Veszélyes gyülekezet 6. – Az evangélium hitelének visszaszerzése

Ez egy olyan probléma, amivel szembe kell néznie a posztmodern- és posztkeresztény társadalomban élő egyháznak – és így minden helyi gyülekezetnek, illetve minden egyes keresztény embernek. Az evangélium hitele a nyugati kultúra szemében elveszett. Részben egy kifejezetten keresztény ellenkultúra hatására – mint pl. a new age, a posztmodern, az okkultizmus, részben pedig az egyház hiteltelenné válása miatt, amit a kívülállók jól/rosszul (?) azonosítanak az evangéliummal. Mindenesetre mind a tradicionális keresztény „vallás”, amit a népegyházak képviselnek, mind az erőteljesen amerikai beütésű „evangélikál” vagy evangéliumi vonal, amit nálunk is az evangéliumi-és karizmatikus kisegyházak visznek – társadalmi szinten nemigen tudja már elérni az emberek ingerküszöbét. Mindannyian belekerültünk egy fiókba, amely fel van címkézve, és kialakult az egyházzal-evangéliummal-Jézussal szembeni cinikus apátia, mint légkör vagy közeg, amelyben nekünk evangéliumot kellene hirdetnünk.

Azt hiszem arra lenne szükség – mindig itt kötök ki lassan, bármilyen témájú postba is fogjak – hogy a megoldás egy olyan „kereszténység” lenne, amely egyszerre ortodox a Bibliához való ragaszkodásában, és multikultúrális-technokrata-asszimiláló-és-asszimilálódó a környezetéhez, a saját helyi kulturális- és társadalmi közegéhez való viszonyában. Tudom, hogy mindig ez volt a cél, de az utóbbi évszázadban szerintem ezt valahogy elveszítette az egyház. Vagy a kulturális közegét, és ezzel az embereket „engedte ki a kezéből”, vagy a Bibliát, mint mércét. ahogy én látom, bár lehet, hogy tévedek, sem a történelmi egyházak, sem az úgynevezett evangéliumi közösségek nem maradtak fenn az utóbbi 30 év változásainak viharán. Különben tele lenne a sajtó (és nem a gyülekezeti könyvesboltok, hanem a világi média!!!!) az ébredések híreivel.

Veszélyes gyülekezetté csak az tud válni, amely egy határozott értékrendet tud határozottan és konzekvensen (és mindeközben szeretettel és kegyelmesen) képviselni a mai értékzavaros világban, és amely ezernyi kapcsolódási ponton csatlakozik össze az őt körülölelő társadalommal és kultúrával – vagyis az emberekkel. Értékhűség és kapcsolódási pontok – ez a kettő kell az evangélium hitelességének visszaszerzéséhez. Szerintem.

Tovább olvasom

Veszélyes gyülekezet 5. – Az újralátogatók elérése

Olyan társadalomban élünk (mi magyarok, „nyugatiak”), amelyben szinte mindenki „keresztény”. Ha az evangélumi kontextust nézzük, akkor is elmondható, hogy az emberek nagy része már legalább egyszer meg lett szólítva egy evangélizáció vagy evangéliumi gyülekezet részéről. Legalább egyszer már lett megtérésre hívva. (Bár erről nagyon szívesen vennék egy friss és magyar közvéleménykutatást – lehet, hogy megcsinálom…)

Tehát nem arról van szó, hogy olyan emberek felé kell evangélizálnunk, akik „semmit nem tudnak” és még „soha nem tapasztalták meg” Istent. Tehát nem keresőkről (seekers) hanem „újra-keresőkről” (post-seekers) van szó. És azt hiszem, feléjük egészen másképpen kellene szolgálnunk, kommunikálnunk.

