Egy marketinges lecke evangélistáknak

Létezik egy elég általános szabály, törvényszerűség vagy alapelv, amelyet mind a marketingeseknek, mind az értékesítőknek a legtöbb tréning elején el szoktak mondani: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk egyszerre mindenkit elérni! A leggyakoribb és legnagyobb erőforrás pocsékolás oka az a tévhit, hogy a nagy számok törvénye mindig bejön – vagyis minél több embert érünk el, annál hatékonyabbak leszünk. Csakhogy ez tévedés.

Az a bizonyos lecke így szól: az emberek 90%-a nem vevő ránk. Lehet, hogy nem ér rá, rossz a kedve, máshol jár az esze, nem vagyunk szimpatikusak neki, éppen most nem érzi szükségét annak, amit kínálunk neki, nem bízik bennünk, stb. stb. Ezerféle indokot lehetne mondani, miért, a lényeg, hogy nem vevő. Ez van. Hiába is győzködnénk őket, teljesen felesleges lenne a rájuk szánt idő. És ennek akkor van igazán  jelentősége, ha belegondolunk abba, hogy van egy óránk, amit bizonyságtételre tudunk szánni, és egy teljesen elutasító ember erőszakos térítgetésére fordítjuk, és emiatt nem jut időnk arra, aki viszont “készen állt” volna arra, hogy meghallgasson minket.

Aztán van az a bizonyos 1%, akiknek az arcukra van írva, hogy meg lehet szólítani őket, és mindegy is, mit mondunk nekik, már az első pillanatban megnyertük őket. Az ilyen emberek nincsenek sokan, de egy tapasztalt értékesítő azonnal kiszúrja őket. Ők a “könnyű célpontok” – rájuk azért nem kell sok energiát fordítani, mert nekik a kicsi is bőven elég. “Elő voltak készítve” – kár is túlragozni.

És van a maradék 9% – akiket a marketingesek “lehetséges vevőknek” neveznek. A lecke pedig úgy szól, hogy ha jól akarunk sáfárkodni az erőforrásainkkal, akkor az összes időnk és energiánk 80%-át erre a 9%-ra fordítsuk – a maradék 20 mehet mindenki másra.

A missziómunkánkat mindig a lehetséges megtérők csoportjára kell fókuszálnunk! Kell egyfajta józan céltudatosság, hogy a meddő vitatkozásokat pillanatok alatt lezárjuk, nehogy miattuk szalasszuk el azokat, akiket Isten előkészített a velünk való találkozásra.

Hogy kik a lehetséges vevők? Ez missziós szolgálatonként és bizonyságtevő egyénenként más és más. Azok, akikkel szót tudunk érteni, mert hasonlóak a körülményeink, a gondolkodásunk, mert ismerjük és értjük őket, mert hitelesek vagyunk számukra, mert “felkészültünk belőlük”… Lassan tényleg végére érek a Gerilla evangélizációs tréninganyagnak, abban sok szó lesz erről. De az egészen biztos, hogy nem az utcán siető “vadidegenek” között kell őket keresni, hanem a baráti körünkben, a mobiltelefonunk címjegyzékében vagy a facebookos ismerőseink között.

Tehát nem tudunk mindenkit és bárkit elérni az evangéliummal. De ez nem is a mi dolgunk. A “mindenki” és a “bárki” Isten, az evangélium és az egyház számára létező kategóriák, nem a miénk. A miéinknek mindig van nevük, foglalkozásuk, és általában valamilyen valós kötődésük hozzánk. Azokat pedig, akik ezen a körön kívül esnek, hagyjuk meg nyugodtan az ő ismerőseiknek. Isten majd megtalálja a hozzájuk közel eső evangélistát!

Posztmodern gyülekezet

Hogyan néz ki a klasszikus egyházmodell?

A gyülekezet épít egy templomot, általában sokkal nagyobbat, mint amekkorára valójában szüksége lenne, és amit ki tudna használni. Óriási költségekbe veri magát, csak azért, hogy birtokolhasson valamit, (egy ingatlant). Az erőforrásait kövekbe és falakba fekteti. Az életből és a valódi kapcsolatokból kiszakítva szakemberek képeznek a teológiai intézményeikben, és javarészt olyanokból képeznek lelki vezetőket, akik a gimnáziumi padból ülnek át a teológia padjaiba, nagyrészt élet- és munkatapasztalat, valamint megélt emberi és családi kapcsolatok nélkül vagy előtt. Rengeteg időt és szellemi energiát fordítanak az ortodox tanítás csiszolására és őrizgetésére, amelynek a betartását jutalmazzák, a megszegését pedig kárhoztatják. Alapvetően hierarchiára és intézményrendszerre épülő közösségeket építenek, befelé élnek, szubkultúrát alkotnak, és általában statikusak és rugalmatlanok, lassan vagy egyáltalán nem reagálnak a körülöttük zajló változásokra, sőt, ezt inkább erénynek tartják, mint problémának.

A 21. század emberének gondolkodásmódjával, életfelfogásával és elvárásaival, dinamikus egyéni és sokszínű közösségi életével azonban ez az egyházmodell nem igazán kompatibilis.

A mai emberek szkeptikusak minden általános igazsággal és „nagy elbeszéléssel” szemben (amilyen például a Biblia is). Sokkal inkább hallgatnak a barátaikra, mint a megmondó emberekre, a tekintély számukra nem olyan objektív tényezőkből áll, mint a végzettség, szakértelem, elismertség, hírnév, hanem kifejezetten szubjektív elemekből, a személyes benyomásaikból és tapasztalataikból, legfeljebb a közvetlen környezetük véleményéből áll. A szituációk forgatagában élnek, ezért elutasítanak minden konzerv igazságot, számukra nincsenek minden helyzetben ugyanúgy alkalmazható és érvényes megoldások. Fejlett erkölcsi érzékük van, de nem tartják problémának, ha a mindennapi életben át kell lépniük rajta – az egymásnak ellentmondó igazságokat teljesen magától értetődően fel tudják dolgozni. Hatalmas információéhségük van, ugyanakkor bizalmatlanná váltak minden tömegmédium iránt. Napról-napra élnek, hozzászoktak az állandó változásokhoz, és nehezebben tudnak alkalmazkodni az állandósághoz, unalmasnak és egysíkúnak tartják azt. Elutasítják azt, hogy egy-egy szubkultúrába szorítsák őket, sokkal inkább cross-cultural életmódot folytatnak (bocsánat, erre nem igazán tudok magyar kifejezést), vagyis párhuzamosan csapódnak többféle szubkultúrához, de egyikhez sem kötődnek túlságosan mélyen.

A posztmodern gyülekezetek az erőforrásaikat nem épületekbe fektetik, hanem emberekbe. Nem birtokolni akarnak, hanem szolgálni. A lenyűgöző ólomüveg ablakok helyett inkább wifire költenek, a forma helyett a tartalomra koncentrálnak, legyen szó a liturgia leegyszerűsítéséről vagy a prédikáció stílusának megváltozásáról. Pátosz helyett hatékonyságra törekednek.

