A legtöbben és a néhányan
A legtöbben olvasnak könyveket. Néhányan írnak.
A legtöbben szívesen mennek el konferenciákra tanulni. Néhányan előadnak rajtuk.
A legtöbben szeretik a gyönyörű dolgokat. Néhányan alkotnak gyönyörű dolgokat.
A legtöbben tanácsra szorulnak. És néhányan tudnak adni jó tanácsokat.
A legtöbben segítségre szorulnak. Néhányan segítenek.
A legtöbben szeretik a jó zenét. Néhányan írnak és játszanak jó zenét.
A legtöbben küzdöttek már nagy problémákkal. Néhányan le is győzték őket.
A legtöbben szívesen elfogadják azt, amit kapnak, és hálásak érte. Néhányan adnak. És hálásak érte.
A legtöbben megkritizálnak valamit. De csak néhányan alkotnak vagy tesznek valamit, amit kritizálni lehet.
A legtöbben álmodoznak arról, akik lenni szeretnének. Néhányan élik azt, amit álmodtak.
Melyikbe tartozol? A „legtöbbenbe” vagy a „néhányanba”?
Talán eljött az idő, hogy abbahagyd életed üres vásznának bámulását, leküzdd a félelmeidet – és végre ALKOSS! Hogy végre egy légy a néhányból!
Vagy nem?!
Én ennél egy fokkal szkeptikusabb vagyok: “A legtöbben olvasnak könyveket. Néhányan írnak.”
Szerintem a legtöbben nem is olvasnak könyveket sajnos.
Az is alkotás ha az ember a saját lelkében rendet rak. Sőt, szerintem ez Jézus legfontosabb és tényleg mindenkire kötelező érvényű üzenete.
A legtöbb keresztény tanító, vezető azt várja el egy szétesett, rom embertől is hogy másoknak szolgáljon, térítsen stb.
Meg is lesz az ilyen vezetők ítélete!
ENDI: abszolút igazad van! Nem lehet alkotni, építeni akkor, amikor nincsenek alapok. Akkor alapozni kell. Csak akkor tudjuk kihúznia másikat a mocsárból, amikor már mi legalább szilárdan állunk.
És abban is igazad van, hogy ha erre egy vezető nem figyel, az óriási vezetői hiba, vagy bűn.
Köszönöm a hozzászólást!
De azt hozzá kell tennem, hogy az életünk célja és küldetése nem az, hogy magunkban rendet rakjunk! Szerintem legalábbis. Ahogyan egy autó célja sem az, hogy beszálljunk – hanem hogy eljussunk vele oda, ahová mennünk kell.
Ezért van az, hogy az üdvösség ingyenes, mert Jézus mindenki életet rendbe rakja, meggyógyítja. Persze a megszentelődésünk folytatódik egy életen át, de az evangélium lényege, hogy Isten kész helyrehozni az életünket, mert mi magunktól erre nem vagyunk képesek. De azután erre az alapra építeni kell, és hogy ki mit épít rá, azt Isten megítéli majd. És a mennyben nem lesz egyenlőség (ahogy azt sok keresztény tévesen gondolja), mert lesznek koronák, jutalmazások, amikről Pál apostol és a Jelenések is beszél, pontosan aszerint, hogy ki mihez kezdett a megszabadult, meggyógyult, megjavított életével. Hogy mennyire töltöttük be a küldetésünket, azt a célt, amiért Isten megteremtett, megváltott, üdvözített és amire elhívott. Én hiszem, hogy mindannyiunknak van ilyen személyre szabott küldetése, életcélja, elhívása, valami, amit fel kell építeni, amiben kiteljesedik az élete is, amiben testet ölthet az önkifejezése, ami örömöt és boldogságot ad neki, és ami Istent megdicsőíti.
Természetesen nem a gyógyulás és helyreállás helyett kell “alkotni” és építeni. De félek, sokan vannak, akiknek már régen “művészeknek” kellene lenniük – és talán azok is, csak egészen másban, mint ami a küldetésük lenne. Nem tudom… Csak telik-múlik az idő, és még mindig túl nagy az aránytalanság a néhányan és a legtöbben között. Sokan vannak, akik dolgoznak, de igazából nem építenek, nem alkotnak – “csak” munkát végeznek. Akár a munkahelyükön, akár a gyülekezetben.
Vagyis talán mindannyian vagyunk így, néha, sokszor…
Alkotni sem lehet akárhogy! Megtérésem előtt egyetlen regényemet sem tudtam befejezni. Valamilyen oknál fogva az utolsó mondatoknál kifogyott a szusz és meguntam mindegyiket. Újjászületésem után 10 évig nem írtam semmit (de azért olvastam). Tavaly decemberben ért egy kis megrázkódtatás. Azonnal leültem írni. Harmincegynéhány nap alatt lett kész a könyvem munka mellett. Olyan volt, mintha diktálták volna. Ilyen érzésem még sohasem volt. A barátaim ingyenes tiszteletpéldányait magam kötöttem. Mindenkinek elmondtam, hogy ne számítsanak veretes nagyirodalomra. Nem gondoltam, hogy ilyen jó kritikát kap majd a regény. Megjegyzem, a barátaim mindig kíméletlenül őszinték hozzám. Ijesztően “jó huzatja” van a könyvnek. Átlagban két és fél óra alatt olvasták el. Közel 50 ember közül csak 1-nek nem tetszett, mert az illető nem volt hívő és nem értette mi az a megtérés. Érdekes, hogy a többi világi ismerősöm kedvvel olvasta. Úgy kezelem a könyvemet, mintha én csak a szerző titkára lennék. Az én nevem csak azért szerepel rajta, mert kell a borítóra egy írói név. Teljesen más minőség Istennel írni vagy Nélküle.