A kérdezés művészete

Az értékesítési szakmában van egy régi közmondás: aki kérdez, az irányítja a beszélgetést.

Sokszor kanyarodok vissza ahhoz az alapelvhez, hogy az igehirdetés, a hitünkről való bizonyságtétel voltaképpen értékesítés: az evangélium, mint érték átadása másoknak – és ennek az „értékesítésnek” sikeressége vagy kudarca akár életeket formálhat át.

Szókratész szerint egy emberről a válaszai alapján meg tudod mondani mennyire okos, a kérdései alapján pedig, hogy mennyire bölcs. A kérdezés nagyszerű eszköze a párbeszédnek, a tanításnak, az evangélizálásnak – azonban kevesen használják ki a benne rejlő lehetőségeket, mert csak a legáltalánosabban ismert néhány kérdéstípust alkalmazzák.

A leggyakoribb kérdezés-technikai hibák a következők:

  • rutinkérdéseket teszünk fel – a diákok nem csak a választ tudják már akkor, amikor levegőt veszünk, hanem magát a kérdésünket is ki tudják találni, s így a kérdés nem készteti őket gondolkodásra és fejlődésre
  • hiányos a kérdésünk – nem adjuk meg a pontos célt, a hátteret, a válaszhoz szükséges információkat, ezért nem is lehet rájuk megfelelő választ adni. Ez csalódást és kudarcélményt fog jelenteni a tanulóknak – amiért kizárólag a tanár a hibás!
  • felesleges kérdést teszünk fel – mert vagy annyira magától értetődő, hogy nem is érdemes válaszolni rá, vagy a kérdésbe beleszőjük a választ is, így feleslegessé téve a kérdezést
  • egyáltalán nem kérdezünk – azaz nem adunk lehetőséget a párbeszédre és az interaktivitásra

Milyen kérdéseket tehetünk fel?

Íme 21 kevésbé vagy jobban ismert kérdés típus, csak felsorolásképpen:

KÖZVETLEN KÉRDÉS – a személyhez fordulok, és konkrétan tőle kérdezek, az ő véleménye számít
– Konkrét megszólítást tartalmaz

KÖZVETETT KÉRDÉS – megadja a lehetőséget arra, hogy a kérdésre bárki válaszolhasson
– Valaki…?

NYITOTT KÉRDÉS – párbeszédet, vitát, interaktivitást generál. Ezzel jutunk a legtöbb információhoz – de ebből kifolyólag időigényes!
– Mit gondoltok…? Mi a véleményetek…? Hogyan lehetne…?

ZÁRT KÉRDÉS – közvetlen, direkt kérdezési eszköz, a tényekre fókuszál, nem az egyéni véleményekre
– Mi történt? Mikor…? Hány…? Ki…?

SZŰRŐ KÉRDÉS – célja az információk megválogatása, a prioritások felállítása, vagy a nem fontos mellékvonalak lezárása
– Melyik / hogyan… ezek közül?

HIPOTETIKUS KÉRDÉS – jó lehetőség a beszélgetés kereteinek kitágítására
– Mi lenne, ha…? Tegyük fel…

PROVOKATÍV KÉRDÉS: célja a motiválás, a komfortzónából való kimozdítás, a kihívás és a mobilizálás. A provokatív kérdés ráébreszt, hogy valami nem stimmel!

KÖLTŐI KÉRDÉS – nem várunk rá választ, mert az benne van a kérdésben. Célja a hatáskeltés.

ELGONDOLKODTATÓ KÉRDÉS – célja hogy a választ a kérdezett maga fejtse ki, vagy saját magára alkalmazza
– Szerinted miért… hogyan…?

IRÁNYÍTÓ KÉRDÉS – a kommunikációs stratégia eszköze, amivel irányítjuk a gondolkodást vagy beszélgetést.
– Ugye, milyen szép…?

BEFEJEZETLEN KÉRDÉS – az információszerzés direkt eszköze, felhívja a hallgatót arra, hogy fejezze be a gondolatot, mondatot. A szünet egyben figyelemfelhívó hatású is.
– És ekkor az történt, hogy…?

EGYSZAVAS KÉRDÉS – jellegéből fakadóan nyitott és kényszerítő erejű kérdés
– Tényleg? Miért? Hogyan?

TISZTÁZÓ KÉRDÉS – célja, hogy érthetővé és egyértelművé váljanak az információk
– Hogyan érted azt, hogy…? Pontosítanád azt, hogy…?

SZÉTTARTÓ KÉRDÉS – nyitott kérdéstípus, célja a lehető legtöbb válaszlehetőség összeszedése, egyfajta listakészítés, bárki hozzáteheti a véleményét. Időigényes!
– Hogyan lehetne elvégezni ezt…? Milyen lehetőségek jutnak eszetekbe…?

ÖSSZETARTÓ KÉRDÉS – célja az egyetértés, a konszenzus, a közös válasz vagy megoldás elérése és megtalálása
– Nos, akkor ezt vagy azt válasszuk?

VISSZATERELŐ KÉRDÉS – visszairányítja a figyelmet a válaszadó által taglalt és elkanyarodó témáról a kérdező által választott témára!
– Térjünk vissza az eredeti témánkra – akkor most hogyan, miért, mikor…?

TAGADÓ FORMÁJÚ KÉRDÉS – meg akar győződni arról, hogy a válaszadó biztos-e a válaszában
– Miért nem lehet…? Ugye nem gondolod komolyan, hogy…?

VAGY-VAGY KÉRDÉS – döntésre kényszerítjük a hallgatókat a felkínált alternatívák közül. Ez lehet tisztázó vagy ellenőrző kérdés is.
– Melyiket válasszuk: vagy ez… vagy az?

BEUGRATÓS KÉRDÉS – (pozitív) célja az érdeklődés felkeltése / a figyelem visszaszerzése / a magabiztosság összetörése / a nemtudás kínjának felgerjesztése

ELDÖNTENDŐ KÉRDÉS – meghatározott számú, konkrét (leggyakrabban két) válasz közül lehet választani
– Most akkor igen vagy nem? Piros vagy kék?

VÁLASZTÓ KÉRDÉS – irányítja a beszélgetést / problémamegoldást, szűkíti a lehetőségeket, prioritásokat állíthat fel
– Mi legyen a helyes sorrend? Melyiket csináljuk először?