Ez elsősorban a mai 30-40 éves városi generációra vonatkozik, az úgynevezett „boomer”-ekre. A 80-asok és a 90-esek (akik ekkor születtek) már egy-egy egészen más nemzedék. Feléjük megint teljesen másképpen kell szolgálnunk – és ez megint csak tovább bonyolítja a gyülekezetek arculatát, gyülekezeti szolgálatait és kommunikációját. Ilyen jelentős kulturális- és gondolkodásmódbeli különbségek ilyen szoros nemzedék-váltásokkal a korábbi évszázadokban nem voltak jellemzőek. A boomereknek mindenesetre már van valamiféle egyházi tapasztalatuk és emlékük. Nekik nem ismételhetjük mindig ugyanazokat az alapelemeket.

Alapos, széleskörű és őszinte önreflexióra lenne szükség ma az egyházban, hogy egyáltalán képbe kerüljünk, hogy mi az oka annak, hogy az egyszer már „megtaláltak” miért nem „maradnak meg”? Miért ennyire kicsi a beépülés és elköteleződés-, illetve másik oldalon a túl hamar (még a megtérés előtt) történő kihullás aránya? Mert nem biztos, hogy az a legnagyobb probléma, hogy nem tudjuk elérni az embereket, hanem sokkal inkább az, hogy nem tudjuk meggyőzni őket arról, hogy maradjanak, térjenek meg, vegyék komolyan, csatlakozzanak. És ezért mindig kezdenünk kell elölről, és mindig csak a legelső lépést ismételgetjük nekik – amit már úgyis ismernek.

Tovább olvasom

Isten üzenetét nem tudjuk aktuális módon hirdetni és képviselni

Két fogalmat szeretnék tisztázni.

Az egyik a RELEVÁNS. Ez azt jelenti: fontos, jelentőségteljes, az adott témához hozzátartozó, az összefüggésbe beleillő.

A másik az AUTENTIKUS: hiteles, hitelt érdemlő, objektíven is igazolható, hozzáértő.

Azt hiszem, ez a kettő nagyon lényeges tulajdonsága az evangéliumnak. És azt hiszem, ez a kettő nagyon problémás ma a magyar egyházban.

Mikor nem releváns egy üzenet?

Akkor, amikor nem elég jelentős ahhoz, hogy igyuk minden szavát, hogy jegyzetfüzettel vonuljunk a tanításokra, mert ott olyan fontos, lényeges dolgokat kaphatunk a Szentlélek által a tanítótól, amelyekre muszáj – mondom MUSZÁJ – emlékezni, azt muszáj továbbadni, muszáj róla beszélni! A releváns tartalom fontos, nélkülözhetetlen, életmentő, figyelmet fenntartó, megosztásra méltó tartalom, amely érint, megszólít, megvizsgál, gondolkodásra és cselekvésre késztet, döntéseket présel ki belőlünk.

Mikor nem autentikus egy üzenet?

Amikor nem szól semmiről, vagy nem arról szól, amit megnevez céljaként.

Példák. Tanítás a misszióról. Nem autentikus, ha olyan ember tanít róla, aki maga nem vezet embereket Jézushoz. Akit nem hallgat néhány olyan ember, aki miatta van ott a hallgatóságban. Bibliatanulmányozás – nem túl autentikus a bibliai háttér, a kortörténet, az eredeti nyelvek, a hermeneutikai szabályok ismerete nélkül. Ne értse félre senki: enélkül is szólhat Isten Lelke – csak nem autentikus a tanítás. Vagy: tanítás a politikáról – nem autentikus, ha olyan ember beszél róla, aki semmilyen közéleti szerepet nem vállal, nincs közösségi (nem gyülekezeti), társadalmi tapasztalata és kapcsolata, tudása és rálátása. És nem is érdekli a napi politika.

Mindegy mit sorolok: ha hiányzik a hozzáértés, a tárgyi felkészültség és tudás, akkor csak felszínességbe és közhelyességbe torkollik a tanítás. És azt hiszem, sokaknak van elegük a semmit mondó prédikációkból, amik egyszerűen megismétlik a felolvasott bibliai igeszakaszt, csak kicsit bő lére eresztve és kiszínezve.