Az istentisztelet számukra nem kivonulás a hétköznapokból egy csöndes, világtól védett helyre, hanem az evangélium beárasztása a hétköznapok forgatagába, oda, ahol az emberek élik a mindennapjaikat. Számukra az imádkozásra vagy az igehirdetésre éppúgy megfelel a nappali szoba, a McDonalds étterem, egy kávézó vagy pub, a városi park vagy a játszótér, mint a templom – ugyanazzal a természetességgel teszik meg ugyanazt, amit a klasszikus egyházak tagjai vasárnaponként a templomban csinálnak. A szertartásokon való passzív hallgatás helyett részt vesznek felebarátaik mindennapjaiban, és beszélgetnek, segítenek, szolgálnak. Ahelyett, hogy egyetlen lelkipásztor vasárnapi prédikációját hallgatnák hetente egy alkalommal, amely mivel egyszerre akar megszólítani minden korosztályt, hívőt és nem hívőt, a gyülekezet teljesen eltérő élethelyzetben lévő tagjait, mindig felszínes és közhelyes lesz, inkább megkeresik az interneten azokat a tanításokat és üzeneteket, amelyek őket érdeklik és érintik, és nem heti egy prédikációt, hanem akár naponta többet is meghallgatnak. A misszió pedig számukra nem valamiféle intézményesített tevékenység, hanem a saját barátaik és ismerőseik megsegítése. Nem osztogatnak traktátusokat az utcán vadidegeneknek, inkább azokkal törődnek, akiket amúgy is ismernek.

A posztmodern gyülekezetekben nem prédikálnak az emberek feje fölött kilométerekre lévő, betarthatatlan ideálokról, hanem egyszerű szavakkal, de nagyon gyakorlatias módon a mindennapok keresztény megélésében próbálnak segíteni. A hangsúly a dogmákról áttolódik a gyakorlati teológia felé. És ha valaki másképp gondolkodik bizonyos hitigazságokról, attól még ugyanolyan testvérként tekintenek rá, és a különbözőségek helyett inkább azt tartják számon, amiben egyetértenek.

Mivel magam is voltam ilyen posztmodern gyülekezetnek a tagja, építője, a személyes tapasztalatom is az, hogy az ilyen közösségekben sokkal nagyobb a lelki éhség és igényesség, mint a tradicionális egyházakban. Az ilyen közösséget a tagjai megbecsülik és támogatják. Meglepően komoly áldozatokat készek hozni, anyagiakban, időben, önkéntes munkában. Ráadásul a megszokás és közömbösség helyett sokkal jellemzőbb az öröm, a lelkesedés, a motiváltság.

Ez a szembeállítás természetesen nem felekezetekről szól, mert minden felekezetben vannak tradicionális és dinamikus, általam most „posztmodernnek” nevezett gyülekezetek. Az első fókuszában inkább a megőrzés áll – a régi tradíciók, a gyökerek és az abba belegyökerezett egyháztagok megőrzése. Nincs ezzel baj. De nagy szükség van a „másik fajta” közösségre is, amelynek a fókuszában az elérés áll – az Istentől egyre jobban távolodó emberek elérése, akiktől a hagyományos egyház már túlságosan messze elmaradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

* A posztmodern jelzőt most kissé szabadon használtam, tudom, hogy már túl vagyunk rajta… :-)

A túl könnyű megtérésről – ha van ilyen egyáltalán

Aki részt vett már olyan missziós programban, ahol a személyes tanúságtétel és evangélizáció fontos szerepet játszott, a megannyi nehéz és rázós beszélgetés között valószínűleg találkozhatott olyanokkal is, ami szinte megdöbbentően “sima ügy” volt. Vannak olyan emberek, akik túl könnyen és túl gyorsan megtérnek. És most nem arról van szó, hogy az illető a saját élethelyzete vagy problémái, a Szentlélek munkája, más keresztények “előkészítő” munkája nyomán “megtérésre kész” állapotban van, és mi “csupán” learatjuk mindazt a munkát, amit mások, sokan vetettek az életébe – hanem amikor “gyanúsan” gyorsan lesz valaki buzgó keresztény.

Ez a missziómunka egy speciális helyzete – azoknak az embereknek az egyik csoportja, akikkel a személyes evangélizációs szolgálatunk során találkozhatunk. A Gerilla evangélizációs tréninganyagban hét ilyen csoportot mutatunk be az istenkeresőkről szóló fejezetben – most egy részletet hadd osszak meg ebből, ami kifejezetten a “túl könnyen megtérőkről” szól. A teljes tréninganyag pedig hamarosan végre elérhető lesz!

Gerilla evangélizáció – részlet

A tetszeni vágyás fázisában vagy állapotában lévő „vevők” – legyen szó bármilyen termék vagy ideológia értékesítéséről, tehát pl. az evangélium átadásáról is – általában nyitottak, szívélyesek, barátságosak. De éppen ez a talán túlzó önmegadás, a folyamatos bólogatás az érveidre, a neked való megfelelés vágya az, ami mögé elrejtik a valódi érzéseiket és gondolataikat.

Az ilyen emberek túl könnyen és túl simán mondanak igent – szinte mindenre. Ez azonban egyrészt az értékesítő szempontjából óriási kísértés – különösen az Istennel való kapcsolat „értékesítésénél”, másrészt a vevő szempontjából óriási veszélyforrás, mert meggondolatlanul, felelőtlenül, elkötelezettség nélkül mond igent valamire, ami azután csalódást fog okozni neki. És bár rövid távon az ilyen vevő a legkényelmesebb és „legolcsóbb” ügyfél, hosszú távon azonban pont náluk van a legnagyobb lemorzsolódás és a legtöbb probléma. Tehát könnyű megszerezni – de nagyon nehéz megtartani őket.

Mire érdemes figyelni értékesítés, vagyis az evangélizálás folyamata közben?

Ha azonosítottuk, hogy beszélgetőpartnerünk ebben a fázisban van, és alapvetően nekünk akar megfelelni, a legtöbb esetben Isten helyett is, akkor nekünk magunknak kell mesterséges akadályokat görgetnünk a túl könnyen jövő döntések elé. Természetesen vannak olyan szituációk, amelyeket isten olyannyira előkészített már, hogy mi gyakorlatilag csak learatjuk azt a gyümölcsöt, amit Isten sokak talán sok éves missziómunkája által közvetlenül vagy közvetve elvetett beszélgetőpartnerünk életébe. Nem az ilyen esetekről van most szó! Hanem arról, amikor a könnyű és gyors döntés – vagy épp a döntés folyamatos halogatása mögött egyértelműen a felelőtlenség, a felelősség felvállalásának hárítása áll. Nem válhatunk olyan elvtelen és szenvtelen értékesítőkké, akik autót sóznak rá valakire akkor is, amikor még jogosítványa sincsen az illetőnek. Még akkor sem, ha ő jön hozzánk autóért! Mert nem tehetjük ki sem őt, sem az összes többi embert annak, hogy a könnyen megszerzett autójával az illető balesetet okozva vagy önmagában, vagy másokban kért tegyen. Ilyenkor egyszerűen nincs jogunk autót eladni – akkor értékesítsünk előtte jogosítványt neki!

