Veszélyes gyülekezet 4. – Nemi szereposztás a gyülekezetben

Ez a téma mindig hordozott némi ellentmondást, és egyre komolyabb kihívást jelent elsősorban a nyugati egyház számára, amely tagságában jelentős mértékben elnőiesedett. Ráadásul egy olyan kulturális közegben élünk, amelyben a nők egyenjogúsága – elsősorban a szerepeiket tekintve – egyre inkább társadalmi elvárás is, nem csupán egy „rossz szükséghelyzet”. Sok olyan gyülekezetben jártam, ahol presbitériumban akár többségben is voltak a nők – egyszerűen azért, mert nem akadt épkézláb férfi a gyülekezetben. A népegyházakban a női lelkészség egyik fő oka szintén ez.

Két általános nézet van ezzel kapcsolatban a keresztények között. Az egyik angol szakkifejezése a „complimentarianism”, ami valamiféle „kiegészítést” jelenthetne. Eszerint a férfiak és nők „értéke” ugyanakkora, ám a szerepük teljesen más, és nem összekeverhető, otthon és a gyülekezetben is. Ez az általános evangélikál nézet. A másik szerint a szerepek is egyenlőek lehetnek.

Megint egy felmérési eredmény.
A gyülekezetbe nem járó huszonéveseket kérdezték, hogy szívesen csatlakoznának-e olyan gyülekezetbe/egyházhoz, amelyben nők nem lehetnek lelkészek vagy vezetők, illetve ez mennyiben befolyásolná a döntésüket egy adott gyülekezet mellett. A válaszadók 65%-ának ez kifejezetten negatívan befolyásolná a döntését, és csak 6%-uk tartja ezt elfogadhatónak, illetve pozitív attitüdnek az egyház részéről. (A maradék 29% számára ez a kérdés semleges a gyülekezet/egyházválasztás szempontjából.)

Nos, úgy tűnik, ez a kérdés is problémát okoz a ma élő emberek szemében.

A magam részéről alapvetően azt gondolom, hogy a feminizmus reakció és következmény a férfiak „férfiatlanságára”. Ha a férfiak nincsenek a helyükön, sem csodálkozni nem kell, sem tiltani nem érdemes, hogy a nők a helyükbe lépjenek – különben megáll az élet. Azonban kérdés, hogy egyrészt a nők lehetnek-e minden téren illetve minden szerepben „férfipótlékok”, másrészt ez nem méltatlan-e hozzájuk már önmagában?

Örvendetes, hogy elkezdődött egyfajta missziós munka, amely kifejezetten a férfiakat próbálja megnyerni Krisztusnak, és a gyülekezetet a férfiasság irányába próbálja meg visszalendíteni a jellegében történt elnőiesedésből. David Murrow és a Church of Man munkássága ebben a tekintetben megkerülhetetlen (magyarul is kiadás előtt áll a „Miért utálnak a férfiak gyülekezetbe járni?” c. könyve). Azonban egyrészt meg kell oldani a férfiak hiányából fakadó problémákat az egyházban. Mert az általános képlet szerint egy evangéliumi gyülekezetben a férfiak hozzák a döntéseket, a nők pedig megcsinálják. Ez a szereposztás hosszú távon nem biztos, hogy fenntartható. Másrészt pedig meg kell tudnunk mutatni a környezetünknek (a nem hívő társadalomnak), hogy nem vagyunk sem férfisoviniszták, sem uniszexek.

Olvass tovább

Veszélyes gyülekezet 2. – 73 százalék

George Barna (a legnagyobb amerikai keresztény közvéleménykutató) felmérte, hogy azok az emberek, akik nem járnak gyülekezetbe, miért nem járnak. Elég meglepő lett az eredmény – legalábbis számomra. 73%-uk azért, mert senki nem hívta őket!

