Missziós kihívások 2. rész

Kategória: , ,

Folytatom a 2018-as évre szóló gyülekezeti, missziós és kultúrális kihívásokat – a cikk első része itt található.

Generációs kihívások

Az első részben felvázoltam rengeteg olyan változást, aminek a kiindulópontja elsősorban a technológiai környezetünk megváltozása, és azok a hatások, amiket mindez generált. Ebből fakad egy hatalmas kihívás az egyház számára: a lelkészek, vezetők, tanítók, evangélisták,  nem  beszélve a tradicionálisabb gyülekezetek presbitereiről, jellemzően a középkorosztályhoz tartoznak vagy idősebbek. Generációs fogalommal élve ez a boomereket és az X-generáció tagjait jelenti, akik vagy idegenül mozognak, vagy csak nagy nehézségek árán tudnak otthonra lelni ebben a 21. századi, alapvetően átformálódó világban, amit a digitális tartalmak, az online, a virtuális valóság, a felhő, az okostelefonok által  biztosított mobilitás határoz meg. Hatalmas kihívást jelent már évek óta, hogy a gyülekezetek vezetői jellemzően nem a mai kor generációihoz tartoznak, és így óriási hátrányban vannak nem csupán az üzeneteik korszerű megfogalmazásában, de egyáltalán a világunk megértésében, és a 2018-as kérdésekre adott aktuális válaszok és stratégiák megtalálásában. A gyülekezeti vezetőségek általános fiatalítása nem csak a hagyományos értelemben vett utánpótlás miatt létszükséglet, hanem annak a generációs szakadéknak az áthidalása miatt is, ami elsősorban az Y-generáció vége és különösen a Z-generáció tagjai és az előttük születettek között tátong, viszont a mai világunkat alapvetően meghatározza.

Multimédiás forradalom

Ebben a megváltozott, egyre inkább mobillá és digitalizálttá váló világunkban az információfogyasztás is alapvetően átalakult. Bármennyire is ódzkodunk, elsősorban az okostelefonok térnyerésével a betűk helyét egyre inkább átveszik a képek és a videók – vagyis olvasás helyett hallgatunk és nézünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyre fontosabbá válik, hogy az igehirdetések és tanítások elérhetővé váljanak az interneten, elsősorban audió és videó formátumban, s talán leginkább a youtube-on. 2018-ban tovább erősödik a vlogok és podcast-ek, az alapvetően rövid, megvágott, igényes videótartalmak iránti kereslet – amiből ráadásul magyar és keresztény viszonylatban kifejezetten kevés van még. Pedig azt gondolom, hatalmas igény lenne rá!

Offline ellenforradalom – a valóságos közösségi terek megújulása

Úgy látom, túl vagyunk azon a virtualitás mámorán, és lassan ráeszmélünk, hogy a facebook ismerőseink száma nem helyettesíti a valóságos kapcsolatainkat, s ebből a kiábrándultságból talán elkezdődhet a digitális nagykorúságunk. ENnek hatására egyre nagyobb igény mutatkozik az online térben szervezett és kommunikált, de nem az online térben zajló közösségi élményekre, amelyek alapvetően nem tömegrendezvények, hanem a valóságban is egy csoportba tartozó emberek kisebb közösségeinek tematikus megélései. Vagyis az elmúlt 10-15 év után talán újból visszatérhetünk a hagyományos emberi kapcsolatokon alapuló közösségi élethez, amit – szerencsére – nem tudtunk feltölteni az internetre. Azt azonban fontos észben tartani, hogy mindezek szervezése, és a közösségi alkalmak résztvevői közötti kapcsolattartás továbbra is online zajlik. Azt gondolom, hogy újból erősödni fog az igény az olyan kisebb létszámú, és sokszínű tematikus missziós közösségekre, mint például a filmklub, a társasjátékos klub (újra), a gyülekezeti túrák és nyaralások, szabadidős vagy életmód közösségek. Van olyan francia gyülekezet, amely a gasztrocsatornák műsoraihoz hasonló gasztroklubokat és főzőiskolákat hirdet meg missziós céllal, s azokon keresztül evangélizál – én azonnal csatlakoznék egy ilyenhez, ha indulna a lakóhelyemen.

Szakértői vezetőségek

Ez olyan tendencia, ami nem most kezdődött, de folyamatosan erősödik. Ötven évvel ezelőtt a presbiterséghez elég volt, ha valaki jó hívő ember volt – ma azonban annyiféle specializálódott terület van, amely érinkezik a gyülekezeti élettel, hogy szinte működésképtelenné válik egy gyülekezet, ha nincs a vezetők között informatikai szakértő, pénzügyi szakértő, esetleg támogatásíró, felkészült lelkigondozó. A szakértelem, ami túlmutat a bibliaismereten, egyre fontosabbá válik abban, hogy a gyülekezet versenyben tudjon maradni a minőség tekintetében az emberek szabadidejéért és elkötelezettségéért harcoló számtalan kultúrális szereplő mellett. Ezt a szakértelmet nem szabad lebecsülni, mert a professzionalizmus egyre inkább elvárt és magától értetődő – azonban nem érdemes túlbecsülni sem, mert egy professzionális rendezvényszervező nem fogja pótolni a gyülekezet közbenjáró imádkozását egy evangáélizáció alatt. Az a helyzet, hogy mindkettőre égető szükség van: a 100%-os emberi és a 100% mennyei részre. Ez nem újdonság 2018-ban sem, hiszen ez eddigi is így volt – 2018-ban (manapság) inkább csak egyre érzékenyebbek erre az emberek, és a fogyasztói szokások és elvárások változásával erre, a lelki-szellemi „fogyasztásra” is egyre érzékenyebbé válnak a kortársaink.

Influencerek

Ez egy olyan fogalom, amit érdemes lenne megértenie és megtanulnia az egyháznak is. Az influencerek azok, akik felépítenek és meghatároznak gondolkodási és viselkedési mintákat, akik felépítenek ízlést, kultúrát, vezetnek közösségeket. Influencer Dancsi Péter, akinek közel egymillió követője van a youtube-on, influencer Puzsér Róbert, aki telekiabálja a közbeszédet a sarkos véleményeivel, de influencerek például azok a keresztény bloggerek, akiknek a cikkeit átnéztem én is ennek a cikknek a megírása előtt.

Jézus maga is influencer volt, véleményformáló és közösségvezető, csak akkor még nem így hívták. Ez mégis több, mint csupán egy angol szó egy régóta ismert jelenségre. Meggyőződésem, hogy a gyülekezeteknek, s abban a tanítóklnek, lelkészeknek infuencerekké kell válnia, és szükség lenne a médiában és a közéletben keresztény véleményvezérekre is, akik nem csak beszélnek bizonyos témákról, hanem amit mondanak, annak súlya és visszhangja is van, arra figyelnek az emberek. Sőt, őket követik is – mint ahogy Pál apostol elmondta magáról: „legyetek az én követőim, mint ahogyan én vagyok Krisztusé”. 2018-ban tovább erősödik a „követés” szerepe, s nekünk, közülünk sokaknak be kell lépniük azok közé, akik formálják a körülöttük élők gondolkodási mintáit, szokásait, ízlését, kultúráját. Azt gondolom, ezek mind fontos részei az életünknek. A követésnek pedig az önkéntesség a lényege, az, hogy amit mond, amit csinál az influencer, az annyira jó és inspiráló, hogy önként szegődök a nyomába, feliratkozok a videóira és a blogjára, követem minden új posztját és megnyilatkozását, mert tanulok tőle és belőle, még akkor is, ha nem értek egyet vele.

