Örömteli a gyülekezet?

A kereszténység örömteli létforma, a keresztény közösségek pedig örömteli közösségek. Legalábbis a Biblia szerint. Az öröm lehet pillanatnyi érzés, de lehet egy folyamatos állapot is, amely nem feltétlenül fedi le a pillanatnyi érzéseinket. Én inkább ez utóbbit tartom jobb, és főleg biblikusabb definíciónak. Amikor Pál apostol azt írja: „mindenkor örüljetek”, ez nyilván nem azt jelenti, hogy a hívő emberek nem lehetnek szomorúak, bosszúsak, elkeseredettek, hanem állandóan egyfajta mámoros boldogságban kell élniük az életüket.

De nem szeretnék se miniprédikációt írni, sem az egyéni kegyesség felől elmélázni a dolgon – ezt megtették és teszik hetente rajtam kívül számtalan szószéken és blogon. Én most egyetlen területre fókuszálnék: az örömteli gyülekezetre – mint örömteli közösségre. És ahelyett, hogy hosszas elméleti fejtegetésbe kezdenék, szeretném néhány egyszerű ellentétpárral önvizsgálatra hívni mindazokat, akik egy-egy helyi gyülekezet tagjaiként vagy vezetőiként (is) olvassák az apcsel29-et. A „teszt” sem öntörvényű, Lövey Imre szervezetkutató- és fejlesztő „tankönyve” alapján állítottam össze. A kiértékelés pedig pofonegyszerű: nézzük meg, melyik oszlopban lesz több ránk jellemző állítás – és nagy eséllyel azok leszünk mi. És ha le lehet vonni belőlük bizonyos tanulságokat, tegyük meg, és változtassunk. Mert meggyőződésem, hogy az örömteli légkör, kapcsolati háló, közösség, istentisztelet a misszió egyik legfontosabb összetevője!

 


[table id=1 /]

És egy utolsó megjegyzés: azok a jellemzők, amelyek az örömteli közösségekre jellemzők, valóban jellemzők sok közösségre. Úgy értem, ez nem valamiféle ideál vagy fikció, mert igenis vannak közösségek, munkahelyek, tantestületek, cserkészcsapatok,  társasjáték klubok – és remélhetőleg gyülekezetek is, amelyek valóban ilyenek: örömteli közösségek. Ezt meg lehet csinálni. Ha viszont meg lehet – akkor talán érdemes is lenne!