2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 2. rész

Az első rész elolvasható innen.

Folytatom a múlt heti témát Thom S. Rainer írásából kiindulva (de nem feltétlenül ragaszkodva az ő listájához):

CO-500-2013_SSM_Summer_web_full_pdf__page_35_of_52_-copy-e1429239009236

2. Revitalizáció

Vagyis (magyarul): a 20. században leült, elsősorban történelmi- és népegyházi közösségek és gyülekezetek újjáéledése.

A posztmodern nem adott megoldást a 20. század végi nagy kérdésekre, és a 21. század elejére kifulladt. Ma már nem trendi, nem mainstream a mindennel, és főképp a tradicionális nagy “elbeszélésekkel”  szembeni cinikus bizalmatlanság, vagy a “mindenkinek igaza van a saját szempontjából” ideológia, amelyben semmi nem lehet abszolút érvényű. Nem jött be az elvtelen liberalizmus, amely minden keretet le akart rázni magáról, mert nem lett jobb hely a világ, nem lett jobb az életünk, és nem érezzük magunkat jobban a bőrünkben. És ahogy a modern életérzésből való kiábrándulás teremtette a posztmodernt, az abból való kiábrándulás valami mást hozott – amit egyébként sokféleképpen neveznek a társadalomfilozófusok (poszt-posztmodern, pszeudo-modern, trnaszmodern, technomodern).

A lényeg (mielőtt végleg elvesznénk a filozofálgatásban), hogy egyrészt a “mindenben kételkedünk” életérzésre adott válaszként az emberekben feltámadt az igény olyan kapaszkodókra, amelyek mégis adnak és jelentenek valamiféle iránytűt a sodródó életüknek, másrészt pedig a digitális kultúra és a közösségi média a túltolására, az életünket átalakító tolakodására válaszként megindult egyfajta visszafordulás a hagyományos, offline közösségek felé. Ebben pedig van egyfajta kitörési potenciál a népegyházak számára, akiket a nyugati keresztény kultúrában a neoprotestáns sokszínűség a 20. század második felében háttérbe tudott szorítani. Azonban az elmúlt 40 év itt hagyta a maga örökségét a gondolkodásunkban és kultúránkban: a világunkat a fogyasztás határozza meg. Ez pedig azt jelenti, hogy bár a 2016-os istenkereső ember hamarabb fog egy “régi” gyülekezet felé fordulni, mint egy néhány évtizedes felekezet felé – azonban önmagában az,hogy valaminek van múltja, gyökere, történelme, már nem elég! Annak tartalmasnak is kell lennie.

Egy esperes barátom mondta nekem, hogy eddig az egyházat két nagy csoportra lehetett osztani: voltak a népegyházak és hitvalló egyházak. A jövő viszont a hitvalló népegyházaké. Így látom én is. Azok, akik 2016-ban fordulnak Isten felé, leginkább olyan egyházat keresnek, amelynek van társadalmi jelenléte és hatása is, ugyanakkor már nem csak múltbéli emlékeket és üres kereteket, hanem valóságos válaszokat, tartalmas közösséget, életmódbeli alternatívát, inspiráló identitást és stabil, kiszámítható hátteret is tudnak kínálni.

3. Vezetői coaching

A coaching a vezetéstudományban már az ezredforduló vezető trendje volt. Egy rövid definíció azoknak, akiknek szükségük lenne rá: a coaching egy személyre szabott “tanácsadási” módszer, amelynek a lényege az, hogy a coach nem ad konkrét válaszokat vagy tanácsokat, hanem segíti a vezetőt a saját tudására, tapasztalataira, erőforrásaira támaszkodva abban, hogy saját maga lelje meg a helyes megoldásokat. A coaching lehet egyéni és kiscsoportos, mindenképpen egy folyamatos tevékenység, amelynek “ülései” között általában olyan közösen meghatározott házi feladatok állnak, amelyek nem elméleti tudást adnak, hanem a vezető saját feladataihoz kapcsolódnak, amiket amúgy is végeznie kell, csak ebben vezetést, segítő irányítást kap.

Emlékszem, még teológus koromban kezembe akadt egy idős evangélikus lelkész vallomása, aki szolgálatának legnagyobb hibáját és gyengeségét abban látta, hogy neki, mint lelkésznek, nem volt személyes lelkigondozója, tanácsadója, vezetője. Voltak intézmények “felette”, de ennél többre lett volna szüksége. Nyilván a coaching több és más, mint egy lelkigondozás, bár akár az is beletartozhat, de ettől függetlenül egyre erősödő trend, voltaképpen felismert vezetői szükséglet, hogy a vezetőknek is szükségük van vezetőkre, tanácsadókra, iránymutatásra. Ha visszatekintek a saját életemre, talán sosem fejlődtem olyan gyorsan és erőteljesen, mint azokban az időszakokban, amikor álltak mellettem-mögöttem is coachok, s mind a mai napig magam is lehetek másnak a társa ebben a vezetői szolgálatban, aminek látom a pozitív eredményeit. Nagyon hasznos ez a trend, és legalábbis nálunk nyugatabbra nagy sebességgel terjed, de itthon is egyre több lelkész ismeri fel a coaching áldását és hatékonyságát.

4. A gyülekezeti szegregáció oldódása

Azt írja Thom, hogy eddig a délelőtt 11 óra volt a legszegregáltabb időszak az amerikai társadalomban, ugyanis a fehér és fekete gyülekezetek tradicionálisan elkülönülve éltek egymás mellett. Ez azonban változóban van. Legalábbis ott.

Nálunk szinte tabutéma a cigányok gyülekezeti integrációja. Sokféle érvet és ellenérvet hallottam-olvastam már ebben a kérdésben, s nem tudom, mit hoz a jövő Magyarországon ezügyben – de legalábbis Amerikában elindult egy változás az egyházon belüli etnikai elkülönülés feloldódásában. Azt hiszem, ez megint egy biblikus változás.