VÉGEZETÜL, két hivatkozás, amik segítettek  ezekben a gondolatokban, két influencer, akiket jómagam is már nagyon hosszú ideje követek:

Tom Reiner és Carey Nieuwhof

 

Missziós kihívások 1. rész

Kategória: , ,

Szeretem elemezni a jelent és a jövőt, sokat olvasok és gondolkodok, vannak terveim és folyamatosan készülődök, gyülekezeti és kultúrmisszióra egyaránt. Ahogyan az elmúlt években, úgy idén is azzal kezdtem az évet, hogy átolvastam az általam követett influencerek írásait, hogy mit gondolnak a 2018-as év gyülekezetépítést és missziót meghatározó kihívásairól és változásairól. Nyilván ezek a „trendek” elsősorban az amerikai és protestáns közegnek szólnak, és inkább a városi gyülekezetekre jellemzőbbek, de a nyugati kultúra már elég erősen globalizált egyházi viszonylatban is, s így a számukra érvényes gondolatokból talán mi is levonhatunk tanulságokat a magunk élethelyzetére áttranszformálva.

A gyülekezeti élet egy (és a megfelelő!) részének kiszervezése az online térbe

Ez egy mindent átfogó kulturális hatás, a 21. század legmeghatározóbb változása az életünkben, amit lehet szeretni vagy utálni, de figyelmen kívül nem lehet hagyni. Az információink legnagyobb részét a neten keressük és találjuk, egyre nagyobb mértékben már a neten vásárlunk, a neten tartjuk a kapcsolatot az ismerőseinkkel, a neten filmezünk és játszunk, és a közösségi életünk egy része is már online térben zajlik. A technológia teljesen behálózza a hétköznapjainkat – és ha az egyház nem akar kimaradni a hétköznapjainkból, követnie kell bennünket.

Az egyház fél a változástól, és úgy érzem, félreérti ezt a kulturális változást. Nem arról van szó ugyanis, hogy a 21. században megszűnnek a vasárnapi istentiszteletek, mert mindenki majd a youtube-on fog prédikációkat nézni. Sokkal inkább arról, hogy a mindennapokban már megszoktuk, hogy a dolgaink egy részét praktikusan a neten, méghozzá elsősorban a telefonjainkon intézzük – és ezeknek (!) a gyülekezeti megfelelői is sokkal hatékonyabbak lennének ott és úgy. A szervezési feladatok, a kapcsolattartás, az információk elérése, a tanítói szolgálatok egy része 2018-ban már igazán átkerülhet az online térbe, mert a faliújságok és a fénymásolt szórólapok osztogatása már nálunk is kiment (vagy kimehetne végre) a divatból. De jelenti ez azt is, hogy a vasárnapi istentiszteleteknek is át kellene alakulniuk, éppen azért, mert az információátadásra ott a net. Meg vagyok győződve arról, hogy az egyoldalú, az interaktivitást és a valódi közösség megélését nélkülöző vasárnapi megmondásoknak (sok prédikáció nem több ilyen „katedra” mögüli egyszemélyes megmondó shownál, amit igazán csak az előadója élvez) lejárt az ideje – mert arra ott a net, illetve a neten a milliónyi sokkal jobb, összeszedettebb, konkrétabb „megmondás”, tanítások, képzések, tanfolyamok, előadások, amik között hamarabb találunk válaszokat a saját konkrét és személyes kérdéseinkre, mint abban a vasárnapi prédikációban, ami egyszerre akar megszólítani és lelkileg táplálni fiatalt és időst, egyedülálló fiatalt és háromgyerekes szülőt, friss hívőt és 50 éve presbitert… De nehogy félreértsük, nem azt mondom, hogy a vasárnapi prédikációra nincs szükség – dehogynem, kell az, de már nem a 20. századi módon és nem a 20. századi tartalommal! A modern embernek az ideje a legdrágább. Ha ezért szállunk versenybe, akkor ezt az időt nem szabad tékozolni, olyan felesleges dolgokra pocsékolni, amit a gyülekezet online, személyes jelenlét nélkül is meg tud oldani, ráadásul sokkal hatékonyabban. Ezzel szemben a közösségi élet megélését vissza kellene szereznünk például a facebooktól, és a valódi térben zajló „alkalmainknak” egyre inkább a valóban közös élményekről kellene szólnia, s nem arról, amit a hét másik hat napján mi magunk is az okostelefonjainkon intézünk.

Inkább prédikáció, mint tanítás

Folytatom a megkezdett témát egy fontos megkülönböztetéssel, még akkor is, ha első olvasásra ezzel most pont az előzőeknek mondanánk ellent.

Úgy látom, a 20. század végén a tanítás felemelkedett a gyülekezetekben a maga méltó helyére. A gyülekezetek újból felfedezték, hogy tanulni jó, hogy szükség van a gyülekezeti bibliaiskolákra, és arra, hogy nagyon erős identitást és meggyőződést kaphassunk. Fontos tudnunk, hogy mit hiszünk, és hogy miért hisszük azt, szükségünk van teológiára és apologetikára, hogy a mindennapjainkban legyen, ami eligazít.

De pontosan erre értettem az előbb, hogy mehet az internetre! Mert tematikusan tanítani ma már sokkal hatékonyabban lehet célorientált kiscsoportokban és online, elsősorban videókon, interaktív rendszereken és játékosítva. Az „élő” alkalmainkon viszont másra van szükség – pontosabban azt a mást nem lehet a youtube-on megkapni, csak élőben. Ez pedig a prófétai szó, a szívnek szóló és a tettekre inspiráló üzenet. Muszáj specializálni a gyülekezetek „szószéki” tevékenységeit: elválasztani egymástól a tanítói és a prédikációs alkalmakat. Az előzőek rendszerekbe foglalva az online térben vagy kiscsoportokban sokkal hatékonyabbak, míg a személyes üzenetekre, a lelkesítő és motiváló közösségi élményekre „élőben” van szükség. Ami viszont se nem ez, se nem az, a langyos és semmilyen, se tanításnak nem elég mély, se prófétai szónak nem elég inspiráló és valóságos életváltozásra és tettekre nem lelkesítő rutin-prédikálás, azt hagyjuk abba!

Letölthetetlen közösségi és istenélmények

És még mindig a megkezdett logikai ívet követjük. Olyan világban élünk, aminek minden pillanatát archiválhatjuk. Az istentiszteletek felvehetők és bármikor újranézhetők a youtube-on, a dicsőítést letölthetjük a telefonunkra, mindannyiunk zsebében ott a fényképezőgép, és minden pillanatunkat azonnal megoszthatjuk bárkivel. Erre a technológia-mindenhatóságra születő, szintén egyetemes kulturális trend a valódi élményekben való részvétel megszülető igénye. Csak két példát hadd említsek. A youtube és a torrent teljesen átalakította a zeneipart, s mára a CD sokkal inkább promóciós tárgy, mint valódi adathordozó. Maga a zene már bárhonnan letölthető – viszont a zene és a zenekarok valódi 21. századi hozzáadott értéke már letölthetetlen: ez pedig a zene személyes átélése, a koncertélmény, ami a 21. században reneszánszát éli. A másik példám a saját személyes kultúrmisszióm, a társasjátékozás, ami ma az aranykorát éli, éppen a videójátékok ellenkultúrájaként. A játék, ami fizikailag is átélhető, ami valóságos közösségi élmény a legdinamikusabban növekvő szabadidős hobbivá teszi a társasjátékozást – nem véletlenül mondom mindenkinek, hogy milyen jó missziós előszobája lehet ez bármelyik gyülekezetnek.

