Missziós kihívások 2. rész

/0 Hozzászólások/in , , /by

Folytatom a 2018-as évre szóló gyülekezeti, missziós és kultúrális kihívásokat – a cikk első része itt található.

Generációs kihívások

Az első részben felvázoltam rengeteg olyan változást, aminek a kiindulópontja elsősorban a technológiai környezetünk megváltozása, és azok a hatások, amiket mindez generált. Ebből fakad egy hatalmas kihívás az egyház számára: a lelkészek, vezetők, tanítók, evangélisták,  nem  beszélve a tradicionálisabb gyülekezetek presbitereiről, jellemzően a középkorosztályhoz tartoznak vagy idősebbek. Generációs fogalommal élve ez a boomereket és az X-generáció tagjait jelenti, akik vagy idegenül mozognak, vagy csak nagy nehézségek árán tudnak otthonra lelni ebben a 21. századi, alapvetően átformálódó világban, amit a digitális tartalmak, az online, a virtuális valóság, a felhő, az okostelefonok által  biztosított mobilitás határoz meg. Hatalmas kihívást jelent már évek óta, hogy a gyülekezetek vezetői jellemzően nem a mai kor generációihoz tartoznak, és így óriási hátrányban vannak nem csupán az üzeneteik korszerű megfogalmazásában, de egyáltalán a világunk megértésében, és a 2018-as kérdésekre adott aktuális válaszok és stratégiák megtalálásában. A gyülekezeti vezetőségek általános fiatalítása nem csak a hagyományos értelemben vett utánpótlás miatt létszükséglet, hanem annak a generációs szakadéknak az áthidalása miatt is, ami elsősorban az Y-generáció vége és különösen a Z-generáció tagjai és az előttük születettek között tátong, viszont a mai világunkat alapvetően meghatározza.

Multimédiás forradalom

Ebben a megváltozott, egyre inkább mobillá és digitalizálttá váló világunkban az információfogyasztás is alapvetően átalakult. Bármennyire is ódzkodunk, elsősorban az okostelefonok térnyerésével a betűk helyét egyre inkább átveszik a képek és a videók – vagyis olvasás helyett hallgatunk és nézünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyre fontosabbá válik, hogy az igehirdetések és tanítások elérhetővé váljanak az interneten, elsősorban audió és videó formátumban, s talán leginkább a youtube-on. 2018-ban tovább erősödik a vlogok és podcast-ek, az alapvetően rövid, megvágott, igényes videótartalmak iránti kereslet – amiből ráadásul magyar és keresztény viszonylatban kifejezetten kevés van még. Pedig azt gondolom, hatalmas igény lenne rá!

Offline ellenforradalom – a valóságos közösségi terek megújulása

Úgy látom, túl vagyunk azon a virtualitás mámorán, és lassan ráeszmélünk, hogy a facebook ismerőseink száma nem helyettesíti a valóságos kapcsolatainkat, s ebből a kiábrándultságból talán elkezdődhet a digitális nagykorúságunk. ENnek hatására egyre nagyobb igény mutatkozik az online térben szervezett és kommunikált, de nem az online térben zajló közösségi élményekre, amelyek alapvetően nem tömegrendezvények, hanem a valóságban is egy csoportba tartozó emberek kisebb közösségeinek tematikus megélései. Vagyis az elmúlt 10-15 év után talán újból visszatérhetünk a hagyományos emberi kapcsolatokon alapuló közösségi élethez, amit – szerencsére – nem tudtunk feltölteni az internetre. Azt azonban fontos észben tartani, hogy mindezek szervezése, és a közösségi alkalmak résztvevői közötti kapcsolattartás továbbra is online zajlik. Azt gondolom, hogy újból erősödni fog az igény az olyan kisebb létszámú, és sokszínű tematikus missziós közösségekre, mint például a filmklub, a társasjátékos klub (újra), a gyülekezeti túrák és nyaralások, szabadidős vagy életmód közösségek. Van olyan francia gyülekezet, amely a gasztrocsatornák műsoraihoz hasonló gasztroklubokat és főzőiskolákat hirdet meg missziós céllal, s azokon keresztül evangélizál – én azonnal csatlakoznék egy ilyenhez, ha indulna a lakóhelyemen.

Szakértői vezetőségek

Ez olyan tendencia, ami nem most kezdődött, de folyamatosan erősödik. Ötven évvel ezelőtt a presbiterséghez elég volt, ha valaki jó hívő ember volt – ma azonban annyiféle specializálódott terület van, amely érinkezik a gyülekezeti élettel, hogy szinte működésképtelenné válik egy gyülekezet, ha nincs a vezetők között informatikai szakértő, pénzügyi szakértő, esetleg támogatásíró, felkészült lelkigondozó. A szakértelem, ami túlmutat a bibliaismereten, egyre fontosabbá válik abban, hogy a gyülekezet versenyben tudjon maradni a minőség tekintetében az emberek szabadidejéért és elkötelezettségéért harcoló számtalan kultúrális szereplő mellett. Ezt a szakértelmet nem szabad lebecsülni, mert a professzionalizmus egyre inkább elvárt és magától értetődő – azonban nem érdemes túlbecsülni sem, mert egy professzionális rendezvényszervező nem fogja pótolni a gyülekezet közbenjáró imádkozását egy evangáélizáció alatt. Az a helyzet, hogy mindkettőre égető szükség van: a 100%-os emberi és a 100% mennyei részre. Ez nem újdonság 2018-ban sem, hiszen ez eddigi is így volt – 2018-ban (manapság) inkább csak egyre érzékenyebbek erre az emberek, és a fogyasztói szokások és elvárások változásával erre, a lelki-szellemi „fogyasztásra” is egyre érzékenyebbé válnak a kortársaink.

Influencerek

Ez egy olyan fogalom, amit érdemes lenne megértenie és megtanulnia az egyháznak is. Az influencerek azok, akik felépítenek és meghatároznak gondolkodási és viselkedési mintákat, akik felépítenek ízlést, kultúrát, vezetnek közösségeket. Influencer Dancsi Péter, akinek közel egymillió követője van a youtube-on, influencer Puzsér Róbert, aki telekiabálja a közbeszédet a sarkos véleményeivel, de influencerek például azok a keresztény bloggerek, akiknek a cikkeit átnéztem én is ennek a cikknek a megírása előtt.

Jézus maga is influencer volt, véleményformáló és közösségvezető, csak akkor még nem így hívták. Ez mégis több, mint csupán egy angol szó egy régóta ismert jelenségre. Meggyőződésem, hogy a gyülekezeteknek, s abban a tanítóklnek, lelkészeknek infuencerekké kell válnia, és szükség lenne a médiában és a közéletben keresztény véleményvezérekre is, akik nem csak beszélnek bizonyos témákról, hanem amit mondanak, annak súlya és visszhangja is van, arra figyelnek az emberek. Sőt, őket követik is – mint ahogy Pál apostol elmondta magáról: „legyetek az én követőim, mint ahogyan én vagyok Krisztusé”. 2018-ban tovább erősödik a „követés” szerepe, s nekünk, közülünk sokaknak be kell lépniük azok közé, akik formálják a körülöttük élők gondolkodási mintáit, szokásait, ízlését, kultúráját. Azt gondolom, ezek mind fontos részei az életünknek. A követésnek pedig az önkéntesség a lényege, az, hogy amit mond, amit csinál az influencer, az annyira jó és inspiráló, hogy önként szegődök a nyomába, feliratkozok a videóira és a blogjára, követem minden új posztját és megnyilatkozását, mert tanulok tőle és belőle, még akkor is, ha nem értek egyet vele.