Ennyire egyszerű – és egyben szomorú a válasz. Mert nem hiszem, hogy nálunk nagyon más lenne a helyzet. Pedig ha egy ötven tagú gyülekezet komolyan venné a hívogatást, ha lenne erre külön egy felkészítés, lennének felelősei ennek, ha minden új látogatónak elkérnék az elérhetőségeit, ha tudatosan végezné a gyülekezet az „adatbázisépítést” nagy valószínűséggel több ezer embert tudna elérni közvetlenül. Amit az iwiw, a facebook meg tud csinálni, arra a gyülekezet képtelen.

Elég nagy hiba. Tékozlás. Mulasztás. Kihagyott lehetőség. Bűn?????

Erről is volt szó a chupi2009 tréningen – hogyan lehet gyülekezeti adatbázist építeni tudatosan! Hiszem, hogy a gyülekezeti marketing nem csak egy divatos keresztény amerikanizmus, hanem szó szerint a misszió motorjának egyik hengere. Ha más nem múlik rajta, csak ennyi – hogy ez a 73% eljön-e a gyülekezetbe – akkor a misszió kulcsa is lehet!

Chupi2009 oktatócsomag előrendelése gyülekezetek, vezetőségek számára: www.chupi2009.com

Veszélyes gyülekezet – Sorozatkezdés

Nem vagyok „megmondó ember”. Sem okosabb, sem szentebb másoknál… sőt!!! De még mindig szeretem az egyházat, mert szeretem Krisztust. Nem kritizálni akarok, hanem közös gondolkodásra „ingerelni”. Elindítok egy post-sorozatot – kérlek szóljatok hozzá a felvetett témákhoz, konstruktívan, építően! Ha a végére jutunk, és lesz belőle valami, mert lesz, aki „beszálljon” a projektbe a gondolataival, és persze lesz rá pénzem is, kiadnám egy kiskönyvecskébe a postokat összegyűjtve, a kommentekkel együtt. Az lenne a címe: „A veszélyes egyház”. Önkritikus vizsgálódás lenne ez, nem magán-, hanem „egyházi” szinten – és jópár megoldási ötlet felvetése, amitől talán ki tudnánk törni a saját korlátaink közül, és olyanná válnánk, amilyenné válnunk kell: „veszélyessé”. Ahol történnek a dolgok, ahol változnak a sorsok, ahol van nyoma, kézzelfogható nyoma Isten jelenlétének és munkájának.

A mottó – amit alázattal és nagy tisztelettel, de egyben szerető intéssel a sorozathoz csatolnék: „Akinek nem inge, ne vegye magára! A többiek keressék meg a méretüket!”

1. TÁRSADALMI KAPCSOLATOK

Szekuralizáció. A keresztény egyház egyik nagy rákfenéje, amely bedarált bennünket.

Csak egy példa.
Ha a gazdasági tendenciákat nézzük, nem túl rózsásak a kilátásaink. Jelenleg a világgazdaság hanyatlik, bár tudom, hogy egyesek már a válság végét „elemzik ki” a történésekből. Tény azonban, ha mindez így folytatódik, egyre több ember kerül anyagi nehézségek közé, elveszítik a munkahelyüket, lakásukat, egzisztenciájukat – és emiatt egyre frusztráltabbak, elkeseredettebbek lesznek. Kiszolgáltatottabbak lesznek – és ez az, amit talán a legnehezebb elviselni. Azonban az evangélium terjedése és az anyagi jólét többnyire fordítottan arányos a világunkban – ki tudja, miért… Vagyis lehetséges, hogy a hitelek beomlása még a végén jót tesz velünk, mert rájövünk, mennyire bizonytalan minden, és ha kapaszkodó kell az élethez, az nem a forintárfolyam vagy a lakásunk lesz, hanem Isten. Ahogyan Agúr mondja a Példabeszédekben: „se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem, Uram!”

