a tudomány és a nyomában járó technikai fejlődés Isten ajándék az emberek számára (2) és ezeket helytállónak tekinthetjük akkor is, ha nem hívő emberek tárták fel. Szenczi-Molnár Albert 1612-es bibliafordítása előszavában azt írja: „Két könyvet adott Isten Őfelsége az emberek eleibe, melyekből őtet megismerjék és örök életük legyen. Az első könyv az egész világ, a mennynek és földnek ékes épületei, … és ennek a könyvnek annyi betűje van, ahány teremtett állat az égen és a földön … A másik könyv pedig … az egész Szentírás.”

Úgy tűnik, mintha helyére került volna a hit is, és a tudomány is.

A modern kor

A modern kor világképe a „mechanikus világkép”. Ehhez azonban vissza kell nyúlnunk az előbb említett csillagászati felfedezésekig.

Kopernikusz felállított három nagyon fontos tételt: (a.) a mindenség, az égitestek és így a föld is gömb alakú. (b.) az égitestek körpályán mozognak (c.) a föld kettős mozgást végez, egyrészt a tengelye körül, másrészt a Nap körül. Giordano Bruno már arról is beszél, hogy sok Naprendszer létezik a miénken kívül, és ez a sok naprendszer alkotja az univerzumot. Ez idáig rendben is lenne, de hozzáteszi, hogy ezen az univerzumon kívül semmi más nem létezik, tehát ez az univerzum maga Isten. Ez a tökéletes panteizmus: minden isten, tehát isten = világ.

Kepler – aki egyébként mélyen hívő lutheránus teológus volt, és Kálvin úrvacsoratanáról időmértékes verset írt latinul – kiegészíti Kopernikuszt, és felfedezi, hogy a bolygók nem kör, hanem ellipszis pályán haladnak, és megállapítja például, hogy két bolygó keringési idejének négyzete úgy aránylik egymáshoz, mint közepes naptávolságuk harmadik hatványa. Ezek alapján azt tanította, hogy Isten a világot geometriai szabályok alapján alkotta, és – már megint! – a matematika segítségével az ember meg tudja érteni Isten gondolatait, le tudja írni a teremtést.

A XVII. Században René Descartes vitte tovább az európai gondolkodást a mechanikus világkép felé, amikor „Elmélkedések” című főművében azt fejti ki, hogy a világ véges kiterjedt dolgokból (ezek a tárgyak, élőlények) és véges gondolkodó dolgokból (ez az emberi tudat és lélek) áll. Szerinte a világ az emberi ész által ismerhető meg, ami pedig ész-szerűtlen, az nem is létezik.

A következő lépés Isaac Newton kísérleti módszerének alkalmazása, amely minden természettudomány alapvető módszerévé vált, mert egyesítette az addig külön haladó elméleti és kísérleti tudományt. Megalkotta a mechanikára épülő világot a maga törvényeivel, amely minden jelenséget önnön törvényeivel magyarázza, és egy talpalatnyi helyet sem hagy semmi másnak. Ezek a törvények az okszerűség (kauzalitás), a célszerűség (finalitás), az előre meghatározottság (determinizmus), a jelenségek folyamatossága (kontiunitás) és a valóság változhatatlansága (szubsztancia). Végül a tér és az idő abszolút, ez a világ „közepe”, melyhez minden más mérhető és amelyben minden mozgás történik. Mindezekkel együtt Newton sem volt istentagadó, ő Istennek mindezek kezdetét és a feltételek megteremtését tulajdonította.

Charles Darwin 1859-ben kiadja a Fajok eredete című munkáját, 12 év múlva az Ember származását, és ezzel a bennünket körbevevő világ újradefiniálása után megkezdődik az ember újradefiniálása. A világ belső törvényeken működő rendszerét immár az emberre alkalmazza, és kimondja, hogy amiképp a gravitációhoz nincs szükség semmiféle istenre, úgy ahhoz sincs, hogy az ember kifejlődjék akár egy egysejtű élőlényből is. Darwin azonban abban az evolúcióban hisz, amelyet Isten indított el, hogy az élet a véletlen műve, azt a követői vallották, nem ő.

A XIX. század magával hozta a világunkat felépítő részecskék meghatározását és szerepének leírását, a pszichológia tudományának megszületését, amelyben a lélek megnyilvánulásait először az agy tobozmirigyében képzelték el, majd szépen felosztogatták azt a különböző lebenyek között. Immár az embernek nem csak a teste, a lelke, gondolatai, érzései is leírhatók kémiai vegyületekben, vagy megkereshetők a fejének valamelyik négyzetcentiméterében.

Ez a mechanikus világnézet azonban olyan nehéz kérdések elé állította a tőle már régen elszakadt hitet, amelyekkel azelőtt nem kellett szembenéznie. Ha a világban az okság elve uralkodik, akkor hogyan beszélhetünk arról, hogy Isten célja felé halad? Ha a determinizmus uralkodik, akkor hol a helye az ember és az Isten akaratának és döntéseinek? Ha a jelenségek leírható törvényeknek engedelmeskedve történnek, hogyan lehetségesek a csodák? Ha a szubsztancia változhatatlan, az Ige hogyan lehetett testté? Ha az idő és a tér vagy Isten az abszolút?

Mit válaszolhat minderre a hit?

Az első válasz szerint Isten adta meg a világ kezdeti lépéseit, mint amikor az órásmester felhúzza az órát, és az azután magától jár tovább. Ezt a felfogást nevezik deizmusnak. Nem tagadja Isten létét, de csak a világ kezdetén szántak szerepet neki, és a jelen világtól távolt tartják.

A másik lehetőség, hogy Isten a tudomány fehér foltjainak az uralkodója, tehát ahol a tudomány nem illetékes, ott helye lehet istennek.

A harmadik, hogy a hitből mindössze annyit tartunk meg, amennyit racionálisnak tekinthetünk, ami megfelel a tudomány által felépített törvényeknek. Ez vezetett a liberális teológia kifejlődéséhez, amelyben Jézus csak egy szent zsidó, a Vörös-tenger egy nagy szélfuvallat miatt vált szét, ha szétvált egyáltalán, és a Bibliában jó, ha minden második könyvnek az a szerzője, akit mi eddig gondoltunk, és jó, ha a fele igaz annak, amit leírtak. – Mi természetesen most nagyon-nagyon elítéljük ezeket a gondolatokat, de látnunk kell azt az utat, ami idáig elvezetett.

Folytassuk innen legközelebb!

A második részben a hit és a tudomány egymáshoz való viszonyáról lesz szó – különböző modelleket fogunk megnézni és összehasonlítani.

A harmadik részben pedig beszélünk a látszathit és a látszattudomány háromféle viszonyulásáról, és levonunk néhány végkövetkeztetést is.

Hétfőn tehát jövünk a folytatással!