Ugyanígy van ez lelki téren is. Ne mondjuk valakinek azt, hogy „megtértél”, amikor pontosan tudjuk mi is, ő is, hogy még csak meg sem értette az evangélium lényegét, amikor tudjuk, hogy nincs felvállalt elkötelezettség a döntés mögött, amikor tudjuk, hogy ez csak a gyors kipipálása az éppen folyó beszélgetésnek. Ilyenkor ne engedjünk lezárni egy olyan folyamatot, ami egyértelműen nincs lezárva. A „mesterséges akadályoztatás” azt jelenti, hogy addig szembesítjük az illetőt a döntésének következményével, a megtérés árával, míg egészen biztosak nem leszünk abban, hogy megértette, és mindezt felvállalva még mindig kell neki Krisztus. Sokkal jobb egy sok időbe, vitába és tusakodásba kerülő, nehezebben megszülető, de átgondolt és felelős elköteleződés, mint egy komolytalan és súlytalan gyors „megtérőima”!

A másik szélén ennek az állapotnak a döntések folyamatos elodázása áll.  A halogatás mögött – ebben az állapotban! – soha nem ténybeli bizonytalanság vagy őszinte kételkedés áll, hanem kapcsolati bizonytalanság és kétely! Ez nagyon lényeges különbség! Az illető ugyanis azért nem mer sem határozott igent, sem határozott nemet mondani, mert nem tudja, hogy a döntése hogyan fogja érinteni a közöttünk lévő személyes kapcsolatot. Ne feledjük: ő ebben a fázisban alapvetően nekünk akar megfelelni, így számára a nagy kérdés az, hogy mi hogyan fogunk reagálni a döntésére, és hogyan folytatódik majd a közöttünk lévő kapcsolat. Ebben bizonytalan valójában, és ez okozza a döntések halogatását.

Ebben az esetben két dolgot tudunk tenni. Először is pontosan mondjuk el neki, hogy a döntése mit fog jelenteni a kapcsolatunkban. Beszélgessünk vele akár részletekbe menően mindkét scenarióról: hogy mi fog megváltozni, ha elfogadja – és arról is, hogy mi lesz, ha elutasítja az evangéliumot. Beszéljünk neki a gyülekezeti élet mindennapjairól, akár a nehézségeiről és kihívásairól is őszintén, és mondjuk el azt is, hogyan fogunk mi őreá tekinteni, ha mégis elutasít, fogunk-e ettől függetlenül is találkozni, beszélgetni vele. Ha pedig bizonyosak vagyunk afelől, hogy az evangélizációs folyamat elért arra a szinte, amikor már minden feltétel megvan a döntés meghozatalához, akkor legyünk határozottak, és vezessük el a döntésig, bármi legyen is az az adott élethelyzetben. Tartsuk észben, és nyugodtan mondjuk el neki is: ez a jelenlegi döntése lesz Isten keresésére, annak a folyamatnak a végén, amin végigvezettük. Ha mégis elutasítja az Istennel való megbékélést most, akkor legyen tudatában annak, hogy Isten ezt nem egy végérvényes, hanem egy pillanatnyi nemnek fogja tartani, és később bármikor lesz lehetősége megváltoztatni a mostani döntését. És ha mi, értékesítők, evangélisták valóban megtettünk mindent azért, hogy az illető célba is érjen, akkor jó, ha tudjuk, és akár el is mondjuk neki is, hogy bár később is lehet Istenhez eltalálni, de most biztosan könnyebb lenne, mint enélkül a folyamat nélkül, talán egyedül, saját erőből.

A tetszeni vágyás fázisában lévő ember tehát vagy túl könnyen, vagy túl nehezen hoz döntést – mindkét esetben a határozottság és a felelősségérzésre való apellálás tud segíteni.

(Eddig a részlet. Természetesen ennek van előzménye és van folytatása is – most csupán egy gondolatot emeltünk ki ebből a témából!)

Mi a véleményed erről?

Létezik ez a probléma? És hasznos egyáltalán, ha ilyen megközelítésből is tanulunk a misszióról?

Isten nélkül is jó!(?)

Cambridge, vasárnap délelőtt. Javarészt fiatal férfiak és nők sietnek a 3000 négyzetméteres templomba, ahol perceken belül kezdődik a szertartás. Lesz zene és közös éneklés, vasárnapi iskola, költemények és természetesen prédikáció is. Az üzenet lényege, hogy hogyan válhatunk jobb emberré, hogyan élhetünk tartalmasabb életet, hogyan segíthetünk embertársainknak. A közösségnek van lelkésze, különféle szolgáló csoportjai, karitatív munkája.

Egyetlen dolog hiányzik csak az egészből.
Isten.

Ez ugyanis Cambridge Humanist Community – a Harvard Egyetemen működő, dinamikusan növekvő „ateista gyülekezet”, amelynek mottója: “Isten nélkül is jó!” Vezetője Greg Epstein, „lelkész” tíz évvel ezelőtt kezdte el a „gyülekezetépítést”. Szándékosan használja a „gyülekezet” (angolban a „congregation”) megnevezést, mert ahogy vallja, ez az a szó, amely a legjobban kifejezi egy összetartozáson, közös élményeken és közös gondolkodásmódon alapuló közösség lényegét. A CNN júniusi cikke erről itt olvasható, több mint 6500 hozzászólással együtt – a „gyülekezet” hivatalos honlapja pedig itt érhető el.)

Nem ő az egyetlen ateista lelkész. Jerry DeWitt huszonöt évig volt pünkösdi lelkész, miután otthagyta az egyházat. Megírta a „Remény a hit után” című könyvét, és ateista gyülekezetet alapított Community Mission Chapel néven. A New York Times róla szóló riportjában azt mondta: „csak azért, mert nagyra értékeljük a kritikai gondolkodást és a tudományos tényeket, még nem jelenti azt, hogy nem lehet többé lelki életünk.” Teresa MacBain metodista lelkésznő volt, Anthony Pinn egy fekete gyülekezet ifjúsági lelkésze volt, aki már 12 évesen prédikált, Andrew Johnson mormon vezető volt. Ma mindannyian az ateista mozgalom prominensei. Olvasgatom a történeteiket (innen kiindulva az idézett cikkekben, a róluk szóló wikipédia-cikkek citátumaiban), és egyáltalán nem tűnnek rossz embereknek. „Csak” nem kaptak válaszokat, csalódtak emberben és Istenben, végül elvesztették a hitüket – bár ki tudja, mi is történhetett velük valójában, hiszen évtizedes szolgálatok során sodródtak egyre messzebb Istentől, és egyetlen ember életét sem lehet leegyszerűsíteni valamiféle egymondatos erkölcsi ítélettel.

No de miért is érdemes nekünk tudnunk és gondolkodnunk minderről?

Több okból is.

Legelőször is észre kell vennünk, hogy ha nem is minden ateista vezető, de sok, talán túlságosan is sok az olyan, aki az egyházat elhagyva, a hitét elveszítve lesz ateista. Ha nem vigyázunk egymásra, ha megengedjük, hogy valódi válaszok nélkül maradjanak emberek, ha megelégszünk a kánaáni lózungok mögé bújt felszínes és felelőtlen evangélizációval vagy lelkigondozással, ha nem állunk a megfáradtak mellé, hanem tétlenül nézzük, ahogy a legjobbjaink is kiégnek a szolgálatban, akkor elveszíthetjük a testvéreinket. Akár a vezetőinket, a lelkészeinket is.