Persze annyira rosszul még nem állunk, talán nem is fogunk. De felmerül a kérdés: miben tud és akar segíteni Krisztus népe a bajbajutottakon? Vagy ez nem a mi dolgunk, mert ez nem „szellemi dolog”?
Ez a szekuralizáció lényege – már annak, ami a fejünkben vagy az érzelmeinkben zajlik. A koldusok mellett elmegyünk, de ha valaki összesározza a gyülekezeti szőnyeget, annak vége! (Na jó, most kicsit cinikus voltam.)

Félek, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a társadalommal, amelyben él, mert egy hamis teológiának köszönhetően „ellenségnek” címkézte azt. Rosszabb esetben gyűlöljük, kevésbé rosszabban csak közömbösen hidegen hagy minket mindaz, ami a világban történik. Legalábbis nem kapcsoljuk össze mindazt a „hívő felünkkel”.

Nemrég olvastam, hogy egy 100 országra kiterjedő felmérés szerint a magyarok a művészeti, környezetvédelmi dolgokban, a karitatív munkában, a sportolásban a nagyon gyengén szerepelnek. Van, amelyik területen ezek közül az utolsó 10-ben szerepelünk! Nem érdekel már bennünket semmi – és ez alól a keresztények sem meggyőző kivételek! Pedig ezek a területek mind-mind SZOLGÁLATI ÉS MISSZIÓS TERÜLETEK IS EGYBEN! A konditeremben vagy a focicsapatban, egy színjátszókörben vagy egy környezetvédelmi akció keretében megrendezett nagy városi szemétszedő kampányban vajon nem lenne ezerszer több lehetőségünk evangélizálni, mint a gyülekezeti termünkben, vagy az utcán állva, a rohanó embereket traktálva a traktátusainkkal?!

Én hiszem, hogy a veszélyes gyülekezet benne él a társadalomban, és nagyon érzékeny az ilyen típusú változásokra. Ettől veszélyes – mert eléri az embereket, amikor krízisbe kerülnek, és kész nekik segíteni, amikor másra nem számíthatnak. Mert velük együtt nevet és sír, dolgozik és szórakozik.

Régen, a középkorban a templomépületek menedékek voltak, amikor jött az ellenség – a „civilek” ide húzódtak, hátha a vastag falak (és Isten) megvédi majd őket. Ma nem nyilakkal harcolnak ellenünk, nem a tatár rohan le – hanem a gazdasági válság, a válás, a drog… A veszélyes egyház falai ma is erősek, hogy megtartsák azokat, akik oda menekülnek. Mert ezt a falat ma emberek alkotják – a kötőanyaga pedig Isten szeretete és ereje.

Az igazán komoly kérdés: kinyitjuk-e az ajtót, és csinálunk-e a templomunkból közkórházat, menekült-tábort, munkanélküli segélyközpontot, használtruha-raktárat – vagy inkább őrizzük a „műkincsineket”, a tiszta szőnyeget, és elég, ha csak a bennfentesek koptatják a padjainkat… Lesz-e a gyülekezetünk szórakozóhely, vagy aki szórakozni akar, menjen a kocsmába, diszkóba, éjszakai klubokba?!

A mai nyugati egyház sokszor talán csak missziós utakat és projekteket szervez távoli szegény vidékekre – mert néhány nap vagy hét „látogató-szolgálat” bőven elég a nyomorból, betegekből, a fizikai munkából… de otthon, állandóan ki akarja ezt csinálni?! Inkább támogatunk havi x ezer forinttal egy afrikai vagy ázsiai árvát, mintsem lemenjünk a saját városunk nyomortelepére, vagy csak egy „ismerős” hajléktalan etetését vállalnánk el a térről. (Persze nincs is „ismerős” hajléktalan, mert azokat nem ismerjük…) Mikor vesszük észre, hogy éhezés, nyomor, szükség nem csak Afrikában van!