5. Biztonsági szolgálatok az egyházban

Első hallásra ez eléggé morbid, és nagyon amerikai dolognak tűnik, azonban a párizsi merényletek, az európai menekültválság és a kormány terrorhelyzetre írt törvényjavaslata kissé közelebb hozta hozzánk is a “biztonsági kérdéseket”. A bankokban és áruházakban a biztonsági őrök már megszokott részei a “berendezésnek” – de lehetséges, hogy a közeljövőben a gyülekezetekben is megjelenik egy ilyen új típusú “szolgálat”. Tőlem ugyan nagyon távol áll ez a gondolat, emlékszem, mennyire értetlenül álltam Észak-Írországban a szögesdróttal körbevett templomok előtt is – mindenesetre egy amerikai egyházi trendekről szóló cikk listájának első helyén ez szerepel. Elgondolkodtató – még azzal együtt is, hogy a mi számunkra talán nem a lövöldözések vagy a szexuális erőszak a legnagyobb társadalmi kihívást (mint náluk). A bennünket körbevevő világ 2016-ban azonban valóban hordoz egy talán ilyen választ is kívánó problémahalmazt, s ha nekünk, hívő embereknek a hitünk bőven elegendő biztosítékot jelent, a mások által érzett felelősségünk miatt lehet, hogy egyszer talán mi is “rákényszerülünk” valami ehhez hasonló változásra. (Reméljük, azért nem…)

Innen fogom folytatni legközelebb…

2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 1. rész

Érzékenyebb kegyességű keresztények számára valószínűleg bosszantó egy ilyen cím – ugyan miért kellene trendeknek megjelenniük, vagy trendeket követnie bárkinek is az egyházban, ahol elvileg a Szentlélek vezet bennünket. Ebben természetesen van némi igazság. Mégis vannak olyan társadalmi hatások, amelyek 2016-ban formálják és meghatározzák a világunkat, s ezekre valahogy reagálnia kell az egyháznak is. Ha a reakciók elkezdenek hasonlítani egymásra, ez sokszor beindít egy öngerjesztő folyamatot – és ezt nevezhetjük trendnek, sokak által követett (bár egyáltalán nem biztos, hogy követendő) mintának. Ilyen értelemben van mégis létjogosultsága trendekről beszélni keresztény közegben is.

Talán már egy évtizede követem Thom S. Rainer társadalmi-kulturális elemzéseit, amelyek bár alapvetően az észak-amerikai evangéliumi kereszténységről szólnak, megállapításain érdemes elgondolkodnunk. Decemberben publikált egy két részes cikket ebben a témában, az ő írása lesz most a kiinduló pontunk. Aki olvas angolul, az belenézhet a listába – én most belekezdek egy cikksorozatba, és szerintem néhány részen keresztül elszemezgetek az ő listájából, kiegészítve, átgondolva, a magunk helyzetéhez hozzáigazítva az ő gondolatait.

1.) A gyülekezetek decentralizálódása és specializálódása

A gyülekezeti kultúrát az előző század második felében – legalábbis Amerikában – a megachurch-ök határozták meg. Bill Hybels és a Willow Creek, Rick Warren és a saddleback-i gyülekezet, a Hillsong Church, a Potter’s House, Lakewood (Joel Osteen), vagy az ezredforduló táján a North Point (Andy Stanley), a Newspring (Perry Noble) és a személyes “kedvenceim”, a két, egymástól homlokegyenest eltérő teológiát képviselő Mars Hill Church (a Mark Driscoll és a 2011 előtti Rob Bell féle) – óriási hatást gyakoroltak, nem csak az amerikai egyházakra és felekezetekre, hanem azon túl is. Ehhez hozzátehetjük a centralizált, tömegrendezvényekben megnyilvánuló világmissziókat is, mint amilyen például a hozzánk is eljutó Billy Graham munkája volt, gondoljunk csak a budapesti sportcsarnokban tartott evangélizációjára, vagy az abból kinövő műholdas európa-evangélizációkra, amelyben magam is lelkesen vettem részt a kétezres évek elején. Ennek az időszaknak a könyvei és “sikertörténetei”, az általuk felépített struktúrák és gyakorlati teológiai modellek máig éreztetik hatásukat.

Az európai egyház bizonyos szempontból hasonló pályát futott be, csak másképpen intézményesedett, mint az amerikai. Nálunk nem a gyülekezetek, hanem a történelmi egyházak egyházközségei nőttek sokszor túl nagyra. Emlékszem olyan gyülekezetre, amelynek a “létszáma papíron” közel tízezer volt, vasárnaponként viszont jó ha százan elmentek a templomba. Teljesen másképpen, de ezek is megachurch-ök voltak, amelyet egyfajta egyházi rendszer és bürokrácia, egyháztörvények és egyházfenntartói járulékok tartottak fenn, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt.

Az ezredforduló azonban trendfordulóvá is vált, amely 2016-ban kikerülhetetlenül zakatol tovább egy szükségszerűen megváltozott gyülekezeti szemléletmód és átstrukturálódás irányába. Ennek a trendfordulónak a küszöbe valahol 2005 környékén, az internet robbanása és a facebook megszületése környékén lehetett, és az azóta eltelt egy évtizedben a tégla nagyságú őskori mobiltelefonoktól szinte pillanatok alatt jutottunk el a digitális személyiségig, a dolgok internetéig és a Big Datáig, s ezek nem csak a technológiai eszközeinket formálták át, hanem a személyes kommunikációnkat és a társadalmi-közösségi szokásainkat is.

Az egyház változása tehát elkerülhetetlen – mert az egyházat alkotó, és az egyház küldetésének célját jelentő emberek élete változott meg alapvetően. Ennek a változásnak sok jellemzője van (a cikk nem is erről akar szólni) – a gyülekezeti szolgálatokban megmutatkozó egyik fontos hatása viszont teljesen egyértelmű: a gyülekezetek decentralizálódnak, elkezdenek aprózódni, és a múlt századi személytelenebb, a tömegmédia mintájára felépült, statisztikákban és nyilvántartásokban, vagy demonstratív jellegű rendezvényekben élő egyházmodellt felváltja egy olyan gyülekezeti struktúra, amelyben egyformán van jelen a 2016-ra abszolút jellemző digitális lenyomat és az ebből fakadó teljes egyénre szabottság, valamint a digitális életből kiábrándult emberek valódi (offline és real-time) intimitást kereső kisközösségeinek reneszánsza.

A változás másik nagy indikátora, hogy a gyülekezetekben a lelkészek és vezetők egyre inkább már az X és Y generáció tagjaiból kerülnek ki, ami azt jelenti, hogy a presbiterség már nem feltétlenül valamiféle keresztény életműdíj, hanem valós tenni akarást, felelősséget és kompetenciákat is jelentő és hordozó szolgálattá válik. A mai harmincas és negyvenes korosztály pedig már nem csak érti, hogy miben más a 21. század, mint az előző, hanem proaktívan éli is azt.

Mit is jelent mindez az egyházi életre, a gyülekezetre, mint szervezetre és közösségre nézve 2016-ban? (Tudom, rengeteg dolgot, de most csak egy szempontot emelek ki ezekből…)

Egyrészt hogy muszáj a digitális világ aktív és tartalmas résztvevőjévé válni, mert a mai emberek digitálisan keresnek, kommunikálnak, szórakoznak vagy unatkoznak, digitális csatornákon keresztül megismerhetők, megszólíthatók, meghívhatók, mobilizálhatók – és ha el akarjuk érni őket, akkor ezeken a csatornákon tudjuk megtenni.