Másodsorban ha elveszítünk valakit, akkor ő ritkán távozik egyedül. A csalódott ember a csalódása magvait fogja hinteni a környezetében. A megkeseredett a keserűségének magvait. Az Istenben vagy az egyházban, a papokban-lelkészekben vagy a gyülekezetben csalódott ember pedig az „ateizmusának” a magvait. Ne engedjük el senki kezét, már csak emiatt sem!

Azután lenne egy alázatos javaslatom azoknak a szuperkeresztényeknek, akik nagyon hajlamosak egy legyintéssel sommás ítéletet kinyilatkoztatni ismerős és ismeretlen embertársaik élete felett (sajnos rengeteg ilyet ismerek): az ateista ember is ember. Közösségre és lelki életre vágyik, jobb ember szeretne lenni, segíteni akar a nála rosszabb sorban lévőn. Attól, hogy mi hiszünk Istenben, nem leszünk automatikusan jobb emberekké azoknál, akik ateisták. Megváltottak leszünk – de sajnos egyáltalán nem biztos, hogy lelkileg vagy morálisan jobbak és többek! Talán éppen a harvardi „gyülekezet” a legjobb példa rá: ők is énekelnek, ők is hallgatnak prédikációt, ők is jótékonykodnak – sőt, lehet, hogy mindezt sokkal őszintébben és elkötelezettebben teszik, mint sok keresztény. Nem az emberi oldal, a meggyőződésük vagy a „hitük” megnyilvánulásai hiányoznak – hanem Isten hiányzik az egészből. Egy valóságos, kétoldalú kapcsolat a természetfeletti Istennel. Minden mást csinálhatnak ugyanúgy, mint mi – csak ez nem lesz benne abban, amit ők átélnek.

Aztán még valami: a kritikai gondolkodás – egyáltalán a gondolkodás – nem bűn az egyházban sem, a tudomány nem ellensége a hitnek, és igenis van mit tanulnunk a filozófusoktól, pszichológusoktól, történészektől, nyelvészektől vagy akár biológusoktól – akkor is, ha nem fundamentalista teremtéshívők! A hívő ember is olvashat National Geographic-et, részt vehet a közéletben – mert a világ gondolkodása nem ebben és ilyen értelemben ellenségeskedés Istennel!

És ez az utolsó gondolatom, ami miatt felhozom ezt az egész témát: ha hiányzik a természetfeletti Istennel való személyes kapcsolat és közösség élménye és tapasztalata – akkor vajon mivel vagyunk többek vagy mások egy ateista gyülekezetnél?

Az ateizmus ugyanis nem isten-ellenességet jelent – hanem Isten hiányát. Csak nehogy mi legyünk azok, akik nem veszik észre, hogy a templomaik, az életük, a szolgálatuk vált Isten nélkülivé – atesitává.

Evangélizáció férfiaknak

Már többször írtam arról, hogy a nyugati kereszténység mennyire elnőiesedett stílusjegyeiben, és hogy miért érdemes, illetve hogyan lehet elérni a férfiakat az evangéliummal.

Pár korábbi bejegyzés ezzel kapcsolatban (csak az ismétlés kedvéért):

Most jöjjön néhány gyakorlati tanács, kifejezetten férfiakat megszólító evangélizációs alkalom vagy klub szervezéséhez, a Tom Greene és Darian Amsler által idén tavasszal megtartott National Men’s Ministries Leadership Conference-ről – a saját tapasztalataimmal kiegészítve:

1. Férfias környezet: erre az alkalomra (legalább) vegyük le csipketerítőt, a galambokat a falról, vigyük ki a virágokat!

Íme néhány fotó a konferenciáról – amelyen kifejezetten törekedtek arra, hogy modellezzék a helyi gyülekezetekben tartott férfi-alkalmakat:

[nggallery id=1]

2. Jó témaválasztás: olyan dolgokról beszélj férfiaknak, amelyek megerősítik őket férfiúi elhívásukban, családfői szerepükben. A téma legyen aktuális, gyakorlatias, konkrét, kihívást jelentő – és nem utolsó sorban férfias!

Néhány igazán férfias bibliai történet, amellyel evangélizálhatunk férfiaknak:

  • Dávid és Góliát – esélytelen küzdelemből győzelem
  • Dániel három barátja a máglyán – bátorság, elkötelezettség, kiállás a hitünk és identitásunk mellett
  • Jézus kikergette az árusokat a Templomból – ilyen elszántsággal kell rendet rakni a saját életünkben is!

3. Kezdés: a férfiak szeretnek nevetni! A kezdés legyen egy ütős, színvonalas és humoros jelenet, esetleg egy videóklipp, filmrészlet, amelynek a csattanója vagy tanulsága egyből beviszi őket a téma mélyébe! Fontos a kivitelezés: ha jelenetet adtok elő, akkor nem papírról olvassuk, hanem olyan vérprofin és komolyan adjuk elő, mintha Beugrót néznénk!

Csak egyetlen példa erre (angolul tudóknak – de ha nem is megy, a “minőség” miatt érdemes megnézni):

4. Zene, dicsőítés: a férfiak számára nem hangsúlyos! Ne vigyük túlzásba, és ha már énekelünk, akkor figyeljünk a dalok hangmagasságára, hogy ki tudják énekelni, és a szövegére, hogy annak legyen azért mondanivalója is!

5. Imádság – Legyen hangos és erőteljes, hogy a terem hátsó soraiba is hallják a hangunkat! Férfiak között ne dünnyögjünk az orrunk alatt! Imádkozzunk röviden, személyesen, konkrétan és örömmel! A cirkalmas kánaáni szlenget pedig felejtsük el!

Egyik kedvenc imádságom a Youtube-ról (angolul tudóknak):

5. Időkeret – az elején közöljük, meddig fog tartani, és aztán tartsuk be, amit mondtunk! A hölgyek sokkal tovább tudnak csöndben hallgatni, mint a férfiak, erre figyeljünk. 30-60 perc bővel elég.

ZÁRSZÓ

Ezek természetesen elsősorban “technikai” tanácsok. Isten Lelke szabadon munkálkodik, az ilyen keretek önmagukban úgysem hoznak áttörést. Azonban a tartalmat mindig a megfelelő formába kell önteni ahhoz, hogy fogyasztható legyen, ez pedig már a mi felelősségünk. Mint az arany alma az ezüst tányéron. Ha már imádkoztunk, felkészültünk, a hitünkkel hegyeket mozgatunk – ne az ilyen “apróságokon” hasaljunk el. Mert mindig lesznek olyanok, akiknek ezek igenis nagyon sokat számítanak! Ezért figyeljünk rájuk (is)!

Esetleg egy nyári szombat este a férfiaknak a gyülekezetben?!

Mit tanulhatunk a mai Európán kívüli ébredésekből?