A kérdések nem csak egy prédikáció egy-egy részletének megvizsgálására alkalmasak, de akár egy teljes beszédvázlat is összeállíthatjuk kizárólag megfelelő kérdések felhasználásával – vannak olyan lelkipásztorok, akik előszeretettel használják az ilyen típusú prédikációs felépítést.

Lássunk egy konkrét példát!

A módszer felhasználására példaképpen a laodiceai levél egy jól imsert (ám gyakran féleértett) részletet vegyük elő – ehhez fogunk tizenegy különböző, mégis egymásra épülő és az üzenetet kibontó kérdést feltenni mintaképpen.

Tehát az igevers:

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból!” Jelenések 3:16

1. KÖZVETLEN KÉRDÉS – a személyhez fordulok, és konkrétan tőle kérdezek, az ő véleménye számít:

– Kedves Attila, szerinted / számodra miért aktuális ma is ez az igevers?

A kérdésem könnyen érthető, világos a kérdés célja, és lehetővé teszi a személyes válaszadást. Figyelmet, érdeklődést mutat egy konkrét személy felé, és ezzel megbecsülést ad – vagy nyomást gyakorol a kérdezettre, mert tőle várunk valamilyen választ, és ezzel bevonjuk a közös gondolkodásba és párbeszédbe.

2. ZÁRT KÉRDÉS – közvetlen, direkt kérdezési eszköz, a tényekre fókuszál, nem az egyéni véleményekre:

– Tudjátok hol van Laodícea? (Igen vagy nem?)

A kérdés egyetlen fontos és pontosan meghatározott részletre fókuszál. Ez a kérdésmód szűkít és kizárja a mellébeszélést. Tényszerű kérdéseknél használják, általában a mi, ki, mikor, hol, mennyi kérdőszavakkal. Az ilyen kérdésre adható válaszok limitáltak és konkrétak.

3. NYITOTT KÉRDÉS – párbeszédet, vitát, interaktivitást generálnak. Ezzel jutunk a legtöbb információhoz – de ebből kifolyólag időigényes!

– Honnan ismerhetjük meg Laodicea történetét? (Szedjük össze a szóba jöhető forrásokat!)

4. SZŰRŐ KÉRDÉS – célja az információk megválogatása, a prioritások felállítása, vagy a nem fontos mellékvonalak lezárása:

– Az előbb felsorolt több forrásból melyik áll per pillanat a rendelkezésünkre? Melyiket akarjátok használni?

Az ilyen kérdések vitát válthatnak ki, ha egyesek úgy érzik, hogy nem a megfelelő információkat zártuk ki!

5. BEUGRATÓS KÉRDÉS – (pozitív) célja az érdeklődés felkeltése / a figyelem visszaszerzése / a magabiztosság összetörése / a nemtudás kínjának felgerjesztése

– Nos, akkor mit gondoltok, milyen a „forró”, a „hideg” és a „langyos” ember eszerint az igevers szerint?

6. PROVOKATÍV KÉRDÉS: célja a motiválás, a komfortzónából való kimozdítás, a mobilizálás. A provokatív kérdés ráébreszt, hogy valami nem stimmel!

– Tényleg azt meritek állítani, hogy például egy „jéghideg” prostituáltnak JOBB, mint egy „langyos” kereszténynek, aki minden vasárnap templomban ül, és „csak” annyi a bűne, hogy vallásos?!?!

A provokatív kérdés KIHÍVÁST JELENT a válaszadók számára gondolkodásra, az eddigi nézeteik felülvizsgálatára kényszerít érzelmi reakciókat is kiválthat.

7. (IRÁNY)VÁLASZTÓ KÉRDÉS – irányítja a beszélgetést / problémamegoldást, szűkíti a lehetőségeket, prioritásokat állíthat fel:

– Mi a fontosabb számunkra: egy tanítás hagyományos és megszokott értelmezése VAGY a biblikus értelmezése?! Elszakadhatunk-e olyan bibliai teóriáktól vagy akár magatartásoktól, szokásoktól, amelyek bár beépültek a keresztény gondolkodásunkba, mégsem feltétlenül biblikusak?

8. VISSZATERELŐ KÉRDÉS – visszairányítja a figyelmet a válaszadó által taglalt és elkanyarodó témáról a kérdező által választott témára:

– Térjünk vissza a kiindulási kérdésünkre – akkor mit is jelent ez az igevers?!

Lezárja az elkanyarodó beszélgetéseket, vitákat és visszaterel az eredeti kérdéshez semlegesíthet kényelmetlen témákat vagy válaszokat / válaszadókat újra felvehetjük az eredeti fonalat.

9. TISZTÁZÓ KÉRDÉS – célja, hogy érthetővé és egyértelművé váljanak az információk:

– Tehát a most megismert tények alapján fogalmazzuk meg újra: mit is jelent a hideg, a forró és a langyos víz ebben az igeversben?

10. HIPOTETIKUS KÉRDÉS – jó lehetőség a beszélgetés kereteinek kitágítására!

– Vajon miért költözhettek a laodiceaiak forrás nélküli helyre?

Az ilyen kérdések alkalmasak a kreativitás felélesztésére, új szempontokat és lehetőségeket hozhatnak be.

11. ELGONDOLKODTATÓ KÉRDÉS – célja a várt válasz saját magára történő alkalmazása és elmélyítése:

– Képletesen a 10 km-es távolságon belül te most, a jelenlegi élethelyzetedben milyen távolságra lennél a forrástól – azaz Jézus Krisztustól, az élő víz forrásától?

Lehetséges, hogy erre, illetve az ilyen típusú kérdésekre nem is várunk kimondott válaszokat, mert a céljuk az, hogy a hallgatók saját maguknak (és jó esetben Istennek) válaszoljanak.