VÉGEZETÜL, két hivatkozás, amik segítettek  ezekben a gondolatokban, két influencer, akiket jómagam is már nagyon hosszú ideje követek:

Tom Reiner és Carey Nieuwhof

 

Missziós kihívások 1. rész

/8 hozzászólás/in , , /by

Szeretem elemezni a jelent és a jövőt, sokat olvasok és gondolkodok, vannak terveim és folyamatosan készülődök, gyülekezeti és kultúrmisszióra egyaránt. Ahogyan az elmúlt években, úgy idén is azzal kezdtem az évet, hogy átolvastam az általam követett influencerek írásait, hogy mit gondolnak a 2018-as év gyülekezetépítést és missziót meghatározó kihívásairól és változásairól. Nyilván ezek a „trendek” elsősorban az amerikai és protestáns közegnek szólnak, és inkább a városi gyülekezetekre jellemzőbbek, de a nyugati kultúra már elég erősen globalizált egyházi viszonylatban is, s így a számukra érvényes gondolatokból talán mi is levonhatunk tanulságokat a magunk élethelyzetére áttranszformálva.

A gyülekezeti élet egy (és a megfelelő!) részének kiszervezése az online térbe

Ez egy mindent átfogó kulturális hatás, a 21. század legmeghatározóbb változása az életünkben, amit lehet szeretni vagy utálni, de figyelmen kívül nem lehet hagyni. Az információink legnagyobb részét a neten keressük és találjuk, egyre nagyobb mértékben már a neten vásárlunk, a neten tartjuk a kapcsolatot az ismerőseinkkel, a neten filmezünk és játszunk, és a közösségi életünk egy része is már online térben zajlik. A technológia teljesen behálózza a hétköznapjainkat – és ha az egyház nem akar kimaradni a hétköznapjainkból, követnie kell bennünket.

Az egyház fél a változástól, és úgy érzem, félreérti ezt a kulturális változást. Nem arról van szó ugyanis, hogy a 21. században megszűnnek a vasárnapi istentiszteletek, mert mindenki majd a youtube-on fog prédikációkat nézni. Sokkal inkább arról, hogy a mindennapokban már megszoktuk, hogy a dolgaink egy részét praktikusan a neten, méghozzá elsősorban a telefonjainkon intézzük – és ezeknek (!) a gyülekezeti megfelelői is sokkal hatékonyabbak lennének ott és úgy. A szervezési feladatok, a kapcsolattartás, az információk elérése, a tanítói szolgálatok egy része 2018-ban már igazán átkerülhet az online térbe, mert a faliújságok és a fénymásolt szórólapok osztogatása már nálunk is kiment (vagy kimehetne végre) a divatból. De jelenti ez azt is, hogy a vasárnapi istentiszteleteknek is át kellene alakulniuk, éppen azért, mert az információátadásra ott a net. Meg vagyok győződve arról, hogy az egyoldalú, az interaktivitást és a valódi közösség megélését nélkülöző vasárnapi megmondásoknak (sok prédikáció nem több ilyen „katedra” mögüli egyszemélyes megmondó shownál, amit igazán csak az előadója élvez) lejárt az ideje – mert arra ott a net, illetve a neten a milliónyi sokkal jobb, összeszedettebb, konkrétabb „megmondás”, tanítások, képzések, tanfolyamok, előadások, amik között hamarabb találunk válaszokat a saját konkrét és személyes kérdéseinkre, mint abban a vasárnapi prédikációban, ami egyszerre akar megszólítani és lelkileg táplálni fiatalt és időst, egyedülálló fiatalt és háromgyerekes szülőt, friss hívőt és 50 éve presbitert… De nehogy félreértsük, nem azt mondom, hogy a vasárnapi prédikációra nincs szükség – dehogynem, kell az, de már nem a 20. századi módon és nem a 20. századi tartalommal! A modern embernek az ideje a legdrágább. Ha ezért szállunk versenybe, akkor ezt az időt nem szabad tékozolni, olyan felesleges dolgokra pocsékolni, amit a gyülekezet online, személyes jelenlét nélkül is meg tud oldani, ráadásul sokkal hatékonyabban. Ezzel szemben a közösségi élet megélését vissza kellene szereznünk például a facebooktól, és a valódi térben zajló „alkalmainknak” egyre inkább a valóban közös élményekről kellene szólnia, s nem arról, amit a hét másik hat napján mi magunk is az okostelefonjainkon intézünk.

Inkább prédikáció, mint tanítás

Folytatom a megkezdett témát egy fontos megkülönböztetéssel, még akkor is, ha első olvasásra ezzel most pont az előzőeknek mondanánk ellent.

Úgy látom, a 20. század végén a tanítás felemelkedett a gyülekezetekben a maga méltó helyére. A gyülekezetek újból felfedezték, hogy tanulni jó, hogy szükség van a gyülekezeti bibliaiskolákra, és arra, hogy nagyon erős identitást és meggyőződést kaphassunk. Fontos tudnunk, hogy mit hiszünk, és hogy miért hisszük azt, szükségünk van teológiára és apologetikára, hogy a mindennapjainkban legyen, ami eligazít.

De pontosan erre értettem az előbb, hogy mehet az internetre! Mert tematikusan tanítani ma már sokkal hatékonyabban lehet célorientált kiscsoportokban és online, elsősorban videókon, interaktív rendszereken és játékosítva. Az „élő” alkalmainkon viszont másra van szükség – pontosabban azt a mást nem lehet a youtube-on megkapni, csak élőben. Ez pedig a prófétai szó, a szívnek szóló és a tettekre inspiráló üzenet. Muszáj specializálni a gyülekezetek „szószéki” tevékenységeit: elválasztani egymástól a tanítói és a prédikációs alkalmakat. Az előzőek rendszerekbe foglalva az online térben vagy kiscsoportokban sokkal hatékonyabbak, míg a személyes üzenetekre, a lelkesítő és motiváló közösségi élményekre „élőben” van szükség. Ami viszont se nem ez, se nem az, a langyos és semmilyen, se tanításnak nem elég mély, se prófétai szónak nem elég inspiráló és valóságos életváltozásra és tettekre nem lelkesítő rutin-prédikálás, azt hagyjuk abba!