Másrészt viszont valódi alternatívát kell jelentenünk a digitális valósággal szemben. Olyan valódi életközösséget, élményeket, önkéntességre alapuló elkötelezettséget és az ebből fakadó személyességet magán hordozó gyülekezeteket kell építenünk, amely sokkal több, mélyebb és tartalmasabb, mint a múlt század felszínes, egymást sem ismerő és érdeklő emberekből álló közös kulturális tevékenysége, a lelkész egyszemélyes “showjából” álló szent szórakoztatás, vagy valamiféle “elméleti” és szekularizált vallásosság.

Sokféle gyülekezetben fordulok meg az APCSEL29 munkája és szolgálatai során, és látom ennek a változásnak a jeleit itthon is. Megújuló történelmi egyházak közösségei élednek föl, és a jól bejáratott egyházi és missziós programkínálat helyett vagy mellett kezdenek végre aktivizálódni, rátalálni a saját lehetőségeikre és elhívásukra, kialakítva azokat a szinte baráti kisközösségeket a gyülekezeten belül, amelyekbe nem azért járnak el, mert “kell”, mert ez egy “program” – hanem mert valóban jól érzik magukat együtt, és örömmel szolgálnak másokat. Evangéliumi és karizmatikus testvéreinknél pedig a dicsőítés és a lelki élmények mellé végre elkezd felnőni a valós társadalmi szerepvállalás és a karitatív munka, személyes és gyülekezeti szinten egyaránt. Gyülekezetek specializálódnak, mert felismerik, hogy bizonyos életkorú, élethelyzetű vagy érdeklődésű embereket könnyebben meg tudnak szólítani az evangéliummal, és elkezdik fókuszálni az erejüket. Ráadásul úgy látom, hogy az ezredforduló előtti magyar egyházi miliőt meghatározó kegyességi és teológiai szakadozás is lassan csak emlék már, mert látjuk, hogy a dogmák helyett Isten és a gyülekezeti közösség átélését keresik az emberek. Ezek szerintem reményteljes változások és irányok.

Thom Reiner négy sorban összefoglalja, hogy a tömegszolgálatok elveszítették a népszerűségüket, és a gyülekezetek bontják illetve specializálják a közösségeiket. Ez az első “trend” – és a fentiek alapján abszolút érthető, sőt, biblikusabb és hatékonyabb is. Lehet, hogy mifelénk nincsenek akkora gyülekezetek, mint náluk – de vannak népegyházak, vagy csak a vasárnapi “dicsőítésben” összegyűlő evangéliumi gyülekezetek, amelyekre szintén ráfér ez a trendváltás.

Hamarosan folytatom, remélve, hogy nem csak engem érdekel ez a téma :)

Regisztráció a honlapra

Regisztráció a honlapra


Az APCSEL29 valamennyi anyagához bárki szabadon hozzáférhet – akár bármiféle anyagi támogatás nélkül is. Ennek feltétele a honlapunkra történő regisztráció, amelynek keretében az alábbi anyagok válnak elérhetővé és letölthetővé:

  • A Biblia kreatív tanítása – a 2014-ben megjelent könyvünk PDF változata és részletes prezentációja
  • Támogatásgyűjtési kézikönyv – a tréninganyag 430 oldalas ebookja és részletes prezentációja
  • A gyülekezetnövekedés nyolc pillére – a tréninganyag 16 órányi MP3 felvétele és prezentációja
  • Tépőzáras kommunikáció és igehirdetés – hamarosan elkészül a tréning online, multimédiás változata, ami szintén elérhető lesz a honlapunkon
  • Missziós programszervezés – a tréning részletes prezentációja (idén szeretnénk ebook formátumban is elkészíteni és közreadni az anyagot)
  • Theologion Bibliaiskola – 37 témakör, kb. 500 A4-es oldalnyi anyaga PowerPoint prezentációkkal
  • TONHAL Magazin – 740 cikk és tanulmány
  • Lelki Diéta – 133 részes keresztény személyiségfejlesztési sorozat
  • Magyarázó bibliafordítás teljes szövege
  • Tárház Magazin 2003-2011 közötti teljes archívuma
  • Szűcs Sándor tanulmányai és anyagai
  • További, általunk összeállított ebookok, segédanyagok és tanulmányok
  • … és a lista folyamatosan bővülni fog!

Az APCSEL29 online adatbázisát az idei évtől önkéntes támogatások révén szeretnénk fenntartani – ezért “cserébe” viszont minden anyagunkat elérhetővé tesszük.

A regisztráció során mindenkinek lehetősége van dönteni, kívánja-e, s ha igen, milyen összeggel támogatná a munkánkat. Ez a regisztráció tárgyévére felajánlott önkéntes – de nem kötelező – támogatást jelenti.

A regisztráció után a honlapon lévő minden tartalom AZONNAL elérhetővé válik!

Ha teheted, egy általad választott éves támogatási díjjal járulj hozzá Te is ahhoz, hogy mindazok az anyagok, amelyek az elmúlt tíz évben születtek, továbbra is hozzáférhetők maradhassanak, bővülhessenek, és az azokat használókon keresztül a gyülekezeteink növekedésére és Istenünk dicsőségére szolgálhassanak. Köszönjük.

Ha nem ismered még a szolgálatunkat és anyagainkat, ha nem tudod még, mit is kapsz tőlünk a honlapon, s mit is takar az itt elérhetővé tett közel egy évtizedes munka sok ezer oldalnyi eredménye, nyugodtan hagyd üresen a támogatási mezőt! Győződj meg róla, megér-e bárminemű hozzájárulást mindaz, amivel szolgálni tudunk, döntsd el, hogy méltóak vagyunk-e a támogatásodra, s ha igen, azt utólag is bármikor megteheted – az oldal alján erre is van egy lehulló panel! Köszönjük.

Regisztráció

A regisztráció tehát ingyenes, de ha úgy döntesz, hogy támogatod a munkánkat, akkor kérjük, jelezd felénk. Erről számlát “Éves szolgáltatási díj” megnevezéssel tudunk kiállítani – ha kérsz számlát, feltétlenül töltsd ki a számlázási adatokat is! Köszönjük.

Kérjük a teljes nevet mindenképpen megadni, enélkül a regisztrációt töröljük, mert sok spam regisztráció érkezik, és ez egyértelműsíti azok kiszűrését.




MEGJEGYZÉS: Ha bármi probléma merülne fel a regisztrációval vagy belépéssel kapcsolatban, kérlek jelezd a KAPCSOLAT menüpontban lévő elérhetőségeinken, hogy orvosolhassuk a problémát. Köszönjük.

