Bukott dolgok múzeuma

Olvasok egy nagyszerű könyvet a túlzott boldogságkultuszról, a túladagolt pozitív gondolkodásról, és elmerengtem azon, hogyan is állunk ehhez keresztényként.

A gondolatsor onnan indult, hogy van egy különleges létesítmény Michigan-ben, a „Bukott Termékek Múzeuma”, amit egy amerikai piackutató cég alapított. Itt gyűjtik azokat a termékeket, amelyek megbuktak: előre sütött tükörtojás, koffeines sör, önmelegítő (és sajnos felrobbanó) leveskonzervek, és megannyi olyan dolog, ami  talán csak napokat, heteket élhetett, mielőtt dicstelenül távoznia kellett a boltok polcairól. Vagy épp oda sem lett volna szabad kerülnie… Itt mindenből csak egy van, egyfajta mementóként milliónyi hiábavaló elképzelésre, összetört álomra és kudarcba fulladt sikertörténetre.

A kudarcokhoz való hozzáállásunk nagyon ambivalens. Ha a kultúránkat nézzük, akkor az egy sikerorientált, élményközpontú, boldogság-hajszoló kultúra, ahol a kudarc rettegett, nemkívánatos, szégyenletes, ciki, elhazudott. Ugyanakkor mindannyiunk élete, napi szinten tele van kisebb-nagyobb kudarcokkal: elkésünk egy találkozóról, rosszul sikerül egy dolgozat, visszadobják a leadott munkánkat, nem kapunk a boltban valamit, amit épp keresünk, rosszul sikerül egy beszélgetés, amiből sértődés, harag lesz… Pedig igyekeztünk, szerettük volna, reménykedtünk, aztán vagy a mi hibánkból, vagy rajtunk kívül álló okokból mégsem sikerült.

Keresztényként szerintem még rosszabb a helyzet, sokkal problémásabb a kudarchoz való hozzáállásunk. Mert nekünk bejön egy plusz dimenzió, Isten vezetése, amire nagyon szeretünk hivatkozni a döntéseink során – legyen szó misszióról, párkapcsolatról, gyülekezeti dolgokról, munkahely választásról, ki milyen mértékben éli meg Isten vezetését az életében. És ha jön a kudarc, akkor zavar támad a rendszerben… Rosszabb esetben csalódunk Istenben, mert a kudarcot valamilyen magyarázattal áthárítjuk őrá. De ez talán a ritkább eset. Valószínűleg sokkal általánosabb, hogy csalódunk magunkban, a saját kereszténységünk, kegyességünk, elhivatottságunk mértékében. A kudarcélmény megrendíti az önbecsülésünket, és még messzebb sodor Istentől, néha akár a gyülekezettől vagy a szolgálatunktól is. Persze csak akkor, ha egyáltalán felismerjük és elismerjük, hogy valamiben kudarcot vallottunk, mert sokszor még ez sem sikerül. Sokszor önkéntelenül temetjük a „hívő kudarcainkat”, talán elintézzük egy imádsággal, és próbálunk mihamarabb tovább lépni, mert a kudarc nem illik bele a „jó keresztény” életébe. Ha valamiben kudarcot vallunk, akkor attól próbálunk minél fájdalommentesebben megszabadulni. A mi kudarcunk azt jelenti, hogy „félreértettük Istent”, „Isten nem is azt akarta”, „az egész nem volt Isten akarata”… Nyilván van ilyen is, de szerintem ez a legolcsóbb elintézése a kudarcoknak.

A legtöbb 21. századi nyugati ember, s köztük a legtöbb keresztény számára is a kudarc gyűlöletes és félelmetes ellenség, egy sötét árnyék, amely beborítja az életünket, akár as hitünket is.

Pedig lenne egy másik opció a kudarc kezelésére. Sokkal egyszerűbb, stresszmentesebb, becsületesebb.