A lényeg: ami letölthető, és ami letöltve is élvezetes, azt mindannyian letöltve fogyasztjuk. Azonban van, ami letölthetetlen – és a gyülekezeti alkalmaknak, a vasárnapoknak, az istentiszteleteknek ilyenekké kell válniuk a 21. században. Azok a gyülekezetek vonzzák az istenkereső embereket, ahol le lehet maradni valami nagyon fontosról és nagyon átélhetőről, ha hiányzunk, mert hiába is készül róla videófelvétel, az üzeneten túl, amit bármikor negérthetünk belőle, történik valami több is. Valami, amit a közösség, a hangulat, az élmény – amit az élő Isten tesz hozzá a Szent Lélek által.

Popup gyülekezetek

Nagyobb városokban egyre több úgynevezett popup üzlet vagy étterem nyílik – ez egy viszonylag új üzleti modell, aminek a lényege, hogy a hely az adott helyen csak egy rövid ideig működik, azután új helyre költözik. A nagyobb cégek ezzel kísérleteznek, hogy megtalálják a végleges helyüket, vagy hogy minél több új helyen érjék el a potenciális vásárlóikat. De ez voltaképpen egy kulturális reakció a 21. század megváltozott szokásaira és igényeire, aminek a kulcsa a mobilitás, a dinamizmus, a kísérletezés, a mikrokörnyezetek meghódítása. És nagyon jól jelképez egy változást (egy angol szójátékkal élve): az elmúlt két évezredben a church inkább az épületet jelentette, míg a 21. században sokkal inkább az emberek közösségét, a gyülekezetet. Vagyis a gyülekezet nem épület, hanem ember- és közösségközpontú. S lehet, hogy az emberek elérésének egy nagyon új módja lehet az, ha a gyülekezet egy-egy negyedévre mindig más helyre költözik a városban, és ahelyett, hogy hatalmas pénzeket ölne egy saját épület „bebetonozásába”, ugyanezt inkább az emberekbe fektetné. Persze tudom, hogy ez mennyire idegenül hangzik nekünk…

Innen folytatom a jövőhéten, mert van még téma bőven…

Addig is két dolog még:

Időnként visszaolvasom az évekkel ezelőtti cikkeket a blogon, és olyan jó látni, hogy nem egyszer hatalmas beszélgetések,akár viták alakultak ki a bejegyzések alatt. Ezek mostanában elmaradtak. Jó lenne, ha beszélgetnénk-beszélgetnétek a felvetett gondolatokról, engem legalábbis érdekel, mit gondoltok például ezekről a felvetésekről. Szóval szóljatok hozzá :)

A másik dolog, hogy elkezdődött a januári támogatásgyűjtésünk a portál fenntartására, az APCSEL29 működési költségeinek fedezésére. Ha tehetitek, támogassatok bennünket. Köszönjük.

A támogatásgyűjtésről szóló oldalunk itt érhető el.

Bukott dolgok múzeuma

Kategória: , ,

Olvasok egy nagyszerű könyvet a túlzott boldogságkultuszról, a túladagolt pozitív gondolkodásról, és elmerengtem azon, hogyan is állunk ehhez keresztényként.

A gondolatsor onnan indult, hogy van egy különleges létesítmény Michigan-ben, a „Bukott Termékek Múzeuma”, amit egy amerikai piackutató cég alapított. Itt gyűjtik azokat a termékeket, amelyek megbuktak: előre sütött tükörtojás, koffeines sör, önmelegítő (és sajnos felrobbanó) leveskonzervek, és megannyi olyan dolog, ami  talán csak napokat, heteket élhetett, mielőtt dicstelenül távoznia kellett a boltok polcairól. Vagy épp oda sem lett volna szabad kerülnie… Itt mindenből csak egy van, egyfajta mementóként milliónyi hiábavaló elképzelésre, összetört álomra és kudarcba fulladt sikertörténetre.

A kudarcokhoz való hozzáállásunk nagyon ambivalens. Ha a kultúránkat nézzük, akkor az egy sikerorientált, élményközpontú, boldogság-hajszoló kultúra, ahol a kudarc rettegett, nemkívánatos, szégyenletes, ciki, elhazudott. Ugyanakkor mindannyiunk élete, napi szinten tele van kisebb-nagyobb kudarcokkal: elkésünk egy találkozóról, rosszul sikerül egy dolgozat, visszadobják a leadott munkánkat, nem kapunk a boltban valamit, amit épp keresünk, rosszul sikerül egy beszélgetés, amiből sértődés, harag lesz… Pedig igyekeztünk, szerettük volna, reménykedtünk, aztán vagy a mi hibánkból, vagy rajtunk kívül álló okokból mégsem sikerült.

Keresztényként szerintem még rosszabb a helyzet, sokkal problémásabb a kudarchoz való hozzáállásunk. Mert nekünk bejön egy plusz dimenzió, Isten vezetése, amire nagyon szeretünk hivatkozni a döntéseink során – legyen szó misszióról, párkapcsolatról, gyülekezeti dolgokról, munkahely választásról, ki milyen mértékben éli meg Isten vezetését az életében. És ha jön a kudarc, akkor zavar támad a rendszerben… Rosszabb esetben csalódunk Istenben, mert a kudarcot valamilyen magyarázattal áthárítjuk őrá. De ez talán a ritkább eset. Valószínűleg sokkal általánosabb, hogy csalódunk magunkban, a saját kereszténységünk, kegyességünk, elhivatottságunk mértékében. A kudarcélmény megrendíti az önbecsülésünket, és még messzebb sodor Istentől, néha akár a gyülekezettől vagy a szolgálatunktól is. Persze csak akkor, ha egyáltalán felismerjük és elismerjük, hogy valamiben kudarcot vallottunk, mert sokszor még ez sem sikerül. Sokszor önkéntelenül temetjük a „hívő kudarcainkat”, talán elintézzük egy imádsággal, és próbálunk mihamarabb tovább lépni, mert a kudarc nem illik bele a „jó keresztény” életébe. Ha valamiben kudarcot vallunk, akkor attól próbálunk minél fájdalommentesebben megszabadulni. A mi kudarcunk azt jelenti, hogy „félreértettük Istent”, „Isten nem is azt akarta”, „az egész nem volt Isten akarata”… Nyilván van ilyen is, de szerintem ez a legolcsóbb elintézése a kudarcoknak.

A legtöbb 21. századi nyugati ember, s köztük a legtöbb keresztény számára is a kudarc gyűlöletes és félelmetes ellenség, egy sötét árnyék, amely beborítja az életünket, akár as hitünket is.

Pedig lenne egy másik opció a kudarc kezelésére. Sokkal egyszerűbb, stresszmentesebb, becsületesebb.

Először most a hívő szemponttal kezdem. Istennek van valamilyen terve, akarata velünk – legyen szó bármilyen léptékű dologról is. Ahhoz, hogy az megvalósuljon, két dolog szükséges: egy isteni rész és egy emberi rész. Mert az ember teremtésével Isten maga úgy döntött, hogy amit az emberrel tervez és tesz, azt az emberen keresztül teszi, nem fölötte, a háta mögött, nélküle. Ezt jelenti (többek között) az istenképűségünk. Tehát ha van előttünk egy cél, amit jó lenne elérnünk, mert valahogyan beletartozik Isten akaratába, akkor ő is beletesz valamit a projektbe, és nekünk is bele kell tennünk valamit. Nyilván az ő részét ne akarjuk megkérdőjelezni, foglalkozzunk inkább a sajátunkkal, mert ha Isten terve kudarcot vall (szokott ilyen lenni, ha „velünk dolgozik”, akkor annak inkább mi vagyunk az okai, semmint Ő.

