Nem vagyok „megmondó ember”. Sem okosabb, sem szentebb másoknál… sőt!!! De még mindig szeretem az egyházat, mert szeretem Krisztust. Nem kritizálni akarok, hanem közös gondolkodásra „ingerelni”. Elindítok egy post-sorozatot – kérlek szóljatok hozzá a felvetett témákhoz, konstruktívan, építően! Ha a végére jutunk, és lesz belőle valami, mert lesz, aki „beszálljon” a projektbe a gondolataival, és persze lesz rá pénzem is, kiadnám egy kiskönyvecskébe a postokat összegyűjtve, a kommentekkel együtt. Az lenne a címe: „A veszélyes egyház”. Önkritikus vizsgálódás lenne ez, nem magán-, hanem „egyházi” szinten – és jópár megoldási ötlet felvetése, amitől talán ki tudnánk törni a saját korlátaink közül, és olyanná válnánk, amilyenné válnunk kell: „veszélyessé”. Ahol történnek a dolgok, ahol változnak a sorsok, ahol van nyoma, kézzelfogható nyoma Isten jelenlétének és munkájának.

A mottó – amit alázattal és nagy tisztelettel, de egyben szerető intéssel a sorozathoz csatolnék: „Akinek nem inge, ne vegye magára! A többiek keressék meg a méretüket!”

1. TÁRSADALMI KAPCSOLATOK

Szekuralizáció. A keresztény egyház egyik nagy rákfenéje, amely bedarált bennünket.

Csak egy példa.
Ha a gazdasági tendenciákat nézzük, nem túl rózsásak a kilátásaink. Jelenleg a világgazdaság hanyatlik, bár tudom, hogy egyesek már a válság végét „elemzik ki” a történésekből. Tény azonban, ha mindez így folytatódik, egyre több ember kerül anyagi nehézségek közé, elveszítik a munkahelyüket, lakásukat, egzisztenciájukat – és emiatt egyre frusztráltabbak, elkeseredettebbek lesznek. Kiszolgáltatottabbak lesznek – és ez az, amit talán a legnehezebb elviselni. Azonban az evangélium terjedése és az anyagi jólét többnyire fordítottan arányos a világunkban – ki tudja, miért… Vagyis lehetséges, hogy a hitelek beomlása még a végén jót tesz velünk, mert rájövünk, mennyire bizonytalan minden, és ha kapaszkodó kell az élethez, az nem a forintárfolyam vagy a lakásunk lesz, hanem Isten. Ahogyan Agúr mondja a Példabeszédekben: „se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, Uram!”

Persze annyira rosszul még nem állunk, talán nem is fogunk. De felmerül a kérdés: miben tud és akar segíteni Krisztus népe a bajbajutottakon? Vagy ez nem a mi dolgunk, mert ez nem „szellemi dolog”?
Ez a szekuralizáció lényege – már annak, ami a fejünkben vagy az érzelmeinkben zajlik. A koldusok mellett elmegyünk, de ha valaki összesározza a gyülekezeti szőnyeget, annak vége! (Na jó, most kicsit cinikus voltam.)

Félek, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a társadalommal, amelyben él, mert egy hamis teológiának köszönhetően „ellenségnek” címkézte azt. Rosszabb esetben gyűlöljük, kevésbé rosszabban csak közömbösen hidegen hagy minket mindaz, ami a világban történik. Legalábbis nem kapcsoljuk össze mindazt a „hívő felünkkel”.

Nemrég olvastam, hogy egy 100 országra kiterjedő felmérés szerint a magyarok a művészeti, környezetvédelmi dolgokban, a karitatív munkában, a sportolásban a nagyon gyengén szerepelnek. Van, amelyik területen ezek közül az utolsó 10-ben szerepelünk! Nem érdekel már bennünket semmi – és ez alól a keresztények sem meggyőző kivételek! Pedig ezek a területek mind-mind SZOLGÁLATI ÉS MISSZIÓS TERÜLETEK IS EGYBEN! A konditeremben vagy a focicsapatban, egy színjátszókörben vagy egy környezetvédelmi akció keretében megrendezett nagy városi szemétszedő kampányban vajon nem lenne ezerszer több lehetőségünk evangélizálni, mint a gyülekezeti termünkben, vagy az utcán állva, a rohanó embereket traktálva a traktátusainkkal?!

Én hiszem, hogy a veszélyes gyülekezet benne él a társadalomban, és nagyon érzékeny az ilyen típusú változásokra. Ettől veszélyes – mert eléri az embereket, amikor krízisbe kerülnek, és kész nekik segíteni, amikor másra nem számíthatnak. Mert velük együtt nevet és sír, dolgozik és szórakozik.