Letölthetetlen közösségi és istenélmények

És még mindig a megkezdett logikai ívet követjük. Olyan világban élünk, aminek minden pillanatát archiválhatjuk. Az istentiszteletek felvehetők és bármikor újranézhetők a youtube-on, a dicsőítést letölthetjük a telefonunkra, mindannyiunk zsebében ott a fényképezőgép, és minden pillanatunkat azonnal megoszthatjuk bárkivel. Erre a technológia-mindenhatóságra születő, szintén egyetemes kulturális trend a valódi élményekben való részvétel megszülető igénye. Csak két példát hadd említsek. A youtube és a torrent teljesen átalakította a zeneipart, s mára a CD sokkal inkább promóciós tárgy, mint valódi adathordozó. Maga a zene már bárhonnan letölthető – viszont a zene és a zenekarok valódi 21. századi hozzáadott értéke már letölthetetlen: ez pedig a zene személyes átélése, a koncertélmény, ami a 21. században reneszánszát éli. A másik példám a saját személyes kultúrmisszióm, a társasjátékozás, ami ma az aranykorát éli, éppen a videójátékok ellenkultúrájaként. A játék, ami fizikailag is átélhető, ami valóságos közösségi élmény a legdinamikusabban növekvő szabadidős hobbivá teszi a társasjátékozást – nem véletlenül mondom mindenkinek, hogy milyen jó missziós előszobája lehet ez bármelyik gyülekezetnek.

A lényeg: ami letölthető, és ami letöltve is élvezetes, azt mindannyian letöltve fogyasztjuk. Azonban van, ami letölthetetlen – és a gyülekezeti alkalmaknak, a vasárnapoknak, az istentiszteleteknek ilyenekké kell válniuk a 21. században. Azok a gyülekezetek vonzzák az istenkereső embereket, ahol le lehet maradni valami nagyon fontosról és nagyon átélhetőről, ha hiányzunk, mert hiába is készül róla videófelvétel, az üzeneten túl, amit bármikor negérthetünk belőle, történik valami több is. Valami, amit a közösség, a hangulat, az élmény – amit az élő Isten tesz hozzá a Szent Lélek által.

Popup gyülekezetek

Nagyobb városokban egyre több úgynevezett popup üzlet vagy étterem nyílik – ez egy viszonylag új üzleti modell, aminek a lényege, hogy a hely az adott helyen csak egy rövid ideig működik, azután új helyre költözik. A nagyobb cégek ezzel kísérleteznek, hogy megtalálják a végleges helyüket, vagy hogy minél több új helyen érjék el a potenciális vásárlóikat. De ez voltaképpen egy kulturális reakció a 21. század megváltozott szokásaira és igényeire, aminek a kulcsa a mobilitás, a dinamizmus, a kísérletezés, a mikrokörnyezetek meghódítása. És nagyon jól jelképez egy változást (egy angol szójátékkal élve): az elmúlt két évezredben a church inkább az épületet jelentette, míg a 21. században sokkal inkább az emberek közösségét, a gyülekezetet. Vagyis a gyülekezet nem épület, hanem ember- és közösségközpontú. S lehet, hogy az emberek elérésének egy nagyon új módja lehet az, ha a gyülekezet egy-egy negyedévre mindig más helyre költözik a városban, és ahelyett, hogy hatalmas pénzeket ölne egy saját épület „bebetonozásába”, ugyanezt inkább az emberekbe fektetné. Persze tudom, hogy ez mennyire idegenül hangzik nekünk…

Innen folytatom a jövőhéten, mert van még téma bőven…

Addig is két dolog még:

Időnként visszaolvasom az évekkel ezelőtti cikkeket a blogon, és olyan jó látni, hogy nem egyszer hatalmas beszélgetések,akár viták alakultak ki a bejegyzések alatt. Ezek mostanában elmaradtak. Jó lenne, ha beszélgetnénk-beszélgetnétek a felvetett gondolatokról, engem legalábbis érdekel, mit gondoltok például ezekről a felvetésekről. Szóval szóljatok hozzá :)

A másik dolog, hogy elkezdődött a januári támogatásgyűjtésünk a portál fenntartására, az APCSEL29 működési költségeinek fedezésére. Ha tehetitek, támogassatok bennünket. Köszönjük.

A támogatásgyűjtésről szóló oldalunk itt érhető el.

A Pokémonok a gyülekezetbe mennek

/0 Hozzászólások/in , /by

Nem fogok véleménycikket írni a Pokémon Go-ról – bár roppant érdekes volt egy fél órát szörfölni a neten, és végignézni, hogy felekezettől, kegyességi irányzattól, teológiától, szakmai irányultságtól vagy szimplán vérmérséklettől függően hogyan reagálnak a keresztények erre a legújabb őrületre. De ahogy jeleztem: ez nem véleménycikk.

Mindenesetre ha már oly sok embertársunk rákattant a telefonos pokevadászatra, ahelyett, hogy beszállnánk a felmorajló pro/kontra kórusok érvkavalkádjába, lenne két nagyon gyakorlati ötletem a misszióra.

1.) Ha erről beszél a világ – beszéljünk róla mi is!

A szószékről, a vasárnapi igehirdetésekben, vasárnapi iskolában vagy az ifin.

De ne ítélkezzünk felette, ne akarjuk megmondani a frankót!

Inkább ragadjuk meg a hype felkínálta lehetőséget arra, hogy példázatként használjuk a Pokémon Go-t. Például arra, hogy szembeállítsuk a valóságot, úgy értem a krisztusi valóságot, az Isten-központú világszemléletet és értékrendet egy krisztus-hiányos, isten-hiányos, a-tesitsa, vagyis nem a valóságnak megfelelő világgal. Vagy beszéljünk arról, hogy az emberek mennyi energiát, kreativitást, időt, pénzt ölnek bele olyan dolgok hajszolásába, amelyek csak ideig-óráig tartó élményeket adnak nekik, és elrohannak a valódi értékek mellett. Ahogy okostelefonnal a kezükben elrohannak a barátaik mellett, úgy rohannak el a valódi, hús-vér kapcsolataik mellett, és talán a boldogságot ígérő technológia-mámorukban Isten mellett is. S ezzel máris aktualizálhatunk egy jól ismert igeverset: ne gyűjtsetek magatoknak virtuális kincseket, amelyeket a technológiai haladás úgyis elemészt, hanem gyűjtsetek örökkévaló kincseket… De meg lehet ragadni a Pokémon Go-t teljesen pozitív oldalról is: nézzétek meg, mennyit mennek, kutatnak, áldoznak egy-egy pokémon befogásáért emberek – ugyanígy kellene nekünk is „vadásznunk” a megértett igeverseket, az Istennel való találkozás lehetőségeit. Képzeljük el, ha Isten üzeneteinek „befogására” is lenne egy ilyen telefonos játékunk… vagyis, izé, voltaképpen van is, és még okostelefon sem kell hozzá… Vagy beszélhetünk arról, hogy az istenkereső élet nagyon hasonlít a Pokémon Go-ra: szaladgálunk, útmutató jeleket és üzeneteket keresgélve, hogy ráakadjunk Isten lábnyomaira. Közben szinteket lépünk, amit a Biblia megszentelődésnek hív…

Szóval ezek csak ötletek. Nem akarok én senkit se lebeszélni, se rábeszélni arra, hogy játsszon – arra viszont igen, hogy ha már ennyien játszanak körülöttünk, használjuk fel ezt is arra, hogy Krisztusra mutassunk.

pokestopchurch-599x10242.) A gyülekezet mint pokestop

A játékban vannak olyan speciális helyek, ahol ezek a kis virtuális lények gyakrabban felbukkannak – ezek a pokestopok. Ezek egyrészt a program által generálódnak, és egyfajta kultúrmissziós célzattal a városok nevezetességeihez kötődnek, másrészt természetesen pénzért is lehet ilyet generálni, ez az üzleti modell egyik pillére, amelyből számtalan vendéglátó- és szolgáltatóhely húz hasznot.