A leggyakrabban eltékozolt missziós lehetőségeink

Sokszor volt részem abban, amikor egy ismeretlen gyülekezetbe látogattam el, hogy az istentisztelet előtt senki, szó szerint senki nem jött oda hozzám köszönteni. Senki nem kérdezte meg, ki vagyok, nem mondták, hogy milyen jó, hogy eljöttem, senki nem akart beszélgetni velem, nem hogy Jézusról, de még az időjárásról sem. Lement az istentisztelet anélkül, hogy megszólítottak volna, és hiába tébláboltam még egy darabig, kíváncsian várva, valaki észrevesz-e egyáltalán, de a gyülekezet tagjai kedélyesen beszélgettek egymással, mintha én ott se lettem volna.

Megmondom őszintén, mivel tizenöt éven keresztül főképp tanítani, vezetőket képezni jártam szinte minden felekezet számtalan gyülekezetében, ez mindig egyfajta teszt volt számomra. Hiszen hiába mondja egy gyülekezet, hogy “ég a misszióért”, vagy “Isten szeretetével szolgál az emberek elé”, ha még arra sem képesek a tagjai, hogy egy oda látogatót észrevegyenek és megszólítsanak. Pedig minden egyes ember, aki valamilyen okból úgy dönt, hogy átlépi a gyülekezetünk küszöbét, egy két lábon járó missziós potenciál, aki ráadásul még “házhoz is jön” hozzánk – akit a Szentlélek Isten előkészített arra, hogy szolgálhassunk felé. De félek, hogy rengeteg ilyen lehetőséget szalasztottunk el amiatt, mert fontosabb volt az éppen aktuális hátfájásaink, pletykáink megbeszélése, mint egy istenkereső ember Jézus felé segítésének segítése.

A személyes bizonyságtételre tanítani kell a keresztényeket – ez a vezetők felelőssége és feladata. De hadd osszak meg néhány konkrét gyülekezeti szolgálati lehetőséget, ami segíthet a látogatóink “megragadásában”:

1. “Ajtónálló szolgálat”

Ez azt jelenti, hogy vannak olyan testvérek, akiknek az a szolgálatuk, hogy az istentiszteletre érkezőket az előtérben fogadják és köszöntsék. Egy jól működő gyülekezetben ez egy szolgáló csoport, amelynek a tagjai hetenként váltják egymást. Olyan emberek legyenek “ajtónállók”, akiknek a személyisége nyitott és barátságos, és a hétköznapi életben is könnyen barátkoznak. Persze nem kell rögtön “testvéri csókkal” ölelgetni egymást, vagy rögtön az előtérben megtérésre hívni senkit, elég egy pár mondat, hogy a látogató érezze, itt észre veszik és számon tartják őt, örülnek neki, figyelnek rá. Ez már csodákat tehet.

2. Gyülekezeti kávézó

Mielőtt bárki megijedne: elég egy sarok, pár asztallal. Eleinte. Angolszász gyülekezetekben elterjedt, hogy az istentisztelet végén le lehet ülni beszélgetni a szolgálatról, az üzenetről, egy kávé, tea, üdítő mellett. Jól esik egy kis felfrissülés, és ha van egy hangulatos hely, ahol kényelmesen beszélgethetünk, az rögtön otthonossá és befogadóvá teszi a gyülekezetet egy kívülálló szemében is.

3. Közvetlen, interaktív  istentisztelet

Sok cikkben írtam már arról, hogy a mai emberek nincsenek hozzászokva az egyoldalú kommunikációhoz. 2014-es évet írunk, az interaktív mobil kommunikáció korában élünk, ahol mindenbe “beleszólásunk van”. És istentiszteletre sem közönségként akarunk részt venni, hanem közösségként (ez az egy betű óriási különbséget jelent!). Meggyőződésem, hogy a “nép” feje feletti megközelíthetetlen szószékekről szónokló “nagytiszteletű urak” a mai kor emberétől sokkal távolabb vannak, mint azok, akik velük egy szinten, közöttünk és akár velük beszélgetve tolmácsolják Isten üzenetét. És csak egy legutolsó érv a közvetlenségre: Jézus is ezt és így csinálta!

4. “Új vagy itt?” stratégia

Megint “tipikusan amerikai” módszer – de nem mindent kell zsigerből elutasítanunk, amit nem mi találtunk fel, legalább gondoljuk át és próbáljuk ki. Arról van szó, hogy a gyülekezet “szervezetten” odafigyel azokra, akik először jönnek az istentiszteletre, és valamilyen üdvözlő ajándékot adnak, vagy köszöntő “szertartást” találnak ki nekik, akár az istentisztelet keretén belül is. Vannak, ahol külön brosúrát kapnak, ami bemutatja nekik a kereszténység alapjait, a gyülekezetet, és a kifejezetten nekik ajánlott, “belépő” szolgálatokat és programokat. Az amerikai gyülekezeti honlapokon pedig szinte mindig van egy “New here” vagy ‘I am new” menüpont, ugyanezekkel a tartalmakkal. Nagyon hasznosnak tartom és ajánlom.

nametag5. Névkitűző

Nyilván nagyobb gyülekezetek van értelme ilyet használni – bár tudom, hogy ez is nagyon idegenül hangzik, különösen a tradicionális gyülekezetekben. De legalább a szolgáló és presbiter testvérek használhatnák. Néhány érv mellette: 1.) sokszor azoknak se tudjuk a nevét, akikkel évek óta egy gyülekezetbe járunk. Mert és ezért nem beszélgetünk velük. Így legalább meg tudjuk szólítani egymást. 2.) A látogatók rögtön látják, kiknek tehetik fel a kérdéseiket, ha a vezetők legalább hordanak ilyet, vagy az övék meg van jelölve. 3.) Lehet ez kedves felhívás keringőre beszélgetésre. Ne feltétlenül béna és hivatalos kitűzőkre gondolj, meg lehet ezt kreatívan is csinálni. 4.) Ha mindenkinek van ilyen kitűzője, annak van egy lélektani hatása is. Ugyanis egy olyan légkört alakul ki, amiben “meglátjuk” egymást, és már rögtön nem saját magunkkal leszünk elfoglalva, hanem meg tudunk nyílni mások felé. Főleg, ha van erre idő és tér is.

6. Facebook

Ez megint korjelenség. Ha a gyülekezetben megismerkedünk az oda látogatókkal, és lehetőleg egy-két napon belül egy kedves üdvözlettel, megjelöljük őt a facebookon is, az szintén sokat jelenthet a közösségépítésben. Nem kell lerohanni a gyülekezeti promókkal, elég csak megköszönni, hogy vasárnap eljött.