És egy másik szempont: sok angol gyülekezet „temploma” egyben a helyi művelődési központ is. Sporttelepeik vannak, konditermük – nem csak a hívőknek, a gyülekezet tagjainak – hanem mindenkinek! Hogy a „templom” olyan hely lehessen, ahol az emberek jól érzik magukat, ahová szabad bejárásuk van, ahol nem csak egyetlen dolgot lehet csinálni egyetlen feltételrendszeren keresztül. És a „hit” nem a különböző programokba bújtatott istentiszteleteket jelenti, nem azokon keresztül „működik” (aerobic keresztény popzenére, vagy focimeccs a szünetben félórás prédikációval), hanem a SZEMÉLYES KAPCSOLATOKON keresztül!

A lényeg: a „világ” csak abból az egy szempontból érdekel minket, hogy „meg kell térnie”. Amíg ezt nem akarja, addig nem is érdekel bennünket. „Mehet a pokolba!” A „világi emberek” csak akkor lendítenek ki minket rezignált szellemi közönyünkből (esetleg megvetésünkből), ha meg akarnak térni. Akkor hirtelen észrevesszük őket! Lakótelepeken sokszor nem ismerjük a szomszédainkat sem, nem köszönünk azoknak, akikkel egy házban lakunk – bezzeg, ha egyszer eljönne a gyülekezetbe! Onnantól kezdve a szemetet is levinnénk helyette!!!

De nem fordítva kellene ennek működnie?!
Akkor lehet, hogy többen lennénk…

A veszélyes egyház attól veszélyes, hogy veszélyt hordoz – félelmet kelt, tiszteletet ébreszt, mert valami hatalmas, erős és győztes ismerhető fel benne és általa. „Az apostolok által sok jel és csoda történt a nép között. Mindnyájan a Salamon csarnokában tartózkodtak egy akarattal, de mások közül senki sem mert hozzájuk csatlakozni. A nép azonban magasztalta őket.” (ApCsel 5,12-13)

Félek, hogy mi nem sok veszélyt jelentünk a környezetünk számára. Senki nem esik hasra tőlünk – pedig Krisztust képviseljük és ábrázoljuk ki ebben a világban, és EGYEDÜL MI csináljuk ezt! Az egyház, Krisztus egyháza.

De hol van az erő, a hatalom, a jelek, a társadalmi „súly” – vagy egyáltalán a jelenlét?!

Bezártuk.
A négy fal közé, a tradíciók közé, az istentiszteleti liturgiába, a szentbeszédekbe, a gyülekezeti tagságba, a saját újszövetségi törvényeink és kereteink közé. Amikből csak az emberek maradnak ki. Mármint a „világiak”.

(Kicsit eklektikusnak sikeredett az első post, bocsánat érte. Szétszórt vagyok, elkalandoznak a gondolataim… ez látszik. De remélem, a lényeg átjön azért.)

Olvass tovább

Bibliai írástudatlanság

Ez Thom bevezetőjének utolsó fejezete – a haldokló gyülekezetek hetedik nagy problémája. A bibliai analfabétizmus.

De mit is jelent ez?

Azt, hogy a keresztények – bár olvashatják akár tíz különböző fordításban a Bibliát – mégsem ismerik. Vagyis csak nagyon felszínesen. A legtöbb keresztény valószínűleg nem tudná elmondani saját egyháza/gyülekezete hitvallását, nem ismeri az apostoli hitvallást, és azért sem mer hitvitába kezdeni ismerőseivel, mert nem tudná korrekt és elfogadható módon megvédeni a hitét a mai pluralista, posztmodern világban. Ennek sok oka van szerintem – talán a legfontosabb, hogy a gyülekezetekben még mindig nem a „szentek felkészítése” folyik (ahogy azt az efézus 4-ben Pál megfogalmazza), hanem a szentek kiszolgálása valamiféle lelki mcdonaldsként, ahol a cél a gyorsan fogyasztható, nem túl bonyolult, és max. 30 perces szellemi hamburgerek felszolgálása. Vagy másképpen megfogalmazva a gyülekezetekben a lelkészek és tanítók etetik az embereket, ahelyett, hogy megtanítanák őket főzni, és felelőssé tennék őket abban, hogy egy idő után lássák el magukat, sőt, kezdjenek főzni a családjuknak, ismerőseiknek is…