A magma részéről nem hiszek abban, hogy a keresztény üzenetet el lehet intézni annyival, hogy mindegy mit mondunk, csak Jézusról szóljon. Hát, ez is az egyik oka, hogy itt tartunk, ahol tartunk. Vagy egy lelkésztől hallottam sok évvel ezelőtt, amikor “méltatlankodtunk”, hogy nem szólnak szinte semmiről az igehirdetései, hogy az a fontos, hogy mindenki legalább egy-egy morzsát találjon az igehirdetésben – annyi mindenkinek kell, hogy jusson. Hát igen, csakhogy nem a morzsákért megyünk el az istentiszteletre – hanem jól akarunk lakni. Mert szükségünk van Isten Igéjére!

Az a gyülekezet, amelyik nem kérdezi meg állandóan, hogyan kapcsolhatjuk össze az örökérvényű és nem változó evangéliumot a folyamatosan és hihetetlenül széleskörűen változó kultúrával és társadalommal – érdektelenné, unalmassá – irrelevánssá válik! Ahol hetek, hónapok telnek anélkül, hogy a prédikációk része lenne a napi kultúra, politika, közélet, média, gazdaság – a munkanélküliség, az EU, a globális környezeti problémák, a gazdasági recesszió, a depresszió – ott az emberek egy darabig elhallgatják azokat a régi szép történeteket, amelyeknek az életükhöz és a mindennapjaikhoz semmi közük nincsen már rég, aztán előbb-utóbb továbbállnak.

Tehát a terápia: RELEVÁNS ÉS AUTENTIKUS GYÜLEKEZET!

Tovább olvasom

Az evangélizáció szenvedélyének elveszítése

Részben írtam erről már tegnap is. (Thom nem, de sebaj :-)

Szóval a haldokló egyház szívében lévő missziós tűz már csak nagyon haloványan parázslik.

A mai keresztények elveszítették az evangélium hirdetésének szenvedélyét. És ezt felváltotta valamiféle apatikus közömbösség, amellyel az elvesző világra és emberekre néznek. Lekötnek a saját belső, és sokszor valljuk be, teljesen lényegtelen, piszlicsáré ügyeink, amikbe olyan szívesen beletemetkezünk, nehogy fel kelljen vállalni annak a kockázatát, hogy az evangéliumot hirdessük a szomszédainknak vagy a munkatársainknak.

Ma az evangélizációnak (sajnos nem túl gyakori) kegyelmi ajándéka van – és sokan fellélegeznek, hogy akkor jó,mert akkor nyilván ez az ő feladatuk. A kiváltságosoké. Vagy a lelkészeké. Azonban Jézus a misszióparancsot nem a túlbuzgó fanatikusoknak mondta, hanem az MINDEN keresztény egyetemes és elsődleges küldetése! Vagyis a missziómunkában való aktív és valóságos részvétel nem opciója Isten országának, hanem magától értetődő jellemzője.

Sok oka van annak, hogy az európai kereszténység haldoklik. Okolhatjuk érte a középkori egyházat vagy a posztmodernt, a politikát vagy a Sátánt – de nekem meggyőződésem, és egyben szomorú tapasztalatom is, hogy a misszió hiányának elsődleges oka a misszió hiánya. Vagyis egészen egyszerűen az, hogy a keresztények nem hirdetik az evangéliumot, sokszor még a saját megtérésükkel sem verik fel még a családjukat sem. Az evangéliumot betettük a “magánügyek” címkéjű fiókba, és legfeljebb akkor halászunk elő valamiféle tanúságtételt, amikor már nagyon ráncigálják a fiókunkat. (Sajnos ilyen túl ritkán van…)

Szóval visszatérve Thom könyvére: a haldokló egyház már nem beszél Jézusról a nem hívőknek – csak maguk között diskurálnak Róla. A gyülekezet belterjes, ha jön egy-egy látogató, úgy kell noszogtatni valakit, hogy szólítsa már meg, és a misszió legfeljebb moralizáló prédikációs téma a szószékről, vagy régi szép emléke elődeink tetteinek – de kevés mai hívő ember életének valósága.