Tizenöt éve kísérem figyelemmel a nemzetközi missziós mozgalmakat. Tudom, hogy Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában sok ébredés volt az elmúlt húsz évben, és Kínában, Indiában vagy legújabban a muzulmán régiókban ma is rengetegen térnek meg. De az az igazság, hogy bár gyönyörködöm Isten munkájában, alapvetően nem hoz lázba, ami tőlünk távol történik! Mert meg vagyok győződve arról, hogy nálunk, az európai és észak-amerikai keresztény civilizációban teljesen más jellegű misszióra van szükség, mint a világ nem keresztény részén. Az a többnyire pünkösdi-karizmatikus ébredési hullám, amely óriási érzelmi hullámokkal jár együtt, és sok esetben valóságos természetfeletti megnyilvánulásokban konfrontálódik a más vallásokkal, az alapvetően keresztény nyugati kultúrában nem fog ébredést hozni az egyházba. Bár nálunk egészen másfajta változásokra van szükség, mindenképpen tanulhatunk a távoli földrészeken történő ébredésekből.

Íme, néhány fontos dolog, amire bizony nekünk is nagy szükségünk van:

1. A valóságos újonnan születés valóságos gyümölcsei

A nyugati ébredéseken kívül mindenütt másutt nagyon látványos a különbség a megtérés előtti és utáni életvitel között! Annak az oka, hogy ennyire szembetűnő, elsősorban a teljes vallás és kultúraváltás tudatos és bátor, akár vértanúságig kitartó felvállalása. A megtérés nálunk sokszor egyáltalán nem nyilvánul meg semmiben, már ami az életvitelünket érinti. A mi bálványaink túlságosan mindennaposak és “kulturáltak” ahhoz, hogy szembeszálljunk velük. A kereszténységünk pedig inkább a programokon való részvételünkben nyilvánul meg.

2. Elkötelezett imaélet

Kínában, Koreában vagy Afrikában a hívők bizony nagyon-nagyon sokat imádkoznak! Komolyan veszik a böjtölést, a közbenjárást, az imádatot. A dicsőítést sem kifejezetten a dicsőítő banda ismertségén mérik le. Hallottam egy koreai református pásztortól, hogy a gyülekezetükből több százan minden reggel munka előtt két órát imádkoznak.

3. Mindenki nyíltan beszél Jézusról

Teljesen magától értetődő és természetesen működő a személyes bizonyságtétel. A hívő emberek ugyanolyan közvetlenül beszélnek Jézusról a buszon az ismerősükkel, mintha a napi politikát vagy a sporthíreket vitatnák meg. És nincs szükség traktálásra, aluljárós-hangosbeszélős-pantomimes evangélizációs műsorra, mert az evangélium embertől emberig terjed.

4. Működő természetfeletti csodák

Ezeket kár tagadni – még ha sok a visszaélés is ezen a téren. Ott erre van szükség, mert a más vallásokkal szemben kell „igazolódnia” Isten igazságának – mint a bibliai időkben. Az a véleményem, hogy nálunk nem ez lesz a fő csapásirány, mert a nyugati ember alapvetően racionalista és agnosztikus. Nálunk HITELESSÉG ÉS HASZNOSSÁG kell ahhoz, hogy vonzó legyen a kereszténység! De semmiképpen ne mondjunk le a természetfelettiről, mert ha az egyház visszacsúszik a természetes szintre, akkor a hite már csak ideológiává silányul!

5. Nagyon erős házicsoportos struktúra

Méghozzá teljes értékű és megsokszorozódó kiscsoportokkal! Alapvetően nem merevedik intézményi struktúrába az ébredés, hanem megmarad a mozgalom jellege, ami miatt alkalmazkodó és dinamikus maradhat, még a kifejezetten ellenséges kulturális közegben is.

6. Karizmatikus vezetők vezetnek

Igen, tudom, hogy erre is túl sok rossz példát ismerünk – de gyorsan hadd tegyem hozzá: sokkal inkább a nyugati karizmatikus világból. Azonban bibliai tény, hogy Isten mindig vezetőkön keresztül vezet, ez a biblikus alapelv, és nem a kegyes demokrácia, ami nálunk trendi. Sajnos a tradicionális kereszténység intézményesítette Isten vezetését, szakmát és funkciót gyártott a vezetésből – pedig Isten ma is embereket keres, akiken keresztül nagy és győztes csatákba vezetheti a népét.

Érdemes tehát tanulnunk távoli testvéreinktől. De hadd ismételjem meg: a nyugati kereszténység nem akkor fog megújulni, ha lekoppintja a kínai recepteket. Rá kell találnunk a saját receptünkre, ha be akarjuk tölteni a Jézus Krisztus által ránk bízott küldetésünket.

Húsvétot ünneplő keresztények Koreában

50 ötlet a gyülekezet férfiasítására

Mielőtt belevágnánk, egy kis magyarázat a hölgyeknek, hogy félre ne értsék: ez a cikk (ahogyan a többi férfias gyülekezetről szóló cikkünk sem) NEM a nők és a nőiesség ellen szóló támadás! Kérem senki ne így értse! A “church for men” egy olyan “mozgalom”, amelynek a célja, hogy a jellegében elnőiesedett kereszténységet olyan dolgokkal, szempontokkal, eszközökkel és változásokkal egészítse ki, amelyek vonzóvá tudják tenni elsősorban a nem hívő, 21. századi férfiak számára! Tehát minden itt felsorolt ötlet és tanács célja az, hogy a 20-50 év közötti férfiakat, a családfőket, el tudja érni az egyház, és Jézus evangéliumát olyan módon tudja közvetíteni feléjük, hogy az a formáival és körülményeivel ne riassza el őket! És ne gondoljuk, hogy ez nem számít – mert igenis számít! NEKIK számít! És éppen ezért kell az ilyen dolgokra nekünk is odafigyelnünk – mert ez az irántuk való figyelmességünk, szeretetünk és szolgálatunk része!

A lista (ötlete és nagyobb része) David Murrow-tól származik (innen), én inkább csak átfogalmaztam, kiegészítettem, “testreszabtam”, párat kihagytam, párat hozzáírtam. (És talán a könyvére is összegyűlik egyszer a pénz, hogy végre kiadhassuk!)

Szóval az ötvenes lista:

AZ ELSŐ BENYOMÁS

1. Tartsd rendben a templomépületet és a környékét is (gondozott park, tiszta járdák, tiszta épületbelső)

2. Legyen az ajtóban egy vendégfogadó (ajtónálló) férfi – de ne legyen túl nyomulós vagy nyájas. Érdeklődő, de visszafogott, udvarias, és „hasznos” útmutató, mint a jó pincér (a jó étteremben)

3. Legyenek jól látható és egyértelmű eligazító jelek és táblák, ha nem magától értetődő, mi merre van (ruhatár, mellékhelységek, stb.) A férfiak nem szeretnek kérdezősködni!

4. Legyen elegendő, jól megközelíthető és jól használható parkoló – mert a férfiak vezetnek, és kár lenne már a kocsiban felhúzni őket azzal, hogy kiszállni sem tudnak!

5. Legyen informatív és dizájnos prospektus, névjegykártya, tájékoztató, amit az első látogatáskor kézbe is tudunk adni!

AZ ISTENTISZTELETI ALKALOM

6. A férfiaknak arra van szükségük, hogy Istenre figyelhessenek – ne a gyerekeikkel (vagy főleg a saját gyerekükkel) vesződő feleségekre! Legyenek megfelelő helységek a kisbabás anyukáknak és a kisgyerekeknek – akik legyenek is ott, ha nem tudnak viselkedni!