Nem egy cikket találtam, amelyben éppen egy templomépület vált ilyen pokestoppá – sőt, olyan (természetesen amerikai és indie, evangléumi) egyházi blogot is többet olvastam, ahol kifejezetten ajánlják, hogy missziós céllal a gyülekezet váljon pokestoppá. Gondoljuk meg: jönnek a fiatalok (és idősek), hogy pár perc erejéig játszanak a telefonjukon – a gyülekezeti épületben, vagy mellette. Ez semmivel nem több vagy kevesebb annál, mint amikor az ifin vagy ping-pong vagy csocsó, vagy focizunk, kosarazunk, és örülünk, hogy elhívhatjuk a barátainkat is, mert így könnyebben jönnek. Egyes gyülekezetekben, ahol pokestop is van, külön szolgálat épült ki a látogató pokémonvadászok fogadására. Megkínálják őket egy kis üdítővel, adnak nekik egy bemutatkozó brosúrát a gyülekezetről, meghívják őket egy evangélizációs alkalomra. Ha már „beesnek” a templomba, miért ne ragadjuk meg az alkalmat arra, hogy beszélgetni kezdjünk velük?

Szóval ez a másik lehetőség: ha már felbukkannak random emberek egy gyülekezet közvetlen közelében, akkor legyünk ott mi is. Nem feltétlenül pokémonokért harcolni, inkább a lelkekért, emberekért, akiknek most még okostelefon van a kezükben, de ha szeretettel fordulunk feléjük, miközben játszanak, egyszer talán a Bibliát is a kezükbe veszik.

A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban. (1Kor 9:20-23)

Érteni, elérni és áthatni

/0 Hozzászólások/in , /by

Ahhoz, hogy az egyházon kívül élő embereket elérhessük az evangéliummal, mindenekelőtt értenünk kell azt a világot és kultúrát, amely meghatározza az életüket – voltaképpen mindannyiunk életét, hiszen bennünket sem vett ki Krisztus a saját környezetünkből, „csak” átformált minket abban. Ez egyfajta kulturális érzékenységet jelent, amihez néhány gondolatot hadd osszak meg segítségül:

Légy jelen!

Vagyis légy aktív részese a környezetednek, a világodnak!

Amennyire magától értetődőnek tűnik, annyira nem az – méghozzá két okból is. Egyrészt mert sok évtizedes, talán évszázados teológiai egyszerűsítéssel az egyház mélyen beleültette a hívő emberekbe a gondolatot, miszerint a világ egyenlő a bűnnel, az mindenestől gonosz, és attól el kell különülnünk. Ezért az általános keresztény attitüd az, hogy a világban egyáltalán nem szabad jelen lenni, mert csak „megfertőződünk” ott. Pedig a világ a legtöbb esetben csak szinonimája valaminek a Bibliában: ha „ne barátkozzatok a világgal”, akkor a bűnt szerető és a bűnükhöz ragaszkodó emberek szinonimája – ha viszont „úgy szerette Isten e világot, hogy Fiát adta érte”, akkor az Isten nélkül élő elveszett emberekkel. Ha nem vagyunk jelen az életükben, akkor Krisztus sem lesz – mert pillanatnyilag mi vagyunk a Szentlélek temploma, és Isten csak rajtunk keresztül tud szolgálni feléjük.

Ebből fakad a másik probléma is ezügyben: a mindenkori prédikátorok világ elleni keresztes háborúja kitermelte a keresztény szubkultúrát, amely elkülönül a környezetétől, és ezzel együtt azoktól az emberektől is, akik felé szolgálnia kellene. Nincsenek valós barátságok, tartalmas kölcsönhatások, inkább csak kikiabálunk a templomainkból az utcákra, hogy „hé, gyertek már be, mert mi ugyan ki nem megyünk hozzátok!” A legtöbb missziós képzésen és gyülekezeti tréningen a legnagyobb akadálya annak, hogy egy gyülekezet nem növekszik üdvözülőkkel az, hogy a gyülekezet tagjainak nincs valós és tartalmas, személyes és elkötelezett kapcsolati hálója nem hívőkkel. Vagyis nincsenek jelen mások életében. Sokszor azért mert a szabadidejük nagy részében mindig a gyülekezetben vannak.

Van egy sokszor ismételgetett tantételem, amit nagyon hamar felismertem s megtanultam magam is a misszióval kapcsolatban: a hívő embernek van életterülete, és van munkaterülete. Az életterülete, ahol feltöltődik, a gyülekezet közösségében van, a munkaterülete, ahol szolgál, pedig a világban, a Krisztus nélkül élő emberek között. Az egyház nagy nyomorúsága, hogy ezt a kettőt oly gyakran összecseréljük: élünk a világban, és halálra dolgozzuk magunkat a gyülekezetben.

Tehát légy jelen a világban, a környezetedben élő emberek hétköznapjaiban, a barátságaidban, a szabadidős tevékenységeidben, a szomszédaiddal és munkatársaiddal való tartalmas kapcsolatokban – s akkor lesz esélyed, lesz lehetőséged szolgálni is feléjük. A templomok rejtekéből ugyanis ez sosem lesz túl eredményes!

Légy teológus!

Nem kell mindenkinek Kálvinná, Spurgeon-né vagy Karl Barth-há válnia, nem kell görögöt meg hébert tanulnia – nem erről van szó. De arról igen, hogy ha érteni és szolgálni akarjuk a környezetünket, akkor muszáj nagyon mélyen belegyökerezni a Bibliánkba! Ez a másik olyan pont, ami sokszor előjön a gyülekezeti képzéseken és az állapotfelmérő teszteken: a gyülekezet aktív hívő tagjainak kb. 20%-a olvas rendszeresen Bibliát. Hiányzik a teológiai érettség, amely képes válaszolni a körülöttünk lévő emberek kimondott vagy kimondatlan istenkeresésére, kérdéseire, szükségleteire. Igenis – bizonyos szempontból – muszáj teológussá is felnőnünk, akik már nem a tejnek italával táplálkoznak, hanem a kemény eledelt is emésztik már, és van kialakult, szilárd és biblikus istenképük, önképük, identitásuk, tudják, mi az egyház és mi nem az, át tudják adni az evangéliumot, segítséget tudnak nyújtani a megszentelődés útján a lelki társaiknak. A gyülekezeti közösség annak a helye, ahol a szentek minderre felkészítést kapnak – ahogy sokszor emlegetem a hitmélyítőkön: a gyülekezet nem étterem, ahol a szakács/lelkész minden vasárnapra főz egy finom igehirdetést a gyülekezet tagjainak, hanem főzőiskola, ahol mindenki megtanulja ellátni önmagát és a körülötte élőket.

Légy kezdeményező!

Ezt szakmaibb módon úgy fogalmaznám: légy proaktív! Ez kicsit több, mint a kezdeményezőkészség, bár természetesen az is benne van. A proaktív embernek vannak vágyai és víziói, amik hajtják előre az életét. A proaktív ember addig nem nyugszik, míg ki nem találja, hogyan foghat bele a céljai elérésébe, s azután neki áll cselekedni. Nem vár más parancsára, nem várja a körülmények kedvező együttállását, hanem felelősséget vállal a saját céljaiért és küzd értük.

