A hatásos igehirdetés és tanítás alapelvei

Nagyon szeretek tanítani, fontos üzeneteket átadni – ez az elhívásom és a szenvedélyem. Amit most leírok, azt egyrészt sokszor tanítottam (persze ennél sokkal részletesebben), másrészt pedig így tanítok. Alapelvek, amiket fontosnak tartok, és amiket alkalmazok is.

Tehát, milyen legyen a jó üzenet – és a jó üzenetátadás?

LEGYEN EGYSZERŰ!

Egy világhírű ügyvéd mondta: „Ha van tíz nagyszerűen kidolgozott és alátámasztott érved, akkor az esküdtek, amikor visszavonulnak dönteni, egyre sem fognak emlékezni! A kevesebb általában több! Csak egyetlen érvet fejts ki – de az üssön mindent!”

Hogyan lehet megtalálni valaminek a lényegét, a magvát?!

Ahhoz, hogy egy gondolatot a lényegéig lecsupaszíthassunk, meg kell tanulnunk könyörtelenül kizárni mindent, ami nem a lényeg! Akkor is, ha egyébként az hasznos, értékes gondolat!

Ez a lényeglátás képessége! A kizárás képessége, és az az önfegyelem, hogy megalkuvás nélkül ragaszkodunk a fontossági sorrendhez!

Az egyszerűség nem azt jelenti, hogy valamit röviden vagy tömören mondunk el! Hanem hogy egyetlen gondolatba belesűríthető? Egyfajta eszencia vagy aranyszabály, ami közmondásszerűen gyökeret ver a gondolkodásunkban, és többi képtelenek vagyunk kiverni a fejünkből. Azok az igazán jó útbaigazítások, amelyek egy mondatban összefoglalhatók, de egy egész élet kell ahhoz, hogy megtanuljuk, hogyan is lehet azt a legjobban megvalósítani.

LEGYEN VÁRATLAN ÉS MEGLEPŐ!

El kell érnünk, hogy a hallgatóink felfigyeljenek a mondanivalónkra – ez az első feladat. Azután pedig fent kell tartanunk az érdeklődésüket!

Hogyan lehet ezt elérni? Mutatok két nagyon egyszerű példát ugyanarra az alapelvre:

1.) Hány református templom van Kecskeméten?

Ilyenkor mondunk egy számot – a kecskeméteiek talán pontosabbat… talán három. De nem! A Biblia ugyanis azt mondja: A ti testetek a Szentlélek temploma! Tehát annyi református templom van Kecskeméten, ahány hívő református ember! Pont az a nagy baj, hogy mi már csak istentiszteleti helyekben gondolkodunk – és nem abban, hogy az életünk maga az istentiszteleti hely! – S ezután beszélhetünk arról, hogy Isten nem kézzel csinált templomokban, hanem a szívünkben, az életünkben lakik. A hallgatók emlékezni fognak az üzenetünkre.

2.) Hol van Jézus Krisztus?!

Annyiszor énekeljük vagy mondjuk az erre adott válaszainkat – 99%-ban TÉVESEN! Mert nincs se a szívünkben, se a lelkünkben, se a gyülekezetben, se a hívő ember életében vagy otthonában, se az igehirdetésben – ezek teológiailag mind helytelen válaszok. A Biblia azt mondja: Jézus az Atya jobbján ül és közbenjár értünk! A Szentlélek van itt, nem Jézus! Ő majd visszajön, valamikor! – És ezután beszélhetünk, taníthatunk a Szentlélekről.

Mi történt?

Rácáfoltunk a hallgatóink várakozásaikra!

Nagyon sokszor vagyunk úgy, hogy feltesznek nekünk egy kérdést, és mi csak félmosolyra húzzuk a szánkat, mert annyira magától értetődő a számunkra a válasz. És ha megszólítanak, akkor rutinból vágjuk rá a választ.

De ha a válaszunk helytelen, ha a válasz rácáfol arra, amit olyan magabiztosan tudni véltünk – az kizökkent, és figyelemre késztet!

Másodszor pedig érdeklődést és kíváncsiságot kell ébresztenünk.

Hogyan tudjuk ezt elérni?