Az igeszakasz rövid magyarázata

Bár ennek a cikknek a fókusza a kérdések helyes és kreatív alkalmazása, nem a példaként felhasznált igevers exegetikai elemzése – de befejezésül álljon itt röviden a kérdések által felépített igei üzenet illetve bibliamagyarázat is:

A legtöbb keresztény erről az igeszakaszról úgy gondolkodik, hogy bárcsak lenne forró, azaz égő szívű hívő, vagy hideg, vagyis Istentől távol élő bűnös az ember, csak langyos keresztény ne legyen, aki fél szívvel szolgálja az Urat. Ebben a magyarázatban a hideg, a forró és a langyos valamiféle erkölcsi vagy hitbéli kategória – ami ebben a formában nem csak azért nem biblikus, mert az igevers egyáltalán nem erről szól, hanem mert azt üzeni, hogy az Istentől távol élő „nagyon” bűnös ember állapota elfogadhatóbb Isten számára, mint a gyülekezetben élő, Őt ismerő, de nem feltétel nélkül vagy mindenben követő állhatatlan keresztényé.

Laodicea városa olyan helyre épült, ahol nem volt forrásvíz, ami az ókori világban egy város számára létszükséglet volt. Az alapítók nem arra figyeltek, hogy olyan helyre tegyék a város alapkövét, ahol éltető víz van, csak a kereskedelmi-gazdasági szempontok voltak fontosak. A várostól északra, 10 km-re feküdt Hierapolisz, ahol forró termálforrás volt.  Laodicea lakói építettek egy – akkoriban szokásos nyitott – kővezetéket, és elvezették a gyógyvizet saját maguknak is. Csakhogy a távolság ahhoz már túl nagy volt, hogy a forró víz kihűljön, és így mire Laodiceába ért, langyossá vált, és nem volt jó arra, hogy gyógyítson. Szinte ugyanolyan távolságra délre feküdt Kolossé, ahol kitűnő ivóvízforrás fakadt. Mivel Laodicea ebben is nélkülözött, ide is építettek egy kővezetéket, és elvezetették a hideg, friss vizet saját városukba. Csakhogy ez a távolság a hideg vizet felmelegítette az amúgy is meleg éghajlaton, és a hidegből megint csak langyos lett, mire a városba ért, és nem volt jó arra, hogy igyanak belőle. Ha a víz forró, akkor gyógyítani tud, ha hideg, akkor szomjat olt – de ha langyos, akkor nem jó semmire. És a városnak – illetve az ilyen keresztyéneknek is – az a nagy tévedésük, sőt bűnük, hogy életük alapját nem a forrásnál fektették le, hanem ott, ahol pozíciót, gazdagságot, sikert reméltek. Hogy megelégszenek egyfajta vezetékes kereszténységgel, távolsági Krisztus-követéssel ahelyett, hogy a forrásra építenék az életüket – akár a hidegre, akár a forróra, ebből a szempontból ez már nem is számít. Nekik szól a reformáció mindig érvényes jelszava: „ad fontes” – azaz „vissza a forráshoz!

Megjegyzés: jelen cikkünk módszertani része a Kreatív tanítás című tréninganyagunkban is elérhető.

Képes beszéd

Nagyon szeretem a jó illusztrációkat. Amikor előadásokra, tréningekre készülök, rengeteg időt töltök a neten, megfelelő képeket keresgélve. Van olyan képzési anyagom, amely prezentációjába több mint 140 órányi munkát fektettem – csak a prezentáció elkészítésébe, és akkor még nem is beszéltünk magának az előadásnak a megírásáról! A megfelelő illusztrációk összekeresése, magyarosítása, a PowerPoint vagy Prezi felépítése terén maximalista vagyok, mert tudom, milyen sokat számít a jó prezentáció.

Hatalmas gyűjteményem van ilyen „okos” képekből – ebben a posztban közreadok néhányat,  esetleg egy-egy gondolatot is mellékelve hozzájuk. Remélem hasznos lesz inspirációként, példaként, módszerként is. Lehet használni prédikációkban, tanításokban, ifiken, vagy akár csak egy blogon, ha továbbgondoljátok vagy befejezitek ezeket a rendhagyó képaláírásokat…

Mi a gyülekezet… Milyen Isten…. Mit jelent a predestináció?

user-experience-elefante

Sokszor tapasztaltam, amikor egy gyülekezet tagjait külön-külön kérdezgettem bizonyos dolgokról, hogy ahányan válaszoltak, annyiféle választ adtak. Vajon miért van az, hogy bár ugyanazt a Bibliát olvassuk, ugyanarról az igeversről is akár homlokegyenest ellenkező következtetést tudunk levonni? S főleg, kinek van ilyenkor igaza? Legyen szó eleve elrendelésről, karizmatikus témákról, Isten akaratáról.

Van egy régi anekdota a vakokról, akik sosem láttak még elefántot. Mindegyik megragadja valamelyik „részét”, és meg van győződve arról, hogy ő már pontosan tudja, milyen állat az elefánt. Mi a tanulsága? Valami olyasmi, hogy csak rész szerint van bennünk az ismeret, éppen ezért sokkal nagyobb alázatra lenne szükségünk akkor, amikor a magunk vélt igazságait oly hatalmas vehemenciával tudjuk másokra erőltetni…

Már rég tanítóknak kellene lennetek…

673896_2eedb4d761_s

Sokszor elmondom, ha szóba kerül: nem értek egyet azzal, hogy az egyház tele van nem hívő emberekkel. Inkább az lehet az oka az egyház letagadhatatlan szerepvesztésének a világunkban s életünkben, hogy az egyház tele van kiskorú hívőkkel. Akik sosem nőttek elég nagyra ahhoz, hogy…

Hogy működik a gyülekezet?

leadershipmodels-1

Melyik hogy… bár ezek világi modellek, nem nehéz párhuzamokat találni, ha keresünk…

Keresztény másság…

04

Mi keresztényes sokféleképpen el tudjuk mondani, körül tudjuk írni, meg tudjuk határozni, miben is vagyunk mások, mint a „világ”. Sokszor mégsem tűnik fel senkinek ez a nagy „másságunk”. Mert ha konkrétumokat kellene sorolni: miben más az életünk, mint a nem hívő szomszédainké?

Álljon itt egy idézet képaláírásként Donald Hay keresztény közgazdásztól:

Azt hiszem, az egyházi hibák közül az egyik legnagyobb ma az, hogy a keresztyén fogyasztói magatartás látszólag oly kevésbé különbözik a körülöttünk lévő hitetlenekétől. Semmi sem jelzi jobban anyagias szemléletű szomszédainknak, hogy milyen keveset jelent számukra a hitünk, mint az, hogy mennyire nincs különbség épp azon a területen, amelyre anyagias szemléletű társadalmunk odaszentelte magát – az anyagi javak gyűjtése terén.

