A gyülekezet egy elvárásokkal teli hely. Ezt mindenki megérzi, aki átlépi a küszöbét.
Van egy tendencia, elsősorban az evangéliumi, illetve missziós szempontból aktívabb gyülekezetekben. Méghozzá az egyre nagyobb nyomás, ami a lelkész és a vezetőség részéről a gyülekezeti tagok felé van. Nézzük csak…
- Vegyél részt a gyülekezeti alkalmakon (a vasárnapi istentiszteletről a távolmaradás bűn, a részvétel magától értetődő, vagy néhol érdemszerző jó cselekedet)
- Legyél önkéntes szolgáló valamelyik gyülekezeti szolgáló csoportban
- Vegyél részt a bibliatanulmányozásban
- Ha valamiben vezető vagy, akkor rendszeres időközönként ott kell lenned a vezetőségi megbeszéléseken
- Vannak rendhagyó események, evangélizáció, házasságkötés, hitmélyítő – természetesen ott a helyed, sőt, elvárt, hogy hozz kívülállókat, miközben szolgálsz „belül” is a szervezésben és kiszolgálásban
- Ilyen alkalmakra készíts vagy vásárolj sütit, kalácsot, üdítőt, ezt-azt-amazt
- Mint nagyszerű férj/feleség, külön áldozz időt a házastársadra, amikor imádkozol vele, bibliát tanulmányozol, stb.
- Gyülekezeti ima- és közbenjáró alkalmak: ezek az igazi hívő szellemi szintjének igazi fokmérői: aki részt vesz rajtuk, az már tényleg érett harcosa Istennek
- Házicsoport: kezdőktől elvárt, hogy tartozzanak egybe, haladóknak már az otthonukat is fel kell ajánlani
- Olvasni kell a Bibliát, minden nap, legalább x percet (egyéni, gyülekezeti és felekezeti elvárások szerint)
- Legyél jó missziós ügynöke Istennek, és vegyél részt minden társadalmi, közösségi eseményen, ahol lehetőleg mondd el az evangéliumot alkalmas és alkalmatlan időben
- Tized (+++)
- Ha valamilyen rendezvény van, akkor jönni kell szórólapozni, hívogatni, azon kívül, hogy természetesen a rokonságban, munkahelyen, szomszédságban mindenkinek illik szólni
- Rendesen fel kell öltözködni (na jó, ez nem mindenhol van, csak a 30 évnél idősebb gyülekezetekben, de akkor is…)
- Énekelni kell az istentiszteleten, az énekkarban, a dicsőítésben, az ifin, az utcán, a temetéseken… egyszóval bárhol bármikor
- Ha egy testvér felhív, hogy segítséget szeretne kérni, illik azonnal és mindenben rendelkezésre állni
- Bizonyságtétel – egyes helyeken erre felszólítanak, vagy a programszervezők beszerveznek. Na erre aztán fel is kell készülni!
- Készen kell állni a hangos imádságra, mert bármikor szólíthat az Úr a lelkész
- Ha a gyülekezet építkezik, erkölcsi kötelesség a betonozás és a falazás, a hölgyek részéről pedig az ebédfőzés és a takarítás
Soroljam még…? Olvasni is fárasztó… És most nem arról van szó, hogy ezek rossz dolgok, hogy cinikus lennék. És persze tudom, hogy lesznek olyanok is, akik semmi kivetnivalót nem látnak mindebben, mert van idejük, kedvük, lelkesedésük mindehhez, és még többet is vállalnának. De talán többen lennének, akik legszívesebben belekiáltanának egy-egy istentisztelet csöndjébe, hogy elég volt, szünetet kérek!!! Mert nem bírom!
15 év szolgálat, gyülekezeti élet után rá kellett eszmélnem, hogy ezek az elvárások túlzóak. Nem maguk a dolgok, hanem az, hogy kötelességszerűen ránk telepednek, és bűntudatot okoznak, ha nem tudunk megfelelni mindig minden pontban. Lehet, hogy egy lelkésznek nem sok ez, aki nem kel minden nap 6-kor, és nem dolgozik fizikai munkát napi 8-10 órában, nem utazik minden nap a munkahelye és az otthona között 1-2-3 órát. De az átlagembernek ma jó ha van naponta 1-2, hetente összesen 10 olyan órája, amivel rendelkezhet. És akkor még nem beszéltünk a családról, az otthoni munkákról… Nem egy gyülekezetbe nem járó ismerősömtől hallottam, hogy túlzóak ezek az elvárások. Sőt, rémisztőek, elrémisztőek. Mert elvárások – általában sokszor megismételt, sokszor bűntudatkeltően moralizált elvárásai a gyülekezet vezetőinek a többiek felé. Arról nem beszélve, hogy sok lelkészt ismerek, aki bizony nem vett részt az építkezésben, aki még nem takarította ki sosem a gyülekezeti mellékhelységeket… Persze tudom azt is, hogy olyan lelkészek is vannak, akiknek a listája, amit a gyülekezetük vár el tőlük, háromszor hosszabb az én listámnál. Ilyen is van, sok.
Tudom, hogy provokatív a post. Annak szántam. Hogy gondolkozzunk, beszélgessünk az elvárásokról. Mert én sokszor éreztem úgy, főleg utólag, hogy elfelejtettem élni a nagy kereszténységemben. Csak „szolgáltam és szolgáltam”, és ráment a házasságom (na jó, ez nem csak emiatt), a pihenésem, a szabadságom, az örömöm, mert mindig meg akartam felelni, mert mindenhol ott akartam lenni, mert eredményeket akartam elérni „Isten dicsőségére”.
És komolyan, azt sajnálom a legjobban, hogy az ilyen „ha tényleg szereted Istent, akkor ezek magától értetődőek az életedben, testvér” típusú elvárás-listák, amik sok gyülekezetre sajnos jellemzőek, a kívülállókat elriasztják, a belül lévőket pedig kiégetik. Már aki komolyan akarja venni egyáltalán.
Nehéz megtalálni az egyensúlyt – de muszáj lenne!
És még valami: a túlzott elvárások nem motiválóak, inkább visszafojtanak. A gyülekezeteknek azt hiszem nem egy feladatlistát kellene a megtérők kezébe nyújtani, a kereszténységünket nem a „tevékenységeink” alapján kellene definiálnunk, hanem egyszerűen helyet, időt, közeget kellene teremtenünk arra, hogy Istent megtaláljuk és neki örömmel, önként éljünk.