Úgy, hogy réseket ütünk a tudásukon, a koncepcióikon, majd ezeket a réseket betöltjük. Vagyis a döbbenet után, hogy valamit rosszul tudtunk, felszínesen tudtunk, felváltja a helyes válaszokra és megoldásokra való rácsodálkozás.

LEGYEN KONKRÉT ÉS KÉZZELFOGHATÓ!

A tapasztalataink szerint egy átlagos prédikációnak hány százaléka az ALKALMAZÁS? Mondjuk percben kifejezve – és nem azt kérdezem, hogy mennyinek kellene lennie, hanem hogy mi lehet a valóságos átlag! Egy pillanatra gondoljuk át a válaszunk.

Minél inkább szakértő valaki valamiben, annál hajlamosabb arra, hogy elvontan és absztrakt módon kommunikáljon. Tudós lelkipásztorok előszeretettel prédikálnak a görög szövegösszefüggésekről, a bibliai korról, Jeruzsálemről meg az ókori Izráelről, Luther vagy Kálvin bölcs gondolatairól – ami önmagában nem baj, természetesen – csak sokszor meg sem említenek olyan dolgokat, amik között mindannyian élünk! De mit mondjunk a tinédzser kislányunknak, ha (a magyar felmérések alapján) 16 évesen elveszíti a szűzességét, és a házasságot az egyik legmaradibb hülyeségnek tartja? Vagy ha esetleg kiderül, hogy leszbikus? Egyáltalán hogyan beszéljen szülő a gyermekével a szexről például? Mit csináljunk akkor, amikor a munkahelyen csalásra vagy hazugságra kényszerítenek – ahogyan ezt rengeteg munkahelyen megteszik? Vállalja-e ma egy keresztény a munkanélküliséget és a családja számára is a létbizonytalanságot csak amiatt, hogy például vasárnap eljárhasson az istentiszteletre – mert a munkahelye a hétvégén is megköveteli, hogy dolgozzon?! Hogyan viszonyuljunk keresztényként a feng sui-hoz, az oshóhoz, a lélekgyógyászathoz? Mit mondjunk a csalódott, depressziós középkorú generációnak, akik mindenben és mindenkiben csalódtak? Ha a fiataljaink a facebookon élnek – mi ott vagyunk-e velük, tudjuk-e, mit lájkolnak és milyen youtube videókat osztanak meg egymással?

Az emberek nem tantételeket és elméleteket jegyeznek meg, hanem reális, kézzelfogható, konkrét dolgokat. A problémáik és kérdéseik nem egyetemes elméletek után kiáltanak, hanem konkrét és megvalósítható válaszok után!

LEGYEN HITELES!

Ha én most tartok egy kiselőadást a kábítószerfüggők lelkigondozásáról, annak lenne valamilyen hitele. De ha Csernus doktor tartaná ugyanezt az előadást, aki maga is drogozott, könyvet is írt róla, és praxisának jelentős részében ezzel foglalkozott – annak nagyobb lenne a hitelessége, több embert érdekelne, és többet is tanulna belőle mindenki.

A hitelesség nem azt jelenti, hogy a beszélő tökéletes, feddhetetlen és bűntelen! Hanem azt jelenti, hogy amit mondunk, az megfelel a valóságnak, mély, tartalmas, igaz!

És valamit nagyon meg kell tanulnia elsősorban a 30-on túli igehirdető nemzedéknek: a mai fiatalok, és különösen a tinédzserek nem csak hogy ezerszer kényesebbek a hiteles üzenetekre – de a kezükben, a zsebükben van az az eszköz, és a zsigereikben az a készség és igény, hogy az információt bármikor és bárhol leellenőrizzék! Ma az internet, a Wikipédia, a Google ott van a legtöbb tini telefonján – és tudják is kezelni! Sőt, a hívőbbeknek akár a mobilbiblia görögül és héberül is, beépített szótárprogrammal és kommentárokkal! És amíg mi magabiztosan prédikálunk valami urbán legendát, a padban ülve simán felmennek a netre, leellenőrzik, hogy jól tudjuk-e, jól emlékszünk-e, és ha nem, akkor sérül a szemükben a hitelességünk!