Mitől válhat egy akármilyen „Istentől való dolog” kudarccá? Itt a válasz két iráőnyba mutathat. Az egyik, hogy mégsem volt Istentől való. Jóhiszeműen tévedtünk, gyarló módon becsaptuk magunkat, valamit félreértettünk vagy félre akartunk érteni, mindenesetre kimaradt a dologból Isten. S ha magunkra maradunk, csak a saját „dimenziónkra” számíthatunk.

A másik irány,amikor Isten benne lenne, de mi „maradunk ki” belőle. Kizár belőle valamilyen bűnünk. Előfordul. Ez talán a legegyszerűbb, ezt „csupán” fel kell ismerni, be kell látni, meg kell vallani, el kell hagyni. (Oké, tudom, nem feltétlenül ennyire egyszerű…) És van egy másik nagy halmaz – voltaképpen emiatt kezdtem bele az egész cikkbe, mert szerintem ez a gyakoribb. Amikor nem vagyunk elég jók. Elég bölcsek, tapasztaltak, erősek, ügyesek, nem rendelkezünk minden eszközzel, információval, nem tettünk meg mindent, nem készültünk fel minden problémára, stb. stb. stb. Amikor hiányzott-hiányzik MÉG valami, és CSAK emiatt van MOST kudarc. És ebben az a jó hír, hogy az ilyen kudarcok kezelhetők.

Ha nem adjuk fel!

Mi lenne, ha úgy tekintenénk a kudarcra, ahogy a tudósok teszik. Számukra a kudarc teljesen hétköznapi része az életnek, a munkának, a céljaik elérésének. Állítólag Edison az 1100. körüli próbálkozására tudott működő villanykörtét „feltalálni”. És amikor megkérdezték tőle, mit gondol a kudarcról, annyit válaszolt, hogy ez számára nem kudarc, hanem 1100 módszer kizárása, hogy rátaláljon végre arra, ami működik. Ezt csinálják a tudósok: a kitűzött céljaikat, a hipotéziseiket kudarcok sorozatán keresztül érik el és értik meg. Nem törnek össze, ha valami nem sikerül, hisz csak egy kísérlet, amit meg lehet ismételni, amit ki lehet javítani, amit felül lehet bírálni – és ha ezt sokszor csinálják, akkor meglesz a végeredmény.

Ugyanilyen a sport is – gondoljunk például arra, hogy egy céllövőnek hány ezerszer „kell” mellélőnie, mire megtanulja eltalálni a céltábla közepét. Mi lenne, ha a harmadik lövés után felállni, hogy lám, nem sikerült, ez nem is Isten akarata…

Azt hiszem, abba kellene hagyni a kudarc nélküli siker-kereszténység prédikálását, mert nem igaz, nem működik, nem életszerű, nem motiváló. Inkább tanuljuk-tanítsuk a kitartó küzdelem, a kísérletezés, az ezredszer is újrakezdés művészetét, a tévedés lehetőségének szabadságát. Mert ha van valami, akkor az Isten tervébe illő dolgok nem valók a bukott dolgok múzeumába! Isten bukott, kudarcokat átélő embereiről már nem is beszélve… de ez már egy másik cikk témája lenne.

Örömteli a gyülekezet?

Kategória:

A kereszténység örömteli létforma, a keresztény közösségek pedig örömteli közösségek. Legalábbis a Biblia szerint. Az öröm lehet pillanatnyi érzés, de lehet egy folyamatos állapot is, amely nem feltétlenül fedi le a pillanatnyi érzéseinket. Én inkább ez utóbbit tartom jobb, és főleg biblikusabb definíciónak. Amikor Pál apostol azt írja: „mindenkor örüljetek”, ez nyilván nem azt jelenti, hogy a hívő emberek nem lehetnek szomorúak, bosszúsak, elkeseredettek, hanem állandóan egyfajta mámoros boldogságban kell élniük az életüket.

De nem szeretnék se miniprédikációt írni, sem az egyéni kegyesség felől elmélázni a dolgon – ezt megtették és teszik hetente rajtam kívül számtalan szószéken és blogon. Én most egyetlen területre fókuszálnék: az örömteli gyülekezetre – mint örömteli közösségre. És ahelyett, hogy hosszas elméleti fejtegetésbe kezdenék, szeretném néhány egyszerű ellentétpárral önvizsgálatra hívni mindazokat, akik egy-egy helyi gyülekezet tagjaiként vagy vezetőiként (is) olvassák az apcsel29-et. A „teszt” sem öntörvényű, Lövey Imre szervezetkutató- és fejlesztő „tankönyve” alapján állítottam össze. A kiértékelés pedig pofonegyszerű: nézzük meg, melyik oszlopban lesz több ránk jellemző állítás – és nagy eséllyel azok leszünk mi. És ha le lehet vonni belőlük bizonyos tanulságokat, tegyük meg, és változtassunk. Mert meggyőződésem, hogy az örömteli légkör, kapcsolati háló, közösség, istentisztelet a misszió egyik legfontosabb összetevője!

 

[table id=1 /]

És egy utolsó megjegyzés: azok a jellemzők, amelyek az örömteli közösségekre jellemzők, valóban jellemzők sok közösségre. Úgy értem, ez nem valamiféle ideál vagy fikció, mert igenis vannak közösségek, munkahelyek, tantestületek, cserkészcsapatok,  társasjáték klubok – és remélhetőleg gyülekezetek is, amelyek valóban ilyenek: örömteli közösségek. Ezt meg lehet csinálni. Ha viszont meg lehet – akkor talán érdemes is lenne!

Mit tanulhatunk egy fiatal magyar cégvezetőtől?

Kategória:

Láttam egy TedX-es videót egy fiatal magyar kisvállalkozóról, aki 13 percben elmesélte, hogyan építette fel a cégét, és az milyen szabályok szerint működik. Nem is akárhogyan, hanem folyamatosan növekedve, prosperáló módon. És miközben beszélt, bennem folyamatosan pörögtek a gyülekezeti párhuzamok. (A videó a cikk alján lesz.)

Az előadás üzenete a következő: egy olyan cég felépítéséhez, amely egyrészt növekedik, másrészt jó benne dolgozni, három dolog szükséges: szabadság, önszerveződés és átláthatóság.

FIGYELMEZTETÉS: amikről írni fogok, azok egyelőre csupán gondolatindító felvetések! Nem azért írom, hogy ész nélkül borítsunk minden tradíciót – csak legalább gondolkodjunk el a változások és változtatások lehetőségén. Aztán majd ha alaposan átgondoltuk, mérlegeltünk, esetleg átbeszéltük másokkal is, és van létjogosultsága ezeknek a felvetéseknek, akkor találjuk ki a megvalósítás megfelelő és működőképes módját!

1.) Szabadság

Szabadság az időbeosztás terén

Mivel nem mindenki ugyanabban az időintervallumban a legaktívabb, a legproduktívabb, sőt, nem is biztos, hogy ugyanakkor ér rá. Vagyis egy cég (!) alkalmazkodik a munkavállalóihoz, hogy azok a számukra legoptimálisabb módon dolgozhassanak. Sőt, náluk hetente két napot lehet otthonról is dolgozni, távmunkában.