Régen, a középkorban a templomépületek menedékek voltak, amikor jött az ellenség – a „civilek” ide húzódtak, hátha a vastag falak (és Isten) megvédi majd őket. Ma nem nyilakkal harcolnak ellenünk, nem a tatár rohan le – hanem a gazdasági válság, a válás, a drog… A veszélyes egyház falai ma is erősek, hogy megtartsák azokat, akik oda menekülnek. Mert ezt a falat ma emberek alkotják – a kötőanyaga pedig Isten szeretete és ereje.

Az igazán komoly kérdés: kinyitjuk-e az ajtót, és csinálunk-e a templomunkból közkórházat, menekült-tábort, munkanélküli segélyközpontot, használtruha-raktárat – vagy inkább őrizzük a „műkincsineket”, a tiszta szőnyeget, és elég, ha csak a bennfentesek koptatják a padjainkat… Lesz-e a gyülekezetünk szórakozóhely, vagy aki szórakozni akar, menjen a kocsmába, diszkóba, éjszakai klubokba?!

A mai nyugati egyház sokszor talán csak missziós utakat és projekteket szervez távoli szegény vidékekre – mert néhány nap vagy hét „látogató-szolgálat” bőven elég a nyomorból, betegekből, a fizikai munkából… de otthon, állandóan ki akarja ezt csinálni?! Inkább támogatunk havi x ezer forinttal egy afrikai vagy ázsiai árvát, mintsem lemenjünk a saját városunk nyomortelepére, vagy csak egy „ismerős” hajléktalan etetését vállalnánk el a térről. (Persze nincs is „ismerős” hajléktalan, mert azokat nem ismerjük…) Mikor vesszük észre, hogy éhezés, nyomor, szükség nem csak Afrikában van!

És egy másik szempont: sok angol gyülekezet „temploma” egyben a helyi művelődési központ is. Sporttelepeik vannak, konditermük – nem csak a hívőknek, a gyülekezet tagjainak – hanem mindenkinek! Hogy a „templom” olyan hely lehessen, ahol az emberek jól érzik magukat, ahová szabad bejárásuk van, ahol nem csak egyetlen dolgot lehet csinálni egyetlen feltételrendszeren keresztül. És a „hit” nem a különböző programokba bújtatott istentiszteleteket jelenti, nem azokon keresztül „működik” (aerobic keresztény popzenére, vagy focimeccs a szünetben félórás prédikációval), hanem a SZEMÉLYES KAPCSOLATOKON keresztül!

A lényeg: a „világ” csak abból az egy szempontból érdekel minket, hogy „meg kell térnie”. Amíg ezt nem akarja, addig nem is érdekel bennünket. „Mehet a pokolba!” A „világi emberek” csak akkor lendítenek ki minket rezignált szellemi közönyünkből (esetleg megvetésünkből), ha meg akarnak térni. Akkor hirtelen észrevesszük őket! Lakótelepeken sokszor nem ismerjük a szomszédainkat sem, nem köszönünk azoknak, akikkel egy házban lakunk – bezzeg, ha egyszer eljönne a gyülekezetbe! Onnantól kezdve a szemetet is levinnénk helyette!!!

De nem fordítva kellene ennek működnie?!
Akkor lehet, hogy többen lennénk…

A veszélyes egyház attól veszélyes, hogy veszélyt hordoz – félelmet kelt, tiszteletet ébreszt, mert valami hatalmas, erős és győztes ismerhető fel benne és általa. „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket.” (ApCsel 5,12-13)

Félek, hogy mi nem sok veszélyt jelentünk a környezetünk számára. Senki nem esik hasra tőlünk – pedig Krisztust képviseljük és ábrázoljuk ki ebben a világban, és EGYEDÜL MI csináljuk ezt! Az egyház, Krisztus egyháza.

De hol van az erő, a hatalom, a jelek, a társadalmi „súly” – vagy egyáltalán a jelenlét?!

Bezártuk.
A négy fal közé, a tradíciók közé, az istentiszteleti liturgiába, a szentbeszédekbe, a gyülekezeti tagságba, a saját újszövetségi törvényeink és kereteink közé. Amikből csak az emberek maradnak ki. Mármint a „világiak”.

(Kicsit eklektikusnak sikeredett az első post, bocsánat érte. Szétszórt vagyok, elkalandoznak a gondolataim… ez látszik. De remélem, a lényeg átjön azért.)

Olvass tovább