7. A “következő lépés” megtervezése

Az üzletkötők első alapszabálya, amit meg kell tanulniuk, hogy nem érhet véget úgy egy megbeszélés, hogy ne rögzítettük volna, mikor találkozunk legközelebb. Legyen a gyülekezetnek olyan missziós előszobája, egy házicsoport, egy kifejezetten bevezető jellegű tanítás-sorozat, amire meghívhatjuk azokat, akik először látogatnak el a gyülekezetünkbe. Legyen erről egy meghívónk, egy szórólapunk, és ne felejtsük el ezt kedvesen át is adni. Nem “rátraktálni” az ismeretlenekre, hanem úgy meghívni őket, hogy el is akarjanak jönni.

És végezetül…

Újra és újra le kell írnom, hogy mindezek “csak” emberi ötletek és eszközök arra, hogy ami rajtunk múlik a missziómunkában, azt minél jobban tehessük. De ezek nem helyettesítik az elveszettek iránti féltő szeretet valódiságát a szívünkben, az értük való egyéni és közös imádkozást, a Szentlélek vezetésére való figyelést. Mindent kezeljünk a maga helyén – de akkor mindent. És ami viszont a mi felelősségünk, abban ne röstelljünk tanulni, fejlődni, változni – elvégre nem a magunk vagy egymás szórakoztatásáért váltott meg Krisztus a kereszten, hanem azért, hogy munkatársai legyünk az emberek üdvösségre segítésében. És ez azzal kezdődik, hogy megszólítjuk őket.

A látogatóbarát istentisztelet

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.

Amit a gyülekezeti vezetők a startupoktól tanulhatnak 2. rész

Folytatom a tegnapi írást – ha nem olvastad volna, az első részhez kattints ide!
És természetesen szívesen veszem, ha van véleményed, hozzászólásod!

6. Hierarchia helyett munkaközösség

Nekem még volt olyan tanárom a teológián, aki azt tanította, hogy a lelkésznek ne legyen barátja a saját gyülekezetében, és ne engedje még a fiataloknak se, hogy tegezzék. Más órán pedig azt mondták, nem kell mindent a gyülekezeti tagoknak elmondani, mert úgyse tudnának mit kezdeni vele, nem is rájuk tartozik. (Nem egyházfegyelmi ügyekről volt szó, hanem bibliaértelmezésről!)

Az egyházban a közvetlen és kötetlen közösséget és munkamorált két tényező akadályozza leggyakrabban. Az egyik a lelkész ragaszkodása a hierarchiához, a másik pedig a gyülekezet (általában idősebb tagjainak) kapaszkodása a régi korok “nagytiszteletű” világához.

Félreértés ne essék: a közvetlen és kötetlen közösség nem jelent egyben tiszteletlenséget is. Különösen nem 2014-ben! A startupokra sehol nem jellemző, hogy a főnök külön irodában ücsörög, ahová csak a titkárnőjén keresztül lehet bejelentkezni, inkább arra törekednek a vezetők, hogy bárki számára elérhetők legyenek, hogy ne kelljen félnie senkinek kritikát vagy alternatív megoldásokat javasolni, mert a vállalkozás a “miénk”, és a célokat csak együtt tudjuk elérni. Ez egy teljesen más “munkahelyi” légkört eredményez, ahol a bizalom, az őszinteség, a kezdeményezés, a bátorítás a jellemző. Nagy szükség lenne erre a légkörre a presbiteri tanácskozásokon éppúgy, mint az istentiszteletek előtt és után.

7. Technológia

Az egyházra sajnos nagyon jellemző a saját korától, és így a kortársaitól való le- és elmaradás. Ennek az oka az a nagyon téves teológiai gondolat, hogy a korunkkal való lépéstartás az elvilágiasodás jele – pedig meg kellene tanulni végre, hogy Istennek soha nem a technológiával vagy a kultúrával van a baja, hanem a bűnnel.

Ma olyan korban élünk, ahol egy tizenkét éves általános iskolás srác poénból iPhone alkalmazásokat készít Justin Beiber levadászásából, és több pénzt keres vele, mint a szülei, vagy amikor a youtube legnézettebb videósa egy tinédzser, aki videókat tölt fel arról, hogy ő hogyan játszik számítógépes játékokkal, és 24 millió rendszeres nézője van, amiért a youtube két milliárd forintnyi jutalékot fizet neki a saját hirdetési bevételeiből!

Tudomásul kell vennünk, hogy az X, Y és Z generáció tagjai (vagyis gyakorlatilag 30 alatt mindenki) már ugyanolyan természetesen használják a technológiát, mint az idősebbek a tollat és ceruzát. Ma az embereket nem lehet elérni postai levelekkel, fénymásolt A4-es “plakátokkal”. Ha az egyház nem érti és nem használja azt a technológiát, ami ma mindenütt körbevesz bennünket, akkor egyre kevésbé lesz képes elérni a kortársakat a világ legfontosabb üzenetével!

8. Formalitások helyett hatékonyság

Ez a startupok egyik legnagyobb erőforrása. Nem pazarolják az idejüket, a pénzüket, az erőforrásaikat tartalom és cél nélküli formaságokra. Az egyház még mindig rengeteg dolgot végez olyan módon, amit ma másképpen sokkal hatékonyabban is lehetne csinálni. Sőt, sokan teológiát gyártanak abból, hogy a hatékonyság is bűn, amire semmi szükség nincsen, inkább imádkozzunk! Hadd mondjam: amikor a tálentumokat megduplázzák, az hatékonyság, amelyik szolga nem hatékony, az mehet a pokolba! Nem számít, hányan térnek meg a gyülekezetben, az életem vagy szolgálatom nyomán?! Hogy a fenébe ne számítana, már elnézést, de ugyan hol máshol térjenek meg az emberek Krisztushoz, ha nem az egyházban?! Vagy nem ez lenne az elhívásunk, nem ez a feladatunk?! A hatékonyság azt jelenti, hogy vannak konkrét, inspiráló és mérhető céljaim, amelyek eléréséért felelősséget vállalok, és mindent megteszek azért, hogy azokat el is érjem. Ha pedig nem megy, akkor addig javítok a hozzáállásomon, a módszereimen, a munkámon, míg el nem érem – mert nem mindegy, hogy mi lesz a végeredmény!

Az egyház nagyon-nagyon el van kényelmesedve, és sokkal inkább foglalkozik a saját igényeinek kiszolgálásával, mint az elveszettek megmentésével. Egy olyan korban és világban, amelyben egyre nagyobb az elvallástalanodás, és állítólag egyre közelebb a vég, nem lenne szükségünk végre egy nagyon komoly teljesítménymaximalizálásra?! Elvégre az embertársaink örök élete van ránk bízva!