Minek látod magad?

05

Persze tudom, ez sokféleképpen elsülhet… mindenesetre tény, hogy a mai emberek egy jelentős részének önértékelési problémái vannak. Sokan kevesebbnek látják magukat, mint amik valójában, mások pedig kissé talán fölé lőnek…

Mindenesetre reménykeltő, hogy legalább Isten valami ilyesmit lát, amikor ránk néz. Olyan jó lenne ezt eltanulni tőle, és így tekinteni egymásra is…

S végül, divat-e vallás?

08

Persze a kérdés félrevezető. A vallások mindig divatba hozható dolgok voltak – a krisztuskövetés azonban más. Az sosem lesz divat, mert…

Hirdetem a következőket…

Vasárnapról vasárnapra templomok és gyülekezetek ezreiben hívogatnak a lelkészek mindenféle lehetőségre, programra, szolgálatra, adakozásra – sokszor és sokakat hiába. Mert a gyülekezeti hirdetéseket mindenki amolyan szükséges rosszként kezeli, amin túl kell lennie, ami nem is annyira „szent dolog”, mint például az igehirdetés. Lehet, hogy sokak számára ez olyan mellékes téma, hogy egy blogcikket sem érne meg – pedig ez is az istentiszteletünk része, akár mondjuk, akár hallgatjuk. Mert amit vasárnaponként kihirdetünk, voltaképpen Isten népének cselekvésre buzdítása – tehát nagyon nem mindegy, mi lesz a végeredménye!

Azt gondolom, mint mindent, ezt is lehetne jobban és hatékonyabban csinálni. Ha sikerülne, talán többen mozdulnának a hívó szóra! Csak néhány mondat, pár perc egy istentiszteleti alkalom legvégén – mégis óriási lehetőség rejlik benne: Isten népének hathatós mobilizálása. Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogyan sikerül. És mert a hirdetéseink tétje az, ami utána meg is történik, szeretnénk segíteni néhány apró kommunikációs tanáccsal.

1. Száraz információk helyett azt mondd el, miért jó ez nekik!

Jöjjenek el egy missziós alkalomra? De miért? Hívják el még a barátaikat is? De mit mondjanak nekik, miért érdemes eljönniük? Önkénteseket keresünk egy szolgálathoz? És miért érdemes részt venni benne?

A legtöbb „hirdetés” csupán száraz információ közlés, amely adatokat tartalmaz: mikor, hol, ki, mit, mennyit… Úgyse jegyzik meg az emberek. Jobb helyen nem is kell, mert ott van a faliújságon, a honlapon, az újságban, a szórólapon. Az indoklás, a motiválás, a lelkesítés teljesen hiányzik. Az emberek nem arra kíváncsiak, mi mikor kezdődik – hanem hogy mire és miért érdemes nekik elmenniük, mit fognak kapni, nyerni, mit tudnak szolgálni általa?

Ne csak hirdesd az eseményeket – hanem győzz meg róla, hogy ez nekem szól! Akkor nagyobb eséllyel veszek részt rajta!

2. Kánaáni nyelv – ha úgy beszélsz, hogy nem vagy érthető, ne csodálkozz, hogy nem értenek meg!

Egy kívülálló sok gyülekezeti hirdetésből legfeljebb a kötőszavakat és az időpontokat érti meg. Várjuk a „missziós alkalmunkra” – oké, de ez mit jelent? Mi történik egy „missziós alkalmon”? „Megmisszióznak” engem?!

3. A hirdetések unalmasak? Akkor tedd érdekessé!

Minden hirdetés voltaképpen értékesítés: el kell adnunk egy lehetőséget, amiért a gyülekezeti tagok az idejükkel, a szolgálatukkal, a részvételükkel, vagy a pénzükkel fognak „fizetni”. Órákat készülsz az igehirdetésre? Nagyszerű! De a hirdetésekre is ugyanúgy készülni kell, különben nem lesz hatása!

Minden egyes hirdetés az emberek felhívása valamilyen cselekvésre. Ez nem megy akárhogy, gépiesen, monotonon, unalmasan – már ha azt akarod, hogy tényleg legyen hatása. Legyen a hirdetés is ugyanolyan fontos, mint az igehirdetés, hiszen ez voltaképpen a gyülekezet mobilizálása bizonyos szent célok érdekében. Vagy ha nem az, akkor nincs is helye az istentiszteleten!

4. A kevesebb több!

Voltam már olyan gyülekezetben, ahol a hirdetés majdnem olyan hosszú volt, mint a prédikáció. Senki nem is figyelt rá – a hirdetés a „csomagolási időszak”.

Kommunikációs kísérletek igazolják, hogy minden egyes új információ arányosan csökkenti az előtte lévők megjegyzését és megcselekvését. Tehát a kevesebb több! Legyen inkább minden leírva és kiosztva, legyen elérhető online – de szóban csak a legfontosabb egy vagy két hirdetni valót mondjuk el, azt viszont indoklással és lelkesítően!

5. Mindig az érintetteket győzködd!

Teljesen felesleges gyermekprogramot hirdetni, ha a gyermekek épp vasárnapi iskolán vannak, és nem hallják. Vagy olyan tevékenységet, ami csak néhány embert érint a gyülekezetből.

Ami nem érinti a jelenlévők legalább felét, azt nem érdemes publikusan hirdetni, arról értesítsük ki az érintetteket! Így legalább a hirdetési lista is rövidebb lesz!

 

 

Hét perces szülők

VENDÉGPOSZT: Schlakker Eszter írása

Nem tudom pontosan hogyan számolta ki Dr. Zacher Gábor, de a szám ijesztő: hét perc. Átlagosan  ennyi időt szánnak ma a szülők a gyermekeikre naponta. Persze ebbe nem számít bele a „Megírtad már a házidat?” „Rakj rendet!” „Kész a vacsora!”. Csak az az idő számít, amit tényleg a gyerekre figyeléssel töltünk. Amikor beszélgetünk vele, meghallgatjuk, és persze tényleg oda is figyelünk rá! Kérdezünk, tanácsolunk, érzéseket közvetítünk, ránézünk, rámosolygunk, bátorítunk. Játszunk vele, vagy mesét olvasunk neki, valamit együtt csinálunk, amit amúgy nem muszáj.