Ma azért nagyon nehéz kommunikálni,mert olyan technikai eszközök állnak bárki rendelkezésére és üzenet és a kommunikátor leellenőrzésére, amik öt-tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlenek voltak – különösen egy 12 éves kistini kezében!

HASSON AZ ÉRZÉSEKRE!

Hogyan érjük el, hogy az emberek törődjenek is a gondolatainkkal, ne csupán elraktározzák azokat? Úgy, hogy nem pusztán informálunk, nem tényeket közlünk, hanem azokat összekötjük a hallgatóink életével. Ehhez pedig érzések kellenek.

Nem az elvont dolgok felé érzünk bármit is – hanem a valóságos, konkrét személyek, események felé. És ezt a tényt sem hagyhatjuk ki a kommunikáció folyamatából! Gyakran az a legnehezebb, hogy melyik érzést kell segítségül hívnunk ahhoz, hogy az üzenetünk célba találjon!

Fontos azonban, hogy ez már régen nem valamiféle patetikus retorikai színjátékról, tömegpszichózisról vagy érzelmi manipulálásról szól. Az MLM-technikák, a bűntudatkeltéssel manipuláló moralizálás kora 2017-ben biztosan lejért. A kor és a kortársak őszinte, de valóságos érzéseket követelnek és akarnak átélni. Ez azt jelenti, hogy az üzenetünknek valós élményekből kell fakadnia, élményekhez kell kapcsolódnia, és élményt kell adnia. És egy nem egyenlő valamiféle öncélú szórakoztatásnál, hanem azt jelenti, hogy amiképp az üzenetünket nem vehetjük ki a mindennapjaink kontextusából (lásd alkalmazás), úgy nem választhatjuk szét az információt annak a következményeitől. Ha képekkel egyszerűsítenénk le, így szólna a tétel: az üzenetünk nem szólhat csak az agynak – a szívhez is kell szólnia.

SZTORIZZUNK!

A kutatások azt igazolják, hogy egy-egy szituáció gondolatban való modellezése és elpróbálása jelentősen segíthet abban, hogy amikor mi kerülünk hasonló helyzetben, akkor megfelelően cselekedjünk.

A történetek ebben segítenek! A történetek meghallgatása olyan, mint amikor a pilóták egy repülőgép szimulátorán gyakorolnak. Éles helyzetben egy-egy történet, illetve annak a tanulsága, a haszna, a lényege ezerszer könnyebben és gyorsabban felidézhető és alkalmazható, mint bármekkora és bármilyen elméleti tananyag vagy információ!

A kérdezés művészete

Az értékesítési szakmában van egy régi közmondás: aki kérdez, az irányítja a beszélgetést.

Sokszor kanyarodok vissza ahhoz az alapelvhez, hogy az igehirdetés, a hitünkről való bizonyságtétel voltaképpen értékesítés: az evangélium, mint érték átadása másoknak – és ennek az “értékesítésnek” sikeressége vagy kudarca akár életeket formálhat át.

Szókratész szerint egy emberről a válaszai alapján meg tudod mondani mennyire okos, a kérdései alapján pedig, hogy mennyire bölcs. A kérdezés nagyszerű eszköze a párbeszédnek, a tanításnak, az evangélizálásnak – azonban kevesen használják ki a benne rejlő lehetőségeket, mert csak a legáltalánosabban ismert néhány kérdéstípust alkalmazzák.

A leggyakoribb kérdezés-technikai hibák a következők:

  • rutinkérdéseket teszünk fel – a diákok nem csak a választ tudják már akkor, amikor levegőt veszünk, hanem magát a kérdésünket is ki tudják találni, s így a kérdés nem készteti őket gondolkodásra és fejlődésre
  • hiányos a kérdésünk – nem adjuk meg a pontos célt, a hátteret, a válaszhoz szükséges információkat, ezért nem is lehet rájuk megfelelő választ adni. Ez csalódást és kudarcélményt fog jelenteni a tanulóknak – amiért kizárólag a tanár a hibás!
  • felesleges kérdést teszünk fel – mert vagy annyira magától értetődő, hogy nem is érdemes válaszolni rá, vagy a kérdésbe beleszőjük a választ is, így feleslegessé téve a kérdezést
  • egyáltalán nem kérdezünk – azaz nem adunk lehetőséget a párbeszédre és az interaktivitásra

Milyen kérdéseket tehetünk fel?