Radikális dolog ez egy kisvállalattól. Még radikálisabb lenne egy gyülekezetben. Ahol tradicionálisan vasárnap délelőtt vagy délután „kell” összejönni, és aki „hiányzik”, az sokszor meg van bélyegezve. Sok gyülekezetben van valamiféle torz „mise-dogma”, miszerint az istentiszteleten való részvétel érdemszerző jócselekedet, a távolmaradás bűn. Pedig az ember nem az istentiszteletért van, hanem az istentisztelet van az emberért. Mert nem az ember van a  törvényért (struktúrákért, tradíciókért, parancsolatokért), hanem a törvény van az emberért! És lehet, hogy vasárnap délelőtt valaki egyszerűen csak fáradt és pihenni szeretne, vagy más dolga lenne, vagy közbejött neki valami, vagy csak a családjával töltené el a kevéske szabadidejét. De félre kell söpörnie mindent, mert „mennie kell” – és megy megszokásból, kényszerből, törvényből. Viszont lehet, hogy hétköznap esténként ráérne, vagy van egy üres délutánja – de akkor nem tehet semmit, mert a gyülekezetben akkor nincs „alkalom”. Be kell ismernünk: a mai egyházban inkább az emberek vannak az alkalmakért, az embereknek kell alkalmazkodniuk az alkalmakhoz, ahelyett, hogy az alkalmakat igazítanánk az emberekhez.

Mi lenne, ha lenne a gyülekezetben egy időfelajánló fal (hogy olyat már ne is mondjak, hogy mobilapp, amin ezt telefonról menedzselni lehetne), ahová mindenki beírná a következő heti időbeli felajánlását, hogy melyik nap mikor lenne 1-2-3 órája tenni valamit Istenért és a gyülekezetéért. Mert olyan könnyen elfelejtjük, hogy nem csak a pénz lehet adomány, hanem az idő is (ami szintén pénz :). És a gyülekezet lelkésze vagy vezetői a hét folyamán „beváltanák” ezeket a felajánlásokat. Nem lehet, hogy két szomorú dolog is kiderülne: egyrészt hogy az emberek inkább fizetnek pénzzel, mint idővel és munkával az Istennek – másrészt, hogy az egyháznak is inkább az emberek pénze kell, és nem a szolgálata, mert nem tudnák mire beváltani az időbeli felajánlásokat?!

Szerintem két tény áll egymással szemben: a gyülekezetek és a lelkészek egyrészt állandó munkatárs hiányban szenvednek, a gyülekezeti tagoknak pedig a másik oldalon lennének szabad óráik és szabad kapacitásaik – csak ez a két dolog nem talál egymásra. A jó hír, hogy ez egy megoldható probléma: fel kell szabadítani a szolgálatra szánható időintervallumokat, és meg kell tanulni menedzselni a gyülekezeti tagokban ott szunnyadó, kihasználatlan erőforrásainkat azzal, hogy nem őket idomítjuk a gyülekezet struktúrájához, hanem a szervezet idomul a benne lévő emberek életéhez és időbeosztásához.

Szabadság a döntések terén

A videóban szereplő fiatal cégvezető elmondja, hogy amikor már 4-5 projekt futott párhuzamosan a cégnél, úgy érezte, hogy a döntések kezdtek a fejére nőni. Mindennel kapcsolatban őt keresték, neki kellett döntenie, és ez mindenkinek csak vitte az idejét és erejét. Mint vezető hozott egy merész döntést: a szakmai jellegű döntéseket mindenki maga hozhatja meg azzal a feladattal kapcsolatban, amit végeznie kell.

Ez egy lelkészek által felülvezérelt egyházi modellben óriási felszabadulást hozhatna el a lelkészeknek és a munkatársaiknak egyaránt. A vezetőnek mindig nehéz „elengedni” a beosztottjait, mozgásteret, önállóságot, döntési szabadságot adni neki – de ha a delegálás és a felelősségátadás kultúrája nagyobb szerepet kaphatna a gyülekezetekben is, valószínűleg dinamikusabbá és örömtelibbé tehetné a szolgálatokat, minden oldalon. Ráadásul ahhoz, hogy a gyülekezet tagjai a lelki kiskorúságból növekedési pályára léphetnének, s egyszer talán eljutnának arra az érett szintre,amikor már nem kell mindent megmondani nekik, nem kell mindig kérni tőlük, hanem észrevennék a lehetőségeket és szükségeket, és önálló szolgálói lennének Krisztusnak és a gyülekezetnek.

A kidelegált szabadság érettséget teremt és megerősíti az elkötelezettséget.

2.) Önszerveződés

Az alapelv a következő: a napi munkavégzéshez szükséges stratégiák, módszerek, működési protokollok kialakításába a munkatársak is beleszólhatnak, sőt, azt aktívan alakíthatják.

Ez náluk úgy történik, hogy a cég félévente elvonul egy hétvégére, amely előtt mindenki szavazhat, hogy 8-10 téma közül melyik legyen az a kettő, amivel részletesen is foglalkozni fognak. Akit érintenek ezek a témák, és aki bele akar szólni abba, hogy a cég mit és hogyan csináljon, annak részt kell vennie a közös munkában, ami végén a cég működési rendszereit kialakítják, módosítják és testreszabják. Sőt, a cég következő féléves stratégiáit és prioritásait is közösen alakítják ki a munkatársak.

Dávidnak itt volt egy nagyon fontos gondolata: sok céget ismer, ahol komoly szakemberek dolgoznak, akiket óvodásnak néznek, és aszerint is kezelnek. Akik csak arra jók, hogy végrehajtsák a vezetők szakmailag hozzá nem értő, vagy csupán nem a legjobb utasításait.

Sajnos láttam már ilyet az egyházban is. Ismerek olyan gyülekezetet, ahol a lelkész és egy néhány idős presbiter hoz szervezeti és pénzügyi döntéseket – a padokban pedig ott ül hívő bankigazgató, több vállalatvezető, adótanácsadó. De őket nem kérdezik meg, őket nem vonják be a döntésekbe – csak közlik velük a sokszor szakmailag is megalapozatlan és ésszerűtlen döntéseiket, ők pedig egyszerre szomorúak és dühösek, mert a szakmai hozzáértésük, amivel Istent és a gyülekezetüket szolgálni tudnák, parlagon marad.

Ha egy szervezet olyan légkört és működési struktúrákat alakít ki, amelyben mindenki beleteheti a közös munkába a saját erősségeit, szaktudását, érdeklődési körét, ambícióit és szenvedélyét, az egyrészt sokkal hatékonyabbá és dinamikusabbá teszi a szervezetet, másrészt nagyon jelentősen növeli a munkatársak elköteleződését.

3.) Átláthatóság

Azaz teljes belső transzparencia.

Hogyan is küzdhetnénk vállvetve valakivel, ha titkaink vannak egymás előtt?!

Mit jelent ez a gyülekezetben? Mondok néhány lényeges dolgot:

Nyílt információ áramoltatást. Azt, hogy a gyülekezetben mindenkihez eljut minden szükséges és fontos információ. Ez a transzparencia alapja. Az őszinte, nyílt és kezdeményező közlések erősítik a bizalmat, és a tájékozottság megadja az összetartozás élményét. Azt gondolom, az átláthatóság legelőször nem tudatosan sérül, hanem mulasztásból: egyszerűen nem gondoljuk, hogy fontos kommunikálnunk, mi és miért történt vagy fog történni. Pedig manapság az internet ebben óriási segítséget tudna nyújtani.

Az információk közösek. Mert ezt is jelentené a közösség. A videóban szereplő cégnél minden munkatárs megismerhet minden egyes projektet, a benne dolgozókat, a munkatársak feladatait, még a fizetésüket is. Mindenki tudhatja, ki mit csinál, miben dönt, és mit kap érte. És ez nem versengést okoz, hanem egymás önkéntes kiegészítését. Képzeljük el, milyen közösségi élményt jelentene, ha minden gyülekezet tag tudná minden gyülekezeti tagról, hogy hogyan s mivel járul hozzá a közösség építéséhez! Ez egyszerre lehetne inspiráló, motiválná és bevonná a tétlen tagokat, és adna egy erős identitást a gyülekezet minden tagjának.

