2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 2. rész

Az első rész elolvasható innen.

Folytatom a múlt heti témát Thom S. Rainer írásából kiindulva (de nem feltétlenül ragaszkodva az ő listájához):

CO-500-2013_SSM_Summer_web_full_pdf__page_35_of_52_-copy-e1429239009236

2. Revitalizáció

Vagyis (magyarul): a 20. században leült, elsősorban történelmi- és népegyházi közösségek és gyülekezetek újjáéledése.

A posztmodern nem adott megoldást a 20. század végi nagy kérdésekre, és a 21. század elejére kifulladt. Ma már nem trendi, nem mainstream a mindennel, és főképp a tradicionális nagy „elbeszélésekkel”  szembeni cinikus bizalmatlanság, vagy a „mindenkinek igaza van a saját szempontjából” ideológia, amelyben semmi nem lehet abszolút érvényű. Nem jött be az elvtelen liberalizmus, amely minden keretet le akart rázni magáról, mert nem lett jobb hely a világ, nem lett jobb az életünk, és nem érezzük magunkat jobban a bőrünkben. És ahogy a modern életérzésből való kiábrándulás teremtette a posztmodernt, az abból való kiábrándulás valami mást hozott – amit egyébként sokféleképpen neveznek a társadalomfilozófusok (poszt-posztmodern, pszeudo-modern, trnaszmodern, technomodern).

A lényeg (mielőtt végleg elvesznénk a filozofálgatásban), hogy egyrészt a „mindenben kételkedünk” életérzésre adott válaszként az emberekben feltámadt az igény olyan kapaszkodókra, amelyek mégis adnak és jelentenek valamiféle iránytűt a sodródó életüknek, másrészt pedig a digitális kultúra és a közösségi média a túltolására, az életünket átalakító tolakodására válaszként megindult egyfajta visszafordulás a hagyományos, offline közösségek felé. Ebben pedig van egyfajta kitörési potenciál a népegyházak számára, akiket a nyugati keresztény kultúrában a neoprotestáns sokszínűség a 20. század második felében háttérbe tudott szorítani. Azonban az elmúlt 40 év itt hagyta a maga örökségét a gondolkodásunkban és kultúránkban: a világunkat a fogyasztás határozza meg. Ez pedig azt jelenti, hogy bár a 2016-os istenkereső ember hamarabb fog egy „régi” gyülekezet felé fordulni, mint egy néhány évtizedes felekezet felé – azonban önmagában az,hogy valaminek van múltja, gyökere, történelme, már nem elég! Annak tartalmasnak is kell lennie.

Egy esperes barátom mondta nekem, hogy eddig az egyházat két nagy csoportra lehetett osztani: voltak a népegyházak és hitvalló egyházak. A jövő viszont a hitvalló népegyházaké. Így látom én is. Azok, akik 2016-ban fordulnak Isten felé, leginkább olyan egyházat keresnek, amelynek van társadalmi jelenléte és hatása is, ugyanakkor már nem csak múltbéli emlékeket és üres kereteket, hanem valóságos válaszokat, tartalmas közösséget, életmódbeli alternatívát, inspiráló identitást és stabil, kiszámítható hátteret is tudnak kínálni.

3. Vezetői coaching

A coaching a vezetéstudományban már az ezredforduló vezető trendje volt. Egy rövid definíció azoknak, akiknek szükségük lenne rá: a coaching egy személyre szabott „tanácsadási” módszer, amelynek a lényege az, hogy a coach nem ad konkrét válaszokat vagy tanácsokat, hanem segíti a vezetőt a saját tudására, tapasztalataira, erőforrásaira támaszkodva abban, hogy saját maga lelje meg a helyes megoldásokat. A coaching lehet egyéni és kiscsoportos, mindenképpen egy folyamatos tevékenység, amelynek „ülései” között általában olyan közösen meghatározott házi feladatok állnak, amelyek nem elméleti tudást adnak, hanem a vezető saját feladataihoz kapcsolódnak, amiket amúgy is végeznie kell, csak ebben vezetést, segítő irányítást kap.

Emlékszem, még teológus koromban kezembe akadt egy idős evangélikus lelkész vallomása, aki szolgálatának legnagyobb hibáját és gyengeségét abban látta, hogy neki, mint lelkésznek, nem volt személyes lelkigondozója, tanácsadója, vezetője. Voltak intézmények „felette”, de ennél többre lett volna szüksége. Nyilván a coaching több és más, mint egy lelkigondozás, bár akár az is beletartozhat, de ettől függetlenül egyre erősödő trend, voltaképpen felismert vezetői szükséglet, hogy a vezetőknek is szükségük van vezetőkre, tanácsadókra, iránymutatásra. Ha visszatekintek a saját életemre, talán sosem fejlődtem olyan gyorsan és erőteljesen, mint azokban az időszakokban, amikor álltak mellettem-mögöttem is coachok, s mind a mai napig magam is lehetek másnak a társa ebben a vezetői szolgálatban, aminek látom a pozitív eredményeit. Nagyon hasznos ez a trend, és legalábbis nálunk nyugatabbra nagy sebességgel terjed, de itthon is egyre több lelkész ismeri fel a coaching áldását és hatékonyságát.

4. A gyülekezeti szegregáció oldódása

Azt írja Thom, hogy eddig a délelőtt 11 óra volt a legszegregáltabb időszak az amerikai társadalomban, ugyanis a fehér és fekete gyülekezetek tradicionálisan elkülönülve éltek egymás mellett. Ez azonban változóban van. Legalábbis ott.

Nálunk szinte tabutéma a cigányok gyülekezeti integrációja. Sokféle érvet és ellenérvet hallottam-olvastam már ebben a kérdésben, s nem tudom, mit hoz a jövő Magyarországon ezügyben – de legalábbis Amerikában elindult egy változás az egyházon belüli etnikai elkülönülés feloldódásában. Azt hiszem, ez megint egy biblikus változás.

5. Biztonsági szolgálatok az egyházban

Első hallásra ez eléggé morbid, és nagyon amerikai dolognak tűnik, azonban a párizsi merényletek, az európai menekültválság és a kormány terrorhelyzetre írt törvényjavaslata kissé közelebb hozta hozzánk is a „biztonsági kérdéseket”. A bankokban és áruházakban a biztonsági őrök már megszokott részei a „berendezésnek” – de lehetséges, hogy a közeljövőben a gyülekezetekben is megjelenik egy ilyen új típusú „szolgálat”. Tőlem ugyan nagyon távol áll ez a gondolat, emlékszem, mennyire értetlenül álltam Észak-Írországban a szögesdróttal körbevett templomok előtt is – mindenesetre egy amerikai egyházi trendekről szóló cikk listájának első helyén ez szerepel. Elgondolkodtató – még azzal együtt is, hogy a mi számunkra talán nem a lövöldözések vagy a szexuális erőszak a legnagyobb társadalmi kihívást (mint náluk). A bennünket körbevevő világ 2016-ban azonban valóban hordoz egy talán ilyen választ is kívánó problémahalmazt, s ha nekünk, hívő embereknek a hitünk bőven elegendő biztosítékot jelent, a mások által érzett felelősségünk miatt lehet, hogy egyszer talán mi is „rákényszerülünk” valami ehhez hasonló változásra. (Reméljük, azért nem…)

Innen fogom folytatni legközelebb…

2016-os trendek az egyházi szolgálatok terén 1. rész

Érzékenyebb kegyességű keresztények számára valószínűleg bosszantó egy ilyen cím – ugyan miért kellene trendeknek megjelenniük, vagy trendeket követnie bárkinek is az egyházban, ahol elvileg a Szentlélek vezet bennünket. Ebben természetesen van némi igazság. Mégis vannak olyan társadalmi hatások, amelyek 2016-ban formálják és meghatározzák a világunkat, s ezekre valahogy reagálnia kell az egyháznak is. Ha a reakciók elkezdenek hasonlítani egymásra, ez sokszor beindít egy öngerjesztő folyamatot – és ezt nevezhetjük trendnek, sokak által követett (bár egyáltalán nem biztos, hogy követendő) mintának. Ilyen értelemben van mégis létjogosultsága trendekről beszélni keresztény közegben is.

Talán már egy évtizede követem Thom S. Rainer társadalmi-kulturális elemzéseit, amelyek bár alapvetően az észak-amerikai evangéliumi kereszténységről szólnak, megállapításain érdemes elgondolkodnunk. Decemberben publikált egy két részes cikket ebben a témában, az ő írása lesz most a kiinduló pontunk. Aki olvas angolul, az belenézhet a listába – én most belekezdek egy cikksorozatba, és szerintem néhány részen keresztül elszemezgetek az ő listájából, kiegészítve, átgondolva, a magunk helyzetéhez hozzáigazítva az ő gondolatait.

1.) A gyülekezetek decentralizálódása és specializálódása

A gyülekezeti kultúrát az előző század második felében – legalábbis Amerikában – a megachurch-ök határozták meg. Bill Hybels és a Willow Creek, Rick Warren és a saddleback-i gyülekezet, a Hillsong Church, a Potter’s House, Lakewood (Joel Osteen), vagy az ezredforduló táján a North Point (Andy Stanley), a Newspring (Perry Noble) és a személyes „kedvenceim”, a két, egymástól homlokegyenest eltérő teológiát képviselő Mars Hill Church (a Mark Driscoll és a 2011 előtti Rob Bell féle) – óriási hatást gyakoroltak, nem csak az amerikai egyházakra és felekezetekre, hanem azon túl is. Ehhez hozzátehetjük a centralizált, tömegrendezvényekben megnyilvánuló világmissziókat is, mint amilyen például a hozzánk is eljutó Billy Graham munkája volt, gondoljunk csak a budapesti sportcsarnokban tartott evangélizációjára, vagy az abból kinövő műholdas európa-evangélizációkra, amelyben magam is lelkesen vettem részt a kétezres évek elején. Ennek az időszaknak a könyvei és „sikertörténetei”, az általuk felépített struktúrák és gyakorlati teológiai modellek máig éreztetik hatásukat.

Az európai egyház bizonyos szempontból hasonló pályát futott be, csak másképpen intézményesedett, mint az amerikai. Nálunk nem a gyülekezetek, hanem a történelmi egyházak egyházközségei nőttek sokszor túl nagyra. Emlékszem olyan gyülekezetre, amelynek a „létszáma papíron” közel tízezer volt, vasárnaponként viszont jó ha százan elmentek a templomba. Teljesen másképpen, de ezek is megachurch-ök voltak, amelyet egyfajta egyházi rendszer és bürokrácia, egyháztörvények és egyházfenntartói járulékok tartottak fenn, a maga előnyeivel és hátrányaival együtt.

Az ezredforduló azonban trendfordulóvá is vált, amely 2016-ban kikerülhetetlenül zakatol tovább egy szükségszerűen megváltozott gyülekezeti szemléletmód és átstrukturálódás irányába. Ennek a trendfordulónak a küszöbe valahol 2005 környékén, az internet robbanása és a facebook megszületése környékén lehetett, és az azóta eltelt egy évtizedben a tégla nagyságú őskori mobiltelefonoktól szinte pillanatok alatt jutottunk el a digitális személyiségig, a dolgok internetéig és a Big Datáig, s ezek nem csak a technológiai eszközeinket formálták át, hanem a személyes kommunikációnkat és a társadalmi-közösségi szokásainkat is.

Az egyház változása tehát elkerülhetetlen – mert az egyházat alkotó, és az egyház küldetésének célját jelentő emberek élete változott meg alapvetően. Ennek a változásnak sok jellemzője van (a cikk nem is erről akar szólni) – a gyülekezeti szolgálatokban megmutatkozó egyik fontos hatása viszont teljesen egyértelmű: a gyülekezetek decentralizálódnak, elkezdenek aprózódni, és a múlt századi személytelenebb, a tömegmédia mintájára felépült, statisztikákban és nyilvántartásokban, vagy demonstratív jellegű rendezvényekben élő egyházmodellt felváltja egy olyan gyülekezeti struktúra, amelyben egyformán van jelen a 2016-ra abszolút jellemző digitális lenyomat és az ebből fakadó teljes egyénre szabottság, valamint a digitális életből kiábrándult emberek valódi (offline és real-time) intimitást kereső kisközösségeinek reneszánsza.

A változás másik nagy indikátora, hogy a gyülekezetekben a lelkészek és vezetők egyre inkább már az X és Y generáció tagjaiból kerülnek ki, ami azt jelenti, hogy a presbiterség már nem feltétlenül valamiféle keresztény életműdíj, hanem valós tenni akarást, felelősséget és kompetenciákat is jelentő és hordozó szolgálattá válik. A mai harmincas és negyvenes korosztály pedig már nem csak érti, hogy miben más a 21. század, mint az előző, hanem proaktívan éli is azt.

Mit is jelent mindez az egyházi életre, a gyülekezetre, mint szervezetre és közösségre nézve 2016-ban? (Tudom, rengeteg dolgot, de most csak egy szempontot emelek ki ezekből…)

Egyrészt hogy muszáj a digitális világ aktív és tartalmas résztvevőjévé válni, mert a mai emberek digitálisan keresnek, kommunikálnak, szórakoznak vagy unatkoznak, digitális csatornákon keresztül megismerhetők, megszólíthatók, meghívhatók, mobilizálhatók – és ha el akarjuk érni őket, akkor ezeken a csatornákon tudjuk megtenni.

Másrészt viszont valódi alternatívát kell jelentenünk a digitális valósággal szemben. Olyan valódi életközösséget, élményeket, önkéntességre alapuló elkötelezettséget és az ebből fakadó személyességet magán hordozó gyülekezeteket kell építenünk, amely sokkal több, mélyebb és tartalmasabb, mint a múlt század felszínes, egymást sem ismerő és érdeklő emberekből álló közös kulturális tevékenysége, a lelkész egyszemélyes „showjából” álló szent szórakoztatás, vagy valamiféle „elméleti” és szekularizált vallásosság.