9. Ne legyél templomi pojáca!

Bocsánat, ha erős a megfogalmazás, csak követem az eredeti cikk felsorolását – ott “céges pojáca” szerepel.

Nekünk is vannak “céges” pólóink és bögréink, és mi is tudjuk nyomni a marketing rizsát. Ahogy az üzleti életben sem jön be ez a nyomulós és erőltetett önreklámozás, úgy a keresztény változata is inkább csak elriasztja a nem keresztényeket. Tehát nem biztos, hogy akkor leszünk igazi hívők, ha hatalmas “Jézus szeret” emblémás pólóban megyünk el az osztálytalálkozónkra vagy a szülői értekezletre, ha minden baráti beszélgetést imádsággal akarunk kezdeni, és nem tudunk úgy három mondatot elmondani, hogy közben ne említenénk meg a Szent Szellemet.

Van egy régi anekdota, miszerint a vasárnapi iskolai tanító megkérdi húsvétkor az ovisokat, hogy találják ki, kire gondol: hosszú füle van, puha bundája, húsvétkor tojásokat hoz, szereti a répát… – mire az egyik kis srác jelentkezik, hogy “ez pont olyan, mintha egy nyuszi lenne, de a helyes válasz biztosan az, hogy Jézus Krisztus!”

Na ezt értem én templomi pojácáskodáson – erre nincs szüksége senkinek! Lehet egy-egy jó beszélgetés vége személyes bizonyságtétel – de nem attól leszünk keresztények, hogy bármit kérdeznek tőlünk, arra mindig minden esetben Jézus lesz a válasz!

10. Végül: csinálj jó hangulatot!

Fiatalokat kérdeztek meg arról, mi jut eszükbe a vasárnapi istentiszteletekről. Ilyeneket mondtak: sötét van, hideg, csöndbe kell lenni, nem lehet beszélgetni, unalmas, mindig ránk szólnak, viselkedni kell, szigorúság van, senki nem mosolyog, alig várjuk, hogy vége legyen. Aztán megkérdezték, hogy mi jut eszükbe a szombat estéről. Azt mondták, hogy barátok, jó kedv, melegség, dinamizmus, jól érezzük magunkat, alig várjuk, hogy szombat legyen.

Oké, ez nyilván végletes. Mindenestre ha a gyülekezet légköre nem befogadó, nem meleg, vidám, reményt adó, dinamikus, ha a gyülekezetben csak viselkedni kell, ráadásul egészen másképp, mint azon kívül, vagy ahogy természetesen viselkednénk, ne csodálkozzunk, hogy nem vágynak oda nem csak a kívülállók, de sokszor a gyülekezeti tagok sem.

A startupokra az jellemző, hogy a kollégák egyben barátok is, összeolvad a munka és a szabadidő, de ez nem is számít, mert a munka számukra a szenvedélyük, és nagyon jól érzik magukat a kollégáikkal. Valaki egyszer azt mondta, nálunk a “testvér” az, akit nem tudsz másképp megszólítani. Mert még a nevét sem tudod.

Annyira más és jó lenne, ha a testvérek barátok is lennének, ha a gyülekezeti élet és a szolgálat a szenvedélyünk lenne, ha nem csak vasárnaponként találkoznánk, hanem valódi életközösségünk lenne egymással. Szerintem az első gyülekezetek ilyenek voltak. És azt tapasztaltam, hogy az ilyen gyülekezetekbe ma is nagyon könnyen otthonra találnak azok is, akik korábban sosem jártak templomba.

Hát ennyi jutott eszembe a cikkről. Remélem senki nem fog leiratkozni a levelező listánkról amiatt, hogy néhol talán élesen fogalmaztam. És ha van, szívesen várom a hozzászólásokat – beszélgessünk ezekről a dolgokról!

Amit a gyülekezeti vezetők a startupoktól tanulhatnak 1. rész

Tudom, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik, ha a gyülekezeti élet és a gazdaság, a politika vagy a kultúra között húzok párhuzamokat, mondván, hogy az egyház “teljesen más”, pedig ha nyilván nem is mindenben, de sok dologban igenis vannak átfedések, és bizony mi, keresztények is sokat tanulhatunk akár a nem keresztény, nem teológiai törvényszerűségekből, gyakorlatokból és trendekből.

A hvg.hu-n a napokban megjelent egy cikk, amelyben Marc Cuban foglalja össze azt, mi tesz igazán hatékonnyá és sikeressé egy startup vállalkozást. (Hogy ki ő, az ott le van írva – a lényeg, hogy nagyon ért a témához!) Én most az ő tanácsait fogom alkalmazni a gyülekezeti vezetőségekre, presbitériumokra, szolgáló csoportokra, tehát elsősorban az aktív, együtt dolgozó és produktív gyülekezeti “elitre”, a szó legjobb értelmében.

1. Ne akarj pozíciót vagy titulust…

… csak ha van Istentől kapott elhívásod, és szenvedélyes vágy ég a szívedben, hogy szolgáld Istent és a közösségedet! Ne akarj presbiter lenni, mert ez nem életműdíj, ne akarj gyülekezeti tanító lenni, ha nem rajongsz a gyerekekért, mert különben csak megutáltatod velük a vasárnapi iskolát, és ne járj az énekkarba vagy a dicsőítő csapatba biodíszletnek, ha nem tudsz tisztán vagy nem akarsz hangosan énekelni.

Már csak azért se, mert lehet, hogy így elfoglalod a helyet valaki olyan elől, akinek az elhívása és a szenvedélyes vágya is megvan!

2. Olyanokkal dolgozz és szolgálj együtt, akik imádják, amit csinálnak!

Ez kicsit hasonlít az előbbire: azok foglalkozzanak a gyerekekkel, akik imádják a gyerekeket, és egész héten a vasárnapi iskola vagy a hittan jár az eszükbe. Azok énekeljenek, akik tudnak és imádnak énekelni. Az látogassa az időseket, aki nagyon jól érzi magát velük. Az kezelje a gyülekezeti honlapot, aki azon kívül már húsz saját honlapot is készített, és annyira kocka, hogy a vajaskenyeret is egérrel keni meg.

A vezetők egyik legfontosabb feladata és felelőssége mindig az, hogy felismerjék, miben jók azok, akik rájuk vannak bízva, és megnyissák az ajtókat előttük, hogy kiteljesedhessenek.

3. Az értékesítés a kulcsa mindennek.

Keresztény szempontból az értékesítés a misszió. Sokszor idéztem Spurgeont: ha egy gyülekezet minden mást csinál, de nem hirdeti az evangéliumot, akkor nem Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében, hanem a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.