És csak még egy gondolat ezzel kapcsolatban. Félek, hogy sokkal több bibliáról szóló könyvet, úgynevezett keresztény irodalmat olvasunk, mint Bibliát. Bár ez is ugyanazt a problémát veti fel: előre megrágott üzeneteket fogyasztunk, amit népszerű szerzők rágnak meg számunkra. Persze nem vagyok ezek ellen, sőt! Ameddig legalábbis nem szorítják ki az életünkből, és a drága időnkből magát a Bibliát.

Ezt nem ragozom tovább, kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy vajon mennyire vagyunk otthon a Bibliában? És mit kéne másképp csinálni?

Olvass tovább

A kényelem prioritása

Lassan közeledünk ennek a sorozatnak a végéhez. Thom Rainer „Essential Church” című könyvének felvezetése alapján most a haldokló gyülekezetek hatodik jellemzőjéről gondolkodhatunk el közösen. A post-sorozat a könyv felvetéseiből indul ki, de a saját gondolataimat (is) tartalmazza – sokszor csak a cím azonos, és az alapgondolat. Ezt szerettem volna tisztázni, így becsületes. :-)

Van egy kifejezés, amelyet provokatív egyházi tanítók előszeretettel használnak, amiikor a gyülekezeteiket megpróbálják kimozdítani az „állóvízből” – ez pedig a „kényelmi zóna”. Én is úgy látom, hogy a gyülekezeteink nagyon elkényelmesedtek. Amolyan jóléti kereszténységet élünk, ahol a konfrontációink csúcsát a belső gyülekezeti intrikák és a kegyességi hitviták teszik ki. Hiányzik a gyülekezeti életből az izgalom, a kockázatvállalás, a veszély – csupa olyan dolog, ami egyébként éppen meg tudná fogni mondjuk a férfiakat. A legtöbb mai keresztényt még senki nem akarta bántalmazni, sőt, talán erélyesebben meg se szólta a hitéért! (Nem a viselkedéséért, a bűneiért, stb. – hanem kifejezetten a Jézus Krisztus mellett való kiállásáért. Ma gyakorlatilag semmibe nem kerül kereszténynek lenni, nincs „ára”, amit kötelező megfizetni – mert a bibliaolvasás, az imádkozás, a gyülekezetbejárás elmaradását nem követik olyan retorziók, mint a nyilvános megszégyenítés, a pénzbírság vagy a fizikai bántalmazás… És mivel kifejlesztettünk egy olyan teológiát, amelyben minden „veszélyes” helyet „világinak” bélyegeztünk, és eltiltottuk onnan a z igazi hívőket, a legtöbb keresztény egy egész életet le tud élni úgy, hogy egyetlen éles helyzetbe nem kerül Jézus miatt. Márpedig ő nem egyszer mondott olyasmit, hogy aki őt követni akarja, annak fel kell készülnie üldözésekre, veszélyekre, nyomorúságra. Kijutott ez az Apcsel idején majd mindenkinek. Része volt ebben majd minden nagyobb egyháztörténeti személyiségnek, és bizony ma is sok olyan szituáció, hely, szolgálat van, ahol bizony egyáltalán nem kényelmes kereszténynek lenni.