Sokféle gyülekezetben fordulok meg az APCSEL29 munkája és szolgálatai során, és látom ennek a változásnak a jeleit itthon is. Megújuló történelmi egyházak közösségei élednek föl, és a jól bejáratott egyházi és missziós programkínálat helyett vagy mellett kezdenek végre aktivizálódni, rátalálni a saját lehetőségeikre és elhívásukra, kialakítva azokat a szinte baráti kisközösségeket a gyülekezeten belül, amelyekbe nem azért járnak el, mert „kell”, mert ez egy „program” – hanem mert valóban jól érzik magukat együtt, és örömmel szolgálnak másokat. Evangéliumi és karizmatikus testvéreinknél pedig a dicsőítés és a lelki élmények mellé végre elkezd felnőni a valós társadalmi szerepvállalás és a karitatív munka, személyes és gyülekezeti szinten egyaránt. Gyülekezetek specializálódnak, mert felismerik, hogy bizonyos életkorú, élethelyzetű vagy érdeklődésű embereket könnyebben meg tudnak szólítani az evangéliummal, és elkezdik fókuszálni az erejüket. Ráadásul úgy látom, hogy az ezredforduló előtti magyar egyházi miliőt meghatározó kegyességi és teológiai szakadozás is lassan csak emlék már, mert látjuk, hogy a dogmák helyett Isten és a gyülekezeti közösség átélését keresik az emberek. Ezek szerintem reményteljes változások és irányok.

Thom Reiner négy sorban összefoglalja, hogy a tömegszolgálatok elveszítették a népszerűségüket, és a gyülekezetek bontják illetve specializálják a közösségeiket. Ez az első „trend” – és a fentiek alapján abszolút érthető, sőt, biblikusabb és hatékonyabb is. Lehet, hogy mifelénk nincsenek akkora gyülekezetek, mint náluk – de vannak népegyházak, vagy csak a vasárnapi „dicsőítésben” összegyűlő evangéliumi gyülekezetek, amelyekre szintén ráfér ez a trendváltás.

Hamarosan folytatom, remélve, hogy nem csak engem érdekel ez a téma :)

01. A kereszténység krízise és a reformáció

THEOLOGION BIBLIAISKOLA 01. LECKE

Ennek a bibliaiskolának a célja a személyes hívő életünk és a gyülekezeti életünk megerősítése. Erre azért van szükség, mert ma a kereszténység krízisben van. Őszintén szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy minden missziós lehetőségünk ellenére a nyugati (vagyis európai és észak-amerikai) kereszténység befolyása és létszáma folyamatosan csökken és válik egyre jelentéktelenebbé – szemben például az elvilágiasodással vagy az okkultizmus befolyásával, amelyek szinte napról-napra erősödnek. Ha a világmisszióra nézünk, Kína és India, több Afrikai és Dél-Amerikai ország hatalmas ébredéseket él át. Ahol a kereszténységnek nincsenek két évezredes gyökerei, ott van hitele és ereje – nálunk viszont mindkettőt elveszítette. És megindult egy nagyon furcsa missziós folyamat, bár még csak az elején tart, de máris érezhető az erősödése: már nem mi küldünk misszionáriusokat a világ minden tájára, hanem a világot meghódító ázsiai és afrikai misszionáriusok jönnek vissza hozzánk, Európába vagy az Egyesült Államokba, újraevangélizálni a kereszténység bölcsőjét.

Nagyon fontos megértenünk valamit: ha az egyház krízisben van, az azt jelenti, hogy az egyházat felépítő helyi gyülekezetek vannak krízisben, mert a gyülekezeteket felépítő keresztény emberek személyes élete van krízisben. Ugyanis belőlünk épük fel Krisztus Teste, és ha baj van a testtel, akkor baj van a testrészekkel. Meggyőződésem, hogy az utolsó időket éljük, de azt is hiszem, hogy Istennek van egy nagy megtisztító, megelevenítő munkája, és mielőtt elérkezne az antikrisztusi világbirodalom, helyre fogja állítani az egyházát, és lesz még egy nagy és győzedelmes időszaka az eklézsiának. Én hiszem, hogy Isten munkáját feltartóztatni nem lehet, de azt is látom, hogy kimaradni belőle viszont igenis lehet. És amelyik gyülekezet szembenéz a saját krízisével, és enged Isten helyreállító munkájának, az nem fog kimaradni az ébredésből sem, az átélheti a megújulást, a gyümölcstermést, a növekedést. De ehhez egy gyökeres reformációra van szükség. És megfigyelhető, ahogy Isten világviszonylatban elkezdte helyreállítani az egyházat felekezetektől függetlenül. Minden gyülekezetben egy hármas reformációnak kell lezajlania – ezt mutatja az egyetemes missziótörténet és a ma eredményesen működő gyülekezetek saját történetei is. Az első mindig a teológia, vagyis a tanítás megreformálása. Ahogyan az egyetemes egyháztörténetben a Luther-Kálvin-féle reformáció helyreállította a Biblia tekintélyét, úgy kell minden gyülekezetben és minden hívő ember személyes életében helyreállnia a Biblia tekintélyének. Mert az igazság az, hogy az életünk tele van tradicionális, megszokáson, emberi elgondolásokon és érdekeken alapuló dolgokkal, és a hívő élet számtalan területén már régen letért a gondolkozásunk és az életvitelünk is az igei útról. Ha pedig eltérünk Isten kijelentésétől, akkor sem a mennyei erőforrások, sem az áldások nem állnak a rendelkezésünkre. Megfigyelhető, hogy a huszadik századtól Isten hogyan állította helyre a pásztori szolgálatot, azután az ötvenes évektől az evangélista szolgálatot, gondoljunk csak arra, hány missziótársaság indult el ebben az időben, és hogy mekkora munkát végzett el Billy Graham, Chuck Smith és még sokan mások. A hetvenes évektől látható egy komoly helyreállítás a tanítói szolgálatban, felnőtt egy biblikus tanítói nemzedék, amely elkezdte leporolni a felekezetiség és a dogmák alá temetett igei igazságokat. A nyolcvanas-kilencvenes években elindult a prófétai szolgálat helyreállítása, és most kezd kibontakozni az apostoli szolgálatok felépítése. Az efézusi levél 4. részében ez az öt legfontosabb szolgálati területe van az újszövetségi egyháznak. És a helyreállás elsődleges eszköze ezekben biblikus tanítás.

De az egyháztörténelem azt mutatja, hogy a tanítás a Szentlélek megelevenítő munkája nélkül nagyon hamar válik ortodoxiává, ezért a második reformáció mindig a kegyesség reformációja. A személyes hívő élet újraértékelése és megélése. Mert a keresztény életnek van egy sajátossága: hogy természetfeletti, mert Isten, akiben hiszünk, természetfeletti Isten, aki viszont nagyon is valóságosan részese az életünknek. A kegyesség reformációja volt először a puritán mozgalom, a Jonathan Edwards, a Wesley, a Whitefield, a Moody és még sokak nevével jegyzett sokféle ébredési mozgalom, később pedig a karizmatikus mozgalom. A kegyesség reformációja a személyes hívő élet megváltozását jelenti, amikor az üres vallásosságból bizonyságtevő, erőteljes és látható krisztusi gyümölcsöket termő hit születik, amely áthatja a környezetet és társadalmi szinten is változásokat idéz elő.

A harmadik reformáció pedig a struktúrák reformációja. Amikor a gyülekezeti struktúrákat bátran, és ha kell radikálisan hozzá kell alakítani a bibliai alapelvekhez és az élő hithez. A struktúrák reformációját olyan gyülekezetek fémjelzik, mint Willow Creek, Rick Warren pásztor Saddleback-i gyülekezete, újabban a Mars Hill Church. Az egyháznak működésében, nyelvezetében, eszközeiben, kommunikációjában is fel kell zárkóznia a 21. századhoz, nem élhetünk egy évszázadokkal korábbi muzeális szubkultúrában, mert akkor elveszítjük a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik felé Jézus küldött bennünket.

A bibliai alapelvek reformációja, a személyes kegyességi élet reformációja, és a gyülekezeti élet és struktúrák reformációja. Ez vár ránk. És mindig ebben a sorrendben, először személyes, azután közösségi szinten. Nem lehet ezt a rendet felcserélgetni, csak ebben a sorrendben működik Isten megújító munkája. És nem titkolt célja ennek a bibliaiskolának, hogy a tanításokban helyreállítsa a Biblia tekintélyét, hogy a bibliai igazságok áthassák az életünket, és hogy azután bátran kezdjük el hirdetni, továbbadni ezeket az igazságokat a saját gyülekezeteinkben is, hogy kovászként megerjessze a magyar eklézsiát is.

Nos, ezek után nézzünk szembe a saját kríziseinkkel, és a következő tanításban áttanulmányozzuk az egész Bibliát, hogy lássuk, Isten hogyan akarja az Ő megújító és megelevenítő forrásait felfakasztani a személyes életünkben és a gyülekezetünkben egyaránt.

Keresztelő János krízise

Egy személyes életkrízisen keresztül fogunk elindulni, amelyhez lapozzunk a Máté 11:1-6-hoz:

Amikor Jézus bevégezte a tizenkét tanítvány útbaigazítását, továbbment onnan, hogy tanítson és igét hirdessen a városokban. Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.”

Ez a történet Isten egyik legnagyobb emberének a kríziséről szól. Miről van itt szó?

Nem olyan régen János még lelkesen és ellenállhatatlan erővel mozgósított embertömegeket a Jordán partján, és merített be ezreket a bűnök bocsánatára. Hatalmas erővel hirdette, hogy elközelgetett az Isten országa, ellentmondást nem tűrve ítélte a farizeusokat és mérhetetlen alázattal vallotta meg, hogy Krisztusnak növekednie kell, neki pedig még inkább alábbszállni. És olyan túláradó örömmel mutatott Jézus alakjára, amikor meglátta: „Íme, az Isten ama Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” – Jánosnak nemrég egy minden tekintetben sikeres szolgálata volt, amiről sokan álmodozhatnánk. Azonban Heródes király elfogatta és börtönbe záratta. És János összeomlott, és amit teheti, követeket küld Jézushoz: Vajon tényleg te vagy az, akit vártunk? Te vagy a Messiás? Nem tévedtem, amikor téged követtelek és benned bíztam?

Mi lett ezzel a Jánossal? Depressziós, tele van csalódással, elveszett az öröme és a bizodalma, és csalódottan kesereg egy dohos börtönpincében. Mi történhetett vele, hogy így megváltozott? Mi rendítette meg ennyire?

Két egymással összefüggő oka volt ennek:

Az EGYIK, hogy Heródes király el akarta tenni láb alól, mert János túl élesen bírálta a királyi család bűneit. Börtönbe záratta, és János ártatlanul szenved, és várja a halálos ítéletet. És ebben a sötétségben vett erőt rajta a kételkedés és a csüggedés. Mi történt Jánossal? Megváltoztak a körülményei. És amikor jönnek a fájdalmak, a csapások, az érthetetlennek tűnő dolgok, a kudarcok, a bezáródó ajtók, akkor összeroppan. Tehát a krízisek első oka a körülmények rosszra fordulása. A mi életünkben is sok krízis ezen a kapunk jön be az életünkbe.

A MÁSIK ok, hogy a nehéz körülmények között János eltorzult módon látta Jézus eredeti küldetését. Mert azt gondolta, hogy Isten azért küldte el a Messiást, hogy hatalmas ítélettel sújtson le minden bűnösre, főleg a rómaiakra és főleg Heródesre, aki őt is börtönbe záratta. Olyan tisztító vihart várt, ami elsöpri a gonoszokat, ami ledönti a zsarnokságot, ami egyetlen pillanat alatt győzelemre viszi Isten országát és megjutalmazza a jókat. Ehelyett viszont János ott csücsül egy dohos börtön sötét fenekén, a szolgálata látszólag összeomlott és a gonoszok látszólag még őt is bedarálják. Állítólag eljött a Messiás, akit oly nagyon várt ő is, meg a nép is, és erre ez a Messiás elnézi, hogy ő, egy ilyen fontos szolgája Istennek rabságban sínylődik egy gonosz kényúr keze között. Heródes nyugodtan trónol tovább bűneinek magaslatán, János pedig szenved tovább a föld alatt. Mit csinál hát ez a Jézus? Valóban Ő az Eljövendő? Tud-e segíteni ez a Messiás?

A mai keresztények sok csalódása is ebből a két okból fakad: egyrészt nem képesek változni és a változások között megőrizni a hitüket, másrészt elveszítik a bizalmukat Istenben, mert Isten nem mindenben úgy cselekszik, ahogyan azt elvárják tőle.

Jézus válaszol János kérdésére: „Mondjátok meg Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a szegényeknek evangélium hirdettetik.” Mit jelent ez? Jézus a krízis megoldását a legfontosabb dologgal kezdi: azt üzeni Jánosnak: NÉZZ RÁM! Ez a krízis-kezelés lényege: visszaemelni a tekintetünket Jézus személyére és Jézus cselekedeteire. Mert aki krízisbe kerül, az általában már nem Jézusra tekintve éli az életét, hanem a krízise van a szeme előtt.

Keresztelő Jánossal együtt még sokakat kínzott és ölt meg az igazságtalanság, a zsarnokság, az önzés, a kegyetlenség, a meg nem értés. De Jézus nem azért jött, hogy vaszárakkal babráljon, és fizikai börtönrácsokat törjön össze! Néha azt is megteszi, de Jézus egy másfajta börtönből hozott szabadulást: a bűn börtönéből. Neki ez a legfontosabb lés mindig ez a legelső! Isten soha nem fogja addig a körülményedet és az anyagi természetű problémáidat orvosolni, amíg nem tudja orvosolni a szívedet azzal, hogy kioperálja belőle a bűnt, és mindazt, ami elválaszt tőle. Jézus sokkal nagyobbat tett, mint amit János várt tőle: nem a testet jött megszabadítani, hanem a lelket. És persze ezt János is megérthette, mert bár nincs benne a Bibliában, Jézus későbbi jellemzéséből kiderül, hogy nem született Jánosnál nagyobb hitű ember, tehát biztosan sikerült kilábalnia ebből a kríziséből, és megdicsőítette Istent a mártírhalálával.

Ez a történet mindenesetre nagyon alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk a krízis lényegén és működésén a saját életünkben és a gyülekezeteink életében egyaránt.

Mit jelent a „krízis” szó?