Gyónás. Egy cég esetében a fizetés a legintimebb személyes információ. Egy gyülekezet életében az életszentségünk. Ahogy ők láthatják egymás fizetését, úgy a gyülekezetben „láthatjuk” egymás bűneit, terheit, élethelyzetét. És imádkozhatunk egymásért. Meggyőződésem, hogy nincs jó gyülekezeti közösség gyónás, azaz a közös bűnvallás „intézménye” nélkül. Jakab levele erről sokat beszél. Ezt jelentené a valódi átláthatóság egy gyülekezet életében, és ebben az önkéntes intimitásban óriási közösségi erő és elköteleződés szabadulhatna fel.

Nehéz a dolga a vezetőknek!

Nagyon szimpatikus srác ez a Dávid. Őszintén elmondja a videóban, milyen nehéz volt kiengedni a kezéből a felülről lefelé irányuló, tekintélyelvű vezetést. Beismerni, hogy másnak is lehet igaza – az ő cégében. Hozzászokni ahhoz, hogy nem az van, amit alapító tulajdonosként és cégvezetőként ő akar – hanem amit a csapat közösen akar. Az „én” helyett átszokni a „mi”-re.  Elfogadni azt, ha nemet mondanak neked, mint vezetőnek. Persze okkal, megindokolva, belátva – na de akkor is!

Dehát nem ez lenne a bibliai vezetési modell: a vezetői alázat, a szolgáló vezető „modellje”. Véleményem szerint van egy általános tévedés az egyházban, miszerint a vezető több, mint a gyülekezet tagjai. Én azt gondolom, hogy ez nem igaz: vezetőnek lenni nem rangot jelent, hanem lehetőséget és felelősséget arra, hogy szolgáljuk a közösségünket.

És mi lett az eredmény?

Dávid elmondta, hogy volt egy pont, amikor besokallt, és elment egy hónapra pihenni és feltöltődni. És csak egy gyors közbevetés: Spurgeon szolgálatának az egyik nagy erőforrása is éppen az volt, hogy minden évben eltöltött két hónapot egyedül, hogy feltöltődjön és felkészüljön a szolgálatra. Nagyon szükséges lenne ezt lehetővé tenni minden szolgáló számára a gyülekezetekben, hogy ne égjenek ki a vezetőink!

Mi lett az eredménye annak, hogy a vezető szabadságot, önállóságot és átláthatóságot teremtett a cégében? Nem csak az, hogy két év alatt a három fős vállalkozás már 20 alkalmazottal dolgozik, és folyamatosan fejlődik. Nem csak az, hogy a munkatársak jól érzik magukat munka közben, szeretnek dolgozni, elkötelezettek, motiváltak és lelkesek. Bár már csak ezek is milyen sokat jelenthetnének a gyülekezetekben! De az az egyhavi ázsiai utazgatás megmutatott még valamit ennek a fiatal vezetőnek: hogy a munkatársai felnőttek. Mert nélküle is ugyanolyan jól működött cég, mint amikor ott ült ő is az irodában. Ezt jelenti az érettkorúság. Ehhez azonban ki kell alakítani, át kell alakítani a közeget úgy, hogy immár ne a gyerekkor, hanem a felnőtt légköre és közege vegye körül a munkatársainkat.

Végezetül pedig íme a videó – érdemes megnézni, és továbbgondolni az üzeneteit:

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

Kategória: ,

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai, kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló legyen számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehetnek egy közösségben, akikkel szeretnek beszélgetni, és akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve közös dolgokat csinálnak. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program, az 20-30 éve elég volt – de ma már nem! Ha a „testvéreim” között nem lesznek valódi barátaim, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunk számára nem elégséges megtartó erő.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangélizáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot a tréningjeinken, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kellene lelkesítő főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.

Disznók és csirkék – és egy hasznos projektmenedzsment eszköz

Kategória:

A disznó és a csirke mennek az utcán. Egyszer csak a csirke megszólal: „Te disznó, nyissunk egy éttermet!” Mire a disznó: „Jó ötlet! De mi legyen a neve?” A csirke gondolkozik kicsit, majd azt feleli: „Nevezzük Sonkástojásnak!” A disznó is gondolkodik kicsit: „Nekem ez nagyon nem tetszik, mert ebbe én biztosan mindenemet beleadnám, te viszont éppen csak részt vennél benne.”

Létezik egy nagyon egyszerű, egyúttal kifejezetten hatékony projektmenedzsment eszköz, amit SCRUM-nak neveznek. Ez a módszer két részre osztja a feladatban résztvevőket: disznókra és csirkékre. A disznók 100%-ig elkötelezettek a kitűzött cél elérésében, ők azok, akik mindent beleadnak, akik a vásárra viszik a bőrüket, míg a csirkék ugyan érdekeltek a projekt sikerében, de nem rajtuk fog múlni a dolog. A Scrum során a munkatársak ugyan figyelembe veszik a csirkék elképzeléseit is, azonban nem hagyják, hogy ők bármilyen módon is akadályozzák a munkát.

De álljunk meg egy pillanatra:

Hogy kerül a projektmenedzsment a gyülekezetbe?!

Amikor egy gyülekezet vezetősége célokat tűz ki, például evangélizációs alkalmat szervez, egy új házicsoportot indít, gyűjtést hirdet egy fontos célra, új lelkipásztort akar hívni vagy „csak” istentiszteletet tart – szakmai nyelven projekteket valósít meg. És minden valamirevaló cél kitűzésének csak akkor van értelme, ha azt el is akarjuk érni. A projektmenedzsment ebben tud segíteni: hogy a gyülekezet, a vezetőség, egy szolgálócsoport a lehető legjobban tudja elvégezni a maga elé kitűzött vagy rábízott feladatot. Ha így tekintjük, akkor minden egyes szervezési munka, minden gyülekezeti program voltaképpen projektmenedzsment, még ha ezt a kifejezést eszünkbe sem jutna használni rá. Ha viszont amúgy csináljuk – mert csináljuk – akkor legalább csináljuk jól!

Sok gyülekezeti program fut zátonyra, vagy teljesül nagyon alacsony hatásfokkal. Evangélizációt hirdetünk, amin ugyan részt vesz az egész gyülekezet, de kívülállók, akiknek valóban szükségük lenne az örömhírre és Krisztus megismerésére, alig jönnek el. A megszervezett program tele van kényszerű improvizációval, és eleve késéssel kezdődik. A gyülekezeti honlapot az első pár hónapban még viszi előre a lelkesedés, de egy év múlva már jó, ha havonta frissül rajta pár fénykép. Lehetne sorolni. A SCRUM abban segíthet, hogy kicsit jobban tudjuk megcsinálni, amibe belefogunk.

A módszer egyébként a szoftverfejlesztés világából jött, de már számtalan iparág és szervezet adaptálta. Néhány évvel ezelőtt magam is részt vettem egy keresztény coaching szervezet felépítésében, aminek a munkájában ezt a módszert alkalmaztuk, és hihetetlenül hatékony volt.

A SCRUM lényege az, hogy a kitűzött célt felosztjuk a célig elvezető „futamokra”. Ezek a futamok 2-4 hetes időintervallumot jelentenek, amelyben alapvetően a disznók, vagyis a teljesen elkötelezett munkatársak vesznek részt. A futamok az elvégzendő feladatok gondosan összeállított és egyeztetett listáját tartalmazzák, amelyek fontossági sorrendbe vannak állítva. A futam során a teendőket már nem lehet módosítani vagy változtatgatni, nem megy el felesleges idő arra, hogy a valóságos munka helyett állandóan újratervezgessük, hogy mit is kellene csinálni. A megtervezett futamokat megvalósító csapat soha nem nő túl nagyra, általában 3-7 főből áll, akik szorosan együttműködve tudnak dolgozni és kommunikálni.