Vagyis szenvedélye.

Igen, ez a jó szó: szenvedélye.

Amíg ezt nem nyerjük vissza, csak haldokolni fogunk tovább! Az evangéliumhirdetés szenvedélyét. Vágyát. Lázát. Türelmetlen izgalmát.

Arról már nem is beszélve, hogy nem csak “intézményi” szinten haldoklunk emiatt, hanem a lelkünkben is. Mert a lelkünket nem a nagy teológiai mélységek éltetik, én nem ebben hiszek, hanem az Istennel való közösség, és az Istennek való “rendelkezésre állás”.

Szerintem nincs a világon nagyszerűbb érzés annál, mint amikor valaki a szemedbe néz, és azt mondja: köszönöm, hogy általad ismerhettem meg Jézust! Megmentetted az életem!

Na ez az, amiért érdemes élni, érdemes kereszténynek lenni!

Tovább olvasom

A kereszténységünk felhígítása

Beleolvastam Thom Rainer “Essential Church” c. könyvébe, és találtam egy listát a haldokló gyülekezetek 7 fő bűnéről. Gondoltam közreadom a gondolataimat ezzel kapcsolatban…

essentialchurch

1. A „kereszténységünk” felhígítása és a szenvedélyünk elvesztése

Vannak olyan alapigazságok, amelyekért a korai egyházban emberek az életüket adták! Illetve van a hithez, a Jézus Krisztushoz való ragaszkodásnak és elkötelezettségnek egy olyan mértéke, amely szintén kész mindent feláldozni, ha arra szükség lenne.

Manapság mindkettővel vannak problémák.

A hígulás első tünete és oka (egyszerre mindkettő), a Bibliához való felszínes hozzáállás. Sokan ezt bibliai analfabétizmusként emlegetik. Sokan mintha a vasárnapi iskolás szinten ragadtak volna, sokszor több évtizedes hívő múlttal a hátuk mögött is! Mert hiányzik az életükből a rendszeres és szisztematikus bibliatanulmányozás, a szomjúság az ige után, és sajnos a szószékről elhangzó prédikációk is sokszor elméletiek, egyoldalúak, vagyis nem lehet rájuk reagálni, és hiányzik belőlük a hétköznapi alkalmazás.

Tehát az első dolog: a Biblia olvasása és tanulmányozása iránti szenvedély hiánya, és az ebből fakadó bibliai analfabétizmus.

Másodszor egyre hígabb az evangélium igazság-tartalma.

Ennek a hígításnak két irány van – legalábbis szerintem.

Az egyik a „tan” oldaláról, a bibliai alapigazságok oldaláról történik. Ez elsősorban azt a liberális teológiát jelenti, amely nem veszi komolyan azt, hogy a Biblia kijelentése szerint Jézus az EGYETLEN ÚT a megváltáshoz és az Istennel való megbékéléshez (hogy most csak ezt emeljem ki, mert talán ez a legveszélyesebb). Ma túlságosan toleránsak vagyunk ott, ahol nem kellene – és ez baj. (Másrészről pedig egyáltalán nem vagyunk toleránsak ott, ahol nagyon kellene, de ez majd máshol less téma.) Ha lemondunk arról, hogy Jézus az üdvözítő, és az újonnan születés a feltétele az Istennel való életközösségnek, akkor kivesszük a tömény eszenciáját az evangélium üzenetének, és marad a híg vallásosság.

Ide tartozik még az is, hogy keresztényként túl sokszor hallgatunk, amikor pedig meg kellene vallanunk a hitünket vagy a Biblia igazságait. A felhígulás egyik legordítóbb tünete a keresztények közömbössége a társadalomban, a kultúrában, a közösségi életben, a családjukban! KÖZÖNY! Bezárkózunk a saját kis szubkultúránkba, és a kereszténységünket a biztonságos(nak hitt) templomfalak között éljük, mintha a külvilág nem is létezne. Mintha az nem a munkaterületünk lenne!