A keresztény misszió manapság az ilyen proaktív kezdeményező emberek után kiált! Akik nem várják meg, míg valaki betámolyog egy szervezett evangélizációs rendezvényre, hanem naponta imádkoznak a saját barátaikért, és folyamatosan azon agyalnak, hogyan szerethetik őket Krisztus közelébe.

Légy érthető!

Ha bizonyságot tehetsz, ha reagálhatsz egy beszélgetésben, válaszolhatsz egy feltett kérdésre, ha van lehetőséged megnyilvánulni és Krisztusról beszélni, akkor légy világos, érthető, egyértelmű! Ne beszélj kegyes szóvirágokban, amiknek nincs se konkrét tartalma, se a kívülállók számára értelmezhető szókincse. Nem beszélj általánosságokban – nem elég mindenre rávágni, hogy az bűn, érvelj, indokolj, s közben vigyázz nagyon, hogy ne légy lekezelő vagy fennhéjázó, maradj alázatos, beszélj tisztelettel és féltő szeretettel! Nem fontos, hogy mindig nekünk legyen igazunk, nem legyőzni kell a másik embert egy vitában – elég megláttatni vele, hogy van egy másik értelmezési lehetőség is az övén kívül. Bőven elegendő, ha első körben megértik azt, hogy mi miért gondolkodunk úgy, ahogyan. Ha nem éreznék azt, hogy kényszerítjük őket egy intellektuális ugrásra, talán maguktól is átaraszolnának a saját kifogásaikon és kérdéseiken.

Ahhoz, hogy érthető és elfogadható legyen számukra az evangéliumunk, nem elég szuperlativuszokban dicsérni Isten nagyságát – meg kell mutatnunk nekik Őt a saját hétköznapi életünkben is. Ez pedig azt jelenti, hogy bátran beszélhetünk a bukásainkról és kétségeinkről is, őszintén és becsületesen, mert az emberek szuperszenteket nem tudnak és nem is akarnak követni, az ilyenek valóságában már régen nem hisznek, a „szürke szentek” azonban elérhetővé teszik számukra is Isten valóságát.

Szeress!

Ez mindennek az esszenciája. Addig senkit nem fog meghatni az igazságunk és a bizonyságtételünk, amíg nem érzi, nem győződik meg róla, hogy valóban szeretjük őt. Mert Isten – legalábbis ebben a világkorszakban – rajtunk keresztül akarja és tudja szeretni az embert! Amíg az egyház intézmény, szolgáltatóház, a világától elkülönülő spirituális elit, amíg ezt érezteti, vagy csak a viselkedése miatt ezt érzik mások – addig nem lesz képes elvinni Isten szeretetét sem a tőle még távol élőkhöz. Hány és hány igehirdetés hangzik el keresztény szószékekről Isten szeretetéről, kegyelméről, megbocsátásáról úgy, hogy közben személyválogatás, ítélkezés, meg nem bocsátás, közöny vagy megvetés van még a hívő emberek szívében is.

János első levelében olvassuk: „Ne (csak) szóval szeressétek egymást, hanem valóságosan, tettekkel!” Amíg a szeretet csak kegyes szöveg, Isten szeretete nemfog túljutni a falainkon, és nem lesz képes áthatni a környezetünket, a kultúránkat, a körülöttünk élő emberek életét, de még a gyülekezeteinket sem.

glowing bulb among the gray

Hol van a hús?!

/0 Hozzászólások/in /by

Nagyon ambivalens érzéseim vannak a reklámokkal kapcsolatban. Egyrészt gyűlölöm őket, mert bosszantó módon tolakodnak be a személyes terembe. Szerencsére nincs tévénk, így leginkább csak a neten találkozok velük, és a mindent ellepő óriásplakátok révén. Másrészt viszont értem, hogy szükség van rájuk, mert ingyenebéd sehol nincs, és mindenki szeretné minél több embernek elmondani, amit fontosnak tart. Ráadásul részben én is ebből élek, hiszen a honlapok is reklámhordozók, amiket készítek, és tervezünk már több óriásplakát-kampányt is. De azt is sokszor kifejtettem már, itt a blogon és a képzéseinken is, hogy voltaképpen mindenki értékesítő, aki meg akar győzni egy másik embert az igazáról. Nap mint nap adjuk el a saját személyes üzeneteinket, reklámozzuk a saját igazságainkat és céljainkat.

Amennyire utálom a tolakodó és fantáziátlan reklámokat, annyira szeretem az igazán  jókat. A tréningjeinket sokszor előkerül egy-egy, mert vannak olyan reklámok, amelyekből sokat lehet tanulni. Ilyen ez is:

Ez egy 1984-es hamburger reklám: óriási zsömle, benne egy parányi húsdarab, és az amerikaiak Lenke nénije aranyosan hajtogatja, hogy „Hol vana  hús?!”

Mai szemmel végtelenül egyszerű ez a reklámfilm, sehol egy CGI, sehol egy szuperlativuszokban ömlengő szalagcím, nincsenek ígéretek, hogy ez a legjobb, legnagyszerűbb, legolcsóbb… A narrátor végtelenül egyszerű dolgokat mond: A legtöbb hamburgeresnél óriási a zsemle, de kicsi benne a hús! A Wendy’s Single több húst tartalmaz, mint a Whopper vagy a BigMac!

Tehát nem arról szól a reklám, hogy ez a hamburger a legfinomabb, vagy ebben van a világ legnagyobb húspogácsája. Az ilyen ömlengésnek úgysem hinne senki. Egy dolgot állít: nagyobb, mint a másik kettő, amit meg is nevez.

Innentől kezdve ennek a reklámnak van egy hihetetlenül bátor üzenete: TESSÉK KIPRÓBÁLNI! Hasonlítsd össze, mérd le, ellenőrizd le!

Ez a reklám felhívás keringőre: ha nem igaz, amit állít, akkor a reklámozó saját magát üti ki, az felér egy hatalmas költségvetéssel megreklámozott üzleti öngyilkossággal. Nyilván pontosan tudják: amit állítanak, az igaz, bárki ellenőrizheti. Nem túlozzák el a valóságot, nem mondanak teljesíthetetlen ígéreteket, nem állítják objektív igazságnak azt, ami minden ember számára mást jelent – viszont amit mondanak, az tényszerű, vállalható, megérthető és vállalható. És ebből fakad egy átütő magabiztosság: ezt tudom adni – de azt valóban meg is kapod! Kétség nélkül. Vita nélkül. Bizonytalanság nélkül.

Ez a magabiztosság és bátorság nagyon  hiányzik a mai kereszténységből. Hiszen mi is értékesítők vagyunk: minden vasárnapi istentiszteleten, minden bizonyságtétellel, minden hitvallással értékesíteni próbáljuk az evangéliumot, Jézus Krisztus személyét, az Istennel való közösséget. Reklámozzuk a keresztény élet „hasznát”, a természetfeletti világ valóságosságát, a gyülekezeti közösség teljesen másmilyen voltát.