Napi 15 perc

A SCRUM lényege a szoros együttműködés, és a folyamatos személyes (!) kommunikáció. A lényeg a személyességen van: a csapattagok minden nap találkoznak, és egy 15 perces megbeszélést tartanak. A módszertan azt is rögzíti, hogy a megbeszélést állva tartják, mindenkinek pontosan kell érkeznie, és korlátolt az időtartama, általában 15-20 percig tart. Minden nap ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben tartják.

A megbeszélés nem beszélgetés – a SCRUM-ban ezt riportolásnak hívják! Minden résztvevőnek pontosan három kérdésre kell választ adnia:

  1. Mi az, amit a tegnapi megbeszélés óta megtettem a projekt érdekében?
  2. Mi az, amit a holnapi megbeszélésig tervezek elvégezni?
  3. Van-e bármilyen akadálya annak, hogy ezt megtegyem, szükségem van-e bármire a többiektől a kitűzött napi feladatom elvégzéséhez?

A futamok határideje után a résztvevők és a projektszponzor – egy gyülekezet esetében a lelkipásztor vagy megbízott vezető – kiértékeli a futamot, és megtervezi a következőt.

Röviden ez lenne a lényeg, a SCRUM bővebb, magyar nyelvű összefoglalója innen elérhető.

Gyülekezeti alkalmazás

Szögezzük le a legelején, mielőtt bárkinek ellenérzései lennének: az ilyen módszerek nem helyettesítik a Szentlélek munkáját, sem az imádságot. Azonban az emberi részt, ami a mi felelősségünk minden Istenért végzett szolgálatban, igenis segíthetik. Mint módszertan, nem csodaszer, nem is alkalmas minden gyülekezet vagy gyülekezeti program esetében – de van, ahol igen. Egy hasznos segédeszköz, nem több.

Nagyon jól használható olyan programok szervezésénél, amelyek jellemzően hosszabb előkészületet előkészítési munkát igényelnek: evangélizációs vagy ünnepi alkalmaknál, gyülekezeti táborok vagy konferenciák szervezésénél, folyamatosan együtt dolgozó szolgálócsoportokban.

A „futamokban” való gondolkodás segít abban, hogy konkrét, vizonylag behatárolt időtartamú részcélokra és részfeladatokra bontsuk a teendőinket, és azok eléréséhez konkrét feladatokat és prioritásokat rendeljünk.

A csirkék és disznók elkülönítése segít abban, hogy meddő vitatkozásokká és egy helyben toporgássá váljon a közös munka amiatt, hogy mindenki tetszésének meg akarunk felelni. Segít a célra fókuszálni, és kiszűrni az akadályozó tényezőket, akár személyeket is.

A napi riportolás segít abban, hogy elkerüljük a mindenki szabadidejét felemésztő végtelen „megbeszéléseket”. Sokszor lassul be egy munka amiatt, mert többet beszélünk róla, mint amennyit valójában dolgozunk érte. Segít a konkrét teendőkre való fókuszálásban és az akadályok elhárításában. Annyit hozzá kell tenni, hogy ez alapvetően vállalati módszertan, ami feltételezi, hogy minden résztvevő ugyanazon a munkahelyen, vagyis fizikai térben dolgozik, ami egy gyülekezet szolgálócsapatában általában nem így működik. Ezért a napi riportolást lehet például skype-pon csinálni, vagy a személyes találkozókat heti 2-3 alkalomra csökkenteni. A megbeszélések tartalma és kerete azonban maradjon meg: a fenti három kérdésre kell válaszolnia minden csapattagnak.

Mi is az a scrum?

Legyen ez az összegzés. A „scrum” egy szakkifejezés a rögbi világából, és azt jelenti, hogy a csapat együtt, egy irányba fut fel az ellenfél kapuja felé, és rövid passzokkal adogatják egymás között a labdát.

Vagyis a scrum a csapatról, a közös célról és győzelemről, a taktikáról, azegymásra utaltságról, a pontos összjátékról szól. Márpedig ezekre nem csak a technológiai cégeknél, de egy gyülekezeti közösség életében is nagy szükség van.

Az elköteleződés feltételei

Kategória:

A hétvégén egy budapesti gyülekezettel dolgoztunk együtt a lelkimunkások továbbképzésén és a gyülekezeten belüli elköteleződés elősegítésén. A képzési anyagból egyetlen listát hadd emeljek ki – remélhetőleg még ezévben ennek a témakörnek is elkészül az írott tréninganyaga:

Mire van szükség ahhoz, hogy egy (önkéntes) munkatárs elkötelezze magát a gyülekezete, szervezete felé?

Mielőtt belekezdenék a felsorolásba, egy gondolat: az alábbi lista egy hat éven át, kétszázezer munkatárssal készült felmérés és interjúsorozat eredményén alapszik. Ugyan a kutatás „világi” környezetben készült, például a pénz mégsincs a motiváló tényezők között, mert nem került be a válaszadók prioritásai közé – még a profitszektorban sem. Első pillantásra talán furcsa ez az eredmény, azonban aki mélyebben foglalkozik a vezetés- és szervezetfejlesztés 2005-2010 után trendjeivel és változásaival, annak nem meglepő, hogy nem a pénz a legfontosabb motiváló tényező. Átgondolva és átdolgozva a kutatási eredményeket illetve a listát, úgy gondolom, mint sok más szervezeti törvényszerűség, az elköteleződés ezen feltételrendszere is univerzális, mivel a gyülekezet is egy meghatározott cél elérésére szerveződött közösség és szervezet, amelyben sok (ha nem is minden) alapelv hasonlóan működik, mint egy nonprofit szervezetnél vagy munkahelyen. Ezt megerősítette egyébként a szombati gyülekezeti képzésünk is.

Jöjjön tehát a lista – bővebb magyarázatok nélkül tizenhárom olyan állítás, amelyek az elkötelezett önkéntesekre és munkatársakra jellemzők egy gyülekezetben. Az elköteleződés szintje annál magasabb, minél több állítással egyet tudunk érteni. S még valami: aki nem szolgál a gyülekezetében, aki csak hétvégi vagy fogyasztói keresztény, annak ez a lista nem fog sokat jelenteni, mert ő még nincs az elkötelezettség azon szintjén, hogy azt érdemben mérni lehessen. Ő még csak lelki csecsemő, akinek tejre és lelki bébitápszerre van szüksége, de a kemény eledelt, az elkötelezett szolgálatot még nem bírja. Ez tehát a lelkileg érett hívőkre vonatkozó lista, az ő elkötelezettségüket méri és inspirálja:

1.) Tudom mit vár tőlem Krisztus – és mit várnak tőlem a vezetőim. Vannak előttem inspiráló célok a gyülekezetben, amelyek kihívást is jelentenek, s amelyek elérése révén valóságosan is fejlődhet a hitéletem és a szolgálatom.

2.) Rendelkezem mindennel, ami az előttem lévő célok, a rám bízott feladatok és szolgálatok elvégzéséhez szükséges: megfelelő felkészítéssel, felhatalmazással, anyagiakkal és eszközökkel, idővel, bizalommal a vezetőim, a munkatársaim és a szolgálatom alanyai részéről egyaránt. Van letisztázott feladatleírásom, és a szolgálatomat támogató és ellenőrző mentorom és „felettesem”.