Bármit tesz egy gyülekezet, annak csak akkor van létjogosultsága, ha a a végcélja a misszió, vagyis emberek elérése Krisztus evangéliumával. Ezért mindent be lehet vállalni – enélkül semmit nem érdemes!

(És csak egy zárójeles megjegyzés az utolsó mondathoz: szerény véleményem szerint, a “túl világi és modern” missziós formák és eszközök nagyobb része az első, míg sok tradicionális, tipikus egyházi tevékenység inkább a második kategóriába tartozik.)

4. Az erősségekre koncentrálj!

Ez óriási téma, amiben a gyülekezeteknek óriási erőforrásaik vannak még kihasználatlanul, ezért most csak távirati stílusban:

– a legtöbb vezetőnek fogalma sincsen, kinek mi az erőssége – de nem tudják ezt a gyülekezeti tagok sem

– sokan olyan területen szolgálnak, amihez nem értenek, amit nem szeretnek, leggyakrabban azért, mert “nincs más”

– sokan azért passzívak a gyülekezetben, mert a vezetők nem kínálnak nekik olyan munkaterületeket, amik motiválnák őket

– a legtöbb gyülekezet túl sok olyan dolgot csinál, amit nem képes jól csinálni, ahelyett, hogy néhány területen szolgálni, ahol viszont igazán jó

Ezt még sokáig tudnám folytatni, mert sokat foglalkozok ezzel a témával. Ami jó hír: régóta dolgozunk egy olyan rendszeren, ami a gyülekezeteket ezen a területen nagyon komolyan segíteni tudná. Lassan a befejezéséhez érünk, és remélhetőleg még nyár előtt elérhető is lesz!

5. Munkahelyi ösztönzők

Sajnos a gyülekezetek ritkán fejezik ki a megbecsülésüket azok iránt, akik tényleg rengeteget dolgoznak a közösségért. És nem csupán a lelkészről vagy a feleségéről beszélek! Természetesnek vesszük, hogy a szolgálat Istenért van, nem az emberekért – ami nagyjából igaz is, de bizony ki kellene alakítani a megbecsülés kifejezésének kultúráját a gyülekezeti életben is.

DE – ennek ellenére, ahogyan a cégeknél, itt is igaz, hogy bár ezek fontos dolgok, mégis a legnagyobb motivációt a szolgálatra az eredmények adják! Egy sikeres, fejlődő közösséghez fantasztikusan jó érzés tartozni, mert napról-napra átélhetjük, hogy van haszna a fáradozásainknak. Egy olyan gyülekezetben “nem probléma” a meló után is éjszakáig dolgozni, ahol folyamatosan térnek meg az emberek, egyre többen jönnek az istentiszteletekre, és akik eljönnek, egyre nagyobb számban kapcsolódnak be a missziómunkába. Az üres templomok, a fiatalok hiánya, a passzív istentiszteletek, ahol csak közönségként vagyunk jelen, nem közösségként, nem vonzanak senkit.

Teremts élettel teli, dinamikus közösséget – és szívesen fognak jönni az emberek! Tűzz ki konkrét célokat és dolgozzatok együtt az eredményekért, és ha lesznek közös győzelmeitek, hidd el, az emberek nagyon szívesen ajándékozzák Istennek és neked az elkötelezettségüket, mert mindenki szeretne valami jelentős, rajta túl mutató elhívásnak a részese lenni!

Holnap megírom a cikk második részét!

Egy konferencia sűrítménye

Szemezgetem a tavaszi Drive Conference-ról megjelent írásokat és anyagokat. Íme néhány “sűrített” gondolat mindabból, amit a keresztény vezetők ott megosztottak egymással:

Az egyháznak nem az a dolga, hogy a nem hívő emberek igényeit elégítse ki – de az igen, hogy a szükségeik betöltésében segítsen nekik.

Nem tudunk mindenkinek személyre szabott istentiszteletet tartani – de arról ne mondjunk le, hogy minden istentisztelet személyes istenélményt jelentsen a résztvevők számára.

Az evangélium üzenete a legtöbb ember számára vonzó. Hogy mégsem jönnek el, vagy nem jönnek vissza az istentiszteleteinkre, az sokkal inkább a gyülekezeti légkörnek, a prédikáció stílusának, a gyülekezeti tagok viselkedésének vagy épp közömbösségének, a zene stílusának vagy minőségének a negatív következménye, megannyi emberi hibának és hiányosságnak az eredménye, szinte soha nem Jézus személyének vagy a Biblia üzenetének! Az üzeneten kár változtatni – a rajtunk múló dolgokon viszont felelőtlenség nem javítani!

A látogatók első benyomásai nagyon fontosak. Az istentisztelet nem a lelkész köszöntő mondataival kezdődik, hanem az autó leparkolásával és a kabátok felakasztásával! Éppen ezért az „ajtónálló szolgálat” legalább annyira fontos, mint az igehirdetés!

Az istentisztelet nem színház, ahová a közönség azért érkezik, hogy megtekintse a lelkipásztor egyszemélyes darabját. Ha az istentiszteleten való részvétel a passzív szemlélésre és hallgatásra van „lebutítva”, ha a gyülekezet tagjai nem lehetnek aktív részesei Isten jelenlétének és szolgálatának, előbb-utóbb megunják a padokban való ücsörgést.

Az Istennel való közösség nem lehet érzelmektől mentes! A Bibliában sosem volt az. Ha az istentiszteleteink nem érintik vagy kavarják fel az érzelmeinket (is!), akkor valamit nem jól csinálunk! A prédikáció nem lehet pusztán információátadás – inspirálnia, motiválnia, elköteleznie, befolyásolnia kell, ez pedig nem működik érzelmek nélkül.

Nem biztos, hogy a nem hívőkkel való kapcsolatot azzal kellene kezdenünk, hogy térjenek meg Krisztushoz! Lehet, hogy a pozitív benyomások, a kötetlen és elvárások nélküli beszélgetések semleges témákról, a közös kikapcsolódás, sportolás vagy hobbi egy későbbi evangélizáció legsikeresebb előszobáivá válhatnak, és hosszú távon többet érünk el így, mintha rájuk rontunk a Bibliánkkal. Megéri türelmesnek lenni az emberekkel.

A Szentlélek munkája nem helyettesíti a felkészülést, a tervezést, a stratégiák és forgatókönyvek készítését, a gyakorlást és a minőséget! Isten velünk akar dolgozni, nem helyettünk – a Szentlélek pedig nem azt pótolja, amit éppen tőlünk vár el!