De vajon hozzá merjük-e mondani, amit ez a hamburgeres reklám: hogy tessék kipróbálni, ellenőrizni, megmérni, letesztelni?! Isten létezik. Csodák vannak. A kereszténység működik. A keresztény életforma tényleg teljesen más, mint a nem keresztény. A keresztény emberek tényleg mások, mint az Isten nélkül élők. A gyülekezethez fogható emberi csoportosulás nincs több a világon. Krisztus kiteljesíti az életünket. Nem félünk a haláltól, mert legyőztük.

Pont.

Tessék eljönni és ellenőrizni!

De vajon elég meggyőzőek vagyunk?

Elveszítünk egy generációt?!

/14 hozzászólás/in /by

Nemrég kaptam egy videót egy ismerősömtől, amit már rég meg szerettem volna osztani, mert a youtube-on lévő (jelenlegi) 17 megtekintés egyáltalán nem reprezentálja sem a videó minőségét, sem a téma fontosságát. Érdemes tehát rászánni egy kis időt, és végignézni, elgondolkodni rajta, a hatására konkrét döntéseket hozni, sőt… érdemes lenne le is tölteni (csak egy youtube-os fájlletöltő add-on kell, amit a legtöbb böngészőhöz hozzá is lehet adni – és remélem a készítő nem szedi le a fejem ezért az ötletért), és levetíteni minél több gyülekezetben, egyfajta vizuális hirdetésként és figyelemfelhívásként: ha nem változtatunk a fiatalokhoz való hozzáállásunkon, ha a gyermek- és ifjúsági misszió nem kapja meg a 2015-ben hatékony működéséhez szükséges prioritást, eszközöket és anyagiakat, akkor valóban nagy a veszélye annak, hogy elveszítsünk egy egész generációt.

A videó jórészt statisztikákat tartalmaz, nagyon látványosan és minőségi módon – ráadásul magyarul. Nem kis munka lehetett elkészíteni, osszuk meg tehát minél többekkel, az internetes felületeken kívül is. Még ha nem is pont a Window4-14 mozgalomhoz fogunk csatlakozni ennek hatására, de átértékeljük a fiatalok felé végzett szolgálatunkat, akkor már megérte.

Társasjáték klub – mint misszió

/0 Hozzászólások/in /by

Akik közelebbről ismernek, esetleg követnek facebookon, tudják, hogy egyre nagyobb szerepet kap életünkben és a munkánkban is a társasjátékozás, nem is csupán maga a játékélmény, hanem a tervezés és fejlesztés is. Bekapcsolódtam az egyetlen hazai társasjátékos magazin, a JEM szerkesztőségi munkájába is, májusban pedig elindítottunk egy társasjáték klubot a városunk művelődési központjában.

Mivel a misszióra én mindig csak a közvetlen lakókörnyezetünk, a közösségi élmény és a bennünket körülölelő kultúra szoros kapcsolódásaként tudok gondolni, a társasjátékozást meleg szívvel tudom ajánlani a gyülekezetek számára is, akár egyfajta közösségi előszobaként vagy előretolt missziós helyőrségként.

Írtam egy cikket a klubunk honlapjára a társasjátékozással kapcsolatos legáltalánosabb tévhitekkel kapcsolatosan – talán érdemes ezzel folytatni a gondolattal való barátkozást. A társasjátékozás egy kifejezetten igényes és tartalmas módja a szabadidő eltöltésének, valamint nagyszerű lehetőség arra is, hogy új barátokat szerezzünk. Platón azt írta: “Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” Hogyan lehetséges ez? A közös játékban először is kapcsolatba kerülünk egymással, és muszáj átlépnünk a közöttünk lévő távolságokat. A játékos emberek nem magázzák egymást, érvényét veszítik a társadalmi vagy szociális különbségek, különben nem tudnánk játszani. Az egymást nem ismerők „kénytelenek” megismerkedni, méghozzá egy olyan természetesen kötetlen formában, amire kevés más módon van lehetőségük. A társasjátékozás közben van idő beszélgetni, ráadásul az is sokat elárul az emberről, ahogyan játszik.

Mi kell egy társasjáték klub elindításához?

A legfontosabb, hogy legyen legalább egy-két olyan ember, aki nagyon szeret játszani, mert az ő lelkesedésük és játékszeretetük fog átragadni a többiekre is.

Nem kell sok játék, el lehet kezdeni a klubot már néhány alapjáték beszerzésével is – ehhez a Catan – Carcassonne – Alhambra triumvirátust bátran tudom ajánlani, minden korosztályt le tud kötni. Idővel jöhetnek a komolyabb, úgynevezett gémer játékok is, amelyek közül már több magyar nyelven is elérhető. Olvass játékajánlókat, akár a mi honlapunkon, vagy a JEM Magazinban, amelynek most jelent meg a 17. száma, s mindegyikben legalább tíz játékbemutató cikket is találhatsz.

Társasjátékokat a Gémklubból vagy a Szellemlovas társasjáték boltból érdemes rendelni, kifejezetten keresztény társasokat pedig a Paraklétosz Kiadónál találhattok – bár azt nem javaslom, hogy missziós társasjáték klubot ilyen játékokkal töltsetek meg. Ezek maradjanak inkább a vasárnapi iskolára meg az ifire. Ezen kívül a vaterát és az ismertebb hirdetési portálokat is meleg szívvel ajánlom, mert sok jó játékot lehet olcsón beszerezni ezekről a helyekről is.

Ezen kívül kell egy terem, akár a helyi kultúrházban, ahová talán könnyebben eljönnek az emberek, mint egy templomba vagy imaházba, némi hirdetés, főleg a barátok-ismerősök között, és lehetőleg rendszeres időpontokban, kiszámíthatóan működő „nyitvatartás”.

Érdemes regisztrálni a klubot a Magyar Társasjátékos Egyesület honlapján, ők amúgy is sok mindenben tudnak segíteni, és megismerkedni a társasjátékos világ origójának számító Boardgame Geek oldallal is.

Végezetül ha van kérdésetek ezzel kapcsolatban, akár itt a hozzászólásoknál, akár facebookon vagy emailben bátran keressetek meg. A magam részéről kifejezetten jó közösségépítő, személyiségfejlesztő és ezek miatt egyben nem nyomulós, inkább óvatos és nyitott missziós programnak is bátran ajánlom minden gyülekezet számára a társasjátékos klub indítását.

Készen állunk a megtérni vágyók befogadására?

/1 Hozzászólás/in /by

Sajnos nem minden gyülekezet alkalmas lelki otthont nyújtani az Istent kereső kívülállók számára – legalábbis nagy általánosságban elmondható, hogy vannak bizonyos közösségi jegyei azoknak a gyülekezeteknek, amelyeket a látogatók vonzónak tartanak, és amelyekről nem a „szekta” fog az eszükbe jutni. Mostanában több, különböző felekezetű és kegyességű keresztény barátom hozta fel a beszélgetéseinkben, hogy a missziót éppen az akadályozza leginkább, ha a lelki gőg és a „nagy hívőség” miatt már az emberi minimumra sem telik, és a Szentlélekre hivatkozva az alapvető viselkedési és morális normákat sem tartják be a keresztények. Tudomásul kell vennünk, hogy hiába beszélünk lelkesen Jézusról, és hiába van nagyszerű kórusunk vagy dicsőítő zenekarunk, ha közben figyelmetlenek, szeretetlenek, ítélkezők, közönyösek vagy pártoskodók vagyunk.

