A kritizálás ajándéka

A lelki béke abból származik, ha megértjük és elfogadjuk, hogy kevesen látják pont olyannak a világot, mint amilyennek mi.

Másokat megítélni, kritizálni a magyar ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága és időtöltési tevékenysége. Úgy érezzük, mi úgyis jobban tudjuk, úgyis nekünk van igazunk – ráadásul mindezt muszáj is hangoztatnunk.

Ha már ez így van, szeretnék néhány kommunikációs és lelkületi tanácsot adni ehhez. Ha már nem tudjuk visszatartani a véleményünket, legalább bölcsen, építő módon, hasznosan tegyük.

Az első és legfontosabb lépés: tisztázd önmagad előtt a motivációdat! Miért is tartod szükségesnek, hogy reagálj, visszajelzést adj, kritikát gyakorolj? Őszintén!

A visszajelzéseknek két motivációja lehet – és ezt két képpel szeretném érzékeltetni. Valaki feláll egy valós vagy képzeletbeli pulpitusra, ezzel a középpontba kerül, mindenki rá figyel – és aztán megnyilatkozik. Prédikál, ír egy blogbejegyzést, egy cikket az újságba, vagy csak elmondja a véleményét egy baráti társaságban. És jössz te, a kritikáddal, ellenvéleményeddel, kiegészítéseiddel, hozzáfűznivalóddal, és tulajdonképpen kitaszítod a beszélőt a középpontból, hogy átvehesd a helyét. Hogy rád figyeljenek. Mert a te mondanivalód fontosabb, értékesebb, hasznosabb, igazabb, helyesebb. Legalábbis szerinted. A motiváció tehát a „pulpitus elfoglalása”. Ez az egyik variáció.

A másik, hogy nem akarod elfoglalni a kör közepét, hanem azért és úgy (!) szólalsz meg, azért és úgy adsz visszajelzést, fogalmazol meg akár kritikát vagy kiegészítést, hogy azzal a középen állónak megerősítést adj, erősítsd és támogasd az önbizalmát, a személyének vagy üzenetének a tekintélyét. Az igehirdető, az író, a blogger, a vitapartner épít valamit, és te beállsz mellé építeni.

Féltékenységből, méregből, elégedetlenségből, önzésből, a fontosság vagy elismerés utáni vágyból ne is szólalj meg, inkább maradj csöndben és imádkozz magadban.

A visszajelzés, a kritika soha ne legyen támadás! Egy beszélgetésben, vitában soha nem legyőzni kell egymást! Azok a kommunikációs játszmák, amelyek győzteseket és veszteseket termelnek ki, nem hatékonyak, nem építőek, nem szeretetteljesek. Még a bűnnel való szembesítést is lehet úgy végezni, hogy abból bűnbánat, megtérés, megújulás legyen – és ne feloldás nélküli szégyen és bűntudat, amely csak még mélyebbre nyomja a vétkezőt! Az egyetlen helyes kommunikáció – mind tartalmilag, mind stílusban, hangnemben – a nyertes-nyertes végeredmény. Ha ehhez nem vagyunk megfelelő lelkiállapotban, akkor inkább ne szólaljunk meg, hanem hallgassunk!

A visszajelzés legyen konkrét és egyértelmű! Ne beszéljünk homályosan, általánosságokban, és feltétlenül kerüljük a „mindig” és „soha” kifejezéseket – mert ezekkel kapcsolatokat lehet mérgezni. Nagy ereje van a szavainknak – ez a kettő pedig különösen veszélyes fegyver, amivel nem vagdalózhatunk feleslegesen!

Ne beszélj mások nevében! Egyszerűen nincs jogod hozzá – hacsak meg nem bíztak a véleményük képviseletével! Ha nem tetszik valami, nem értesz egyet valamivel, fogalmazz a saját magad nevében, mert így becsületes!