7. Minimalizáljuk az istentisztelet egyes elemei közötti holtidőket – és tervezzük alaposan meg az átmeneteket!

8. Minden istentiszteleten legyen valami váratlan, meglepő, érdekesség! Nem kell showműsor, de okozzunk meglepetést és cáfoljunk rá a várakozásaikra és előfeltételezéseikre!

9. Az istentiszteleten legyen humor is. Lehessen nevetni, felengedni. De ez nem azt jelenti, hogy meséljünk vicceket!

10. Legyen megfelelő a világítás és a hangtechnika. Lehessen látni, amit látni kell, és hallani a prédikátort, a bizonyságtevőt és az énekeseket is! De ez nem azt jelenti, hogy ússzon fényárban a gyülekezeti terem, vagy toljuk fel maximumra a hangerőt! MEGFELELŐ legyen!

DEKORÁCIÓ

11. Tüntessünk el minden „nyugdíjas-otthonos” cuccot: plüssöket, csipkéket, terítőket, cserepes virágokat!

12. Tüntessünk el minden retro „műtárgyat” a nyilvános terekből: vázákat, gyertyatartókat, stb. A gyülekezeti tér nem giccs-múzeum!

13. Legyen rendben a faliújság: letisztult, minimalista dizájn, semmi flancolás, színes virágok meg galambok, ákombákom betűk, stb. Bízzuk a faliújságot lehetőleg olyanra, aki ért a dizájnhoz. Semmi óvodás-faliújság feeling! A hirdetnivalók legyenek informatívak!

14. Csak olyan vallási szimbólumokat vagy képeket használjunk, amelyeknek üzenetértékük van, esztétikusak, és a 21. századhoz illenek.

15. Használjunk pasztell színeket (falak, szőnyeg, bútorok, képek, stb.) – és jó, ha a színek egymáshoz is illenek! Ehhez már számos online segédeszköz és szakkönyv áll rendelkezésre!

TARTSD TISZTELETBEN A FÉRFIAK INTIM ZÓNÁJÁT!

16. Ne kérj olyat, hogy fogjuk meg egymás kezét!

17. Ne kérj olyat, hogy öleljük meg egymást!

18. Ne kérd, hogy boruljunk össze imádkozni!

19. Ne kérd, hogy tárulkozzanak ki számukra idegen emberek előtt!

IMÁDKOZÁS AZ ISTENTISZTELETEN

20. A lelkész ne imádkozzon hosszasan nyilvánosan – nem is biblikus!

21. Kerülje a kegyes frázisokat és Isten felségneveinek halmozását – ennek nem a nyilvános imádságban van a helye!

22. Az imádsága legyen a hétköznapi ember számára is érthető, konkrét és tartalmas!

ZENE (DICSŐÍTÉS)

23. A minőség igenis fontos! A gagyi színvonal elriasztja az érdeklődő férfiakat!

24. Kerüljük a Jézushoz szóló „szerelmes” dalokat! Az énekek szövege is legyen igényes és tartalmas!

25. Ne ismételjünk el egy refrént háromnál többször! Kerüljük el a tizenöt percig tartó, de semmiről nem szóló egysoros énekeket!

26. Olyan hangnemben szóljanak a dalok, hogy azt a férfiak is ki tudják énekelni – mert visítani nem fognak!

27. A dicsőítés vezetője lehetőleg férfias férfi legyen – vagy kifejezetten jól vezető hölgy. De semmiképpen ne nőies (vagy férfiatlan) férfi!

28. Ne erőltessük, ha valaki nem akar énekelni!

FÉRFIAS LELKÉSZ / IGEHIRDETŐ

29. Beszélj természetes és hétköznapi hangnemben és szavakkal! Már rég lejárt a patetikus szentbeszédek kora!

30. Használj olyan képeket, hasonlatokat és illusztrációkat, amik kifejezetten férfiaknak szólnak – mert férfiasak!

31. Legyél egyenes, szókimondó, őszinte, különösen morális kérdésekben fogalmazz nyíltan és egyértelműen – de mindig barátságosan, nem elítélően vagy moralizálva!

32. Ne szidd a világot vagy a Sátánt (feleslegesen), mert nem ebben áll az evangélium lényege és ereje! Ne bűn- és probléma-centruikusan, hanem megoldás-központúan prédikálj!

33. Legyél nagyon megfontolt az érzelmeid kifejezésével! Soha ne játszd meg vagy ne túlozd el azokat!

34. Adj konkrét és megvalósítható célokat „alkalmazásként”!

TANÍTÁS

35. Ne taníts hosszan! Legyél tömör, világos, logikusan követhető.

36. Oszd meg a személyes történeteidet és küzdelmeidet.

37. Használj vizuális illusztrációkat, videóklippeket!

38. Használj tárgyakat illusztrációként!

39. Engedd, hogy kérdezzenek, kérd ki a véleményüket!

40. Legyél nagyon felkészült!

41. Nyugodtan adj házi feladatot!

TISZTELD AZ IDEJÜKET!

42. Az alkalmak kezdődjenek pontosan, és addig tartsanak, ameddig meghirdettétek!

43. Ha egy alkalom túl hosszú, iktass be szünetet! Lehessen felállni, kimenni, mozogni kicsit.

VASÁRNAPI ISKOLA (FIÚKNAK)

44. Találj ki helyette egy jobb nevet!

45. Legyenek férfi tanítók (is)!

46. Ne kezeld le a fiúkat! Ne kérj olyan „dedós” dolgokat, hogy olvassanak hangosan, ismételgessenek igeverseket (tini fiúktól legalábbis)! Kezeld őket az életkoruk szerint vagy afölött egy kicsit, hogy legyen hova fejlődniük!

47. A tanítás legyen gyakorlatias és interaktív!

48. Használd a multimédiát a tanításban!

49. Nagyon készülj fel minden egyes alkalomra!

50. Engedd őket kérdezni, beszélni! Nem baj, ha nem a „tananyagról” van szó – csak legyenek benne ők is, és Jézus is!

Lehet folytatni a listát, egészen biztosan van még mivel!

A leakciózott kereszténység

A modern marketing négy kulcsa* keresztény szempontból – 1. rész: Az ár

A marketing egy kommunikációs eszköztár azok számára, akik értékesíteni kívánnak valamit. Többször írtam már arról, hogy az evangéliumot is értékesítenünk kell, mert senkinek semmit nem használ, ha csak a „templom” nevű raktárakat töltik meg a néma eladók, és a portékánk, amely Isten legdrágább és egyben ingyenes ajándéka minden ember számára, nem jut el a „vevőkhöz”. És mivel a „termék” abszolút hibátlan és megbízható, a mi értékesítési szemléletünket és módszereinket érdemes átgondolnunk és aktualizálnunk, hogy elérhessük kortársainkat, a körülöttünk élő embereket.

A modern marketingnek négy pillére van. Érdemes egy pillanatra elgondolkodni rajtuk, és ezt a négy alapelvet alkalmazni a saját gyülekezetünk életére és missziómunkájára. Remélhetőleg tanulhatunk belőle valamit.