Íme 21 kevésbé vagy jobban ismert kérdés típus, csak felsorolásképpen:

KÖZVETLEN KÉRDÉS – a személyhez fordulok, és konkrétan tőle kérdezek, az ő véleménye számít
– Konkrét megszólítást tartalmaz

KÖZVETETT KÉRDÉS – megadja a lehetőséget arra, hogy a kérdésre bárki válaszolhasson
– Valaki…?

NYITOTT KÉRDÉS – párbeszédet, vitát, interaktivitást generál. Ezzel jutunk a legtöbb információhoz – de ebből kifolyólag időigényes!
– Mit gondoltok…? Mi a véleményetek…? Hogyan lehetne…?

ZÁRT KÉRDÉS – közvetlen, direkt kérdezési eszköz, a tényekre fókuszál, nem az egyéni véleményekre
– Mi történt? Mikor…? Hány…? Ki…?

SZŰRŐ KÉRDÉS – célja az információk megválogatása, a prioritások felállítása, vagy a nem fontos mellékvonalak lezárása
– Melyik / hogyan… ezek közül?

HIPOTETIKUS KÉRDÉS – jó lehetőség a beszélgetés kereteinek kitágítására
– Mi lenne, ha…? Tegyük fel…

PROVOKATÍV KÉRDÉS: célja a motiválás, a komfortzónából való kimozdítás, a kihívás és a mobilizálás. A provokatív kérdés ráébreszt, hogy valami nem stimmel!

KÖLTŐI KÉRDÉS – nem várunk rá választ, mert az benne van a kérdésben. Célja a hatáskeltés.

ELGONDOLKODTATÓ KÉRDÉS – célja hogy a választ a kérdezett maga fejtse ki, vagy saját magára alkalmazza
– Szerinted miért… hogyan…?

IRÁNYÍTÓ KÉRDÉS – a kommunikációs stratégia eszköze, amivel irányítjuk a gondolkodást vagy beszélgetést.
– Ugye, milyen szép…?

BEFEJEZETLEN KÉRDÉS – az információszerzés direkt eszköze, felhívja a hallgatót arra, hogy fejezze be a gondolatot, mondatot. A szünet egyben figyelemfelhívó hatású is.
– És ekkor az történt, hogy…?

EGYSZAVAS KÉRDÉS – jellegéből fakadóan nyitott és kényszerítő erejű kérdés
– Tényleg? Miért? Hogyan?

TISZTÁZÓ KÉRDÉS – célja, hogy érthetővé és egyértelművé váljanak az információk
– Hogyan érted azt, hogy…? Pontosítanád azt, hogy…?

SZÉTTARTÓ KÉRDÉS – nyitott kérdéstípus, célja a lehető legtöbb válaszlehetőség összeszedése, egyfajta listakészítés, bárki hozzáteheti a véleményét. Időigényes!
– Hogyan lehetne elvégezni ezt…? Milyen lehetőségek jutnak eszetekbe…?

ÖSSZETARTÓ KÉRDÉS – célja az egyetértés, a konszenzus, a közös válasz vagy megoldás elérése és megtalálása
– Nos, akkor ezt vagy azt válasszuk?

VISSZATERELŐ KÉRDÉS – visszairányítja a figyelmet a válaszadó által taglalt és elkanyarodó témáról a kérdező által választott témára!
– Térjünk vissza az eredeti témánkra – akkor most hogyan, miért, mikor…?

TAGADÓ FORMÁJÚ KÉRDÉS – meg akar győződni arról, hogy a válaszadó biztos-e a válaszában
– Miért nem lehet…? Ugye nem gondolod komolyan, hogy…?

VAGY-VAGY KÉRDÉS – döntésre kényszerítjük a hallgatókat a felkínált alternatívák közül. Ez lehet tisztázó vagy ellenőrző kérdés is.
– Melyiket válasszuk: vagy ez… vagy az?

BEUGRATÓS KÉRDÉS – (pozitív) célja az érdeklődés felkeltése / a figyelem visszaszerzése / a magabiztosság összetörése / a nemtudás kínjának felgerjesztése

ELDÖNTENDŐ KÉRDÉS – meghatározott számú, konkrét (leggyakrabban két) válasz közül lehet választani
– Most akkor igen vagy nem? Piros vagy kék?