Carey Nieuwhof az Outreach Magazine-ban egy évvel ezelőtt összeállított egy listát azokról a közösségi jegyekről, amelyek a befogadó, misszióra alkalmas gyülekezeteket jellemzik. Ezek nem teológiai jegyek, nem az igehirdetés tisztaságát vagy az imaélet mélységét jellemzik, hanem a közösségi magatartást és a gyülekezet kifelé való nyitottságát.

1. Szeretnek a tinédzserek is gyülekezetbe járni

A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a tinik szeretik az istentiszteleteket és a gyülekezetet, akkor a kívülállóknak is tetszeni fog. Talán azért, mert a tinédzserek már kinőttek a gyermeki naivitásából, már nem mindenre kényszeríthetők, már különbséget tesznek a kötelező és a választott között, már nem lehet őket bármivel megetetni, és ha nem is mondják ki, de visszajelzik, hogy tetszik-e nekik valami, vagy sem. Nem tudom, helytálló-e ez a megfigyelés, mindenesetre elgondolkodtató.

2. A gyülekezeti tagok tartalmas baráti kapcsolatokat ápolnak nem hívő emberekkel is.

A misszió lényege nem a vadidegenek leszólítása az utcán, hanem a hozzánk közel állók felé való folyamatos bizonyságtétel és szolgálat. Sok evangélizációnál láttam, hogy a gyülekezeti tagok egyedül érkeztek, mintha megint egy nekik szóló különleges alkalom lenne – és senkit nem hoztak magukkal. Azok a keresztények, akik egy gyülekezeti evangélizációs alkalomra úgy jönnek el, hogy senkit nem hoznak (kísérnek, mert nem abból áll a hívogatás, hogy kiosztok pár szórólapot!), vagy öncélú keresztény életet élnek, vagy egyszerűen nincsenek tartalmas kapcsolataik nem hívő emberekkel. Vannak olyan kegyességi irányzatok, ahol a „világiakkal való barátkozást” egyenesen bűnnek tartják – de az ilyen gyülekezetek nem is növekszenek megtérőkkel. Nem lehet nem hívő emberek nélkül missziózni – és a lényeg itt a kapcsolatok mélységén és ápolásán van, nem a listaépítésen.

3. Ítélkezés helyett el- és befogadás jellemző a prédikációkra és a személyes kommunikációra is

A nem hívő emberek nem tökéletesek (a hívők sem, csak ők erről hajlamosak elfeledkezni) – tele vannak olyan gondolkodásbeli és életviteli problémákkal és hiányosságokkal, amik miatt éppen keresik Istent és a megoldást. Ne várjuk el tőlük, hogy úgy csináljanak, mintha már évtizedek óta hívők lennének, és ne ítélgessük őket azért, mert bűneik vannak – hisz mi is így jöttünk Krisztushoz! Ne kényszerítsük őket arra, hogy olyan kulturális jegyeket, szokásokat, öltözködési vagy beszédstílust vegyenek magukra csak azért, hogy nekünk elfogadhatókká váljanak, amiket Isten egyáltalán nem vár el tőlük, csak a mi felekezetünkre vagy közösségünkre jellemzőek! Vagyis soha ne keverjük össze, és főleg ne azonosítsuk a saját elvárásainkat Istenével – mert ez a mi bűnünkké lesz, és ahelyett, hogy Isten munkatársaivá válnánk mások üdvösségre jutásában, akadályaivá válunk a missziónak.

4. A gyülekezet tagjai jó és figyelmes hallgatók

Az egyik gyülekezetemben volt egy nagyon „buzgó” atyafi, aki ha meglátott egy idegent a gyülekezetben, azonnal „rászállt”, és a Római levéllel kezdte gyomrozni őket úgy, hogy szó szerint egy órán keresztül szóhoz sem hagyta jutni őket. Több emberről is tudok, akik miatta döntötték el, hogy soha többé be nem teszik a lábukat gyülekezetbe. Ezt a testvért pedig az elöljáróságnak el kellett tiltania a nem hívőkkel való beszélgetéstől, mert szó szerint tönkretette a missziós munkánkat.

Nem attól leszünk missziós lelkületű hívők, hogy rászállunk a nem hívőkre, mint a legyek a dögre, és folyamatosan „nyomjuk nekik” az evangéliumot. A befogadó gyülekezetek tagjai szeretnek hallgatni. Figyelmesen meghallgatják a másik kérdéseit és problémáit, és konkrét válaszokat igyekeznek adni rájuk. Sőt, azt is alázatosan vállalják, hogy nem minden kérdésre Jézus és a „térj meg!” a válasz. A missziós lelkületű gyülekezetekre a meghallgatás és a törődés kultúrája a jellemző, nem a szektás agymosás, amikor csak az számít, amit én mondok, és amit a másik gondol, arra már nem is figyelek.

5. Felvállalják a küzdelmeiket és a gyengeségeiket is

Azaz nem hazudják magukat tökéletesnek és bűntelennek. Nem mutatnak egy olyan elérhetetlen, életszerűtlen és idealisztikus keresztényképet, amelynek ők maguk sem képesek megfelelni. Nem beszélnek állandóan szuperlatívuszokban, nem zárják ki azonnal azt, aki elbukott, és a prédikációk nem bűnközpontúak, hanem kegyelem és megoldás centrikusak. A vezetők nem szuperszentek, akiknek soha nincsen rossz napjuk, és tévedhetetlenebbek a pápánál is. Emlékszem, egy nagy gyülekezetben szolgáltam, és egy prédikációmban nem vettem figyelembe néhány igehelyet. Az alkalom után odajött hozzám két presbiter testvér Bibliával a kezükben, és felhívták a figyelmem, hogy két igehely miatt nem teljesen állt meg, amiről tanítottam. A következő vasárnap azzal kezdtem a prédikációmat, hogy bocsánatot kértem a gyülekezettől, mert az előző héten tévedtem pár igével kapcsolatban, és elmondtam nekik, hogyan értsék helyesen az akkori mondandómat, megköszönve a presbiter testvérek kiigazítását. Senki szemében nem lettem ettől kisebb vagy hitványabb prédikátor, sőt… Azt gondolom, megéri embernek maradni a gyülekezetben is, mert így maradunk hitelesek és követhetőek.

6. Kerülik az általánosításokat és a tipologizálást

A prédikációkban nem tartják magától értetődőnek, hogy mindenki ismeri Dávid és Góliát történetét, nem hivatkoznak bennfentesként rövidített igehelyekre, amit csak a régi hívők ráznak ki kisujjukból, és nem használnak kánaáni szlenget. De nem csak a beszédükben, az emberek megítélésében sem általánosítanak. Nem osztják típusokra a bűnösöket vagy a keresőket, hanem mindenkit a maga egyediségében látnak és szólítanak meg. Nyilván ez lassabban megy, idő és emberigényesebb missziós forma – de ez működik. Ezt hívják személyes evangélizációnak.