3.) Megvan a lehetőségem a gyülekezetemben arra, hogy azt csináljam, amihez tehetségem van, amiben a legjobb  vagyok, s amit a legjobban szeretek. A gyülekezetem és a vezetőim ismerik az erősségeimet, tálentumaimat és ajándékaimat, és olyan szolgálatot adtak, amelyben kamatoztathatom mindezeket.

4.) Az elmúlt hónapban volt olyan gyülekezeti vezető, aki elismerte a szolgálatomat és megdicsért.

5.) Van olyan testvérem vagy vezetőm a gyülekezetben, aki ösztönzi és inspirálja a fejlődésemet a személyes hitéletemben és a szolgálatomban egyaránt.

6.) Van olyan vezetőm a gyülekezetben, aki törődik velem, mint emberrel (nem csak mint „testvérrel” vagy szolgálóval).

7.) Számít a véleményem, meghallgatják az ötleteimet és javaslataimat, komolyan veszik a kéréseimet és kritikáimat, bevonnak (az engem is érintő) döntésekbe.

8.) A gyülekezetem és a vezetőim éreztetik velem, hogy fontos vagyok számukra, és kifejezik felém a támogatásukat, hálájukat és megbecsülésüket.

9.) A vezetőim és a szolgáló társaim is elkötelezettek a magas minőség felé minden területen. Ha rájuk nézek, azt látom, hogy ugyanannyira komolyan veszik a szolgálatukat, mint ahogy azt tőlem elvárják.

10.) Legalább egy igazán jó barátom, vagyis a legjobb barátaim egyike a gyülekezetem tagja – vagy mi több, együtt is szolgálunk.

11.) Az elmúlt hat hónapban gyülekezetem vezetősége személyes megbeszélés során részletesen kiértékelte a szolgálatomat és a fejlődésemet.

12.) Kapok lehetőséget, időt, javaslatokat, biztatást és támogatást a vezetőimtől arra, hogy továbbképezzem magam a saját szolgálati területemen.

13.) A gyülekezetben végzett szolgálatom ösztönzi és támogatja a családi életemet, a szeretteimmel tölthető minőségi időt. A szolgálatom kiegyensúlyozottá és boldogabb emberré tesz.

Ne feledjük: ezek nem tanácsok, hanem visszajelzések, amelyeket elkötelezett munkatársak fogalmaztak meg az elköteleződésük okaiként.

Vezetőként az a feladatunk és felelősségünk, hogy olyan közeget, szolgálati és munkatársi kultúrát teremtsünk a gyülekezetben, amelyben e lista minél több állítása igaz lehet. Tűzzük ki gyülekezetépítési célunkként, hogy munkatársaink pontról-pontra kipipálhassák mind a tizenhárom állítást, s elmondhassuk: igazán elkötelezett emberekkel építhetjük együtt az Isten országát.

2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 3. rész

Kategória:

A sorozatot lezáró harmadik részben két trendet említenék meg, ami tanulságos lehet a mi számunkra is.

6.) A nem főállású lelkészek arányának növekedése

Egészen pontosan ez azt jelenti, hogy a lelkipásztornak van „másodállása” is. Általában olyan típusú munka, amely összeegyeztethető a lelkészi készségekkel és képesítéssel – például tréneri, tanítói, vezetésfejlesztői, mentálhigiénés feladatok. Ami azonban érdekes a jelenségben, hogy míg a régebbi időkben ez kényszerfeladat volt, aminek az elsődleges vagy épp kizárólagos oka a lelkipásztorcsalád megélhetésének biztosítása volt, a 21. század első évtizedében ez már sokkal inkább tudatos és önkéntes vállalás. Sok lelkész nem azért megy el dolgozni „világi” munkahelyre, mert a gyülekezete nem képes eltartani, vagy a saját ambíciói miatt több pénzre van szüksége, hanem mert felismerte: a lelkészi hivatás éppen azoktól az emberektől szigeteli el, akik felé szolgálnia kellene. Ez válasz arra a tipikusnak mondható lelkész-betegségre, hogy minél több ideje van valaki főállású gyülekezeti szolgálatban, annál kevésbé ismeri és érti a „kívülállók” gondolkodásmódját, problémáit, mindennapjait és életérzéseit, és annál kevesebb nem hívő ismerőse van. Nem egy lelkésszel és gyülekezeti vezetővel beszélgettem magam is, aki elmondta, hogy egyetlen (!) nem hívő ember sincs a kapcsolatrendszerében, akivel van annyira jóban, hogy hitelesen és személyesen el tudná hívni például egy evangélizációs alkalomra. Nos, a „mellékállás” segít a főállású missziómunkásoknak abban, hogy megtarthassák a kapcsolatot az őket körbevevő, templomon és gyülekezeten kívüli világgal, akik felé az elhívásuk szól.

7.) A középkorúak és idősek felé való gyülekezeti szolgálat meg fog változni. Talán radikálisan is…

Ennek pedig elsődlegesen demográfiai okai vannak.seniors

De kezdjük egy gondolattal hátrábbról. A gyülekezeti élet kereteinek volt egy kialakult tradíciója, mely szerint 50-60 fölött az aktív gyülekezeti szolgálatból „illett” visszavonulni, hogy a helyet átvehessék a fiatalok. Az idősebbek felé való szolgálat pedig hagyományosan kimerült a hétköznapi bibliaórákból és imaalkalmakból, amelyekre főképpen a nyugdíjasok jártak el, mondván, nekik van idejük rá. Az idősek felé van szolgálat így – mindenféle negatív felhang nélkül – általában valamiféle kiszolgálását jelentette a kora miatt már passzivitásra ítélt, megnyugvó generációnak.

Nos, ez a „rendszer” alapvető változáson megy keresztül – nem csak Amerikában, de nálunk is. A jelenlegi fiatalabb, vagy a leendő nyugdíjasok a Baby Boomer generációhoz tartoznak, akik teljesen más körülmények között élték le az életük aktív részét, mint az előttük lévő tradicionálisok, akiknek ez a gyülekezeti „kiszolgálás” tökéletesen megfelelt. A boomerek a hippikorszakban voltak tinédzserek, nem csak átélték, hanem generálták a technológiai forradalmat, létrehozták az internetet, felépítették a globalizált világot – tele voltak álmokkal és tettvággyal, felmutattak óriási eredményeket, és ebből hatvan évesen sem fognak megváltozni. Az egyre jobb egészségügyi szolgáltatásoknak köszönhetően tovább és egészségesebben élnek idősebb korukban is. Ráadásul nem véletlenül nevezik őket boomereknek – ugyanis sokan vannak. A nyugati civilizáció egy olyan jövő felé tart, ahol egyre több idős emberre egyre kevesebb fiatal jut – és ez a tendencia már 2016-ban is bőven tart.

Összegezve tehát, ahogy a társadalomban, úgy a gyülekezetben is egy olyan nyugdíjas generáció kezd el növekedni, akik már nem akarnak passzívan megöregedni a templomok utolsó soraiban, hanem aktívan részt akarnak venni a missziómunkában – főleg azért, mert van idejük és erejük hozzá. Csak egyetlen jelét hadd említsem ennek: Magyarországon a Jehova Tanúi ma már többen vannak (csak a tanúk!), mint például a baptisták, mert ráéreztek arra, hogy van egy hatalmas mobilizálható, tenni vágyó, közösséget kereső, az élete számára célt és értéket kereső csoportja a társadalomnak: a nyugdíjasok. És a szolgálatukat feléjük fordították, s ennek köszönhetően a tanúk nagyobb része közülük kerül ki.

Érdemes tehát újragondolni a gyülekezetben lévő nyugdíjasok szolgálati lehetőségeit, illetve a nyugdíjasok felé való misszió irányait, mert ez egy fontos trendje marad a következő éveknek is.