Szomorúan hallom, hogy egyre kevesebb kisgyereknek mesélnek otthon lefekvés előtt – csak csodálkozunk azon, hogy egyre kevesebben szeretnek olvasni, többek között emiatt. A tévé a bébiszitter. Aztán amikor nagyobb a gyerek, már nézi a saját tévéjét, vagy a számítógépét. Már a filmezés sem családi tevékenység. Sőt, nemrég találkoztam egy kérdőívvel, ami arra volt kíváncsi, hogy hetente hányszor étkezik együtt a család. És valóban, egyre kevesebb a közös étkezés. A közös hétvégi programok és a kirándulás is kezd kimenni a divatból. Pedig az eddig felsorolt tevékenységek mind azért fontosak, hogy beszélgessünk, megismerjük egymást, kifejezzük a szeretetünket, neveljük a gyerekeket, értékeket közvetítsünk…

Ha ezek a csatornák megszűnnek, vagy csak hét percre korlátozódnak, akkor miért csodálkozunk, hogy a felnövő generáció olyan amilyen: felszínes, éretlen, neveletlen, önállótlan… Ezeket gondoljuk róluk. Pedig mitől lenne más? Elvárjuk, hogy meghallgassanak minket, hogy változzanak, azt tegyék, amit mi szeretnénk, de közben mi sem hallgatjuk meg őket, mi sem változunk. Nem vagyunk hitelesek. És ha nem vagyunk hitelesek, nem fognak minket tisztelni!

Nem egyszerű ebben a pörgő világban időt szakítani a gyerekekre. Mert ott a társunk, a munka, az iskola, a házimunka, a gyülekezet, a szabadidős tevékenység, a barátok, a nagycsalád, a politika, a hobbi, a kert, az online életünk, egyéb kötelezettségek… A gyerek is része ennek a hosszú listának, és örülünk, ha el tudjuk látni, gondoskodni a fizikai szükségleteiről, és nem mindig marad energia többre.

Akárhol véleményeket olvasok erről a témáról, hogy csak hét perces szülők vagyunk, mindenki kikéri magának. „Máshol biztosan így van, de nálunk nem!” És természetesen elhiszem nekik. „Viszont nagyon sok családot ismerek, ahol biztosan így van!” Másokat persze tudunk kritizálni. (Tegyük hozzá, hogy sokszor valóban azok a szülők olvassák az ilyen cikkeket, akik tényleg jót akarnak a gyereküknek, és nem azok, akiknek szüksége lenne rá!) Vannak tudatos szülők, vannak még mesélő szülők, vannak ösztönösen törődő szülők, és vannak, akiknek igenis erőfeszítéseket kell tenni, hogy a hét perc összejöjjön!

Keresztény családokban vajon szebb ez a statisztika? Nem tudom. Nem készült ilyen. De ne áltassuk magunkat, lehet, hogy pont ugyanennyi. És hogy vasárnap közösen megy a család istentiszteletre, az sem számít bele a hét percbe!

Szeretnék bocsánatot kérni, ha az írásom első fele nagyon negatívra sikerült! A cikk nem azért született, hogy most jól földbe döngöljük a szülőket! Azért írok erről, mert ez a téma sokat foglalkoztat, mint szülőt, és mint leendő pedagógust. Elgondolkoztatott és megváltoztatta a hozzáállásomat sok területen! Ha csak annyit elértem, hogy mindenki végiggondolta, hogy ő mennyi időt tölt a gyermekével, már megérte. Mert mindig van olyan terület, ahol lehet fejlődni. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, ha valamit nem tudunk megtenni (például együtt enni a gyerekekkel, ha későig dolgozunk), de ha csak egy picit növeljük a napi hét percet, már rengeteget tettünk a felnövő generációért! (Nem tudom, hogy a mi családunkban pontosan hány perc jut a gyerekekre, nem hiszem, hogy ki tudnám számolni. Sok mindentől függ. Például pozitívba viszi a mérleget, hogy mi itthon dolgozunk, így itt vagyunk a gyerekeknek, és szabadabban van időnk a beszélgetésre. Negatívba megy amiatt például, hogy ők már kamaszok, és kezdik élni a saját kis életüket. Mégis, tudatosan igyekszünk „minőségi időt” tölteni velük. És ők is igénylik!)

És akkor néhány saját tapasztalat, mire figyeljünk oda, mi mindennel lehet növelni a perceket:

  • Amikor a gyerek hazajön, (vagy mi érünk haza), és mesél az iskoláról, figyelmesen hallgassuk végig. Sokszor azért nem mondanak többet, mert úgy érzik, nem ott jár a figyelmünk. Hányszor előfordult, hogy fontos dolgok kiestek, pedig mondta, de én elfelejtettem, mert nem figyeltem igazán!
  • Igyekezzünk naponta legalább egyszer együtt étkezni. Van, akinél ez reggeli, ebéd kevés helyen jön össze (munka, napközi), a leggyakoribb a közös vacsora. Nem szeretem a mondást, hogy magyar ember evés közben nem beszél. Csak azt, hogy teli szájjal nem, de az alap :-) Tehát beszélgessünk!
  • Játszunk együtt! Kicsikkel könnyebb, mert ők imádnak játszani. Itt inkább nekünk kell erőt venni magunkon, hogy az ő gyermeki játékaikra időt szakítsunk. Mert nem értelmetlenek ezek! A nagyokkal társasozzunk! Szülő is gyerek is élvezi, és még fejleszti is őket (meg minket is)! Akár számítógépes játékot is játszhatunk közösen. Ezek nem csak a közös időtöltés és a kikapcsolódás miatt hasznosak, hanem ezeken keresztül is mutathatunk értékeket, nevelhetünk, példát mutathatunk, és persze alapot adhatnak egy-egy jó beszélgetéshez!
  • Kérdezzünk is! De ne csak a jegyekről! Barátokról, eseményekről, érzésekről. Vannak, akik nehezebben nyílnak meg (szülők is és gyerekek is), de az érzésekkel való megbirkózást is tőlünk tanulják. Sokszor az igazi mondanivalójuk ott van a sorok között! Egy kis félelem vagy bizonytalanság, csalódottság, apró öröm, egy titkos szerelem, egy pikkelő tanár, vagy elvesztett barát. Megmondhatjuk nekik, ha rossz kedvünk van, ha nehéz napunk volt, beismerhetjük a hibáinkat, és persze ugyanígy elmondhatjuk az örömünket, ünnepelhetünk együtt.
  • Nézzünk együtt filmeket! Gyerekkorom meghatározó élménye, hogy az esti filmeket együtt néztük, és apukámmal sokat beszélgettünk róluk. Mozi után is. Elmondta a véleményét, kérdezhettem. Sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből! Olyan erkölcsi, társadalmi, kulturális vagy egyéb témák jöttek elő, amik egy hétköznapi beszélgetésben sosem jöttek volna fel! Mi a lányommal szoktunk „csajos” filmezéseket tartani. Ilyenkor vagy ő mutat nekem egy filmet, amit ő szeret, vagy én szedek elő egy régi kedvencet, vagy együtt nézünk meg valami újdonságot. A lényeg, hogy lásson értékes filmeket is (klasszikusokat), beszélgessünk arról is, ami éppen a köztudatban van, legyen véleménye, tanulja meg értékelni, átgondolni a látottakat! (Most indult el a Hollywoodi Prédikációk oldalunk, ami rengeteg kérdést és témát ad segítségül az ilyen közös filmezés utáni családi beszélgetésekhez is.)
  • Szervezzünk családi programokat! Kirándulás, séta a városban (a Balaton parton), valamilyen kulturális esemény, kiállítás -, könyvtárlátogatás, sportolás. Bármi, ahol lehetőség nyílik a beszélgetésre. Akár ott, akár odafelé, akár visszaúton.
  • Ha sokat internetezik a gyerek, akkor arról is beszélgessünk! Kikkel beszélget? Milyen klassz videókat látott? Milyen zenéket szeret ott hallgatni? Látott-e olyasmit, ami megdöbbentette? És amit nem tud hova tenni? Tanult-e valami érdekeset? Milyen témákban szokott böngészni, milyen oldalakat látogat rendszeresen? stb. (Attól, hogy nem értünk hozzá, még ugyanúgy kérdezhetünk!)

Ellenőrző lista nyilvános beszéd előtt

„Imádok a semmiről beszélni. Ez az egyetlen téma, amit ismerek.” Oscar Wilde

Mások előtt beszélni, másokat tanítani, befolyásolni nagy kiváltság és nagy felelősség. Isten üzenetét közvetíteni még nagyobb. Van benne mennyei rész, ami a Szentlélek munkája, és amit mi a saját emberi bölcsességünkkel vagy előadói rutinunkkal soha nem leszünk képesek pótolni. De van benne egy olyan emberi rész is, amit Isten tőlünk vár el. Ez a mi felkészülésünk eredménye. A kettő így lesz egész, ahogy hallottam valakitől: Isten az áldásait mindig félkészen adja. Mi vagyunk a másik fele.

A keresztény kommunikátorok egy része lebecsüli a mennyei részt, és azt gondolja, a tudomány, a kiművelt retorika, a patetikus szónoklat, a kánaáni szóhasználat a jó prédikáció kulcsa. Profi szónokok, akik bárhol és bármikor képesek bármennyit beszélni, de elfelejtenek imádkozni a hallgatóikért, talán soha nem böjtöltek még egy-egy üzenetért, nem a Szentlélek vezetésére hagyatkoznak, hanem a saját maguk számára fontos üzeneteket akarják mindenáron elmondani – vagy csak prédikálnak rutinból, egy előre megírt vezérfonal alapján. Spurgeon azt tanította: az igehirdető legnagyobb felelőssége, hogy naprakészen tudja, mit is akar Isten az ő népének asztalára tenni. Vagyis a legtöbb ima és isten előtti tusakodás nem azért kell, hogy tudjuk, mit mondjunk – hanem hogy tudjuk, egyáltalán miről kell beszélnünk. Mert mi nem források vagyunk, csupán csatornák. Az Üzenet Istentől jön. Ha ezt nem vesszük komolyan, az üzenetünk „lelketlen” lesz – talán okos, logikus, érdekes – de hiányozni fog belőle valami megfoghatatlan plusz, a Szentlélek meggyőző ereje.

A keresztény igehirdetők, tanítók egy másik csoportja az emberi oldalt becsüli le, mint felesleges világi praktikát. Nem készülnek, nem kutatnak, jegyzetük sincs, csak mondják, amiről úgy gondolják, a Szentlélek közvetlen kijelentése. Ennek a veszélye egyrészt a felszínesség, másrészt a szubjektivitás, vagyis hogy az üzenet nagyon nagy részben az átadójának személyétől függ, és talán a legfontosabb: sajnos könnyen elvéthetjük a dolgot! Túl sokszor hiányzik a Szentlélek gyümölcse az üzenete mögül, és túl sokszor hiányzik az erő a hangerő mögül. Bár Istennek van hatalma közvetlenül szólni egy-egy emberen keresztül, ez a prófétaság lényege – de azért ne felejtsük el, hogy az általános kijelentés a Szentírás maradt!

Szentlélek és a templomául szolgáló ember. Imádság és felkészülés. Hit és cselekedet. Ezek mindig kiegészítik egymást.

Néhány ellenőrző kérdés, mielőtt beszélni, prédikálni, tanítani kezdenénk – és túl vagyunk az imádkozáson:

1. Mit akarok elmondani?

A 21. század információ-özönében a legfontosabb a tartalom. A tartalmas tartalom. Mert túl sok a kéretlen, a felszínes, az érdektelen, a nem megfelelő, a haszontalan, a semmitmondó üzenet!

Csak azt hirdesd és tanítsd, aminek valóban súlya van! Amit fontos tudnia minden hallgatódnak. A prédikálás, a tanítás, vagy akár a közéleti megnyilvánulás nem a Showder klub, aminek csak annyi a célja, hogy szórakoztasson. A hallgatóid nem RÁD kíváncsiak, hanem az üzenetre, ami NEKIK fog segíteni.

