A látogatóbarát istentisztelet

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.

3 válaszok
  1. Kenyeres Tibor
    Kenyeres Tibor says:

    Nagyobb merítést tudott volna végezni a cikk, ha az elején definiálja mit is ért “istentisztelet” alatt.

    Enélkül, rögtön a sokféle látogatói igénnyel szembeállítva, úgy tűnik, mintha a cikkíró valami népszórakoztató intézménynek tartaná, amelyben mindenféle látogatói igényt ki kell elégíteni. De az egyik látogató tizenöt perces istentiszteletet szeretne; a másik érzelmeset, hogy pityereghessen egy jót; a harmadik harcos, bátorító prédikációt, a negyedik végig éneklős-gitárosat…

    Miért tartja a világ természetesnek, hogy egy istentiszteletnek (és a keresztyén egyházaknak) minden olyan látogató igényét ki kell elégíteni, akik a keresztyénséget illetően általában valami babonás-zsurnál ismeretanyaggal érkeznek?

    Egy megközelítő hasonlattal: Hogyan nézne ki, ha valaki belépne egy horgászegyesületbe, majd azt mondaná, hogy ő semmit nem tud a horgászati szabályokról, azok nem is érdeklik és nem is kívánja azokat megtanulni; de ő aztán most kíván csukát fogni, mégha tilalmi idő is van rá és mindenki igazodjon az ő kívánságához!?

    Az ilyen cikkek feltehetően arra bátorítják a kívülálló laikusokat, hogy nekik csak kívánniuk kell bármit az egyházaktól, azoknak meg aztán úgyis meg kell feszülniük, hogy teljesítsék. Persze aztán, ha gyorsan megkapta amit gondolt, hamar tovalibben, mert ami nem igényel (egy kis) erőfeszítést, az nem is hoz létre tartós kötödést, elkötelezettséget.

    Üdv! K.T.

    Válasz
  2. Szilárd
    Szilárd says:

    Az istentiszteletről valóban mást ír a Biblia, de a helytelen használatban elterjedt szó mögött általában értett fogalmat ismerve (szent összegyülekezés, összejövetel) egyértelmű, hogy miről szól a cikk, és mint ilyen, hadd álljak a védelmébe!
    Az a benyomásom, hogy aki ilyen hozzászólást ír, az nem hajlandó szembenézni a tényekkel, és nem képes/nem hajlandó felismerni az idők változását, hogy ami jó volt 500 éve, vagy 200 éve (pl. halottsirató jellegű ‘szent énekek’), az ma már nem jó. A mennyei manna is csak aznap volt jó, pedig az Isten eledele volt a népnek, másnapra mégis megromlott…
    “a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!” Ez így van.
    Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, az csak élőhalott marad a ‘gyülekezetével’ együtt.

    “úgy tűnik, mintha a cikkíró valami népszórakoztató intézménynek tartaná, amelyben mindenféle látogatói igényt ki kell elégíteni.”
    A cikk egyáltalán nem erről szól. A hozzászólónál van valami képzavar, ugyanis ezeket úgy hívják: színház, mozi, média stb.
    Pont, hogy a becsontosodott, elavult, megkövült, személytelen, hiteltelen, rideg, halott, álszent vallásosságból való kilépésre ösztönöz.
    Én inkább azt tartom népuntató, népbutító és népbénító intézményeknek, amelyek semmi mondanivaló révén elaltatják a templomba/gyülekezetbe járó embereket egy hamis lelki békével: ‘voltunk templomban/gyülekezetben, minden rendben.’ Közben minden ugyanolyan halott, hullaszagú és borzalmas!!!