Node – nehogy szélsőséges irányba gondolkodjunk – az átlag magyar gyülekezeti életben hol lépünk ki a kényelmi zónánkból? Hol fizetünk, és legfeljebb mennyit azért, hogy bizonyságot tehessünk Jézusról? Húsz éve vége már a komcsi időnek, amikor még volt súlya és ára annak, ha valaki hívő akart lenni – de ma?! Emlékszem még arra, amikor szkinhedek vagy épp romák akartak megverni, amikor az utcán dicsőítettem Istent, amikor a börtönben nekem akartak jönni a rabok, amikor prédikáltam, amikor odaadtam a gitárom egy vadidegen szipusnak az utcán, cserébe a zacskójáért, és egy hét múlva visszahozta nekem, vagy amikor 93-ban a honvédségnél tábori papnak csúfoltak, és a saját kopasztársaim vertek el seprűnyéllel, mert én voltam az egyetlen keresztény… azok voltak a szép idők :-) Sokszor gondolok arra, hogy mennyi jót hozott egy-egy üldöztetés a gyülekezeteknek – és hogy miért kell mindig ezt megvárni ahhoz, hogy kimozduljunk a kényelmi zónánkból?

(Holnap befejezzük ezt a sorozatot!)

Olvass tovább

A jelentéktelen konfliktusok kimerítenek

Milyen grafikákat vagy betűtípust tegyünk a meghívókra? Székek vagy padok legyenek a gyülekezeti teremben? És milyen színűek? Vasárnap 4 órakor vagy 5 órakor kezdődjön az istentisztelet? Tradicionális egyházi zene vagy modern dicséretek? A lelkésznek kell öltönyt viselnie vagy nem? Lehet prédikálni 60 percet is, vagy csak 30-at? Milyen burkolat legyen az előtérben? Felolvassuk-e az adakozásokat, vagy sem?

Egy sor egetrengető kérdés…

És sajnos rengeteg idő, energia, lelkesedés megy el, folyik el, pazarolódik el ilyen, és ezekhez hasonló abszolút jelentéktelen dolgokon a gyülekezetben. És ebben az a tragédia, hogy sok gyülekezeti tag inkább vitázik ilyesmiken, akár még „indulatba is jön”, de ha megkérdeznék, ki hányszor böjtölt a megtérőkért, kinek tesz épp bizonyságot, kit tanítványoz, valószínűleg nagy hallgatás lenne a válasz.

Hihetetlen, mennyi apróságon tudnak keresztény emberek vitatkozni ahelyett, hogy a leglényegesebb dolgokra szánnák oda magukat! Gyülekezeti tanácskozások számtalan órája pocsékolódik el ahelyett, hogy ezeket az értékes időket a közbenjárásra, szolgálatra, a közben megszerzett tapasztalatok megosztására, a stratégiai együttgondolkodásra fordítanánk!

Ahogy Thom megfogalmazza: ezek a belső konfliktusok megfojtják a gyülekezeteket, és ez a rengeteg mellébeszélés és hiábavalóság beárnyékolja az egyház valódi küldetését és célját.

A fejlődő gyülekezetekben az ilyen típusú problémákat egyetlen ember egyetlen döntése megoldja, nem pazarolnak el vitákat és szavazásokat ilyen jelentéktelen dolgokra, mert a gyülekezetnek sokkal fontosabbra kell koncentrálnia: az emberek evangéliummal való elérésére. Hogy milyen színű legyen az imaterem fala? Azt meg bízzuk egy belsőépítészre.

Thom így fogalmaz: „A jelentőségteljes gyülekezetek nem engedik be az embereiket a személyes apróságokban való villongások posványába, hanem egyesítik a gyülekezet tagjait a lelki-szellemi fejlődés, és a Nagy Küldetés betöltésének közös céljai körül!”

Olvass tovább

Elgondolkodtató felmérés az amerikai lelkészek szolgálatáról

Igaz, hogy ezek az adatok kifejezetten a nagyobb amerikai gyülekezetek vezető pásztorairól szólnak – de a cikk felvetései hasznosak – arról már nem is beszélve, hogy mennyire hasznos illetve tanulságos lenne egy ehhez hasonló felmérés nálunk is. Amíg ez nem lesz meg, addig is marad az önellenőrzés. Remélem hasznos lesz ez a cikk!