Ez egy nagyon félreértett vagy egyoldalúan értett kifejezés. A krízisen az emberek többsége egy negatív élethelyzetet ért, egy mélypontot, amely minden bizonnyal csak rosszat jelenthet. Azonban ennek a szónak a görög eredetije pontosan azt jelenti: „ítéletet hozni egy döntő fordulat előtt” vagy „megtalálni az igazságot és a helyes választ egy válságos helyzetben”. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ez a döntő fordulat vagy válsághelyzet negatív irányú! Az orvosi szakzsargonban a krízis a betegség csúcspontját vagy fordulópontját jelenti, amely lehet halálos végű, de hozhat teljes felépülést is, és nem azt az állapotot, amikor mindennek vége.

A latin szó (cribum) jelentése: „szita vagy rosta”. Megint csak valamiféle fordulat, amelynek döntő következménye van, tudniillik hogy kihull a rostán vagy fennakad. Ez fogja minősíteni, hogy megfelelő-e vagy sem.

Aki krízisbe jut, még nem tudja, hogy jóra vagy rosszra fordulnak a dolgok. János krízisbe jutott, üzen Jézusnak – de még nem tudja a választ. Ez a bizonytalanság nyugtalanná teszi, és inkább a félelmeire hallgat. Azonban a krízis soha nem azonos a katasztrófával! Az a baj, hogy a legtöbben azonosítják ezt a kettőt. Lehet belőle az is! De lehet belőle szabadulás és győzelem is. A krízisélmény és a katasztrófaélmény összekeveredése teszi aztán az embereket bénává, depresszióssá és tehetetlenné, és fakasztja fel a félelmet, amiből viszont általában a vereség jön be az életünkbe.

Krízis a Bibliában

A krízis szót egyszer sem olvassuk a magyar Bibliában, de a görögben számtalanszor szerepel, csak mi majdnem mindig „ítéletként és ítélethozatalként” olvassuk. A krízis az a helyzet, amikor valakinek ítélnie kell, és az ítéletének nagyon komoly következményei vannak. Nagyon érdekes tanulságokra juthatunk, ha néhány igehelyen kicseréljük a magyar fordításokat az eredetiben szereplő krízis szóra.

2Mózes 24:13-14

Elindult tehát Mózes és szolgája, Józsué. Mielőtt fölment Mózes az Isten hegyére, ezt mondta a véneknek: Maradjatok itt, amíg visszatérünk hozzátok! Áron és Húr itt lesz veletek. Akinek vitás ügye lesz (KRIZISBE KERÜL), forduljon hozzájuk.

Mózes elindul Isten hegyére Józsuéval, és megbízza a véneket, hogy kezeljék a nép „vitás ügyeit”. Itt szerepel az eredetiben a krízis szó. És ebből két dolgot most tanulhatunk: az egyik, hogy krízisek, vitás ügyek mindig lesznek. Nem tudjuk megúszni ezt az életet krízisek nélkül. Azonban – és ez a másik – a vének, a presbiterek segítenek kijönni a krízisekből. Ez a vének egyik fontos feladata és munkaköri leírása, hogy a krízisekben ott legyenek az emberek mellett, és segítsenek a helyreállásban és a győzelemben.

Zsoltárok 9:8

Az Úr pedig örökké trónol, ítéletre (KRÍZISEKBEN) készítette el az ő székét (trónját, vagyis uralmát és dicsőségét).

Nagyon jó ez az ige: „ítéletre készítette el az ő trónját”. Az „ítélet-re” helyett az eredetiben ez áll: a „krízis-ben” készült Isten trónja – vagyis Isten dicsősége. Mert minden krízis egy lehetőség arra, hogy trónt állítsunk benne Istennek, hogy megdicsőítsük Őt azáltal, hogy győztesen jövünk ki a krízisből. Minden győztes krízis, amelyben mi Istenhez fordultunk segítségért, Istennek ad egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsa uralmát, hatalmát és dicsőségét.

Zsoltárok 37:28

Mert az ÚR szereti a jogosságot (KRÍZIST), és nem hagyja el híveit. Megőrzi őket mindenkor, a bűnösök utódait pedig kiirtja.

Nagyon érdekes, ha a jogosság szót kicseréljük az eredeti krízissel: „Az Úr szereti a kríziseket, nem hagyja el a hozzá hűségeseket és megőrzi őket…” Isten szereti a kríziseket! Miért? Nem azért, hogy jól szórakozzon a mi szerencsétlenkedéseinken, hanem azért, hogy megmutassa, hogy Ő mire képes! Hogy tágas tere legyen cselekedni az életünkben! Hogy megmutathassa, hogy Ő az, aki megőriz, aki győztessé tesz, aki megszabadít minket. Minden krízis egy lehetőség Istennek, hogy mélyítse a velünk való közösségét. Mert valljuk be őszintén, ha nem lennének krízisek az életünkben, nagyon hamar kikerülnénk az Istentől való függőségi viszonyból. Az ember nagyon hajlamos arra, hogy magában bízzon, és hogy ne legyen szüksége Istenre naponként. És elkezdődik egy távolodási folyamat, lazul az imádság, a szentség, és ebből előbb-utóbb lesz egy jó kis krízis. De Isten örül ennek! Mert eljött az Ő ideje, amikor ezt a távolodást még időben megállíthatja és visszafordíthatja. És a krízis a mi életünk megújulására, megreformálására és feltöltődésére lesz! Isten szereti a kríziseket – mert az mindig közel visz bennünket Őhozzá! Ugyanezt fejezi ki a Zsoltárok 33:5 is:

Szereti az igaz ítéletet (KRÍZIST), az ÚR szeretetével (Károliban kegyelmével) tele van a föld.

Prédikátor könyve 11:9

Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged (KRÍZISBE VISZ)!

Salamon azt mondja, élj, ahogy akarsz, de vigyázz, mert a tetteid krízishelyzetekbe vihetnek téged, sőt, lesz egy végső nagy krízisállapot is, amikor Isten elszámoltat téged. Ebben az elszámoltatásban nincs irány, lehet a végeredmény jó is és rossz is, nem a rossz eredmény a krízis, hanem maga az elszámoltatás folyamata az, amelynek komoly és hosszútávú következményei lesznek. És nagyon jellemző éppen a fiatalkorra, hogy az ifjúkori vétkek komoly krízishelyzeteket tudnak eredményezni az életben – gondoljunk például egy szexuális kapcsolatból fakadó betegségre vagy abortuszra, egy alkoholos éjszakából fakadó verekedésre vagy betörésre, vagy egyetlen elszívott marihuanás cigarettából kialakuló kábítószerfüggőségre. Viszont ami jó hír ebben, hogy az ifjúkori vétkek miatti krízisek is megmaradnak kétirányúak: vagy elvész bennük és általuk az, aki belekerül, vagy megtér.

Jeremiás 10:24

Fenyíts minket (ÁLLÍTSD HELYRE), URam, de mértékkel (KRÍZISEKKEL), ne haragodban, hogy semmivé ne tégy!

Az eredetiben ezt olvassuk: „Fenyíts meg Uram – en kriszei. A „kriszei” a „kriszisz” részes esete, és az „en” elöljárószó részes esettel mindig „-ban, -ben”-t jelöl. Vagyis itt az áll: „Fenyíts meg a krízisben, de ne haraggal, hogy el ne pusztíts!” Isten belevihet krízisbe, kritikus helyzetbe, ha nekünk erre van szükségünk, hogy kimunkálja bennünk az akaratát. Azonban az ilyen krízis soha nem lehet bűn, mert a Jakab 1:13 szerint Isten nem használ semmiféle gonosz és bűnös eszközt a céljai eléréséhez. Lehet a krízis Isten fenyítése, de ha az, akkor a győzelem is elérhető a számunkra, csak engednünk kell, hogy Isten elvégezze bennünk azt, ami miatt a krízist támasztotta. Ráadásul nagyon fontos, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy Isten fenyítése a helyreállítással függ össze, és nem a büntetéssel! A krízisek tehát a helyreállás eszközei Isten kezében.

Jeremiás 30:12-13. és 17.

Ezt mondja az ÚR: Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! Sebedet senki sem orvosolja, gyógyír és kötszer sincs számodra… De én majd bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az ÚR.

Ez egy olyan igeszakasz, ami az eredetiben teljesen másképpen szól, mint a magyarban. A „sebedet senki nem orvosolja” a Károliban így hangzik: „Senki nincs, aki megítélje ügyedet” – és ez a görögben „krínón kríszin” – egy olyan kifejezés, amely a „krízis kríziskezelése”. Miről van itt szó? Arról, hogy nincs senki, aki a krízisbe került embert kivezesse a kríziséből, és el fog veszni – DE Isten a segítségére siet, és gyógyulást, szabadulást, győzelmet ad! Lehetnek a krízisek lelki vagy testi sebek és sérülések is, de mindegy, hogy mi a krízis megnyilvánulási formája, Isten az, aki meg tudja oldani a krízishelyzeteket! Tehát amikor ezt az igét olvassátok, jusson eszetekbe, hogy itt nem kifejezetten a fizikai sérülésekről van szó, hanem a krízishelyzetekről, amelyeket Isten meggyógyít, azaz válságmenedzsel, ha hozzá fordulunk.

Dániel 4:34

Most azért én, Nebukadneccar, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei Királyt, mert minden tette helyes, eljárása igazságos (KRÍZISEK ÁLTAL CSELEKSZIK), és meg tudja alázni azokat, akik kevélyen élnek.

Itt egy folyamatról van szó, aminek a működését Nabukadneccár is megtapasztalta az életében, és amiről itt bizonyságot tesz. A folyamat arról szól, hogy Isten minden tette helyes, azaz előre mutató. Ebből a helyes cselekedetből az fakad, hogy „eljárása igazságos”. Itt a Biblia eredeti szövegében az szerepel, „útjai krízisek” – vagyis krízisek között jár, útjai jelentőségteljesek, a döntései nagy horderejűek. De győzelmet ad a krízisekben, mert megalázza a kevélyeket és legyőzi az ellenségeket. Nabukadneccár is ezt élte át: amikor helyesen cselekedett, és elkezdte Istent dicsőíteni, akkor ki tudott jönni a krízisből, visszatért az értelme és visszahelyezték a királyságába is. Amikor azonban helytelenül cselekedett, mert magának tulajdonította a dicsőíséget és nem tisztelte Istent, akkor is krízisbe jutott, de abból hét évig tartó megaláztatás és száműzetés lett. Tehát a képlet: helyes cselekedet + krízis = győzelem! Ez Isten matematikája mindenki számára. A helyes cselekedet pedig mindig az Istennek való engedelmesség. Amíg ez a pogány király így élet, addig győztesen jött ki minden kríziséből. Amikor azonban a sor elején negatív előjelet kaptak a cselekedetei, a végeredmény is negatív lett, és a krízisekből negatívan, ítélettel és veszteségekkel jött ki.

Máté 12:18-21

Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet (KRÍZISEKBE VISZI) a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet (KRÍZISEKET). És az ő nevében reménykednek majd a népek.

Ez egy nagyon jó ige, ha az „igaz ítéletet” helyett a „krízis” szót olvassuk, ami a görögben áll. Jézus Krisztus

„krízisekbe viszi” a népeket – azaz egy fordulópontot kínál nekik, hogy az életük megváltozhasson. Természetesen ez egy éles helyzetet jelent, hiszen benne van az is, hogy rosszul döntenek, és kárhozat lesz a sorsuk. De itt pogányokról van szó, és ez az ige kifejezetten bátorító ígéret, hiszen Ézsaiás hirdette ki, amikor a pogányoknak esélyük sem volt az Izráel Istenével való megbékülésre. De Jézus Krisztusban elérhetővé vált ez a krízis minden ember számára!

Még kifejezőbb a második említése az „igaz ítéletnek”, vagyis a „krízisnek”. Mert azt ígéri Isten, hogy Ő nem hagy benne a krízisben, még akkor sem, ha a saját hibánkból vagy bűneink miatt jutottunk oda, hanem az az akarata, hogy győzelemre vigyen minden krízist az életünkben! Az Ő nevében reménykedj, amikor krízisbe kerülsz, és Őt hívd segítségül, hogy a krízisedből győzelem szülessen!

1János 4:15-18

Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja (KRÍZIS NAPJA) felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.

Az „ítélet napja” a görögben a „krízis napja”. Félelmetes dolog ez? Félnünk kell a krízisektől, legyen az mindennapos vagy az utolsó nagy krízis, az utolsó ítélet? Egyáltalán nem! Legalábbis azoknak nem, akik Isten jelenlétében és szeretetében élnek. Nekünk nem kell félnünk a krízisektől, hanem be kell töltekeznünk Isten jelenlétével és szeretetével, és akkor győztesen és dicsőségesen fogunk kijönni a krízisekből!

Persze az ember szereti elkerülni a kritikus helyzeteket. Azonban nem lehet krízisek nélkül élni – és természetesen ez a végső krízis, az ítélet napja is egy kikerülhetetlen krízis lesz majd. De mi félünk a krízistől és a fordulópontoktól. Félünk a kihívásoktól, éppen ezért legtöbbször nagyon nehezünkre esik változni, olyan dolgokban is, amelyekben viszont ha nem változunk meg, akkor abba belehalunk. De meg kell értenünk, hogy az ember és a közösség fejlődése mindig attól függ, hogy milyen válaszokat ad a kihívásokra, és hogyan dolgozza fel a kritikus helyzeteket vagy problémákat.

A leggyakoribb reakció az, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha krízisbe jutunk, akkor feldíszítjük a problémákat, és azt mondjuk: minden nagyon jól működik. Pedig az életnek egy nagyon fontos alapelve az, hogy amit tagadunk, az nem gyógyítható. Amit kikerülünk, vagy elhárítunk, az nem visz előre bennünket. Hosszú távon viszont ezek az elhallgatott vagy elfojtott valóságok úgyis a felszínre robbannak – de akkor biztos, hogy nagyobb pusztítást végeznek, mint az a veszteség, amit esetleg az időben történő helyreálláskor kell fizetni. Mert természetesen a krízisnek mindig meg kell fizetni az árát. De jegyezzük meg: vagy Istennek fizetünk önként, vagy a Sátánnak fogunk fizetni. Az előzőt Isten úgyis visszafizeti nekünk kamatostól, mert az engedelmesség mindig megnyitja az áldások csatornáit, de ha a Sátánnak kell fizetnünk, az rosszabb lesz, mint sok mai jelzáloghitel vagy uzsorakölcsön, ami miatt akár egy életen keresztül is csak a létminimumon élhetnek családok.

