…minden felekezetben vannak tradicionális és dinamikus, általam most „posztmodernnek” nevezett gyülekezetek. Az első fókuszában inkább a megőrzés áll – a régi tradíciók, a gyökerek és az abba belegyökerezett egyháztagok megőrzése. Nincs ezzel baj. De nagy szükség van a „másik fajta” közösségre is, amelynek a fókuszában az elérés áll – az Istentől egyre jobban távolodó emberek elérése, akiktől a hagyományos egyház már túlságosan messze elmaradt.
Aki részt vett már olyan missziós programban, ahol a személyes tanúságtétel és evangélizáció fontos szerepet játszott, a megannyi nehéz és rázós beszélgetés között valószínűleg találkozhatott olyanokkal is, ami szinte megdöbbentően „sima ügy” volt. Vannak olyan emberek, akik túl könnyen és túl gyorsan megtérnek. De jó ez egyáltalán – akár nekik, akár az egyháznak? Hogyan reagáljunk ebben a helyzetben? És hasznos egyáltalán, ha ilyen megközelítésből is tanulunk a misszióról?
Erős bibliai identitás és erős kulturális integritás. Egyik lábunkkal a természetfeletti, a szakrális, a bibliai, a teológiai dimenzión állunk, ahol Isten, az egyház, a Szentlélek munkája van – a másik lábunk pedig az a közeg, amelyben az istenkereső emberek vannak, akiket Isten rajtunk keresztül keres és hív magához. A kettő csak együtt működik!
Folytatjuk a megkezdett témát: kortársaink számára nem újdonság az evangélium, tudnak önzetlenek és nagylelkűek lenni, ehhez nem kell megtérniük, műveltek és tájékozottak, tehát nekünk nagyon felkészültnek kell lennünk, gyűlölik a képmutatást, igénylik az őszinteséget és az átláthatóságot, a közösségi hálójuk határozza meg őket, és ők is így hatnak másokra, és alapvetően különbözőfélék, éppen ezért nincsenek már missziós sablonok és módszerek, amelyekkel tömegeket lehet elérni.
Általában nem érzik magukat vesztesnek és értéktelennek – még Isten nélkül sem. Nem tartják magukat bűnösebbnek a keresztényeknél – és nekik is van morális értékrendjük, amin sokszor épp mi nem állunk meg. Zavarják őket az értelmetlen és felesleges elvárások – pedig lennének olyanok is, amelyeket szívesen felvállalnának. A legtöbben nem tartják magukat ateistáknak, van lelki-szellemi életük, véleményük Jézusról és a kereszténységről, spirituális igényük. Viszont nem egyértelmű számukra, mi mit értünk a saját kereszténységünk alatt. Ez az első öt jellemző – és mindegyikre felvetünk válaszokat, megoldásokat is!
Célok kellenek, amiket elérhetünk, inspiráló célok, amikért érdemes küzdeni és áldozatokat hozni, konkrét célok, amelyek ellenőrizhetők és mérhetők. Győzelmek kellenek, amiket átélhetünk akkor, amikor a céljainkat elértük. Sok gyülekezetben évek telnek el anélkül, hogy ilyen célokat kapnának az emberek. Sokan ezért tétlenek és passzívak – de ez nem az ő hibájuk!
A reformkor akkor bontakozik ki, amikor egy hangsúlyos, középpontban lévő dologra elkezdünk teljesen más szemszögből nézni. Amikor rácsodálkozunk arra, ami – általában – az orrunk előtt van, és ez a szemléletváltás nem csupán intellektuális csodálkozás, hanem valódi „váltás” – új hozzáálláshoz, új módszerekhez, új cselekvésekhez vezet. Képzeljük el, micsoda paradigmaváltást hozott, amikor Ezékiás király felismerte, hogy Mózes rézkígyója 900 évvel később már egyáltalán nem Isten szabadításának és munkájának az eszköze, és „kivette a vitrinből” azt a szent tárgyat és szokást, amit a népe évszázadokon keresztül bálványozott, és darabokra törte. Beköszöntött a reformkor, mert megváltozott egy fontos tradícióhoz való alapvető hozzáállása a népnek.
Tévhit, hogy az online kapcsolatok nem fontosak – a mai korban egyre tartalmasabbak és egyre jelentőségteljesebbek lesznek. Ezért muszáj online is élnünk. Meg kell tanulnunk figyelni, hallgatni – és a feltett kérdésekre korrekt válaszokat adni. Mert nem minden kérdést egyszerűsíthetünk le arra, hogy „térj meg, és megérted!” Elvárások és feltételek támasztása helyett önzetlen nagylelkűség. És politikailag is korrekt bibliai közhelyek helyett személyre szabott válaszok, üzenetek, élmények. Ezek segíthetnek tovább a megújulás felé.
Meg kell tanulnunk nemet mondani a tétlenségre és a változások halogatására. Át kell helyeznünk a fókuszunkat az Istentől távol élők szolgálata felé. meg kell tanulnunk gyorsan és dinamikusan döntéseket hoznunk, rugalmasan alkalmazkodnunk azokhoz a kihívásokhoz, amelyeket az Istenkereső emberek támasztanak irányunkban. És át kell formálnunk a gyülekezeti életünket, hogy a középpontjában a vasárnapi szertartások helyett az emberek egymással való kapcsolati hálója legyen. Első körben ezekről lesz szó. Aztán folytatjuk.