0709_1a

Az első adat: a vezető lelkészek…
– 81%-a tanító
– 51%-a vezető – a szó szervezet-vezetési és menedzselési értelmében
– 33%-a olyan, aki előre és a jövőbe lát, aki felismeri a trendeket, a szükséges lépéseket – akinek van látása a gyülekezetre és a misszióra nézve
– és mindössze 16%-a pásztor, lelkigondozó, embereket vezető.

Jézus nyilvános szolgálatának legnagyobb részét közvetlenül az emberek között, azok gyógyításával töltötte – legyen szó bűnbocsánatról, szabadításról, gyógyításról fizikai vagy lelki értelemben. A mai lelkészeknek mindössze 1%-a látogatja rendszeresen és tudatosan a gyülekezetének tagjait a saját otthonukban, hogy szolgáljon feléjük. 7%-uk vezet személyesen Jézushoz embereket, azaz ennyien vannak azok, akik nem csak tanítják másoknak vagy prédikálják a nagy misszióparancsot, hanem a lelkészi hivataluk mellett megmaradnak hitvalló és evangéliumot hirdető „magánszemélyeknek” is.

10%-uk vallotta magáról azt, hogy van ajándéka, elhívása a pásztorolásra – vagyis konkrétan az emberek vezetésére – ez összefügg azzal, hogy a vezető lelkészek nagy része inkább szónok és előadó, mintsem coach. A megkérdezett pásztorok 79%-a vallotta be, hogy a legjobban a szószéken érzi magát, és főleg akkor, amikor a jövőre irányuló terveiről beszélhet a gyülekezetnek.

A nagyobb amerikai gyülekezetek vezető lelkészei átlagosan 16 éve vannak már szolgálatban, de 42%-uk minimum 5 évet eltöltött más foglalkozással is. Szinte mindenki „üzletember” volt korábban. Ráadásul a szolgáló lelkészek egyharmadánál a feleség továbbra is működteti a háttérben az üzleti vállalkozást is – amely sokszor összefonódik a gyülekezeti vagy missziós szolgálattal (pl. könyvkiadás).

Érdekes módon bár a lelkészek nagy része a szószéken éri elemében magát, a megkérdezettek közel fele (45%) kifejezetten zárkózott, introvertált személyiségnek tartja magát.

Egy nagy gyülekezet pásztora átlagosan 53 hetet „dolgozik” hetente. Ez jóval több, mint az átlagos 40 órás munkahét! Ebből 19 órát tölt felkészüléssel, elsősorban a prédikációkra és nagy alkalmakra, illetve az alkalmakon való szolgálatokkal, 9 órát ül különböző találkozókon és megbeszéléseken, és 5 órát tölt hetente személyes csendességgel és imádkozással.

Ami érdekes, hogy 5%-uk elégedetlen a vezetőségi tagjaival. A többségnek tehát nincsenek személyi konfliktusai, vagy ha vannak, meg tudják oldani azokat. – Ez valószínűleg az egyik jelentős különbség a kinti és a magyar „állapotok” között. Sajnos. Ezen a téren lenne mit tanulnunk!

A lelkészek gyülekezeten kívüli tevékenységei érdekesek. Általában nem jellemző rájuk az, hogy hobbijuk lenne, társadalmi/társasági életet élnének vagy például a gyerekeik iskolai rendezvényeibe kapcsolódnának be. A három leggyakoribb gyülekezet kívüli tevékenységükből kettő ismerős lehet nekünk is – a harmadik azonban meglepő!

Tehát a szabadidejük nagy részét a saját felekezetük rendezvényeinek látogatása (32%), helyi felekezetközi alkalmakon való részvétel (37%) – és százalékarányában a kettő között, 34%-kal az aktív sportolás teszik ki!

Nos ez az, amit a magyar pásztorok eltanulhatnának amerikai kollégáiktól!

Hol töltődnek fel lelkileg az amerikai pásztorok?

41%-uk saját gyülekezetének dicsőítő és imaalkalmain, 27%-uk pedig valamilyen kiscsoportban, amiben részt vesznek. A személyes lelki növekedés forrásaként 79%-uk nevezte meg a bibliaolvasást.