Milyen kríziseink vannak?

Most érkeztünk el a lényeghez. Szeretnék a személyes hívő emberek és az egyház, a helyi gyülekezetek két legnagyobb, egymással nagyon összefüggő kríziséről beszélni, hogy ne csak kegyes szólamokat eregessünk, hanem tudjuk megtalálni a megoldásokat is közösen. Ez alapvetően a nyugati kereszténység két nagy krízise a mai világban. Két idegen szót szeretnék használni ehhez, de mindkettőt meg fogom magyarázni. Az egyik az identitás-krízis, a másik a releváció-krízis.

Az identitás-krízis

Ez azt jelenti, hogy már nem tudom, ki vagyok én valójában. Nem vagyok biztos az értékeimben, a céljaimban, az üzenetemben. Jánosnak is ez kérdőjeleződött meg először az életében. Jó dolgot hirdettem? Igazat beszéltem, amikor Jézusról azt mondtam, hogy ő a Messiás? Helyén van az életem?

Ez az egyház és a gyülekezet egyik legnagyobb krízise is manapság. Ha megkérdezném azt, hogy ki mit ért egyházon vagy gyülekezeten, ötvenen hatvanféle választ adnának. Vagy hogy mi a célja a gyülekezetünknek és nekünk konkrétan mit kell tennünk, hogy a közös célokat együtt megvalósítsuk?

Képzeljünk el egy gyárat, amelynek a dolgozói meg vezetői nem tudnának megegyezni, hogy mit is kellene gyártani. És a munkaidő nagy része azzal telne, hogy vitatkoznának azon, hogy milyen gyár is akarunk lenni, autót gyártsunk, vagy inkább süteményeket készítsünk? Vagy ha sikerülne is megegyezni, mindenki csinálna egy neki tetsző részfeladatot a munkában, amihez épp kedve van. Vagy tudják, hogy mit kell csinálniuk, csak állandóan azon vitatkoznak, hogy hogyan csinálják, a gyalut jobbról balra vagy balról jobbra kell húzni, és ezért áll a munka. Vagy nem tudják eldönteni, hogy a legmodernebb eszközöket kell használni, vagy a régi, jól bevált berendezéseket. Vagy még az is elképzelhetjük, hogy igazából senkit nem érdekel, mit gyártunk vagy hogy hogyan, csak az a lényeg, hogy valamit mindenki csináljon, hogy elteljen a munkaidő. Majd elszámol vele a gyártulajdonosnak, a többiek ne szóljanak bele. – Hát nem sokáig maradna piacon egy ilyen gyár – és amíg ott van, addig is csak gúnyolnák és sajnálnák, de egyetlen ép eszű ember nem menne oda dolgozni. Nem lenne semmiféle piaci részesedése, nem lenne profitja, nyeresége, és előbb-utóbb be kellene zárni. Szégyent hozna a tulajdonosra, és igazából a dolgozói sem mennének nap mint nap munkába.

Nos, sok gyülekezet valahogy így néz ki. Ha azonban mindent vagy bármit lehet gyülekezetnek vagy hívő életnek nevezni, és mindegy, hogy ezen ki mit ért – akkor már semmi sem az. És tény, hogy az emberek manapság azért hagyják el az egyházat, vagy azért maradnak távol tőle, mert teljesen kontúrnélkülivé váltunk. Semmi meggyőző érvet nem tudunk mondani, miért érdemes hívőnek lenni vagy gyülekezetbe járni. Nem látszik az életünkön sem az, amit hirdetünk, sem az, hogy boldoggá tenne minket a saját hitünk. Jellegtelenné és identitás nélkülivé vált az egyház, és már a saját egyháztagjainknak sem vonzó annyira, hogy minden alkalmat megragadjanak, és már nem tudjuk motiválni és megmozdítani sokszor a saját testvéreinket sem, nemhogy a kívülállókat.

Az identitás krízis mindhárom szintet magában foglalja. Elveszítettük a fiúság identitását, már nem tudjuk, mit jelent Isten fiaiként, Krisztus helyetteseiként, a mennyei erőket és áldásokat birtokolva és használva élni és szolgálni. Erről lesz szó a bibliaiskola első három hónapjában. A biblikus identitás helyreállítása az alapja annak, hogy a személyes kegyességi életünk, a hitünk megélése is helyreálljon. Mert nem csak a bibliai alapokkal, a teológiánkkal van baj, nem csak az alól csúszott ki a talaj, hanem az életünkön sem látszik az, hogy nagyon különböznénk a nem keresztény emberektől. Sok gyülekezet úgy működik, mint egy klub, amelynek megvan a tagsága, akik fizetnek valamilyen tagdíjat, és időnként összejönnek a klubjukba, hogy elfoglalják magukat a számukra érdekes dolgokkal. Az identitás mindig látható dolog! Ahogyan gondolkodunk, úgy fogunk cselekedni, és ahogyan cselekszünk, az határozza meg, hogy hova jutunk.

Tehát ez az egyik krízis. Már nem tudjuk, miért vagyunk hívők, és hogy ez mit jelent valójában. Nem tudunk meggyőző érveket mondani vagy tudunk ugyan érvelni, csak nem tudjuk hitelesen igazolni magunkat – mert a saját meggyőződésünket mi magunk sem valósítjuk meg következetesen. Beszélünk misszióról, de hiányoznak a megtérők. Beszélünk jó cselekedetekről, de a gyülekezeteknek alig van szociális munkája vagy egyáltalán kapcsolata a nélkülözőkkel. Beszélünk arról, hogy a Bibliában van minden eligazítás, ami alapján helyesen élhetünk, de a legtöbb keresztény még mindig nem olvassa naponként a Bibliát, és nem tart naponként csendességet Istennel. Ez mind-mind az identitás-krízis jele. Ez tehát az egyik terület, amit helyre kell tennünk.

A releváció-krízis

A releváció-krízis azt jelenti, hogy a hívő ember nem tölti be a küldetését és életvélját, és az egyház nem képes elérni az embereket. Nem képes beleszólni az életükbe és nem képes meghatározni őket! Ez egyszerűen olyan dolgokat jelent, hogy mondanivalóink nem azok a témák, amelyek a mai kor emberét érdeklik és lekötik, a nyelvezetünk nem az, amit ma körülöttünk mindenki beszél (megjegyzem, az imaházon kívül mi is ezt beszéljük, meg azokról a témákról beszélünk). Válaszainkat nem a mai kérdésekre adjuk meg, hanem a többszáz évvel ezelőtti kérdésekre. Kultúránk teljesen elüt a saját korunk kultúrájától, de még a saját otthoni kultúránktól is!

Ennek a problémának a gyökerei a történelem régmúltjába nyúlnak vissza – és ezt nagyon jó lenne megérteni! Mivel az egyház egy évezreden keresztül a meghatározó hatalma volt a társadalomnak, egyszerűen nem szokott hozzá, hogy alkalmazkodjon az emberekhez. Éppen ellenkezőleg, elvárta, és a hatalom birtokosaként meg is valósította, hogy az emberek alkalmazkodjanak hozzá. Ennek a kornak azonban a felvilágosodással vége lett. És nagyjából ott ragadt le a nyugati egyház nagyobbik része, valahol a 18-19. században. Liturgiai szokásaink, gyülekezeti énekeink, témáink, bibliaértelmezésünk kb. ennyi idősek. És az egyház – a fel-felvillanó ébredésektől eltekintve – azóta egyre kevesebb befolyással bír az emberek életére nézve. A végeredménye pedig ennek a folyamatnak az lett, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a kortársaival, a múltjából és az emlékeiből él, hagyományokat ápol, és egyre inkább az öreg, megfáradt, a világból kiábrándult és rezignált emberek gyűjtőhelyévé válik, akik nem értik a világ változásait, nincsenek barátságaik, tartalmas kapcsolataik a környezetükben élő emberekkel, és azt remélik, hogy legalább az egyházban megtalálják az állandóság és a régi jó értékek menedékét. Azonban ott is inkább csak beszélnek rólunk, és nem gyakorolják.

A legtöbb felekezet hazánkban fogy. Egy felmérés szerint a társadalomnak alig 0,4%-a tekinthető evangéliumi hitű embernek, akik meg is élik azt, amiben hisznek. És azt kellene tudatosítani, hogy ezek nem csupán statisztikai számjegyek, hanem hús-vér emberek, a társadalom 99,6%-a, akikre kárhozat vár, ha mi a múltat, a hagyományainkat, az intézményeinket akarjuk megőrizni ahelyett, hogy a jövőt alakítanánk, és mindent az határozna meg az életünkben, hogy valódi közösségbe kerülhessünk az egyházon kívül élő emberekkel. De sajnos az egyház még mindig inkább befelé él, lemond a növekedésről, még olyan teológia is megjelenik, hogy nem is kell ébredésekre várni, mert az utolsó időkben csak minőségi növekedés lesz az egyházban, mennyiségi nem, tehát szinte nem is baj, hogy nem jönnek a megtérők. És ebből lesz elitizmus, gőgös hívő gondolkodás, lesz gettó-kultúra, lesz elszigetelődés, elkorcsosulás és a végén ebből egészen biztosan lesz nagy-nagy halál! És néptelenednek el gyülekezetek, zárnak be és adnak el imaházakat, mert az egyház már nem az élet sója, hanem már csak a világ útjába dobált törmelék. És ha látunk egy-egy kiugró példát a sikerekre és a növekedésre, azonnal megbélyegezzük, gyanúsítjuk és kárhoztatjuk őket, csak azért, mert ők átélik azt, amit mi nem. Ez egy nagyon súlyos krízis, és ha nem térünk meg, belehalunk! És akkor igazak lesznek azok az előrejelzések, amelyek szerint az Európa Unió 2050-re muszlim többségű közösség lesz, amelyből a kereszténység ki fog szorulni. Ez a releváció-krízis lényege. Kiszorulunk az emberek életéből. Pedig Jézus azt bízta ránk, hogy hódítsuk meg a világot!

Szeretnék a relevációval kapcsolatban egy nagyon fontos folyamatot és törvényszerűséget megmutatni. Ez a benyomás-hatás-meghatározás törvényszerűsége. A tanítványságnál fogunk erről részletesen is tanulni, most nagyon röviden annyit erről, hogy minden kapcsolatunk azzal kezdődik el, hogy benyomást teszünk egymásra. A megjelenésünk, a beszédünk, a kisugárzásunk, a testbeszédünk, az énekeink, a gyülekezeti légkörünk mind benyomásokat keltenek azokban, akik hozzánk bejönnek. És elég egyetlen istentisztelet, hogy kialakuljon egy jó benyomás vagy egy rossz benyomás az emberben. És ettől függ az, hogy legközelebb is eljön-e vagy többé nem látjuk. Barátaim, minden ember, aki bejön egy akármilyen gyülekezeti alkalomra, aki megengedi, hogy bizonyságot tegyünk neki, önként lehetőséget ad arra, hogy egy jó benyomást tegyünk az életére. Hogy krisztusi nyomot hagyjunk rajta. Hogy hatással legyünk az életére. Mert ha jó a benyomás, akkor abból hatás lesz. És ha a hatás elég tartós, akkor meghatározás lesz – és a Biblia, más hívő emberek életpéldája elkezdi meghatározni egy másik ember életét. Így működik a misszió. Ez a releváció lényege is. Jó benyomást kell tennünk a világra, hogy hatással lehessünk rájuk, és végül meghatározhassuk az életüket. Mert ezt a küldetést bízta ránk Jézus Krisztus: meg kell változtatnunk a világot, vagyis a körülöttünk élő emberek jellemét, gondolkodását, életvitelét, jövőjét. A releváció-krízis az, amikor ezt valamilyen okból nem vagyunk képesek megtenni.

Szeretném most elmagyarázni, mit jelent és hogyan hat egymásra ez a kétféle krízis az életünkben. Nézzük meg ehhez a PowerPoint bemutatót!

Az identitás-krízis az alábbi három fő területen fogalmazható meg:

  1. Ki vagyok én? Mi vagyok én? Milyen vagyok én? (Sanyi – Sanyi apu – Jó Sanyi apu)
  2. Mi az elhívásom és a rendeltetésem?
  3. Honnan jöttem? Mik a gyökereim? Milyen alapokra építkezhetek?
  4. Milyen tulajdonságokat, értékeket, ajándékokat, lehetőségeket, kapcsolatokat hozok magammal?

A releváció-krízis kérdései:

  1. Mi a küldetésem? Mik a konkrét céljaim?
  2. Hogyan tudom ezeket megvalósítani? Milyen eszközöket kell használnom?
  3. Kiket akarok elérni? Hogyan tudom őket elérni, megszólítani?
  4. Hogyan tudom megvalósítani a benyomás-hatás-meghatározás szintjeit?

Sajnos nagyon nehezen találunk rá a helyes útra, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy kétségbeesetten és szélsőségesen gondolkodjunk. Mert a két végpont mindig a két szélsőség. Az egyiket (nem túl helyesen) tradícionális vagy fundamentalitsa irányzatnak hívják, a másikat (éppúgy nem helyesen) karizmatikus vagy liberális irányzatnak – attól függ, hogy teológiailag vagy kegyességileg határozzák meg.

Mi jellemző ezekre az irányokra? Nézzük a következő diát:

Ott, ahol az identitás megerősítésére fektetik a hangsúlyt, a tradíciók kialakítása és ápolása, a befelé való szolgálat, a „kultusz” felépítése és minőségi emelése, a vallásos háttérrel rendelkezők felé való missziós szolgálat és a gyülekezet fenntartása illetve megőrzése a hangsúlyos.