VÁLASZTÓ KÉRDÉS – irányítja a beszélgetést / problémamegoldást, szűkíti a lehetőségeket, prioritásokat állíthat fel
– Mi legyen a helyes sorrend? Melyiket csináljuk először?

A kérdések nem csak egy prédikáció egy-egy részletének megvizsgálására alkalmasak, de akár egy teljes beszédvázlat is összeállíthatjuk kizárólag megfelelő kérdések felhasználásával – vannak olyan lelkipásztorok, akik előszeretettel használják az ilyen típusú prédikációs felépítést.

Lássunk egy konkrét példát!

A módszer felhasználására példaképpen a laodiceai levél egy jól imsert (ám gyakran féleértett) részletet vegyük elő – ehhez fogunk tizenegy különböző, mégis egymásra épülő és az üzenetet kibontó kérdést feltenni mintaképpen.

Tehát az igevers:

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból!” Jelenések 3:16

1. KÖZVETLEN KÉRDÉS – a személyhez fordulok, és konkrétan tőle kérdezek, az ő véleménye számít:

– Kedves Attila, szerinted / számodra miért aktuális ma is ez az igevers?

A kérdésem könnyen érthető, világos a kérdés célja, és lehetővé teszi a személyes válaszadást. Figyelmet, érdeklődést mutat egy konkrét személy felé, és ezzel megbecsülést ad – vagy nyomást gyakorol a kérdezettre, mert tőle várunk valamilyen választ, és ezzel bevonjuk a közös gondolkodásba és párbeszédbe.

2. ZÁRT KÉRDÉS – közvetlen, direkt kérdezési eszköz, a tényekre fókuszál, nem az egyéni véleményekre:

– Tudjátok hol van Laodícea? (Igen vagy nem?)

A kérdés egyetlen fontos és pontosan meghatározott részletre fókuszál. Ez a kérdésmód szűkít és kizárja a mellébeszélést. Tényszerű kérdéseknél használják, általában a mi, ki, mikor, hol, mennyi kérdőszavakkal. Az ilyen kérdésre adható válaszok limitáltak és konkrétak.

3. NYITOTT KÉRDÉS – párbeszédet, vitát, interaktivitást generálnak. Ezzel jutunk a legtöbb információhoz – de ebből kifolyólag időigényes!

– Honnan ismerhetjük meg Laodicea történetét? (Szedjük össze a szóba jöhető forrásokat!)

4. SZŰRŐ KÉRDÉS – célja az információk megválogatása, a prioritások felállítása, vagy a nem fontos mellékvonalak lezárása:

– Az előbb felsorolt több forrásból melyik áll per pillanat a rendelkezésünkre? Melyiket akarjátok használni?

Az ilyen kérdések vitát válthatnak ki, ha egyesek úgy érzik, hogy nem a megfelelő információkat zártuk ki!

5. BEUGRATÓS KÉRDÉS – (pozitív) célja az érdeklődés felkeltése / a figyelem visszaszerzése / a magabiztosság összetörése / a nemtudás kínjának felgerjesztése

– Nos, akkor mit gondoltok, milyen a “forró”, a “hideg” és a “langyos” ember eszerint az igevers szerint?

6. PROVOKATÍV KÉRDÉS: célja a motiválás, a komfortzónából való kimozdítás, a mobilizálás. A provokatív kérdés ráébreszt, hogy valami nem stimmel!

– Tényleg azt meritek állítani, hogy például egy „jéghideg” prostituáltnak JOBB, mint egy „langyos” kereszténynek, aki minden vasárnap templomban ül, és „csak” annyi a bűne, hogy vallásos?!?!

A provokatív kérdés KIHÍVÁST JELENT a válaszadók számára gondolkodásra, az eddigi nézeteik felülvizsgálatára kényszerít érzelmi reakciókat is kiválthat.