Először most a hívő szemponttal kezdem. Istennek van valamilyen terve, akarata velünk – legyen szó bármilyen léptékű dologról is. Ahhoz, hogy az megvalósuljon, két dolog szükséges: egy isteni rész és egy emberi rész. Mert az ember teremtésével Isten maga úgy döntött, hogy amit az emberrel tervez és tesz, azt az emberen keresztül teszi, nem fölötte, a háta mögött, nélküle. Ezt jelenti (többek között) az istenképűségünk. Tehát ha van előttünk egy cél, amit jó lenne elérnünk, mert valahogyan beletartozik Isten akaratába, akkor ő is beletesz valamit a projektbe, és nekünk is bele kell tennünk valamit. Nyilván az ő részét ne akarjuk megkérdőjelezni, foglalkozzunk inkább a sajátunkkal, mert ha Isten terve kudarcot vall (szokott ilyen lenni, ha „velünk dolgozik”, akkor annak inkább mi vagyunk az okai, semmint Ő.

Mitől válhat egy akármilyen „Istentől való dolog” kudarccá? Itt a válasz két iráőnyba mutathat. Az egyik, hogy mégsem volt Istentől való. Jóhiszeműen tévedtünk, gyarló módon becsaptuk magunkat, valamit félreértettünk vagy félre akartunk érteni, mindenesetre kimaradt a dologból Isten. S ha magunkra maradunk, csak a saját „dimenziónkra” számíthatunk.

A másik irány,amikor Isten benne lenne, de mi „maradunk ki” belőle. Kizár belőle valamilyen bűnünk. Előfordul. Ez talán a legegyszerűbb, ezt „csupán” fel kell ismerni, be kell látni, meg kell vallani, el kell hagyni. (Oké, tudom, nem feltétlenül ennyire egyszerű…) És van egy másik nagy halmaz – voltaképpen emiatt kezdtem bele az egész cikkbe, mert szerintem ez a gyakoribb. Amikor nem vagyunk elég jók. Elég bölcsek, tapasztaltak, erősek, ügyesek, nem rendelkezünk minden eszközzel, információval, nem tettünk meg mindent, nem készültünk fel minden problémára, stb. stb. stb. Amikor hiányzott-hiányzik MÉG valami, és CSAK emiatt van MOST kudarc. És ebben az a jó hír, hogy az ilyen kudarcok kezelhetők.

Ha nem adjuk fel!

Mi lenne, ha úgy tekintenénk a kudarcra, ahogy a tudósok teszik. Számukra a kudarc teljesen hétköznapi része az életnek, a munkának, a céljaik elérésének. Állítólag Edison az 1100. körüli próbálkozására tudott működő villanykörtét „feltalálni”. És amikor megkérdezték tőle, mit gondol a kudarcról, annyit válaszolt, hogy ez számára nem kudarc, hanem 1100 módszer kizárása, hogy rátaláljon végre arra, ami működik. Ezt csinálják a tudósok: a kitűzött céljaikat, a hipotéziseiket kudarcok sorozatán keresztül érik el és értik meg. Nem törnek össze, ha valami nem sikerül, hisz csak egy kísérlet, amit meg lehet ismételni, amit ki lehet javítani, amit felül lehet bírálni – és ha ezt sokszor csinálják, akkor meglesz a végeredmény.

Ugyanilyen a sport is – gondoljunk például arra, hogy egy céllövőnek hány ezerszer „kell” mellélőnie, mire megtanulja eltalálni a céltábla közepét. Mi lenne, ha a harmadik lövés után felállni, hogy lám, nem sikerült, ez nem is Isten akarata…

Azt hiszem, abba kellene hagyni a kudarc nélküli siker-kereszténység prédikálását, mert nem igaz, nem működik, nem életszerű, nem motiváló. Inkább tanuljuk-tanítsuk a kitartó küzdelem, a kísérletezés, az ezredszer is újrakezdés művészetét, a tévedés lehetőségének szabadságát. Mert ha van valami, akkor az Isten tervébe illő dolgok nem valók a bukott dolgok múzeumába! Isten bukott, kudarcokat átélő embereiről már nem is beszélve… de ez már egy másik cikk témája lenne.