A másik szélen, a releváció középpontba állításával a folyamatos, és gyakran túl gyors illetve hirtelen változások, a korhűség jellemző, a kultúra-közeli kommunikáció és eszközhasználat, a gyülekezeten kívül élők elérése és a gyülekezet számbeli növekedésére való törekvések hangsúlyosak. És ez megjelenik a kegyességi és gyülekezeti élet minden szintjén, az istentiszteleti zenétől a bibliafordítások használatáig, a prédikációs témáktól és stílusoktól kezdve a missziós alkalmak felépítéséig. Azonban meg kell látnunk, hogy ha túlságosan a szélre húzzuk a hangsúlyt – és akármelyik szélére! – mindenképpen veszítünk! Ha túlhangsúlyozzuk az egyik irányt, az óhatatlanul azzal jár, hogy eltávolodunk a másiktól:

De nem az a cél, hogy az egyházban vagy a helyi gyülekezetben lévő egység és egyetértés abban merüljön ki, hogy a két szélsőség egyenlő arányban, létszámban és súlyban legyen, mert lehet, hogy azzal egyensúly lesz, de egyetértés még nem feltétlenül! És egység sem, meg áldás sem. Meg kell találnunk a gyökereinket és az értékeinket – ebben segít nekünk a Biblia ismerete; és meg kell tanulnunk az elveszettek iránti felelősséggel aktualizálnunk az üzeneteinket, a szokásainkat, a gondolkodásmódunkat és a kegyességünk megélését. Ehhez pedig a bűnös emberek iránti szeretet kell. Jaj annak, aki a Bibliáját jobban szereti a maga körül élő embereknél (mert éppen ilyenek voltak a farizeusok!) – és jaj annak is, aki a bűnét jobban szereti a Bibliájánál és az Istennél! Csak úgy juthatunk ki ebből a kettős csapdából, ha egyenlő arányban építjük mindkét oldalt és irányt. Ha ugyanakkora hangsúlyt fektetünk a saját identitásunk biblikus megreformálására, mint a világ meghódítására. Ha megkeressük, de meg is tartjuk az elveszetteket. Ha párhuzamosan növeljük a minőséget és a mennyiséget is. Ha tanítjuk a mieinket és elérjük azokat, akik még tőlünk távol élnek. Ha működik a pásztorlás és az evangélizálás is.

Mi a megoldás?

A reformáció

Nem néhány reform – hanem a reformáció!

Mi a különbség a kettő között?

A reform a meglévő állapot kisebb-nagyobb mértékű megjavítását jelenti. A célja és a hatása mindig a rendszer és a működés stabilizálása. A folyamata lehet gyors, az iránya célzott, a hatása pedig szűk keresztmetszetű. A reform olyan, mint amikor a fájó testrészt gyógyítjuk.

A reformáció azonban az egész rendszer átformálása. Nem csak javítgatás, hanem új alapok letétele, és új épület felépítése. A célja az alapok felülvizsgálata, és ha kell az egész rendszer és a működés megváltoztatása. A folyamata lassú, sok apró lépés egymásra építése, az iránya szerteágazó, a hatása pedig széles keresztmetszetű. A reformáció olyan, mint amikor nem a fájó testrésszel törődünk kizárólag, hanem a beteg teljes egészségét és közérzetét állítjuk helyre.

Természetesen a reformáció reformok sorából is áll. De egy-egy reform még nem reformáció.

A mi esetünkben a régi-új alap Isten kijelentése, a Biblia, a Jézus Krisztusban megnyerhető üdvösség és áldás, a Szentlélekkel való életközösség, és a gyülekezetben, mint Testben való gondolkodás. Ezeket az alapokat újra le kell fektetnünk, vagyis végre tényleg le kell fektetnünk az egyéni életünkben, a családjaink, otthonaink életében és gyülekezeti életünkben egyaránt. Lehet foltozni még évtizedekig a szokásainkat, a liturgiánkat, az imaházunkat – de úgy gondolom, most az alapok megújításának az ideje jött el. Mert ha nem változik a mi saját hozzáállásunk Isten Igéjéhez, a gyülekezetünkhöz és a világhoz, akkor a reformok nem a túlélésben segítenek, hanem a csak haldoklást hosszabbítják meg. Vezető egyháztudósok azt mondják, hogy a keresztyén egyház nem fogja túlélni a következő ötven évet sem, ha nem hajlandó döntő változások felvállalására. El fogja söpörni legelőször a saját tagjainak közömbössége, és csak azután az iszlám, a New Age vagy az antikrisztusi világbirodalom.

A mi közösségeinkben gyakran mondjuk az istentisztelet végén: „Az Úr közel! – Jövel Uram, Jézus!” De félek, nem tudjuk, mit beszélünk! Az a szőlőmunkás, akinek feltúrva a szőlője, elszáradva az ültetvénye, akinek nincs, csak aszott gyümölcse, és csak néhány érett fürtöt tud felmutatni – az nem várja, nem várhatja nyugodtan, jó szívvel a gazdáját! Annak minden perc drága, és nincs egyetlen lehetőség, egyetlen módszer, egyetlen alkalom sem, amit ki ne próbálna, meg nem ragadna, csak hogy termővé változtassa azt, amit rábíztak. Ha nem így cselekszik, akkor rossz sáfár. De a krízis nem egyenlő az ítélettel! A krízis egy fordulópontot jelent, amelyből lehet győzelem is! És meggyőződésem, hogy ez Isten akarata: hogy bennünk mutassa meg az Ő győzelmét! Igaz, hogy az egyház krízisben van, lehet, hogy a saját életünkben is ott vannak ezek a krízisek, de ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy teret adjunk Istennek cselekedni! Csak engedjük, hogy megreformálja az életünket, és ha szükséges, akkor radikális változásokat hozzon be a gondolkodásunkba és a cselekedeteinkbe!

Mivel a reformációról lesz egy külön tanítás a bibliaiskola utolsó, 24. sorozatában, most két bibliai reformáció tanulságait foglaljuk össze vázlatosan – mert mindig a reformáció az egyetlen biblikusmódja a gyülekezeti krízisekből való pozitív kijövetelnek. Először az ezékiási reformációt foglaljuk össze vázlatosan, amelyről a 2Krónikák 29. részeiben olvashatunk:

1-2. vers

Ezékiás huszonöt éves korában kezdett uralkodni, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja neve Abijjá volt, Zekarjáhú leánya. Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan tett az őse, Dávid.

Az első, amit az ezékiási reformációból megtanulhatunk, hogy ahhoz, hogy egy közösség megújulhasson, megújult szívű és életű vezetők kellenek, akik azt teszik, amit helyesnek lát az Úr.

3. vers

Uralkodása első évének első hónapjában kinyittatta az ÚR háza ajtóit, és kijavíttatta azokat.

Ezékiás azzal kezdi az uralkodását, hogy az Úr házát rendbehozza! A reformációhoz az Isten tiszteletének kell a legelső helyre kerülnie. Az újszövetségi szemléletben, ahol a Szentlélek Temploma a mi testünk és életünk, ez azt jelenti, hogy a reformáció kezdete az Isten jelenlétébe való bejutás beolajozása.

Miért kellett rendbehozni az ajtókat? Mert nem használták! A 6-7. versekben ezt olvassuk:

Mert hűtlenné váltak őseink; azt tették, amit rossznak lát Istenünk, az ÚR, és elhagyták őt. Elfordították arcukat az ÚR hajlékától, hátat fordítottak neki. Még a csarnok ajtóit is bezárták, eloltották a mécseseket, nem hoztak illatáldozatot, és nem mutattak be égőáldozatot a szent helyen Izráel Istenének.

Ha bezáródik az imádat ajtaja, az imádkozás ajtaja, ha a hívők már nem Krisztus jó illatai, hanem csak bűzölögnek a szavaik és a tetteik miatt, és ha elmaradnak az áldozatok, akkor mindig a leépülés, az átkok és a vereségek jönnek. Ezen pedig csak a reformáció segít, amikor az Isten jelenlétéhez és az oltárokhoz vezető ajtókat újra elkezdjük intenzív használatba venni.

4. vers

Azután visszahozta a papokat és a lévitákat, és összegyűjtötte őket a Keleti-téren.

A következő lépés a szolgálatokat végzők összegyűjtése. A reformációhoz elengedhetetlen az a vezetői és szolgáló csapat, akik a megújulás motorjai lesznek.

5. vers

És ezt mondta nekik: Hallgassatok rám, léviták! Szenteljétek meg magatokat, és szenteljétek meg őseitek Istenének, az ÚRnak a házát! Hordjatok ki minden undok bálványt a szentélyből!

A következő lépés a radikális bűnrendezés, a megtisztulás, a bálványok és a bűnök kizárása az életünkből és az Istennel való közösségünkből.

10. vers

Azért elhatároztam, hogy szövetséget kötök Izráel Istenével, az ÚRral, és akkor elfordul tőlünk lángoló haragja.

A következő lépés a szövetségkötés, ami az Istennek való engedelmességre való elkötelezettség megújítása.

11. vers

Fiaim, ne tétlenkedjetek! Hiszen titeket választott ki az ÚR, hogy az ő szolgálatára álljatok, neki szolgáljatok és áldozzatok.

A reformációra mindig az intenzív cselekvés jellemző, amikor a sok éves vagy évtizedes holtpont, tétlenség és állóvíz helyett hirtelen felpezsdül az élet, és mindenütt a munka, a dinamizmus kezd jellemző lenni, és elkezdenek felpörögni az események.

12-15. versek

Akkor fogták magukat a léviták… és összegyűjtötték testvéreiket; megszentelték magukat, és bementek az ÚR házába a király parancsára az ÚR szava szerint, hogy megtisztítsák.

A reformáció dinamizmusa ragadós és motiváló. Aki belekerül, mindig belehoz másokat is, és elkezd a gyülekezet növekedni. Aki belekerül, szintén átmegy a megszentelődésen, és belekerül az aktív szolgálatba.

16. vers

Bementek a papok az ÚR háza legbelső részébe, hogy megtisztítsák. Kihordtak az ÚR házának az udvarába minden tisztátalan dolgot, amit az ÚR templomában találtak.

Kihordtak mindent – csak az ilyen radikális tisztogatási akciók hozzák el a nagy megújulási és ébredési időszakokat.

20-21. versek

Másnap reggel összegyűjtötte Ezékiás király a város vezető embereit, és fölment az ÚR házába. Bevittek hét bikát, hét kost, hét bárányt és hét kecskebakot vétekáldozatul a királyságért, a szentélyért és Júdáért. Majd megparancsolta a király Áron fiainak, a papoknak, hogy mutassanak be áldozatot az ÚR oltárán.

A megtisztulás után jön az áldozat bemutatása. Komoly megújulás soha nincs komoly áldozatok nélkül.

27-30. versek

És megparancsolta Ezékiás, hogy mutassák be az égőáldozatot az oltáron. Ugyanabban az időben, amikor elkezdték az égőáldozat bemutatását, elkezdték az ÚRnak szóló éneklést és trombitálást Dávidnak, Izráel királyának a hangszereivel. Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és a trombiták harsogtak. Mindez addig tartott, amíg vége nem lett az égőáldozatnak. Amikor vége lett az áldozat bemutatásának, a király és mindazok, akik vele voltak, térdre estek és leborultak. Ezután megparancsolta Ezékiás király és a vezető emberek a lévitáknak, hogy dicsérjék az URat Dávidnak és Ászáf látnoknak a szavaival. Ők pedig örömest mondtak dicséretet, meghajoltak és leborultak.

A reformáció mindig magával hozza az imádat és a dicsőítés helyreállítását is.

Azt lehet ennek a résznek a végén olvasni (35-36. versek):

Így állították helyre az istentiszteletet az ÚR házában. Ezékiás és az egész nép örvendezett azért, hogy az Isten helyreállította azt népe számára, hiszen hamar megtörtént ez a dolog.

A reformok viszonylag gyorsan és koncentráltan zajlanak le, és az egész népre kihatással vannak, vagyis társadalmi szintű áldásokat szabadítanak fel.

A másik nagy reformációs igeszakasz a Nehémiás 8. része. Vegyük sorra a nehémiási reformáció elemeit is, ugyanígy, mint az előzőt, csak egy-egy mondatban:

1. vers

Akkor az egész nép egy emberként összegyűlt a Vizi-kapu előtt levő téren

vagyis a reformáció az egész nép egységes akarata volt. Ahhoz, hogy egy gyülekezet megújulhason, nem elég egy-két hangadó, mert ők legfeljebb begyújtani tudják a reformációt – de az egész nép egységes akarata fogja elhozni a gyülekezeti szintű változásokat!

(1. vers)

…és azt mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét.

A reformáció kezdete mindig Isten kijelentésének, azaz az igének a középpontba állítása! Vissza kell térni a bibliai alapokra – enélkül soha nem lesz reformáció!

2. vers

odavitte Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet elé, amely olyan férfiakból és nőkből állt, akik mindnyájan meg tudták érteni a hallottakat

Ez azt jelenti, hogy készen álltak a megértett igazságok megcselekvésére, vagyis volt bennük egy készség, egy vágy és egy radikális elkötelezettség az isten kijelentésének fogadására.

3. vers

Fölolvasta azt a Vizi-kapu előtt levő téren virradattól délig. – Ez a kitartó és komoly bibliatanulmányozás. Volt ideje hatni az Igének! A reformációhoz időt kell áldozni a Bibliával való nagyon szoros közösségre.

(3. vers)

Az egész nép figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet.Ez a minden mellékes körülményt kizáró koncentrálást jelentette. Nekik életbevágóan fontossá vált az, hogy megértsék, mi az Isten akarata, és mit kell tenniük. Ez a mentalitás hozza el a reformációt.

5-6. versek

Amikor fölnyitotta, fölállt az egész nép. És amikor Ezsdrás áldotta az URat, a nagy Istent, az egész nép fölemelt kezekkel mondta rá: Ámen! Ámen! Azután meghajoltak, és arccal a földre borultak az ÚR előtt. – Az igetanulmányozás összekapcsolódott a saját maguk megalázásával, és az Isten imádásával. Ez a szívbeli állapot nyitja meg a szívet Isten Igéjének munkája előtt! Sokan éppen erre nem képesek: olvassák az Igét, de hiányzik a szívük és az értelmük megalázása és az életük behódolása Isten előtt.

7-8. versek

a léviták magyarázták a népnek a törvényt… és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat – A reformáció kiindulópontja a biblikus, erőteljes tanítás, amely konkrét, gyakorlatias, megérthető és megvalósítható.

9. vers

Akkor Nehémiás királyi helytartó és az írástudó Ezsdrás pap meg a léviták, akik magyaráztak a népnek, így szóltak az egész néphez: Az ÚRnak, a ti Isteneteknek szent napja ez. Ne gyászoljatok, és ne sírjatok! Ugyanis az egész nép sírt, amikor hallgatta a törvény szavait. – Az Isten kijelentésének középpontba kerülése mindig bűnbánatot és életrendezést generál. Ez a reformáció következő lépése. De nagyon fontos azt is meglátni, hogy a bűnbánat nem egy depressziós letargiába vezet, hanem a valóságos szabadulás örömébe!