Jegyezd meg: fontos és jó üzeneteket ma nem nehéz találni. Ha Te unalmas, érdektelen és lényegtelen vagy, nem fognak hallgatni csak azért, mert ezt Isten nevében teszed! A Biblia prófétáit és tanítóit lehetett szeretni vagy utálni, követni vagy kiüldözni egy-egy városból, mert soha nem voltak lényegtelenek és semmitmondók!

2. Miért is akarok beszélni?!

Mi a MOTIVÁCIÓ, ami az üzenetem mögött BENNEM van?! Miért akarok pont arról tanítani, prédikálni, amiről akarok, vagy mi motivál bizonyságtételre?!

Az egyetlen helyes motiváció az, hogy azért mondjuk, amit mondunk, mert az a hallgatóink számára a növekedés és célba érkezés lehetőségének egy újabb lépését jelenti!És mindegy, hogy ez a növekedés és célba érkezés épp mit jelent: megtérést vagy megszentelődést, egy probléma megoldását, választ egy égető kérdésre vagy épp pályaválasztást. Sokféle módon és területen kell növekednünk, hogy végül célba érjen az életünk: a hit, a családunk, a karrierünk, az egészségünk, a kapcsolataink csak néhány ilyen dimenziója az életünknek. Azokra az üzenetekre fogunk figyelni, amelyek ebben segítenek nekünk.

3.Mihez fognak kezdeni azzal, amit elmondok?

A legtöbb nyilvános beszéd legnagyobb hibája, hogy elméleti marad. Hasznos, építő, bölcs – csak épp fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, hogyan valósítsam meg a saját életemben. Hiányzik belőle az ALKALMAZÁS MÓDJÁNAK BEMUTATÁSA!

A jó üzeneteket megértik az emberek. A jobbakat megcsinálják. Az az üzenet, amit nem tudunk megcsinálni, nem sokat ér: csak a fejünk fog nőni tőle.

Fontos, ahogy a kérdésemet megfogalmaztam: először ugyanis azt írtam, hogy „mihez LEHET kezdeni azzal, amit elmondok?” De ez nem a jó kérdés! Mert a jó hozzáállás az, hogy azért kommunikálok, hogy az üzenetemet meg is valósítsák! Ehhez viszont nekem megjelölnöm a célokat is! Mihez fognak kezdeni vele? Tudnom kell a választ, sőt, eleve a célból kell kiindulnom: előbb kell megjelölnöm azt, hogy hova kell eljutniuk – csak azután tudom megmondani, hogyan tudnak oda jutni! Ez az alkalmazás-központú üzenet!

4. Mitől fognak „tűzbe jönni”?!

Ez a kérdés az INSPIRÁCIÓRÓL szól. Nem elég célt és utat mutatni – meg kell győzni őket arról, hogy érdemes végig is járniuk a célig elvezető utat! Senkit nem tudunk kényszeríteni az önkéntes cselekvésre – vagy ha igen, abból nem sok haszna lesz! Az engedelmesség önkéntes választásból, a választás pedig szeretetből és meggyőződésből formálódik ki. Nem csak lelkesítenünk kell a hallgatóinkat, hanem bebizonyítanunk nekik: KÉPESEK megcsinálni – és ha megteszik, az nekik NAGYON MEGÉRI! A motiválásnak ez a két pillére: a motiváló cél – és az elérésébe vetett bizalom.

5. Mire fognak emlékezni az egészből?

Egy lelkipásztor azzal védekezett, amikor a gyülekezetének egy tagja a szemére vetette, hogy semmitmondó prédikációi vannak, hogy „ha csak mindenki egy-egy morzsát hazavisz, akkor már betöltötte a küldetését.” Erre a kérdező annyit válaszolt: „Én nem azért jövök istentiszteletre, hogy morzsákon éljek egy életen át – nekem az egész kenyér kell!”

Ha az üzenetünkből a hallgatóink mindössze egy-egy mondatra fognak emlékezni, nem kommunikáltunk jól! Ha csak a sztorikat vagy a példáinkat jegyzik meg, akkor sem! Ha vissza tudják mondani a lényegét, akkor legalább az információ átment.

Mivel megyünk haza egy igazán jó üzenet után? Azzal a teljesen világos „tudással”, hogy mi a következő lépés, amit meg kell tennünk! Emlékezünk a célra, az útra, és tudjuk, hogyan indulhatunk el rajta. Egy jó üzenet nem az üzenetről generál emlékeket, hanem az eredményeiről és következményeiről!

Oscar Wilde bevezető idézetén lehet élcelődni, lehet sokféleképpen értelmezni, mert talán nem is annyit jelent, mint amennyire az első pillanatban gondoltunk – csak egy dolgot nem tehetünk vele: nem engedhetjük meg, hogy ránk igaz legyen!

A kritizálás ajándéka

A lelki béke abból származik, ha megértjük és elfogadjuk, hogy kevesen látják pont olyannak a világot, mint amilyennek mi.

Másokat megítélni, kritizálni a magyar ember egyik legjellemzőbb tulajdonsága és időtöltési tevékenysége. Úgy érezzük, mi úgyis jobban tudjuk, úgyis nekünk van igazunk – ráadásul mindezt muszáj is hangoztatnunk.

Ha már ez így van, szeretnék néhány kommunikációs és lelkületi tanácsot adni ehhez. Ha már nem tudjuk visszatartani a véleményünket, legalább bölcsen, építő módon, hasznosan tegyük.

Az első és legfontosabb lépés: tisztázd önmagad előtt a motivációdat! Miért is tartod szükségesnek, hogy reagálj, visszajelzést adj, kritikát gyakorolj? Őszintén!

A visszajelzéseknek két motivációja lehet – és ezt két képpel szeretném érzékeltetni. Valaki feláll egy valós vagy képzeletbeli pulpitusra, ezzel a középpontba kerül, mindenki rá figyel – és aztán megnyilatkozik. Prédikál, ír egy blogbejegyzést, egy cikket az újságba, vagy csak elmondja a véleményét egy baráti társaságban. És jössz te, a kritikáddal, ellenvéleményeddel, kiegészítéseiddel, hozzáfűznivalóddal, és tulajdonképpen kitaszítod a beszélőt a középpontból, hogy átvehesd a helyét. Hogy rád figyeljenek. Mert a te mondanivalód fontosabb, értékesebb, hasznosabb, igazabb, helyesebb. Legalábbis szerinted. A motiváció tehát a „pulpitus elfoglalása”. Ez az egyik variáció.