Jelen felmérés a Leadership Network által 2009-ben lefolytatott felmérés eredményéből való szemezgetés, amelyet 232 kifejezetten nagy, 2000 fő feletti gyülekezet vezető lelkészével készítettek.

Mit szólsz hozzá?
Kérlek mondd el a véleményed, milyen lehet a magyar lelkészek statisztikája ezeken a területeken?

Olvass tovább

Befelé forduló szolgálatok

A haldokló gyülekezetek negyedik jellemzője, hogy szinte teljesen befelé élnek. Önmagukat táplálják. A szolgálataik 80-90-100%-a a hívőkért van. Mindenféle imacsoportba, bibliatanulmányozásba, tanítványság-tanfolyamba, kóruspróbába zárkóznak, az istentiszteletek sokszor másfél-két-kétésfél óra hosszúak a szavalatok és lelki hozzászólások miatt – mert nem mernek kimenni az életbe, az utcára, a munkahelyekre, hogy ott kerítést fessenek, szemetet szedjenek, betegeket ápoljanak (nem a gyülekezet betegeit!), klubokban, kocsmákban, diszkókban prédikálják az evangéliumot. A templom/imaház négy fala a biztos menedék – és már nem az Úr. És alig marad idő az evangélizálásra. Évi egy-két szervezett alkalom. És a haldokló gyülekezetet onnan lehet azonnal felismerni, hogy még ezeken az agyonszervezett evangélizációkon sem éri el a kívülállók, a látogatók száma a jelenlévő gyülekezeti tagokét sem!

Tehát: vedd sorba a gyülekezeted alkalmait, és számold össze, hány olyan „Misszió”, program, alkalom, kiscsoport, rendezvény van, ahová
– kifejezetten hívsz kívülállókat
– rendszeresen megjelennek kívülállók
– látogató-orientált a témaválasztás, a stílus, a hangnem, a program?

Sajnos nekem is az az érzésem, hogy a mai kereszténység kimenekül a világból – ahelyett, hogy meghódítaná azt az evangéliummal. A „világ” ellenséges terület – és nem munkaterület. A gyülekezetek szubkultúrák, amelyek önmagukért élnek, miközben arról beszélnek, hogy a világ elvész körülöttük.

Természetesen nem arról van szó, hogy nincs létjogosultsága a befelé irányuló szolgálatoknak.

Ezt nem állítja Thom Rainer sem a könyvében – és én sem ezt mondom. De azt hiszem annyi mindenképpen jogos, hogy ahol az arány legalább nem 50-50% a kifelé és a befelé irányuló VALÓSÁGOS szolgálatok és alkalmak között, ott baj van. Céltévesztés. Bűn.

Sokszor elhangzott már, hogy az üldöztetés mindig jót tesz az egyháznak – kizavarja a hívőket a templomaikból az emberek közé.

Ez kéne most is.
Nagyon.

Olvass tovább

Mai véleményformálók…

Megírnátok, kik azok a mai magyar keresztények, akik hatással vannak a mai magyar kereszténységre? Vezetők, pásztorok, missziómunkások, ismertek, ismeretlenek… mindegy a felekezet is. Csak hatásuk legyen!

Vagyis kik azok, akiknek a szavára, dolgaira, szolgálatára ma oda kell figyelni kis magyar hazánkban? Akik letettek vagy letesznek valamit az „asztalra”, akik változásokat generálnak a magyar egyház számára, akiktől lehet tanulni, a szemléletüket, gondolkodásukat érdemes megismerni, és valamilyen területen kiemelkedőt, példaértékűt csinálnak.

UPDATE: még egy kérdés, illetve pontosítás: kik azok, akiknek a véleménye és szolgálata a saját felekezetét/gyülekezetét is túllépi? Továbbra is: mindegy, milyen területen, és nem csak lelkészek neveit várom.

Fontos lenne – riportsorozatot szeretnék csinálni velük.

Köszönöm!