A másik oldal a „tömény” kegyelem felhígítása mindenféle szabályokkal, törvényekkel, emberi elvárásokkal, felekezeti vagy gyülekezeti követelményekkel. Számomra a kegyelem tömény és ütős – nem lehet vele mit kezdeni. Nem lehet kiérdemeltetni, megfizettetni – azon egyszerűen nincs hatalmunk. A Krisztus kegyelmének hígabb kegyelem az, amikor belekeverjük Isten munkájába a saját emberi törvényeinket és elgondolásainkat. Híg kegyelem, vagy ahogy Bonhoeffer mondta: „olcsó” kegyelem. Pedig az soha nem olcsó: vagy teljesen ingyenes, feltétel és emberi kontroll nélküli, vagy megfizethetetlenül drága, hiszen Jézus Krisztus vére volt az ára, amit az Atya “fizetett” értünk.

És van egy harmadik oldala is az evangélium felhígításának – talán ez a legpusztítóbb: amikor kimarad a tanítványság, a követés a kereszténységünkből. Szöveg van, prédikációk, okosságok, de nincs tanítványi élet, nincsenek megtérők, tanítványok a keresztény ember élete nyomán! Terméketlenség és gyümölcstelenség van, valamiféle “minőségre” hivatkozva. A felhígított kereszténység jól elvan magával, ráér kritizálni, vádaskodni, ítélkezni, mert nem ég a talpa alatt a fold, hogy megmentse a szomszédjában élő, Krisztus nélkül boldogtalan és elvesző embert. Egyszerűen nem hiszek a gyümölcstelen keresztény életben. Márpedig a Galata 5,22 nem a mi gyümölcsünk, hanem a Szentléleké, nekünk egyetlen aratásunk lehet: az általunk megtérő ember! Nem az, aki miattunk jön el a gyülekezetbe, hanem akinek miattunk less örök élete, mert mi voltunk Krisztus Teste, beszéde, lelke, vagyis mi voltunk Isten eszköze az üdvösség megtalálásában:

Nagyon felhígult a kereszténység – mert nagyítóval kell keresni azokat az embereket, akik megváltott élete megváltott életeket terem! Márpedig ez a küldetésünk, nem az okoskodás! (Ne értse senki félre, nincs bajom a teológiával, de csak akkor, ha a teológus közben nem felejt el lélekmentő tanú is maradni!) Vissza kellene nyernünk a szenvedélyünket az elveszett világ megmentéséért!

KONKLÚZIÓ ÉS MEGOLDÁS: a radikális kereszténység! (Ez soha nem egyenlő az ítélkező, törvénykező, szektás viselkedéssel!)

Mit kellene tennünk?

1. Olvasnunk és tanulmányoznunk a Bibliát, és imádkozni, hogy a Szentlélek tegye ezt szenvedélyünkké!

2. Radikálisan ki kell állnunk amellett, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út Istenhez! Ebben nem engedhetünk!

3. A radikalizmus másik oldala, hogy le kell ráznunk magunkról a közönyünket, és égnie kell a lábunk alatt a talajnak, ahogy szolgálunk, ahogy evangéliumot hirdetünk, ahogy válaszolunk, ha kérdeznek, bátran, biblikusan, mint akiknek van egy erős, igaz és jó megoldásuk az élet minden kérdésére.

4. Hirdetnünk kell a kegyelem evangéliumát – amely egyszerre ingyenes és méregdrága – de soha nem olcsó!

5. Vissza kell térnünk a küldetésünkhöz! Azt javaslom, addig senki ne foglalkozzon a másik keresztény vagy felekezet hibájával, bűnével, bajával, amíg nem állnak mögötte sorban az általa megtért emberek! Egyszerűen nem érünk rá egymást marni, mert mellettünk kárhoznak el az Isten nélkül élő emberek! Szenvedélyes evangélistákká kellene válnunk – akkor lenne gyülekezetnövekedés, élet is!