A másik, hogy nem akarod elfoglalni a kör közepét, hanem azért és úgy (!) szólalsz meg, azért és úgy adsz visszajelzést, fogalmazol meg akár kritikát vagy kiegészítést, hogy azzal a középen állónak megerősítést adj, erősítsd és támogasd az önbizalmát, a személyének vagy üzenetének a tekintélyét. Az igehirdető, az író, a blogger, a vitapartner épít valamit, és te beállsz mellé építeni.

Féltékenységből, méregből, elégedetlenségből, önzésből, a fontosság vagy elismerés utáni vágyból ne is szólalj meg, inkább maradj csöndben és imádkozz magadban.

A visszajelzés, a kritika soha ne legyen támadás! Egy beszélgetésben, vitában soha nem legyőzni kell egymást! Azok a kommunikációs játszmák, amelyek győzteseket és veszteseket termelnek ki, nem hatékonyak, nem építőek, nem szeretetteljesek. Még a bűnnel való szembesítést is lehet úgy végezni, hogy abból bűnbánat, megtérés, megújulás legyen – és ne feloldás nélküli szégyen és bűntudat, amely csak még mélyebbre nyomja a vétkezőt! Az egyetlen helyes kommunikáció – mind tartalmilag, mind stílusban, hangnemben – a nyertes-nyertes végeredmény. Ha ehhez nem vagyunk megfelelő lelkiállapotban, akkor inkább ne szólaljunk meg, hanem hallgassunk!

A visszajelzés legyen konkrét és egyértelmű! Ne beszéljünk homályosan, általánosságokban, és feltétlenül kerüljük a „mindig” és „soha” kifejezéseket – mert ezekkel kapcsolatokat lehet mérgezni. Nagy ereje van a szavainknak – ez a kettő pedig különösen veszélyes fegyver, amivel nem vagdalózhatunk feleslegesen!

Ne beszélj mások nevében! Egyszerűen nincs jogod hozzá – hacsak meg nem bíztak a véleményük képviseletével! Ha nem tetszik valami, nem értesz egyet valamivel, fogalmazz a saját magad nevében, mert így becsületes!

A szavaidnak hatása van másokra is! Pozitív megerősítést adhatsz nyilvánosan, mert azzal a beszélőt építed. Azonban a negatív kritikáidat inkább személyesen mondd el. Ne szégyeníts meg senkit nyilvánosan azzal, hogy a hallgatói előtt bizonygatod, miben tévedett, mit tudott rosszul, miben van igaza! Ez nem azt jelenti, hogy nem mondhatjuk el, ha valaki tévedett – hanem hogy ne úgy igazítsuk ki, hogy azzal megalázzuk, és a tekintélyét, vagy akár az önbecsülését romboljuk!

Csak egy személyes példa ezzel kapcsolatban: egy alkalommal prédikáltam egy témáról a gyülekezetemben, és a prédikációmat egy sor igeszakasz áttanulmányozására fűztem fel. Az istentisztelet után odajött hozzám két presbiter, Bibliával a kezükben, és mutattak két olyan igaszakaszt, amit nem vettem figyelembe, és amik miatt az üzenetem nem volt teljesen korrekt. A következő vasárnap azzal kezdtem az istentiszteletet, hogy a szószékről elmondtam, hogy a múlt heti tanításomban nem volt minden helyes, erre a presbitereink hívták fel a figyelmem, ezért elnézést kérek, és szeretném kiegészíteni, illetve pár dologban módosítani a múlt heti tanításomat. – Vajon csorbult a tévedésem beismerésétől az igehirdetői tekintélyem?! Egyáltalán nem, sőt, a gyülekezet szemében éppen azáltal váltam hitelesebbé, hogy nem vagyok tévedhetetlen, el tudom fogadni a kiigazítást, és képes vagyok beismerni nyilvánosan is a tévedéseimet.

Mi lett volna, ha félbeszakítják a prédikációmat, és nyilvánosan kijavítanak? Talán botrány. De mindenképpen sérültünk volna, én is, a gyülekezet is, talán ők is. Így azonban mindenki épült.

A kritika mellé mindenképpen adj megoldást is! Nem elég észrevenni a hibát, illetve csak a hibát önmagában nem érdemes hangoztatni sem! Ha kritizálsz, akkor mutass megoldást, feloldást, olyan „befejezést”, amiből mindenki nyerni és épülni fog!

Kérdezz! Vagyis adj esélyt arra, hogy akit megkritizálsz, kijavíthassa önmagát! Ne feledd: nem az a cél, hogy te nyerj, ő veszítsen! Hanem hogy mindketten nyerjetek! Te segítője legyél a helyes felismeréseknek, a jó megoldásoknak, amelyeket az mond ki, aki belefogott a mondanivalójába. A kérdezés és a rávezetés nagyon egyszerű, alázatos és hatékony módja a kiigazításnak, s közben segítünk abban is, hogy az illető maga jusson el a helyes végeredményre. Amit magunk tanulunk meg, sokkal maradandóbb, mint amit mások mondanak meg nekünk!

Soha ne kritizálj névtelenül! Ez tisztességtelen! Akit megkritizálsz, az vállalja a nevét, az életét, a gondolatait. Ha partnerévé akarsz válni, ezt csak ugyanígy teheted meg: önmagad nyilvános felvállalásával! Különösen az internetes blogokra jellemző a nicknevek mögé bújva mocskolódni. Talán éppen ezért annyira minősíthetetlen és olvashatatlan sok közéleti és politikai blog illetve fórum, mert „névtelenül” lehet „dumálni”, de nem biztos, hogy a valódi nevünkkel és személyazonosságunkkal is olyan nyomokat hagynánk magunk után nyilvános közösségekben, amelyeket így megtehetünk.

Végezetül az egyik kedvenc igeversem – Filippi 4:8

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!