A szavaidnak hatása van másokra is! Pozitív megerősítést adhatsz nyilvánosan, mert azzal a beszélőt építed. Azonban a negatív kritikáidat inkább személyesen mondd el. Ne szégyeníts meg senkit nyilvánosan azzal, hogy a hallgatói előtt bizonygatod, miben tévedett, mit tudott rosszul, miben van igaza! Ez nem azt jelenti, hogy nem mondhatjuk el, ha valaki tévedett – hanem hogy ne úgy igazítsuk ki, hogy azzal megalázzuk, és a tekintélyét, vagy akár az önbecsülését romboljuk!

Csak egy személyes példa ezzel kapcsolatban: egy alkalommal prédikáltam egy témáról a gyülekezetemben, és a prédikációmat egy sor igeszakasz áttanulmányozására fűztem fel. Az istentisztelet után odajött hozzám két presbiter, Bibliával a kezükben, és mutattak két olyan igaszakaszt, amit nem vettem figyelembe, és amik miatt az üzenetem nem volt teljesen korrekt. A következő vasárnap azzal kezdtem az istentiszteletet, hogy a szószékről elmondtam, hogy a múlt heti tanításomban nem volt minden helyes, erre a presbitereink hívták fel a figyelmem, ezért elnézést kérek, és szeretném kiegészíteni, illetve pár dologban módosítani a múlt heti tanításomat. – Vajon csorbult a tévedésem beismerésétől az igehirdetői tekintélyem?! Egyáltalán nem, sőt, a gyülekezet szemében éppen azáltal váltam hitelesebbé, hogy nem vagyok tévedhetetlen, el tudom fogadni a kiigazítást, és képes vagyok beismerni nyilvánosan is a tévedéseimet.

Mi lett volna, ha félbeszakítják a prédikációmat, és nyilvánosan kijavítanak? Talán botrány. De mindenképpen sérültünk volna, én is, a gyülekezet is, talán ők is. Így azonban mindenki épült.

A kritika mellé mindenképpen adj megoldást is! Nem elég észrevenni a hibát, illetve csak a hibát önmagában nem érdemes hangoztatni sem! Ha kritizálsz, akkor mutass megoldást, feloldást, olyan „befejezést”, amiből mindenki nyerni és épülni fog!

Kérdezz! Vagyis adj esélyt arra, hogy akit megkritizálsz, kijavíthassa önmagát! Ne feledd: nem az a cél, hogy te nyerj, ő veszítsen! Hanem hogy mindketten nyerjetek! Te segítője legyél a helyes felismeréseknek, a jó megoldásoknak, amelyeket az mond ki, aki belefogott a mondanivalójába. A kérdezés és a rávezetés nagyon egyszerű, alázatos és hatékony módja a kiigazításnak, s közben segítünk abban is, hogy az illető maga jusson el a helyes végeredményre. Amit magunk tanulunk meg, sokkal maradandóbb, mint amit mások mondanak meg nekünk!

Soha ne kritizálj névtelenül! Ez tisztességtelen! Akit megkritizálsz, az vállalja a nevét, az életét, a gondolatait. Ha partnerévé akarsz válni, ezt csak ugyanígy teheted meg: önmagad nyilvános felvállalásával! Különösen az internetes blogokra jellemző a nicknevek mögé bújva mocskolódni. Talán éppen ezért annyira minősíthetetlen és olvashatatlan sok közéleti és politikai blog illetve fórum, mert „névtelenül” lehet „dumálni”, de nem biztos, hogy a valódi nevünkkel és személyazonosságunkkal is olyan nyomokat hagynánk magunk után nyilvános közösségekben, amelyeket így megtehetünk.

Végezetül az egyik kedvenc igeversem – Filippi 4:8

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!

8 válaszok
  1. Éva
    Éva says:

    Igen, csendben maradni, általában… De, ha megkérik, hogy ne hagyjam szó nélkül :) mint most is, akkor színes választékot kell látnunk magunk előtt, és azt közölni is, majd rábízni a kételkedőre/szenvedőre, válasszon a “kosárból”… abban sok-sok építő mondat legyen, és legalább az útirányt jelölje ki.
    Hm, ne lehessen másfelé indulni mint a JÓ úton…

    Válasz

Szóljon hozzá Ön is!

Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?
Írjon bátran, és válaszolunk!

Hozzászólás a(z) apcsel29 bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.