Tovább olvasom

vallásosság KONTRA evangélium

faith

12 tükörszilánk: nézz bele! Téged melyik jellemez?!
{Csak őszintén, másképp úgysincs értelme…}

EGY

A vallásosság azt mondja: ha engedelmes vagyok Istennek, Ő szeret és elfogad. Addig biztonságban vagyok.
Ezzel szemben az élő hit válasza: Isten szeret és elfogad. És mert biztonságban vagyok, tudok engedelmeskedni Istennek, és ezt szívesen is teszem.

KETTŐ

A vallásosság számára kétféle ember létezik: a jó és a rossz ember. A jó, aki elfogadja a hitet, aki “jó hívő” életet él, és a rossz az, aki nem.
Ezzel szemben az evangélium csak egyféle embert ismer: a kegyelemre szoruló bűnös embert, akit nagyon szeret.

HÁROM

A vallásosság szemében sokat számít, hogy milyen családba születsz (hívőbe, és milyen hívőbe…)
Ezzel szemben az élő hit szemében az számít, hogy újonnan születsz-e.

NÉGY

A vallásosság számára az számít, hogy mit teszel. Hogy mennyi a bűnös és mennyi a jó cselekedeted. Ez alapján értékel és ítél.
Ezzel szemben az élő hit fókuszában az áll, amit Jézus tett értünk!

ÖT

A vallásosság azt tanítja, hogy a megszentelődésem mértéke igazolja a hitem mértékét.
Ezzel szemben az evangélium tanítása az, hogy amíg Krisztus igazol bennünket, addig szentek vagyunk. Ez pedig nem a mi tetteinktől függ, hanem az Övétől!

HAT

A vallásosság kapni szeretne valamit Istentől. Áldást, eredményeket, igazolást, lelki dolgokat… Ezzel szemben az élő hit magát Istent keresi, és Őt akarja kapni.

HÉT

A vallásosság a problémákaban, nehézségekben és kudarcokban átkokat és büntetést lát és hirdet.
Ezzel szemben az élő hit ugyanezekben Isten kegyelmének és munkájának egy újabb lehetőségét kutatja.

NYOLC

A vallásosság “rólam” szól: az én hitemről, az én engedelmességemről, az én ajándékaimról vagy az én bűneimről. Jobb esetben. Rosszabban a másokéról…
Ezzel szemben az élő hit fókuszában Jézus Krisztus áll!

KILENC

A vallásosság számára a kulcs az, hogy elég “jó” legyél.
Az evangélium szerint a kulcs, hogy Istennél legyél, úgy, ahogy vagy. Ez az, ami elég! (És pont ez az, ami nem elég a vallásosság számára, mert ennek az ő szemében mindig van feltétele – amit persze ő is határoz meg.)

TÍZ

A vallásosság nem ad igazi megnyugvást, hiszen Isten a saját teljesítményünktől teszi függővé az elfogadását.
Ezzel szemben az evangélium teljes megnyugvást ad, hiszen Krisztus tettén nyugszik, nem a sajátunkén!

TIZENEGY

A vallásosság eszközként tekinti Istent, Jézust, és manapság különösen a Szentlelket.
Az élő hit számára Isten a beteljesülés, és egy valóságos, személyes kapcsolat.

TIZENKETTŐ

A vallásosság a lelki gőg és a bizonytalanság két végpontja között hullámzik,
ezzel szemben az élő hitre mindig a szelíd alázatjellemző.

Naszóval, akkor vannak a vallásos emberek, és az élő hitű emberek.

UPDATE: Németh Krisztián barátom készített egy PREZI-t ebből a postból, engedelmével közreadom itt a linket – fel lehet használni:
http://prezi.com/gkohjocvkosx/

Tovább olvasom