    Végül pedig az utolsó bekezdésre: a szellemi törvényszerűségek működnek: aki nem méltó a tiszteletre, nem fogja megkapni, hiába hívják ’tiszteletes’-nek. Aki nem képes arra, hogy a hallgatóságnak felülről ihletett üzenetet adjon át, arra nem fognak figyelni. És tovább megyek: akinek nem hiteles az élete, nem fognak felnézni rá, bármilyen szépen is prédikál. Miféle “tartós kötődést, elkötelezettséget” lehet így elvárni??? Ez egyszerűen így működik. Kemény dió. De nagyon igaz.

    “Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” Máté 16:24

    “Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” János 12:26

    Válasz
    • Sánta Ibolya
      Sánta Ibolya says:

      Tulajdonképpen inkább az eredeti cikkhez szólnék hozzá.

      1. Sok múlik azon, hogy milyen közegben él a gyülekezet: tényleg olyan sokan jönnek-e “külsősök”? Szeretném, ha így lenne, de a templomi közösség túlnyomó része “régi motoros”. Őket viszont miért kellene átállítani valamilyen új kommunikációs stílusra a feltételezett “látogatók” miatt? A téma inkább a keresztelős istentiszteletek, esküvők, temetések témája.

      2. Ha missziós közegben él a gyülekezet, természetesen tekintettel kell lennie az újakra. De az a kérdés, hogy MIBEN!

      A prédikáció ne legyen pl. 5 vagy 15 perces, és bár támogatom azt, hogy ne a lelkész vigyen végig mindent, mégis, ahogyan neki jól fel kell készülnie nemcsak a mondanivalóra nézve, hanem az adekvát viselkedés, artikuláció, öltözék tekintetében is, más megszólalók sem “ugorhatnak be” minden további nélkül. Ha minden civillé válik az istentiszteleten, akkor mitől lesz az szent? Tévedés, hogy a tartalom szent volta elég a szent érzékeléséhez: anyagból való emberek vagyunk, a szellemi tartalmak anyagi érzékelésbe “csomagolva” válnak vehetővé számunkra.

      3. Az, hogy az emberek nem tudnak ma tovább figyelni 8-10 percnél, hogy rövid, intenzív impulzusokra mozdulnak, baj, amit gyógyítani kell. Az egyház épp arra lehetőség, hogy megtanuljanak tartalmas szövegre egyéb audiális vagy vizuális inger nélkül hosszabban figyelni. Ez különösen a gyerekek, fiatalok között végzett munkára igaz! Én nem szeretném, ha az egyházi közeg egy inger lenne a többi között – inkább a tartalom hasson, az legyen mély, mint a forma színes.

      4. A mai ember legfőbb baja, hogy önmagára koncentrált. Az gyógyítaná, ha megtanulna önmagánál többre, nagyobbra figyelni. De sajnos, a mai templomos gyülekezetek is arra vannak kondícionálva, hogy olyan meghitt, Istennel négyszemközti kegyességet gyakoroljanak, amelyben Isten “azért van”, hogy megsimogassa a lelküket. De az istentisztelet Isten-tisztelet! Ő áll a középpontban, és nem az ember.
      Egy példa, hogy érthető legyen: a Biblia “központi üzenetének”, a Jn 3,16-nak – Úgy szerette Isten a világot – az igazi hangsúlya Isten szeretetén, az ő cselekvésén van, de a mai ember és a mai hívő is általában csak azt hallja meg benne, hogy Isten szeret ENGEM. Hogy “mi van ővelük”: újakkal vagy akár régi gyülekezeti tagokkal, tehát a személyesség igen fontos, de a sorrend, a hangúly mégis felcserélhetetlen.

      Egyébként nyilván sok mindenben egyetértek a cikkíróval, és MINDKÉT hozzászólóval, mert a köztük levő ellentétek abból a különbségből is adódnak, hogy ki milyen gyülekezetet lát maga előtt, milyen lelkészekről szerzett tapasztalatokkal rendelkezik, milyen jellegű igehirdetéseket hallott és tart általánosnak stb.

      S. I.

      Válasz

Szóljon hozzá Ön is!

Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?
Írjon bátran, és válaszolunk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.