A legtöbb ember nem azért hagyja el az egyházat, mert nem ért egyet azzal, ami ott elhangzik – hanem mert nem talált olyan embereket, akikhez szívesen kapcsolódna! Csak “testvéreket” talált, barátokat nem. Nem az igazság gyenge a kiüresedő gyülekezetekben, hanem a közösség a megtartó ereje. Ahol az emberek nem vonzzák, nem hallgatják és emiatt nem is értik meg egymást, ahol az erősebb nem támogatja és nem erősíti a gyengébbet, oda nincs miért tartozni.

Célok kellenek, amiket elérhetünk, inspiráló célok, amikért érdemes küzdeni és áldozatokat hozni, konkrét célok, amelyek ellenőrizhetők és mérhetők. Győzelmek kellenek, amiket átélhetünk akkor, amikor a céljainkat elértük. Sok gyülekezetben évek telnek el anélkül, hogy ilyen célokat kapnának az emberek. Sokan ezért tétlenek és passzívak – de ez nem az ő hibájuk!

Kritizálj négyszemközt, dícsérj és bátoríts nyilvánosan! Fordítva csak az csinálja, aki figyelmetlen, érzéketlen vagy szándékosan akarja maga alá nyomni a másikat.

Reformkorok tanulságai

Sokat foglalkozok mostanában társadalom-politikával, és nem olyan régen belebotlottam egy nagyszerű Hankiss Elemér tanulmányba, amely párhuzamokat keres a modern kor nagy társadalmi reformkorai között, az angol chartista, a nagy világválságot követő New Deal, a spanyol Moncola Pactum, a skandináv társadalmi szerződések, vagy éppen a Széchenyi-Deák-féle 19. századi, illetve a 89-es magyar rendszerváltás “reformkorai” között.

A reformok mindig valamilyen válságra adnak választ – és ha közös nevezőre hozzuk történelmünk reformkorait, a tanulságok talán a nyugati kereszténység válságára is iránymutatást adhatnának.

Mi jellemzi tehát a reformkorokat – milyen összetevői vannak egy válság legyőzésének?

1. A változás szükségszerűségének felismerése

Bár minden reform egy problémára adott válasz, mégsem magától értetődő, hogy a válság reformációt fog maga után hozni. A válság ugyanis önmagában nem elég a változáshoz – szükséges a közösséget alkotók vezetőinek és/vagy kritikus tömegének a felismerése és az akarata a változás végrehajtásához. Amíg ez nincs meg – a reformkor sem köszönt be.

2. Nagy célok és tervek

Az igazi reformkorokat nem “célocskák” és “tervecskék”, nem “ötletek” és a napi túlélést jelentő akciók jellemezték, hanem olyan világos, széleskörű, reményt, perspektívát és jövőképeket adó nagy feladatok, amelyek inspirálók és motiválók voltak, tömegeket mobilizáltak, és amelyek méltók voltak akár komoly  személyes és közösségi áldozatok meghozatalára is. Ma kevés ilyen “nagy cél” lebeg előttünk, vezetőink mintha csak a holnapig látnának vagy mernének vezetni bennünket.

3. Karizmatikus személyiségek

Nincsenek hősök nélküli reformkorok! Minden jelentős társadalmi és közösségi változásnak voltak és lesznek is meghatározó figurái. A Bibliát olvasva teljesen egyértelmű: Isten mindig vezetőkön keresztül vezette a népét – egyszerűen így működünk. De hol vannak a mai magyar kereszténység jelentős vezetői – akiket minden felekezet, a nem hívő társadalom is ismer és elismer? Hol vannak a gyülekezetek “local hero”-i, azok a karizmatikus evangélisták, próféták, vezetők, akiktől “felbolydul a város”?

4. A közösség mobilizálódása – a közélet felpezsdülése

A reformkorok társadalmi pezsgésből fakadnak és társadalmi pezsgést hoznak. Klubok, társaságok, kiscsoportok, műhelyek, tudományos intézmények és ifjúsági szervezetek alakulnak, az emberek összejárnak és éjszakákon át beszélgetnek, vitatkoznak, nem egymás legyőzése érdekében, hanem hogy együtt minél szebb jövőt építhessenek. Egymás után indulnak a folyóiratok (ma talán internetes oldalak és blogok), születnek a versek és a könyvek, estéről-estére előadások, felolvasóestek, vitafórumok zajlanak. Pezseg az élet – mert mindenki részese akar lenni a változásnak, a jövő formálásának.

5. Termékeny viták

Óriási különbség van a destruktív és a konstruktív viták között. Mi magyarok, és mi magyar keresztények is mintha csak az előbbihez értenénk – az olyan vitákhoz, amelyeknek a végén valaki győz és a másik veszít. Vitatkozunk a nem hívőkkel, mert nem akarnak megtérni, és mert ezernyi bajuk van velünk. Vitatkozunk egymással, hiteltelennek, tévtanítónak, világiasnak, istentelennek nevezve mindenkit, aki bármit is másképp értelmez vagy tesz, mint mi. Az intellektuális gőg, a lelki-szellemi arrogancia légkörében soha nem lesz reformáció – ha viszont megtanulnánk egymást tisztelve a közös célok közös eléréséért érvelni, az egészen más lenne!

6. Nyitás a világra

A válság mindig egy adott problémakörbe való beragadást jelent, a válságban lévő gondolkodása mindig beszűkül – általában a korábbról már ismert, de mára már működésképtelen megoldásokba. A reformkor viszont mindig nyitást hoz: új emberek, új gondolatok, új lehetőségek irányában. A magyar kereszténység nagyon zárkózott – ennek részben kapcsolati és nyelvi okai vannak, részben pedig történelmi és kegyességi. Pedig ebben is változnunk kell, mert a bezárkózó mentalitás sosem hoz reformációt!

7. Paradigmaváltás

A reformkor akkor bontakozik ki, amikor egy hangsúlyos, középpontban lévő dologra elkezdünk teljesen más szemszögből nézni. Amikor rácsodálkozunk arra, ami – általában – az orrunk előtt van, és ez a szemléletváltás nem csupán intellektuális csodálkozás, hanem valódi “váltás” – új hozzáálláshoz, új módszerekhez, új cselekvésekhez vezet. Képzeljük el, micsoda paradigmaváltást hozott, amikor Ezékiás király felismerte, hogy Mózes rézkígyója 900 évvel később már egyáltalán nem Isten szabadításának és munkájának az eszköze, és “kivette a vitrinből” azt a szent tárgyat és szokást, amit a népe évszázadokon keresztül bálványozott, és darabokra törte. Beköszöntött a reformkor, mert megváltozott egy fontos tradícióhoz való alapvető hozzáállása a népnek.

Egy kérdés maradt a végére: a reformkorok csak úgy maguktól “lepnek meg” bennünket – vagy mi generáljuk őket?!

Avagy mikor jön el végre a mi reformkorunk – mikor leszünk végre mi is reformerek?!