ELSŐ PILLÉR: AZ ÁR

A „tesco gazdaságos” számunkra azt jelenti, hogy olcsó és alacsony minőségű. A „százforintos” boltokban nem a prémium élelmiszereket vásároljuk, és laptopot sem a LIDL akciójában veszünk. Tudjuk, hogy ami igazán értékes, annak ára van. És amikor igazán értékes dolgot akarunk venni, amikor szó szerint befektetünk valamibe, akkor általában nem a legolcsóbbat vesszük meg, hanem azt, amelyikre igazán szükségünk van.

Szóval ami olcsó vagy ingyenes, az a mi fejünkben a „nem igényes”, „nem magas minőségű”, „nem márkás”, „nem megbízható”, „nem professzionális” fogalmakkal kapcsolódik össze. Mert valahol mélyen a szívünkben pontosan tudjuk, hogy az igazi értéket mindig (!) meg kell fizetni, és ez így is van rendjén.

Az Istenhez és a gyülekezethez való tartozásnak manapság alig van ára. Legalábbis a nyugati kereszténységben. Mert az évi pár ezer forintos egyházfenntartói járulék nem egy prémium minőséget megillető ár. Mert ma bennünket nem fognak megverni, leköpni azért mert keresztények vagyunk. Néhány országgal arrébb egy Biblia miatt a családod kiközösít, nem kapsz munkát, sőt, esetleg felgyújtanak vagy egy felkötnek egy darura elrettentő példaképpen – de nálunk ilyen ára nincs a kereszténységünknek. Hajnali imaalkalmak munkába menet előtt?! Heti húsz istentisztelet?! Ugyan már…! És ha valaki nem jön el istentiszteletre, nem vesz részt a gyülekezet életében, nem adakozik, nem járul hozzá mások megtéréséhez, soha senkinek nem mondja el a megtérése bizonyságtételét vagy az evangéliumot – akkor nem történik semmi.

A 21. századi nyugati kereszténység túl olcsóvá vált. Gyakorlatilag már nincs ára. Ráadásul azt az icipici-szuper-kedvezményes-leárazott elkötelezettséget sem ott kérjük, ahol a Biblia is kéri, hanem ott, ahol nem kéne. Az egyházi törvénykönyveink és a tradicionális szokásaink néha drágábbak(nak tűnnek) számunkra, mint Isten Igéje.

Az emberek körülöttünk látják mindezt. És a tesco-gazdaságos kereszténységből köszönik szépen, nem kérnek. Ott, ahol a gyülekezet tagjai sem fizetik meg az elkötelezettségük árát, ahol a gyülekezet a saját fenntartásáért, a rezsiköltségeiért vagy a lelkésze fizetéséért sem vállalja a felelősséget, ahol minden ingyen van (nem csak az evangélium), ahol semmiért nem vagyunk hajlandóak fizetni, sem az időnkkel, sem az odaszánásunkkal, a pénzünkről már nem is beszélve – ott valami nem stimmel.

Ahol és amikor nagyon sokba kerül kereszténynek lenni, ott és akkor általában ébredések történnek. A koreai reformátusok felkelnek hajnalban, és munka előtt két órát imádkoznak. A dél-afrikai keresztények száz kilométereket gyalogolnak, hogy gyülekezetbe mehessenek. A muszlim környezetben megtérők vállalják a zaklatásokat, sokszor az életveszélyt is a hitükért. Spurgeon, Moody, Whitefield húsz-harminc istentiszteletet tartott hetente. A század eleji baptisták, pünkösdiek száznál is többen zsúfolódtak össze egy-egy lakásban, házi bibliaórákon. Novák Antal bibliaárus évi 45.000 Bibliát adott át embereknek úgy, hogy mindegyiknek bizonyságot is tett a hitéről.

„Azok voltak a szép idők…” – Azok a nagyáldások mindig a nagy elkötelezettségek gyümölcsei voltak. Akik készek voltak sokat fizetni, komolyan megfizetni az igazi értéket, azok olyan magas minőségű kereszténységet mutattak be a világnak, amihez méltóság volt csatlakozni.

Szóval az emberek, különösen manapság, nagyon érzékenyek az ár/érték arányra. Az alacsony minőség nem mindig vonzó – akkor sem, ha az ára is alacsony. Mert van, amiből az igazi, a jobb, a valódi, a „márkás” kell nekünk, és szívesen megfizetjük az árát, ha tudjuk, hogy minőséget kapunk a befektetésünkért. Azt hiszem, ilyen gyülekezetekre lenne szükség manapság. Ahová megéri befektetni az életünket, az időnket, a kapcsolatainkat, a munkánkat. Ahová jó tartozni, mert ott mindenki a maximumot nyújtja, és a Szentlélek olyan mennyei minőséget garantál, amit sehol a világban másutt nem találunk.

Szóval ne itt akarjunk spórolni! Fizessük meg a kereszténységünk árát, mert megéri! Nagyon megéri!

* Ezen a címen eredetileg jó tíz évvel ezelőtt jelent meg Harry Beckwith könyve, amit 2004-ben a Bagolyvár Kiadó magyarul is kiadott. A négy pillért ebből a könyvből vettem.

(folytatása következik)

Vigyázat, idegenek a gyülekezetben!

Nagyszerű dolog, amikor olyan emberek jönnek a gyülekezetbe, akiket azelőtt sosem láttunk. Voltaképpen pont ez a küldetésünk: embereket megnyerni Krisztusnak, olyanokat, akik még nem ismerik Őt. Minden látogatás talán soha vissza nem térő alkalom arra, hogy bemutathassuk az embereknek Krisztust! Gondoljunk bele, mekkora dolog az, hogy valaki eljön a gyülekezetbe! Bizalmat szavazott nekünk ismeretlenként is, az idejét áldozza ránk, esélyt ad nekünk arra, hogy megszólítsuk, hogy hitvallást tegyünk előtte, hogy bebizonyítsuk, megéri visszajönni ide, csatlakozni hozzánk, és rajtunk keresztül Krisztushoz. Esélyt kapunk arra, hogy megmutassuk, van Isten, és ez az Isten szereti őt, terve van az életével.

Óriási dolog ez, sokszor nem is vagyunk a tudatában.

Azonban van pár olyan apróság, amivel elronthatjuk az első látogatást – és akkor lehet, hogy nem lesz második, következő, és elveszítjük ezt a csodálatos lehetőséget. Olyan dolgokról van szó, amelyek apróságok, figyelmességgel, józansággal, szervezéssel kiküszöbölhetők. Lehet, hogy ettől még nem lesz minden szuper, és így se jön vissza másodszor az első látogató – de amit megtehetünk, ami rajtunk múlik, azt érdemes megtenni. Most nem lesz szó a prédikációról és a lelkészről, csak amolyan háttér-jellegű dolgokról.

Szóval ezek az apróságok – segítségképpen:

1. Az első benyomás ereje

Kivel találkozik először? Várja-e, köszönti-e valaki az ajtóban? Segít-e valaki eligazodni a számára ismeretlen helyen? Megmutatja-e neki valaki, hol teheti le a kabátját, merre vannak a mellékhelységek, stb. Lesz-e bárki, aki meleg szavakkal megköszöni azt a bizalmat, amit kifejez a jelenléte a gyülekezetben? Elmondja-e bárki, mire számítson, hol az énekeskönyv, mit miért szoktunk csinálni, stb, stb.