10. vers

Menjetek, egyetek jó falatokat, igyatok édes italokat, és juttassatok belőle azoknak is, akiknek nincs, mert a mi Urunknak szent napja ez. Ne bánkódjatok, mert az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek! A léviták így csitítgatták az egész népet: Csillapodjatok, mert szent ez a nap, és ne bánkódjatok! Ekkor elment az egész nép, hogy egyenek, igyanak és másoknak is juttassanak belőle, és nagy örömünnepet tartsanak, mert megértették mindazt, amire oktatták őket. – Az Isten szerinti bűnrendezés mindig egy Isten szerinti örömünnepet hoz el, amely mindig összekapcsolódik az adás mentalitásával. A reformáció mindig túlemeli Isten népének a tekintetét saját magán, és a megújult gyülekezet egyik első gyümölcse mindig az, hogy előtérbe kerül az adás, a szolgálat mentalitása és gyakorlata.

13. vers

Másnap azután összegyűltek az egész nép családfői, a papok és a léviták az írástudó Ezsdrásnál, hogy jól megértsék a törvény szavait. – A szabadulás és az örömünnep után a reformáció tovább folytatódik a „még többet tőled” mentalitással, és továbbmennek az ige még mélyebb megértésében. Ez nagyon fontos, mert az igazi reformáció soha nem egy nagyszerű alkalmat jelent, hanem egy megújuló életformát és egy új szemléletet, aminek mindig hosszútávú kihatásai vannak.

14. versek

Ekkor megírva találták a törvényben, amelyet az ÚR Mózes által adott, hogy a hetedik hónapban levő ünnepen lombsátrakban kell lakniuk Izráel fiainak. Kihirdették, és közhírré tették minden városban és Jeruzsálemben is: Menjetek ki a hegyekbe, és hozzatok olajfa-, vadolajfa-, mirtusz- és pálmaágakat, meg más sűrű lombú faágakat, és készítsetek lombsátrakat, ahogyan meg van írva.

Helyreállították az Isten Igéje szerinti ünneplést. Az ünneplés mindig az imádat közösségi szintű cselekedete volt, amely mindig együtt járt a közösségi szintű megszentelődéssel, áldozathozatallal és „bulizással”. Isten öröme ilyenkor szabadul fel társadalmi szinten az emberekben.

17. vers

Bizony nem tettek így Izráel fiai Józsuénak, Nún fiának az ideje óta egészen eddig. Igen nagy volt az öröm. Nap-nap után olvasták az Isten törvénykönyvét, az első naptól az utolsó napig.

Így néz ki egy helyreállt gyülekezet. Amit régóta nem csináltak, azt elkezdik újra tenni, és közben napról napra ott vannak az Ige körül, és ünnepelnek. Ebben a három dologban összegezhető a reformáció lényege: az Isten kijelentése a középpontba kerül, ennek következtében a gyülekezet visszatér a bibliai törvények és minták betöltéséhez, és az egészet áthatja egy szívből jövő hála, öröm és ünnepi hangulat, mert az ilyen közösségeknek mindig nagy okuk van az örömünnepre, hiszen átélték isten szabadítását és helyreállítását. Az öröm és az ünneplés mindig megmutatja, hogy Isten munkálkodik-e egy közösségbe, vagy sem, mert Isten országára nem az evés-ivás, hanem a Szentlélekben való öröm a jellemző. És aki kijut a krízisből, azon mindig meg is látszik, hogy az élete végre a helyes mederbe került.

[box type=”info”]

PowerPoint prezentáció

[/box]

A leggyakrabban eltékozolt missziós lehetőségeink

Sokszor volt részem abban, amikor egy ismeretlen gyülekezetbe látogattam el, hogy az istentisztelet előtt senki, szó szerint senki nem jött oda hozzám köszönteni. Senki nem kérdezte meg, ki vagyok, nem mondták, hogy milyen jó, hogy eljöttem, senki nem akart beszélgetni velem, nem hogy Jézusról, de még az időjárásról sem. Lement az istentisztelet anélkül, hogy megszólítottak volna, és hiába tébláboltam még egy darabig, kíváncsian várva, valaki észrevesz-e egyáltalán, de a gyülekezet tagjai kedélyesen beszélgettek egymással, mintha én ott se lettem volna.

Megmondom őszintén, mivel tizenöt éven keresztül főképp tanítani, vezetőket képezni jártam szinte minden felekezet számtalan gyülekezetében, ez mindig egyfajta teszt volt számomra. Hiszen hiába mondja egy gyülekezet, hogy „ég a misszióért”, vagy „Isten szeretetével szolgál az emberek elé”, ha még arra sem képesek a tagjai, hogy egy oda látogatót észrevegyenek és megszólítsanak. Pedig minden egyes ember, aki valamilyen okból úgy dönt, hogy átlépi a gyülekezetünk küszöbét, egy két lábon járó missziós potenciál, aki ráadásul még „házhoz is jön” hozzánk – akit a Szentlélek Isten előkészített arra, hogy szolgálhassunk felé. De félek, hogy rengeteg ilyen lehetőséget szalasztottunk el amiatt, mert fontosabb volt az éppen aktuális hátfájásaink, pletykáink megbeszélése, mint egy istenkereső ember Jézus felé segítésének segítése.

A személyes bizonyságtételre tanítani kell a keresztényeket – ez a vezetők felelőssége és feladata. De hadd osszak meg néhány konkrét gyülekezeti szolgálati lehetőséget, ami segíthet a látogatóink „megragadásában”:

1. „Ajtónálló szolgálat”

Ez azt jelenti, hogy vannak olyan testvérek, akiknek az a szolgálatuk, hogy az istentiszteletre érkezőket az előtérben fogadják és köszöntsék. Egy jól működő gyülekezetben ez egy szolgáló csoport, amelynek a tagjai hetenként váltják egymást. Olyan emberek legyenek „ajtónállók”, akiknek a személyisége nyitott és barátságos, és a hétköznapi életben is könnyen barátkoznak. Persze nem kell rögtön „testvéri csókkal” ölelgetni egymást, vagy rögtön az előtérben megtérésre hívni senkit, elég egy pár mondat, hogy a látogató érezze, itt észre veszik és számon tartják őt, örülnek neki, figyelnek rá. Ez már csodákat tehet.

2. Gyülekezeti kávézó

Mielőtt bárki megijedne: elég egy sarok, pár asztallal. Eleinte. Angolszász gyülekezetekben elterjedt, hogy az istentisztelet végén le lehet ülni beszélgetni a szolgálatról, az üzenetről, egy kávé, tea, üdítő mellett. Jól esik egy kis felfrissülés, és ha van egy hangulatos hely, ahol kényelmesen beszélgethetünk, az rögtön otthonossá és befogadóvá teszi a gyülekezetet egy kívülálló szemében is.

3. Közvetlen, interaktív  istentisztelet

Sok cikkben írtam már arról, hogy a mai emberek nincsenek hozzászokva az egyoldalú kommunikációhoz. 2014-es évet írunk, az interaktív mobil kommunikáció korában élünk, ahol mindenbe „beleszólásunk van”. És istentiszteletre sem közönségként akarunk részt venni, hanem közösségként (ez az egy betű óriási különbséget jelent!). Meggyőződésem, hogy a „nép” feje feletti megközelíthetetlen szószékekről szónokló „nagytiszteletű urak” a mai kor emberétől sokkal távolabb vannak, mint azok, akik velük egy szinten, közöttünk és akár velük beszélgetve tolmácsolják Isten üzenetét. És csak egy legutolsó érv a közvetlenségre: Jézus is ezt és így csinálta!

4. „Új vagy itt?” stratégia

Megint „tipikusan amerikai” módszer – de nem mindent kell zsigerből elutasítanunk, amit nem mi találtunk fel, legalább gondoljuk át és próbáljuk ki. Arról van szó, hogy a gyülekezet „szervezetten” odafigyel azokra, akik először jönnek az istentiszteletre, és valamilyen üdvözlő ajándékot adnak, vagy köszöntő „szertartást” találnak ki nekik, akár az istentisztelet keretén belül is. Vannak, ahol külön brosúrát kapnak, ami bemutatja nekik a kereszténység alapjait, a gyülekezetet, és a kifejezetten nekik ajánlott, „belépő” szolgálatokat és programokat. Az amerikai gyülekezeti honlapokon pedig szinte mindig van egy „New here” vagy ‘I am new” menüpont, ugyanezekkel a tartalmakkal. Nagyon hasznosnak tartom és ajánlom.

nametag5. Névkitűző

Nyilván nagyobb gyülekezetek van értelme ilyet használni – bár tudom, hogy ez is nagyon idegenül hangzik, különösen a tradicionális gyülekezetekben. De legalább a szolgáló és presbiter testvérek használhatnák. Néhány érv mellette: 1.) sokszor azoknak se tudjuk a nevét, akikkel évek óta egy gyülekezetbe járunk. Mert és ezért nem beszélgetünk velük. Így legalább meg tudjuk szólítani egymást. 2.) A látogatók rögtön látják, kiknek tehetik fel a kérdéseiket, ha a vezetők legalább hordanak ilyet, vagy az övék meg van jelölve. 3.) Lehet ez kedves felhívás keringőre beszélgetésre. Ne feltétlenül béna és hivatalos kitűzőkre gondolj, meg lehet ezt kreatívan is csinálni. 4.) Ha mindenkinek van ilyen kitűzője, annak van egy lélektani hatása is. Ugyanis egy olyan légkört alakul ki, amiben „meglátjuk” egymást, és már rögtön nem saját magunkkal leszünk elfoglalva, hanem meg tudunk nyílni mások felé. Főleg, ha van erre idő és tér is.

6. Facebook

Ez megint korjelenség. Ha a gyülekezetben megismerkedünk az oda látogatókkal, és lehetőleg egy-két napon belül egy kedves üdvözlettel, megjelöljük őt a facebookon is, az szintén sokat jelenthet a közösségépítésben. Nem kell lerohanni a gyülekezeti promókkal, elég csak megköszönni, hogy vasárnap eljött.

7. A „következő lépés” megtervezése

Az üzletkötők első alapszabálya, amit meg kell tanulniuk, hogy nem érhet véget úgy egy megbeszélés, hogy ne rögzítettük volna, mikor találkozunk legközelebb. Legyen a gyülekezetnek olyan missziós előszobája, egy házicsoport, egy kifejezetten bevezető jellegű tanítás-sorozat, amire meghívhatjuk azokat, akik először látogatnak el a gyülekezetünkbe. Legyen erről egy meghívónk, egy szórólapunk, és ne felejtsük el ezt kedvesen át is adni. Nem „rátraktálni” az ismeretlenekre, hanem úgy meghívni őket, hogy el is akarjanak jönni.

És végezetül…

Újra és újra le kell írnom, hogy mindezek „csak” emberi ötletek és eszközök arra, hogy ami rajtunk múlik a missziómunkában, azt minél jobban tehessük. De ezek nem helyettesítik az elveszettek iránti féltő szeretet valódiságát a szívünkben, az értük való egyéni és közös imádkozást, a Szentlélek vezetésére való figyelést. Mindent kezeljünk a maga helyén – de akkor mindent. És ami viszont a mi felelősségünk, abban ne röstelljünk tanulni, fejlődni, változni – elvégre nem a magunk vagy egymás szórakoztatásáért váltott meg Krisztus a kereszten, hanem azért, hogy munkatársai legyünk az emberek üdvösségre segítésében. És ez azzal kezdődik, hogy megszólítjuk őket.

A látogatóbarát istentisztelet

Néhány tanács és ötlet a látogatóbarát istentisztelet és gyülekezeti légkör megteremtésére:

A látogatókat nem feltétlenül motiválja az, hogy mire van szüksége az egyháznak. Nem azért jönnek istentiszteletre, hogy azt hallják, hogy Istennek szüksége van a támogatásodra, nekünk szükségünk van adományokra a gyülekezet ilyen-olyan céljaihoz, vagy hogy keresünk beteglátogatókat vagy énekeseket az énekkarba. Nem mondom, hogy ez senkit nem szólíthat meg – de alapvetően elég önző dolognak tűnik egy kívülálló szemében, ha mi azt „hirdetjük” minden csatornán, hogy az egyháznak, gyülekezetnek, vagy becsomagolva: „Istennek” mire van szüksége azoktól, akik eljönnek. Talán inkább azt kellene végre megkérdeznünk minden istentisztelet végén az emberektől, hogy nekik mire van szükségük tőlünk! Elvégre mi vagyunk értük – nem ők értünk!

A látogatókat nem lehet meghatni általánosságokkal. Márpedig párbeszéd nélkül szinte kizárólag általánosságok vannak. (Csak egy megjegyzés: a bibliai időkben pont az általános igazságok puffogtatásának kiváltására szolgáltak a próféciák, amikor Isten természetfeletti és nagyon is személyes módon beleszólt a konkrét illető, embercsoport vagy nép életébe. Ilyen értelemben nagyon is szükség van arra, hogy az igehirdetéseink ne csupán informatívak, hanem prófétaiak is legyenek.)

Sokszor anélkül „utasítjuk” a látogatókat megtérésre, bűnbánatra, a szívük kitárására, a következő lépések megtételére, a gyülekezethez való csatlakozásra, hogy egyáltalán a nevüket is tudnánk. Mindenféle döntések és elkötelezettségek elé állítjuk őket, elvárjuk, hogy „megnyíljanak” – de mi ezt előtte nem tesszük meg nekik, legfeljebb ha már megtértek. Nem  biztos, hogy jó sorrendben közeledünk az emberek felé. Már megint.

A látogatók nem tudják azt, amit minden „rendes” gyülekezeti tag tud. Nem ismerik a „mindenki által ismert” bibliai történeteket. Fogalmuk sincsen, mi hogy működik az egyházon belül. Nem ismerik a kánaáni szlenget, a „Szellem” számukra inkább kísértetet jelent, mint Istent. Nem ismerik a lelkészt, aki épp a lelkükben vájkál – számukra csak egy „vadideg”, aki azt mond, amit akar. Mivel nincs kapcsolat vele, nincs se kötődés, se bizalom, se hitelesség. Nem mondom, hogy Isten enélkül nem képes megszólítani senkit – de azt igen, hogy ha ezen is változtatnánk, talán gyakrabban történne.

