Boldog-boldogtalan dal…
Pár napja egy barátom megkérdezte tőlem (is), mit jelent számomra a boldogság.
Lehet ezt egyáltalán definiálni? Kegyes szólamok nélkül, egyszerűen és világosan?!
Azt válaszoltam, hogy a boldogság az az állapot, amelyben nem akarok más lenni, mint aki vagyok. Amikor el tudom fogadni az életemet olyannak, amilyen, a lehetőségeimmel és a gyengeségeimmel együtt. Amikor nem álmodok egy másik életről, egy másik emberrel, másik körülményekről, amikor nemm mennék vissza az időben, ha tehetném, hogy megváltoztassak, visszacsináljak dolgokat, amik oda vezettek, ahol most vagyok.
A saját definicióm szerint boldog vagyok! Pedig nagyon sok bukás van mögöttem, sok mindent veszítettem el, és nagyon sok teher van rajtam, sokszor szorongok, néha félek a jövőtől, de mégis boldog vagyok! Még ha sokszor nagyon nyomorultul is érzem magam, nem cserélnék senki mással, és nem csinálnék vissza semmit. És a boldogságomban időnként jól is érzem magam :-)
(Na jó, nem is csak időnként…)
Visszaolvasva kissé egositának tűnhet ez a post, de nem magamról akartam, írni, hanem egy jó kérdésről, ami elgondolkodtatott engem is. Amire válaszolni kell – és a válaszunk – ha merünk őszinték lenni – lerántja a leplet rólunk igazi önmagunk előtt.
Jacko ma hajnalban meghalt. Amikor tini voltam, szerettem. Az talán még a 2.1-es verzió volt belőle, és az még tetszett – a későbbi fejlesztések már nem annyira… És a halálán gondolkodva jutott eszembe Feldmár András egy mondata: nem az az igazán fontos kérdés (legalábbis most, ebben az életben), hogy van-e élet a halál után – hanem hogy van-e élet a halál előtt!!!
Félek, hogy a keresztények hajlamosak leértékelni a boldogságot, és valamiféle megfoghatatlan, kegyes szóvirággá deformálni, (valami olyasmivé, hogy „akit Isten szeret, az persze hogy boldog, hogy is lehetne másképp?!” …ajajajaj) miközben a szívük mélyén tele vannak kétségekkel, bizonytalansággal, lázadással, keserűséggel, önváddal vagy mások vádolásával, mert nem élhetnek olyan életet, amilyet szeretnének. Mert nem lehetnek azok, akiknek lenniük kellene. Mert ha mernének őszinték lenni magukhoz, bizony nem érzik jól magukat a saját bőrükben – a megkeresztelt vagy bemerített, „keresztényi” bőrükben. Én is éltem így, hosszú ideig. De nem tett boldoggá, sem másokat boldogítóvá. Legfeljebb csak a felszínen. És egyre jobban látom, hogy a külvilág érzékeli ezt. És talán nem a keresztények bukásai okozzák a legnagyobb hiteltelenséget a mai világban, hiszen mindenki bukik, ebben úgysem különbözünk a nem hívőktől, legfeljebb lehazudjuk vagy eltitkoljuk. Hanem a keresztények boldogtalansága, elégedetlensége és örömtelensége – ez teszi Krisztust a leghiteltelenebbé! Hogy miközben kívülről szavaljuk a boldogságról szóló igeverseket, és azt mondjuk, Krisztus mindenre elég, ordít az életünkről, hogy nem igaz, nem elég, mert nem vagyunk boldogok…! És mások boldogságát látván csak annyit tudunk mondani, hogy ja, ők bűnösök, az úgysem az igazi boldogság…
Akkor meg kéne végre mutatni! Nem azt, amit csak mi nevezünk annak, hanem amit mások is annak látnak! Valódi, hiteles, vonzó, teherbíró, a nyomorúságban is elégedett és reményt sugárzó, önzetlen és másokat is boldogító „boldogságnak”!
Ámen! Teljesen egyetértek! Egy idézetet szeretnék hozzáfűzni Corrie Ten Boom-tól:”A boldogság olyan valami, ami nem függ körülményeinktől, környezetünktől; vagy bennünk van, vagy sehol!”