7. Rugalmasak és alkalmazkodók

Van egy mondás, hirtelen nem jut eszembe, kitől származik: „Boldogok a rugalmasok, mert nem törik el a gerincük”. A misszió-centrikus gyülekezetben nem hisznek fiókból előrántható receptekben, amelyek mindenkinék egyformán beválnak majd. Nem a programokban bíznak, még csak nem is a lelkész lehengerlő prédikációjában vagy valamiféle sablonos „megtérő-imádságban”, hanem a Szentlélek egyének által és személyesen működő munkájában. Az ilyen gyülekezetek tudomásul veszik, hogy az evangélium üzenete az, ami örökérvényű, nem a hirdetésének a módja és körülményei, és tudják azt is, hogy a körülöttünk lévő kor és környezet folyamatosan változik, amihez alkalmazkodnunk kell, ha el akarják érni a kortársaikat. Nem azt várják el, hogy a megtérni akarók hozzájuk igazodjanak és alakuljanak, hanem velük együtt ők is folyamatosan Krisztushoz akarnak igazodni – ami bizony esetenként igen nagy különbség!

8. Végezetül: a misszió nem programpont, hanem életmód

Nem csak az evangélizációs héten vagy a vasárnapi alkalmon missziózunk, hanem otthon, a munkahelyen, az iskolában, a barátaink között is úgy élünk, hogy az életünk Istenre mutató felhívás legyen mindenki számára. Nem csak az a misszió, ha Bibliával a kezünkben Jézus haláláról magyarázunk valakinek, hanem az is, ha elmosogatunk helyette, ha vállalunk olyan munkát is, amiért semmilyen ellenszolgáltatást nem kapunk, vagy csak kedvesen válaszolunk egy velünk kiabálónak. A misszióhoz nem kell szórólap, dicsőítő zenekar, lelkipásztor vagy hivatásos evangélista – csak figyelmes és az elveszettekért valóban szolgálni is kész szív.

Nyilván sokat lehetne még írni – mára ennyi lesz a megemészteni való üzenet. A kérdés pedig ott van a címben: vajon mi készen állunk a megtérni vágyók befogadására? Vajon választanak-e bennünket lelki társnak és lelki otthonnak?

Mit keresnek a mai istenkeresők?

/0 Hozzászólások/in /by

A gyülekezeteink kiüresednek. Először is számban. Hiába van már kötelező hittan, hiába tolja a jelenlegi politikai kurzus a (nagy)egyházi-vallásos szekeret, és próbál valamiféle polgári divatot csinálni a kereszténységből – nem csak az tagadhatatlan, hogy ennek még sok köze nincs ahhoz a Krisztus-követéshez, amiről a Biblia ír, hanem az is, hogy voltaképpen a célját sem éri el, hiszen az egyház legfeljebb vasárnapi látogatókkal gyarapodik, sajnos csak ritkán elkötelezett hívőkkel. Valamiféle finoman ránk erőltetett társadalmi-kulturális-politikai templomozós trendiségig csak-csak eljutunk, bár addig is legfeljebb a magyar társadalom egyre szűkülő felső-középosztályának tagjai, és inkább csak a nagyvárosokban, de félek, hogy többnyire valódi megtérés és újonnan születés nélkül.

Ráadásul nem csak az emberek fogynak a mai gyülekezetekből, de mintha Istenből is kevesebb lenne. Az evangélium bátor és egyenes hirdetéséből, a Szentlélek természetfeletti megnyilvánulásaiból, szentségből, erőből, csodákból, életek gyökeres megváltozásából, őszinte könnyekből és valódi örömből, komoly áldozatokból, működő testvéri közösségből, valódi bűnbánatból és még valódibb megbocsátásból. Vannak szertartásaink és szolgáltatásaink, hivatalaink és titulusaink, de valami miatt ez még nem elég vonzó és hiteles ahhoz, hogy az Isten nélkül élő emberek érdeklődésének ingerküszöbét egyáltalán megkarcolják.

Olvasom Thom és Joani Schultz Why Nobody Goes to Church Anymore (Miért nem jár már senki gyülekezetbe?) című könyvének egyik recenzióját, aki a szeretet négy legfontosabb bibliai megnyilvánulását ajánlja erre megoldásként:

1.) a radikális vendégszeretetet – ami a feltétel nélküli el- és befogadás hozzáállása. Ez azonban nem csak annyit jelent, hogy nagyvonalúan kitárom az ajtót, hogy jöjjön, aki akar, hanem aki jön, azt valóban el- és befogadom, azt valóban feltétel nélkül szeretem és szolgálom.

2.) a félelem nélküli beszélgetéseket és közösséget – amelynek az alaphangulata a bizalom, és éppen nem az az elemi bizalmatlanság, ami szerintem a magyarok alapmentalitása. Nekem sem kell félnem attól, hogy „a bűnös pogány beszennyezi” a lelkemet vagy a templomomat, és neki sem kell félnie a millió kimondott vagy kimondatlan elvárástól, amit Isten nevében valójában mi támasztunk feléje attól fogva, hogy átlépte a küszöbünket.

3.) valódi, hiteles alázatosságot – sok hívőbe ugyanis alapból belenevelnek egy nagyon rosszul értelmezett felsőbbrendűséget, aminek az alapja az a rosszul megértett és még rosszabbul alkalmazott bibliai alapelv, hogy Isten minket szeret, őket viszont nem, mert ők a „gonosz bűnösök”, „Isten ellenségei”, akik amúgy is men(je)nek a pokolba. Ezzel a hozzáállással azonban rongyosra evangélizálhatjuk a szánkat, akkor sem tudjuk bemutatni Krisztust – rá ugyanis nagyon nem volt jellemző semmiféle lelki gőg vagy felsőbbrendűség. Sajnos az egyház a 21. századra már nagyon elfelejtette, mi is a valódi alázat – és amíg nem tanuljuk meg újra, addig maradunk leszállóágon.

4.) Isten „megérzését” – azaz valódi, kézzelfogható, átélhető istenélményeket. Az Istennel való találkozás valóságát, ami túlmutat a szavakon, a liturgián, az énekeken, az érzelmeken. Valamit, ami tényleg több, mint emberi – ami isteni, természetfeletti.

A mai istenkeresők nem akarnak címkéket magukra aggatni, csak hogy elfogadják őket, nem fogják számukra életidegen, üres és tartalmatlan ceremóniákra pazarolni az amúgy is kevés szabadidejüket, nem mindentudó, steril igazságokat kinyilatkoztató vagy életmódtanácsokat osztogató megmondóembereket akarnak látni a szószékeken és nem dobhártyaszaggató dicsőítésekre vágynak. Azt szeretnék, ha nyitott, őszinte emberek végighallgatnák és megértenék őket, és értelmes, használható válaszokat adnának a kérdéseikre és a gondjaikra. Azt szeretnék, ha elfogadnák őket még azelőtt, hogy olyanná válnának, amilyenné válni szeretnének ők maguk is. Szeretnének találkozni azzal az Istennel, aki nem csak a róla szóló szavakban létezik, hanem belemagyarázás nélkül is megtapasztalható. És nagyon szeretnének látni végre olyan keresztényeket, akik nem játsszák el előttük, hogy tökéletesek és boldogok, miközben a gondolkodásmódjuk, az indulataik és az életmódjuk semmiben sem különbözik az övékétől, hanem valódi alternatívát tudnak mutatni arra, hogy hogyan lehet és érdemes élni a mindennapokban másképpen, elégedetten, normálisan.

Ennyi elég lenne nekik. De vajon találnak-e ilyen hívő embereket és gyülekezeteket?