Szóval csak arról van szó, hogy ne hagyjuk egyedül azt, aki épp csak átlépte a küszöbünket. Persze nem kell rányomulnunk, nem kell az ajtóban elmondatni vele a megtérő imádságot (mert akkor tuti nem jön még egyszer). Csak ne érezze magát „kívülállónak” a sok bennfentes gyülekezeti tag között, akik egymással jól eldiskurálgatnak, de az „idegenhez” oda sem mennek.

A legegyszerűbben mi is, a látogatók is abból tudjuk/tudják levenni, mennyit ér az, hogy eljöttek, hogy hányan kérdezik és jegyzik meg a nevét! Gondoljunk csak bele, hány olyan ember fordult meg a gyülekezeteinkben, akiknek a nevét sem tudjuk! Ők azok, akiket az első találkozás után elvesztettünk.

2. Kellemes légkör

Ez is az első benyomáshoz tartozik. Mennyire otthonos a gyülekezet, mennyire tiszta, mennyire barátságos? Vagy rögtön olyan érzése lesz a látogatónak, hogy egy időgép visszarepítette az időben 100-200 évvel, ráadásul esetleg a harmadik világ egy világvégi kis kápolnájába?!

Tudomásul kell vennünk, hogy a a 21. században élünk, az Európai Unióban, és megszoktuk, hogy bárhová – bárhová! – is megyünk, meleg, kényelmes légkör, mai berendezések és bútorok, életszagú, autentikus környezet fogad bennünket. A gyülekezet nem lehet egy lepukkant, maradi, régimódi, múzeum-szerű hely, mert ez nem életszerű és nem életszagú. Ne felejtsük, a látogatónk még csak az előtérben áll, ismerkedik a hellyel, még nem hallgatta a prédikációt, nem ismer bennünket, sem Krisztust – és neki az ilyen „világi dolgok” is számítanak!

3. Szabályok

A kereszténység hihetetlenül erőteljes szubkultúra. Megvannak a saját öltözködési és viselkedési szabályaink, a saját szóhasználatunk,  az illendő témáink, a zenei stílusunk. És a mi látogatónk semmibe nem passzol bele. Ami nem baj – ha nem is akarjuk beleerőltetni!

Sajnos sok keresztény téveszti össze a megtérést a kereszténnyé tétellel. És a szemükben a külsőségek sokkal fontosabbak, mint a szív – hiába állítják az ellenkezőjét. Láttam már olyat, hogy gyülekezeti tagok azonnal beszóltak látogatók öltözetére, imádságára, azonnal kierőszakolták az éneklést, az imádságot… Meg is lett az eredménye.

Szóval vannak szabályok, tradíciók, szokások, elvárások – amikkel mi megtanultunk jól-rosszul együtt élni. De ne akarjuk ráerőltetni azokra, akik először-másodszor jönnek, akik nem a mi tradícióinkra, hanem a Bibliára, Istenre, az evangéliumra kíváncsiak!

4. Gyülekezeti műsor

Sok gyülekezet olyan, mint a színház: az emberek kiöltöznek, megjelennek a kezdésre, leülnek a foglalt helyükre, végighallgatják a műsort, a kijáratnál fizetnek, és húznak is haza. Ők az istentisztelet közönsége. A biblikus gyülekezetnek azonban nem közönsége, hanem közössége van. Ez azt jelenti, hogy az emberek szívesen beszélgetnek, megihatnak egy teát, kávét, van hol leülni egymással szemben is. Magyarországon erre alig egy-két gyülekezetben van lehetőség. Mert kellene hozzá egy mini kávéház, fotelek, székek, asztalok, olyan hely és légkör, ami egy teljesen kívülállónak is ismerős terület lehet.

A gyülekezetbe látogató általában nem a műsorért megy oda, hanem válaszokat akar, közösségbe szeretne tartozni – egyszóval embereket, társakat keres. Ez teljesen másfajta berendezést, légkört, hozzáállást is jelentene, mint ami ma nálunk megszokott. És persze ehhez barátságos gyülekezeti tagok is kellenek, akik szívesen beszélgetnek a látogatókkal, olyan témákról is, amik nem bibliai témájúak, hanem a vendégeiket érdeklik.

5. Adakozás

Bár „nem kötelező”, a legtöbb gyülekezetben mégis van egyfajta nyomás az anyagiakkal kapcsolatban. Vagy elhangzik a „jókedvű adakozót szereti az Úr” jellegű standard záradék, vagy az evangéliumi gyülekezetekben körbeadják a perselyt, ott még kellemetlenebb az egész egy kívülálló számára, és ott marad benne az érzés: ez is csak a pénzről szól.

Amikor gyülekezetet plántáltunk, nem volt az istentiszteleten persely. Soha, sehol, semmikor! Mégis volt miből fenntartani a gyülekezetet! Nem mondom, hogy mindenkinek ezt kell csinálni, de én nagyon óvatos lennék az adakozással kapcsolatban, különösen a kívülállók tekintetében!

6. Béna befejezés – vagy a befejezés teljes hiánya

Sokszor úgy megy el egy látogató a gyülekezetből, hogy senki nem köszönte meg neki, hogy eljött, nem kérdezte meg senki, hogy érezte magát, és ami a legfontosabb, senki nem hívta meg őt a következő alkalomra, esetleg egy kifejezetten érdeklődőknek való bemutató, evangélizációs sorozatra. Sok gyülekezetben nincs is ilyen kapu-alkalom, amit direkt az érdeklődőknek alakítottak ki. Szóval az emberünk elmegy úgy, hogy senki nem gondoskodott arról, hogy vissza is jöjjön. Ez a legnagyobb hiba! Mert neki is jól esne egy megerősítés, hogy „de jó, észrevettétek, hogy itt voltam, és örültetek nekem”. Mindenki szeretné tudni, érezni, hogy számít a jelenléte, és számítanak rá legközelebb is, hogy kifejezzék, szeretnék viszont látni. Minden ember szomjazza a pozitív megerősítéseket. És nekünk is segítene, ha lenne egy telefonszámunk, egy email címünk, amin elérhetjük, meghívhatjuk őt.

Az értékesítőknek azt tanítják, az első találkozásnak egyetlen jó célja van: a második találkozó előkészítése. Ha csak ennyit megtanulnánk, sokkal több ember maradna a gyülekezeteinkben!

VÉGEZETÜL: hadd ismételjem meg, nem ezeken múlik az emberek üdvössége. Ezek csak „apróságok”, amelyeken változtathatunk, hogy elfogadhatóbbá tegyük magunkat, a gyülekezetünket, az üzenetünket azok számára, akiknek ezek a dolgok is fontosak. Nem fogunk belehalni, ha odafigyelünk ilyesmikre is. Talán lesz olyan, akinek számítani fognak ezek a dolgok is.

Remélem segítettem ezzel a cikkel. A hozzászólásokban szabad folytatni a sort, a tanácsokat, elvégre mindannyian ugyanabban a szolgálatban állunk!