Még két apróság ezzel kapcsolatban: ha valamire hivatkozunk, amit a „bennfentesek” értenek, a „kívülállók” viszont nem, az őket zavarni, frusztrálni, idegesíteni fogja. Ne utalgassunk félszavakkal komplett bibliai részekre, inkább mindig mondjuk el, mi is van ott. Amikor túravezető voltam, megtanították, hogy a csapat menetseb3sségét mindig a leglassabb résztvevőhöz kell mérni, nem a leggyorsabbhoz. Különben a lassabbakat elveszítjük.

A másik, hogy a 21. században a művi beszédstílus nagyon idegen! A hitelességhez a természetesség tartozik! Lejárt a kora a patetikus szentbeszédeknek, a szent kiabálásoknak, a gregorián prédikációknak!

A mai emberek nem szoktak hozzá a fél-egy órás egyoldalú és kizárólag hallás utáni passzív kommunikációhoz. Ami a templomi istentiszteleten történik, az a 21. században szinte kizárólag a színházra jellemző – mindenütt másutt van lehetőség kommunikálni, kérdezni, reagálni, visszajelzést adni. Az egycsatornás szóbeli közlés szinte sehol másutt nem tart tovább pár percnél (kivéve az iskolai oktatást, abból is csak a rosszabb fajtát), általában mindenütt van kép, van több csatornás ingerhatás, és megint van visszajelzési-visszacsatolási lehetőség is. Ha ezen nem változtatunk, ne csodálkozzunk, hogy nekünk is csak közönségünk lesz – közösségeink sokkal kisebb számban.

Ha nem tudod megragadni a figyelmüket az első néhány percben, szinte kizárt, hogy később figyelni fognak. Különösen nem a 45. perc után! A tépőzáras kommunikációs tréningen is tanítjuk, hogy alapvetően megváltozott az, ahogyan a mai emberek információt „fogyasztanak”. A régi bevezetés-tárgyalás-befejezés haranggörbe már a múlté, ha nem ragadod meg őket az első néhány percben, akkor „elkapcsolnak”. Ez van. Ez azonban nagyon komoly felkészülést igényel! Sőt, ez általános alapelv, szintén nagyon fontos: a rutinprédikációt egyből kiszúrja minden 40-50 alatti értelmiségi. Ha a lelkész vagy tanító nem készül fel nagyon-nagyon komolyan és alaposan, akkor öt percnél többet nem kap egy gondolkodó látogató figyelméből.

Mindenki a hozzá hasonlókra figyel. A lelkész, aki sosem dolgozott három műszakban, és nem kel hajnali négykor, nem lesz hiteles számukra munkaügyekben. Akinek nincsen gyereke, nem lesz hiteles gyereknevelésben. Akinek a parkolóban komolyabb gépkocsija áll, az nehezen fogja megszólítani a mélyszegénységben élőket. Automatikusan azokra figyelünk, akikhez hasonlónak érezzük magunkat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a lelkészek senki mást nem tudnak igazán megszólítani – bár azt megjegyzem, hogy talán nem véletlenül egymás közt érzik a legjobban magukat – tapasztalatból mondom. Sokkal inkább azon lenne érdemes elgondolkodni, hogyan tudnánk minél többféle embert bevonni a bizonyságtételbe, prédikálásba, szolgálatba – hogy minél többféle keresztényhez tudjanak kapcsolódni a sokféle nem keresztények.

Amit a gyülekezeti vezetők a startupoktól tanulhatnak 2. rész

Folytatom a tegnapi írást – ha nem olvastad volna, az első részhez kattints ide!
És természetesen szívesen veszem, ha van véleményed, hozzászólásod!

6. Hierarchia helyett munkaközösség

Nekem még volt olyan tanárom a teológián, aki azt tanította, hogy a lelkésznek ne legyen barátja a saját gyülekezetében, és ne engedje még a fiataloknak se, hogy tegezzék. Más órán pedig azt mondták, nem kell mindent a gyülekezeti tagoknak elmondani, mert úgyse tudnának mit kezdeni vele, nem is rájuk tartozik. (Nem egyházfegyelmi ügyekről volt szó, hanem bibliaértelmezésről!)

Az egyházban a közvetlen és kötetlen közösséget és munkamorált két tényező akadályozza leggyakrabban. Az egyik a lelkész ragaszkodása a hierarchiához, a másik pedig a gyülekezet (általában idősebb tagjainak) kapaszkodása a régi korok „nagytiszteletű” világához.

Félreértés ne essék: a közvetlen és kötetlen közösség nem jelent egyben tiszteletlenséget is. Különösen nem 2014-ben! A startupokra sehol nem jellemző, hogy a főnök külön irodában ücsörög, ahová csak a titkárnőjén keresztül lehet bejelentkezni, inkább arra törekednek a vezetők, hogy bárki számára elérhetők legyenek, hogy ne kelljen félnie senkinek kritikát vagy alternatív megoldásokat javasolni, mert a vállalkozás a „miénk”, és a célokat csak együtt tudjuk elérni. Ez egy teljesen más „munkahelyi” légkört eredményez, ahol a bizalom, az őszinteség, a kezdeményezés, a bátorítás a jellemző. Nagy szükség lenne erre a légkörre a presbiteri tanácskozásokon éppúgy, mint az istentiszteletek előtt és után.

7. Technológia

Az egyházra sajnos nagyon jellemző a saját korától, és így a kortársaitól való le- és elmaradás. Ennek az oka az a nagyon téves teológiai gondolat, hogy a korunkkal való lépéstartás az elvilágiasodás jele – pedig meg kellene tanulni végre, hogy Istennek soha nem a technológiával vagy a kultúrával van a baja, hanem a bűnnel.

Ma olyan korban élünk, ahol egy tizenkét éves általános iskolás srác poénból iPhone alkalmazásokat készít Justin Beiber levadászásából, és több pénzt keres vele, mint a szülei, vagy amikor a youtube legnézettebb videósa egy tinédzser, aki videókat tölt fel arról, hogy ő hogyan játszik számítógépes játékokkal, és 24 millió rendszeres nézője van, amiért a youtube két milliárd forintnyi jutalékot fizet neki a saját hirdetési bevételeiből!

Tudomásul kell vennünk, hogy az X, Y és Z generáció tagjai (vagyis gyakorlatilag 30 alatt mindenki) már ugyanolyan természetesen használják a technológiát, mint az idősebbek a tollat és ceruzát. Ma az embereket nem lehet elérni postai levelekkel, fénymásolt A4-es „plakátokkal”. Ha az egyház nem érti és nem használja azt a technológiát, ami ma mindenütt körbevesz bennünket, akkor egyre kevésbé lesz képes elérni a kortársakat a világ legfontosabb üzenetével!

8. Formalitások helyett hatékonyság

Ez a startupok egyik legnagyobb erőforrása. Nem pazarolják az idejüket, a pénzüket, az erőforrásaikat tartalom és cél nélküli formaságokra. Az egyház még mindig rengeteg dolgot végez olyan módon, amit ma másképpen sokkal hatékonyabban is lehetne csinálni. Sőt, sokan teológiát gyártanak abból, hogy a hatékonyság is bűn, amire semmi szükség nincsen, inkább imádkozzunk! Hadd mondjam: amikor a tálentumokat megduplázzák, az hatékonyság, amelyik szolga nem hatékony, az mehet a pokolba! Nem számít, hányan térnek meg a gyülekezetben, az életem vagy szolgálatom nyomán?! Hogy a fenébe ne számítana, már elnézést, de ugyan hol máshol térjenek meg az emberek Krisztushoz, ha nem az egyházban?! Vagy nem ez lenne az elhívásunk, nem ez a feladatunk?! A hatékonyság azt jelenti, hogy vannak konkrét, inspiráló és mérhető céljaim, amelyek eléréséért felelősséget vállalok, és mindent megteszek azért, hogy azokat el is érjem. Ha pedig nem megy, akkor addig javítok a hozzáállásomon, a módszereimen, a munkámon, míg el nem érem – mert nem mindegy, hogy mi lesz a végeredmény!

Az egyház nagyon-nagyon el van kényelmesedve, és sokkal inkább foglalkozik a saját igényeinek kiszolgálásával, mint az elveszettek megmentésével. Egy olyan korban és világban, amelyben egyre nagyobb az elvallástalanodás, és állítólag egyre közelebb a vég, nem lenne szükségünk végre egy nagyon komoly teljesítménymaximalizálásra?! Elvégre az embertársaink örök élete van ránk bízva!

9. Ne legyél templomi pojáca!

Bocsánat, ha erős a megfogalmazás, csak követem az eredeti cikk felsorolását – ott „céges pojáca” szerepel.

Nekünk is vannak „céges” pólóink és bögréink, és mi is tudjuk nyomni a marketing rizsát. Ahogy az üzleti életben sem jön be ez a nyomulós és erőltetett önreklámozás, úgy a keresztény változata is inkább csak elriasztja a nem keresztényeket. Tehát nem biztos, hogy akkor leszünk igazi hívők, ha hatalmas „Jézus szeret” emblémás pólóban megyünk el az osztálytalálkozónkra vagy a szülői értekezletre, ha minden baráti beszélgetést imádsággal akarunk kezdeni, és nem tudunk úgy három mondatot elmondani, hogy közben ne említenénk meg a Szent Szellemet.

Van egy régi anekdota, miszerint a vasárnapi iskolai tanító megkérdi húsvétkor az ovisokat, hogy találják ki, kire gondol: hosszú füle van, puha bundája, húsvétkor tojásokat hoz, szereti a répát… – mire az egyik kis srác jelentkezik, hogy „ez pont olyan, mintha egy nyuszi lenne, de a helyes válasz biztosan az, hogy Jézus Krisztus!”

Na ezt értem én templomi pojácáskodáson – erre nincs szüksége senkinek! Lehet egy-egy jó beszélgetés vége személyes bizonyságtétel – de nem attól leszünk keresztények, hogy bármit kérdeznek tőlünk, arra mindig minden esetben Jézus lesz a válasz!

10. Végül: csinálj jó hangulatot!

Fiatalokat kérdeztek meg arról, mi jut eszükbe a vasárnapi istentiszteletekről. Ilyeneket mondtak: sötét van, hideg, csöndbe kell lenni, nem lehet beszélgetni, unalmas, mindig ránk szólnak, viselkedni kell, szigorúság van, senki nem mosolyog, alig várjuk, hogy vége legyen. Aztán megkérdezték, hogy mi jut eszükbe a szombat estéről. Azt mondták, hogy barátok, jó kedv, melegség, dinamizmus, jól érezzük magunkat, alig várjuk, hogy szombat legyen.

Oké, ez nyilván végletes. Mindenestre ha a gyülekezet légköre nem befogadó, nem meleg, vidám, reményt adó, dinamikus, ha a gyülekezetben csak viselkedni kell, ráadásul egészen másképp, mint azon kívül, vagy ahogy természetesen viselkednénk, ne csodálkozzunk, hogy nem vágynak oda nem csak a kívülállók, de sokszor a gyülekezeti tagok sem.

A startupokra az jellemző, hogy a kollégák egyben barátok is, összeolvad a munka és a szabadidő, de ez nem is számít, mert a munka számukra a szenvedélyük, és nagyon jól érzik magukat a kollégáikkal. Valaki egyszer azt mondta, nálunk a „testvér” az, akit nem tudsz másképp megszólítani. Mert még a nevét sem tudod.

Annyira más és jó lenne, ha a testvérek barátok is lennének, ha a gyülekezeti élet és a szolgálat a szenvedélyünk lenne, ha nem csak vasárnaponként találkoznánk, hanem valódi életközösségünk lenne egymással. Szerintem az első gyülekezetek ilyenek voltak. És azt tapasztaltam, hogy az ilyen gyülekezetekbe ma is nagyon könnyen otthonra találnak azok is, akik korábban sosem jártak templomba.

Hát ennyi jutott eszembe a cikkről. Remélem senki nem fog leiratkozni a levelező listánkról amiatt, hogy néhol talán élesen fogalmaztam. És ha van, szívesen várom a hozzászólásokat – beszélgessünk ezekről a dolgokról!

Amit a gyülekezeti vezetők a startupoktól tanulhatnak 1. rész

Tudom, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik, ha a gyülekezeti élet és a gazdaság, a politika vagy a kultúra között húzok párhuzamokat, mondván, hogy az egyház „teljesen más”, pedig ha nyilván nem is mindenben, de sok dologban igenis vannak átfedések, és bizony mi, keresztények is sokat tanulhatunk akár a nem keresztény, nem teológiai törvényszerűségekből, gyakorlatokból és trendekből.

A hvg.hu-n a napokban megjelent egy cikk, amelyben Marc Cuban foglalja össze azt, mi tesz igazán hatékonnyá és sikeressé egy startup vállalkozást. (Hogy ki ő, az ott le van írva – a lényeg, hogy nagyon ért a témához!) Én most az ő tanácsait fogom alkalmazni a gyülekezeti vezetőségekre, presbitériumokra, szolgáló csoportokra, tehát elsősorban az aktív, együtt dolgozó és produktív gyülekezeti „elitre”, a szó legjobb értelmében.

1. Ne akarj pozíciót vagy titulust…

… csak ha van Istentől kapott elhívásod, és szenvedélyes vágy ég a szívedben, hogy szolgáld Istent és a közösségedet! Ne akarj presbiter lenni, mert ez nem életműdíj, ne akarj gyülekezeti tanító lenni, ha nem rajongsz a gyerekekért, mert különben csak megutáltatod velük a vasárnapi iskolát, és ne járj az énekkarba vagy a dicsőítő csapatba biodíszletnek, ha nem tudsz tisztán vagy nem akarsz hangosan énekelni.

Már csak azért se, mert lehet, hogy így elfoglalod a helyet valaki olyan elől, akinek az elhívása és a szenvedélyes vágya is megvan!

2. Olyanokkal dolgozz és szolgálj együtt, akik imádják, amit csinálnak!

Ez kicsit hasonlít az előbbire: azok foglalkozzanak a gyerekekkel, akik imádják a gyerekeket, és egész héten a vasárnapi iskola vagy a hittan jár az eszükbe. Azok énekeljenek, akik tudnak és imádnak énekelni. Az látogassa az időseket, aki nagyon jól érzi magát velük. Az kezelje a gyülekezeti honlapot, aki azon kívül már húsz saját honlapot is készített, és annyira kocka, hogy a vajaskenyeret is egérrel keni meg.

A vezetők egyik legfontosabb feladata és felelőssége mindig az, hogy felismerjék, miben jók azok, akik rájuk vannak bízva, és megnyissák az ajtókat előttük, hogy kiteljesedhessenek.

3. Az értékesítés a kulcsa mindennek.

Keresztény szempontból az értékesítés a misszió. Sokszor idéztem Spurgeont: ha egy gyülekezet minden mást csinál, de nem hirdeti az evangéliumot, akkor nem Isten munkatársa az emberek üdvösségre segítésében, hanem a Sátán munkatársa az emberek kárhozatban hagyásában.

Bármit tesz egy gyülekezet, annak csak akkor van létjogosultsága, ha a a végcélja a misszió, vagyis emberek elérése Krisztus evangéliumával. Ezért mindent be lehet vállalni – enélkül semmit nem érdemes!

(És csak egy zárójeles megjegyzés az utolsó mondathoz: szerény véleményem szerint, a „túl világi és modern” missziós formák és eszközök nagyobb része az első, míg sok tradicionális, tipikus egyházi tevékenység inkább a második kategóriába tartozik.)

4. Az erősségekre koncentrálj!

Ez óriási téma, amiben a gyülekezeteknek óriási erőforrásaik vannak még kihasználatlanul, ezért most csak távirati stílusban:

– a legtöbb vezetőnek fogalma sincsen, kinek mi az erőssége – de nem tudják ezt a gyülekezeti tagok sem

– sokan olyan területen szolgálnak, amihez nem értenek, amit nem szeretnek, leggyakrabban azért, mert „nincs más”

– sokan azért passzívak a gyülekezetben, mert a vezetők nem kínálnak nekik olyan munkaterületeket, amik motiválnák őket

– a legtöbb gyülekezet túl sok olyan dolgot csinál, amit nem képes jól csinálni, ahelyett, hogy néhány területen szolgálni, ahol viszont igazán jó

Ezt még sokáig tudnám folytatni, mert sokat foglalkozok ezzel a témával. Ami jó hír: régóta dolgozunk egy olyan rendszeren, ami a gyülekezeteket ezen a területen nagyon komolyan segíteni tudná. Lassan a befejezéséhez érünk, és remélhetőleg még nyár előtt elérhető is lesz!

5. Munkahelyi ösztönzők

Sajnos a gyülekezetek ritkán fejezik ki a megbecsülésüket azok iránt, akik tényleg rengeteget dolgoznak a közösségért. És nem csupán a lelkészről vagy a feleségéről beszélek! Természetesnek vesszük, hogy a szolgálat Istenért van, nem az emberekért – ami nagyjából igaz is, de bizony ki kellene alakítani a megbecsülés kifejezésének kultúráját a gyülekezeti életben is.

DE – ennek ellenére, ahogyan a cégeknél, itt is igaz, hogy bár ezek fontos dolgok, mégis a legnagyobb motivációt a szolgálatra az eredmények adják! Egy sikeres, fejlődő közösséghez fantasztikusan jó érzés tartozni, mert napról-napra átélhetjük, hogy van haszna a fáradozásainknak. Egy olyan gyülekezetben „nem probléma” a meló után is éjszakáig dolgozni, ahol folyamatosan térnek meg az emberek, egyre többen jönnek az istentiszteletekre, és akik eljönnek, egyre nagyobb számban kapcsolódnak be a missziómunkába. Az üres templomok, a fiatalok hiánya, a passzív istentiszteletek, ahol csak közönségként vagyunk jelen, nem közösségként, nem vonzanak senkit.

Teremts élettel teli, dinamikus közösséget – és szívesen fognak jönni az emberek! Tűzz ki konkrét célokat és dolgozzatok együtt az eredményekért, és ha lesznek közös győzelmeitek, hidd el, az emberek nagyon szívesen ajándékozzák Istennek és neked az elkötelezettségüket, mert mindenki szeretne valami jelentős, rajta túl mutató elhívásnak a részese lenni!

Holnap megírom a cikk második részét!

Egy konferencia sűrítménye

Szemezgetem a tavaszi Drive Conference-ról megjelent írásokat és anyagokat. Íme néhány „sűrített” gondolat mindabból, amit a keresztény vezetők ott megosztottak egymással:

Az egyháznak nem az a dolga, hogy a nem hívő emberek igényeit elégítse ki – de az igen, hogy a szükségeik betöltésében segítsen nekik.

Nem tudunk mindenkinek személyre szabott istentiszteletet tartani – de arról ne mondjunk le, hogy minden istentisztelet személyes istenélményt jelentsen a résztvevők számára.

Az evangélium üzenete a legtöbb ember számára vonzó. Hogy mégsem jönnek el, vagy nem jönnek vissza az istentiszteleteinkre, az sokkal inkább a gyülekezeti légkörnek, a prédikáció stílusának, a gyülekezeti tagok viselkedésének vagy épp közömbösségének, a zene stílusának vagy minőségének a negatív következménye, megannyi emberi hibának és hiányosságnak az eredménye, szinte soha nem Jézus személyének vagy a Biblia üzenetének! Az üzeneten kár változtatni – a rajtunk múló dolgokon viszont felelőtlenség nem javítani!

A látogatók első benyomásai nagyon fontosak. Az istentisztelet nem a lelkész köszöntő mondataival kezdődik, hanem az autó leparkolásával és a kabátok felakasztásával! Éppen ezért az „ajtónálló szolgálat” legalább annyira fontos, mint az igehirdetés!

Az istentisztelet nem színház, ahová a közönség azért érkezik, hogy megtekintse a lelkipásztor egyszemélyes darabját. Ha az istentiszteleten való részvétel a passzív szemlélésre és hallgatásra van „lebutítva”, ha a gyülekezet tagjai nem lehetnek aktív részesei Isten jelenlétének és szolgálatának, előbb-utóbb megunják a padokban való ücsörgést.

Az Istennel való közösség nem lehet érzelmektől mentes! A Bibliában sosem volt az. Ha az istentiszteleteink nem érintik vagy kavarják fel az érzelmeinket (is!), akkor valamit nem jól csinálunk! A prédikáció nem lehet pusztán információátadás – inspirálnia, motiválnia, elköteleznie, befolyásolnia kell, ez pedig nem működik érzelmek nélkül.

Nem biztos, hogy a nem hívőkkel való kapcsolatot azzal kellene kezdenünk, hogy térjenek meg Krisztushoz! Lehet, hogy a pozitív benyomások, a kötetlen és elvárások nélküli beszélgetések semleges témákról, a közös kikapcsolódás, sportolás vagy hobbi egy későbbi evangélizáció legsikeresebb előszobáivá válhatnak, és hosszú távon többet érünk el így, mintha rájuk rontunk a Bibliánkkal. Megéri türelmesnek lenni az emberekkel.

A Szentlélek munkája nem helyettesíti a felkészülést, a tervezést, a stratégiák és forgatókönyvek készítését, a gyakorlást és a minőséget! Isten velünk akar dolgozni, nem helyettünk – a Szentlélek pedig nem azt pótolja, amit éppen tőlünk vár el!

A legtöbb ember nem azért hagyja el az egyházat, mert nem ért egyet azzal, ami ott elhangzik – hanem mert nem talált olyan embereket, akikhez szívesen kapcsolódna! Csak „testvéreket” talált, barátokat nem. Nem az igazság gyenge a kiüresedő gyülekezetekben, hanem a közösség a megtartó ereje. Ahol az emberek nem vonzzák, nem hallgatják és emiatt nem is értik meg egymást, ahol az erősebb nem támogatja és nem erősíti a gyengébbet, oda nincs miért tartozni.

Célok kellenek, amiket elérhetünk, inspiráló célok, amikért érdemes küzdeni és áldozatokat hozni, konkrét célok, amelyek ellenőrizhetők és mérhetők. Győzelmek kellenek, amiket átélhetünk akkor, amikor a céljainkat elértük. Sok gyülekezetben évek telnek el anélkül, hogy ilyen célokat kapnának az emberek. Sokan ezért tétlenek és passzívak – de ez nem az ő hibájuk!

Kritizálj négyszemközt, dícsérj és bátoríts nyilvánosan! Fordítva csak az csinálja, aki figyelmetlen, érzéketlen vagy szándékosan akarja maga alá nyomni a másikat.

Reformkorok tanulságai

Sokat foglalkozok mostanában társadalom-politikával, és nem olyan régen belebotlottam egy nagyszerű Hankiss Elemér tanulmányba, amely párhuzamokat keres a modern kor nagy társadalmi reformkorai között, az angol chartista, a nagy világválságot követő New Deal, a spanyol Moncola Pactum, a skandináv társadalmi szerződések, vagy éppen a Széchenyi-Deák-féle 19. századi, illetve a 89-es magyar rendszerváltás „reformkorai” között.

A reformok mindig valamilyen válságra adnak választ – és ha közös nevezőre hozzuk történelmünk reformkorait, a tanulságok talán a nyugati kereszténység válságára is iránymutatást adhatnának.

Mi jellemzi tehát a reformkorokat – milyen összetevői vannak egy válság legyőzésének?

1. A változás szükségszerűségének felismerése

Bár minden reform egy problémára adott válasz, mégsem magától értetődő, hogy a válság reformációt fog maga után hozni. A válság ugyanis önmagában nem elég a változáshoz – szükséges a közösséget alkotók vezetőinek és/vagy kritikus tömegének a felismerése és az akarata a változás végrehajtásához. Amíg ez nincs meg – a reformkor sem köszönt be.

2. Nagy célok és tervek

Az igazi reformkorokat nem „célocskák” és „tervecskék”, nem „ötletek” és a napi túlélést jelentő akciók jellemezték, hanem olyan világos, széleskörű, reményt, perspektívát és jövőképeket adó nagy feladatok, amelyek inspirálók és motiválók voltak, tömegeket mobilizáltak, és amelyek méltók voltak akár komoly  személyes és közösségi áldozatok meghozatalára is. Ma kevés ilyen „nagy cél” lebeg előttünk, vezetőink mintha csak a holnapig látnának vagy mernének vezetni bennünket.

3. Karizmatikus személyiségek

Nincsenek hősök nélküli reformkorok! Minden jelentős társadalmi és közösségi változásnak voltak és lesznek is meghatározó figurái. A Bibliát olvasva teljesen egyértelmű: Isten mindig vezetőkön keresztül vezette a népét – egyszerűen így működünk. De hol vannak a mai magyar kereszténység jelentős vezetői – akiket minden felekezet, a nem hívő társadalom is ismer és elismer? Hol vannak a gyülekezetek „local hero”-i, azok a karizmatikus evangélisták, próféták, vezetők, akiktől „felbolydul a város”?

4. A közösség mobilizálódása – a közélet felpezsdülése

A reformkorok társadalmi pezsgésből fakadnak és társadalmi pezsgést hoznak. Klubok, társaságok, kiscsoportok, műhelyek, tudományos intézmények és ifjúsági szervezetek alakulnak, az emberek összejárnak és éjszakákon át beszélgetnek, vitatkoznak, nem egymás legyőzése érdekében, hanem hogy együtt minél szebb jövőt építhessenek. Egymás után indulnak a folyóiratok (ma talán internetes oldalak és blogok), születnek a versek és a könyvek, estéről-estére előadások, felolvasóestek, vitafórumok zajlanak. Pezseg az élet – mert mindenki részese akar lenni a változásnak, a jövő formálásának.

5. Termékeny viták

Óriási különbség van a destruktív és a konstruktív viták között. Mi magyarok, és mi magyar keresztények is mintha csak az előbbihez értenénk – az olyan vitákhoz, amelyeknek a végén valaki győz és a másik veszít. Vitatkozunk a nem hívőkkel, mert nem akarnak megtérni, és mert ezernyi bajuk van velünk. Vitatkozunk egymással, hiteltelennek, tévtanítónak, világiasnak, istentelennek nevezve mindenkit, aki bármit is másképp értelmez vagy tesz, mint mi. Az intellektuális gőg, a lelki-szellemi arrogancia légkörében soha nem lesz reformáció – ha viszont megtanulnánk egymást tisztelve a közös célok közös eléréséért érvelni, az egészen más lenne!

6. Nyitás a világra

A válság mindig egy adott problémakörbe való beragadást jelent, a válságban lévő gondolkodása mindig beszűkül – általában a korábbról már ismert, de mára már működésképtelen megoldásokba. A reformkor viszont mindig nyitást hoz: új emberek, új gondolatok, új lehetőségek irányában. A magyar kereszténység nagyon zárkózott – ennek részben kapcsolati és nyelvi okai vannak, részben pedig történelmi és kegyességi. Pedig ebben is változnunk kell, mert a bezárkózó mentalitás sosem hoz reformációt!

7. Paradigmaváltás

A reformkor akkor bontakozik ki, amikor egy hangsúlyos, középpontban lévő dologra elkezdünk teljesen más szemszögből nézni. Amikor rácsodálkozunk arra, ami – általában – az orrunk előtt van, és ez a szemléletváltás nem csupán intellektuális csodálkozás, hanem valódi „váltás” – új hozzáálláshoz, új módszerekhez, új cselekvésekhez vezet. Képzeljük el, micsoda paradigmaváltást hozott, amikor Ezékiás király felismerte, hogy Mózes rézkígyója 900 évvel később már egyáltalán nem Isten szabadításának és munkájának az eszköze, és „kivette a vitrinből” azt a szent tárgyat és szokást, amit a népe évszázadokon keresztül bálványozott, és darabokra törte. Beköszöntött a reformkor, mert megváltozott egy fontos tradícióhoz való alapvető hozzáállása a népnek.

Egy kérdés maradt a végére: a reformkorok csak úgy maguktól „lepnek meg” bennünket – vagy mi generáljuk őket?!

Avagy mikor jön el végre a mi reformkorunk – mikor leszünk végre mi is reformerek?!