7. (IRÁNY)VÁLASZTÓ KÉRDÉS – irányítja a beszélgetést / problémamegoldást, szűkíti a lehetőségeket, prioritásokat állíthat fel:

– Mi a fontosabb számunkra: egy tanítás hagyományos és megszokott értelmezése VAGY a biblikus értelmezése?! Elszakadhatunk-e olyan bibliai teóriáktól vagy akár magatartásoktól, szokásoktól, amelyek bár beépültek a keresztény gondolkodásunkba, mégsem feltétlenül biblikusak?

8. VISSZATERELŐ KÉRDÉS – visszairányítja a figyelmet a válaszadó által taglalt és elkanyarodó témáról a kérdező által választott témára:

– Térjünk vissza a kiindulási kérdésünkre – akkor mit is jelent ez az igevers?!

Lezárja az elkanyarodó beszélgetéseket, vitákat és visszaterel az eredeti kérdéshez semlegesíthet kényelmetlen témákat vagy válaszokat / válaszadókat újra felvehetjük az eredeti fonalat.

9. TISZTÁZÓ KÉRDÉS – célja, hogy érthetővé és egyértelművé váljanak az információk:

– Tehát a most megismert tények alapján fogalmazzuk meg újra: mit is jelent a hideg, a forró és a langyos víz ebben az igeversben?

10. HIPOTETIKUS KÉRDÉS – jó lehetőség a beszélgetés kereteinek kitágítására!

– Vajon miért költözhettek a laodiceaiak forrás nélküli helyre?

Az ilyen kérdések alkalmasak a kreativitás felélesztésére, új szempontokat és lehetőségeket hozhatnak be.

11. ELGONDOLKODTATÓ KÉRDÉS – célja a várt válasz saját magára történő alkalmazása és elmélyítése:

– Képletesen a 10 km-es távolságon belül te most, a jelenlegi élethelyzetedben milyen távolságra lennél a forrástól – azaz Jézus Krisztustól, az élő víz forrásától?

Lehetséges, hogy erre, illetve az ilyen típusú kérdésekre nem is várunk kimondott válaszokat, mert a céljuk az, hogy a hallgatók saját maguknak (és jó esetben Istennek) válaszoljanak.

Az igeszakasz rövid magyarázata

Bár ennek a cikknek a fókusza a kérdések helyes és kreatív alkalmazása, nem a példaként felhasznált igevers exegetikai elemzése – de befejezésül álljon itt röviden a kérdések által felépített igei üzenet illetve bibliamagyarázat is:

A legtöbb keresztény erről az igeszakaszról úgy gondolkodik, hogy bárcsak lenne forró, azaz égő szívű hívő, vagy hideg, vagyis Istentől távol élő bűnös az ember, csak langyos keresztény ne legyen, aki fél szívvel szolgálja az Urat. Ebben a magyarázatban a hideg, a forró és a langyos valamiféle erkölcsi vagy hitbéli kategória – ami ebben a formában nem csak azért nem biblikus, mert az igevers egyáltalán nem erről szól, hanem mert azt üzeni, hogy az Istentől távol élő “nagyon” bűnös ember állapota elfogadhatóbb Isten számára, mint a gyülekezetben élő, Őt ismerő, de nem feltétel nélkül vagy mindenben követő állhatatlan keresztényé.

Laodicea városa olyan helyre épült, ahol nem volt forrásvíz, ami az ókori világban egy város számára létszükséglet volt. Az alapítók nem arra figyeltek, hogy olyan helyre tegyék a város alapkövét, ahol éltető víz van, csak a kereskedelmi-gazdasági szempontok voltak fontosak. A várostól északra, 10 km-re feküdt Hierapolisz, ahol forró termálforrás volt.  Laodicea lakói építettek egy – akkoriban szokásos nyitott – kővezetéket, és elvezették a gyógyvizet saját maguknak is. Csakhogy a távolság ahhoz már túl nagy volt, hogy a forró víz kihűljön, és így mire Laodiceába ért, langyossá vált, és nem volt jó arra, hogy gyógyítson. Szinte ugyanolyan távolságra délre feküdt Kolossé, ahol kitűnő ivóvízforrás fakadt. Mivel Laodicea ebben is nélkülözött, ide is építettek egy kővezetéket, és elvezetették a hideg, friss vizet saját városukba. Csakhogy ez a távolság a hideg vizet felmelegítette az amúgy is meleg éghajlaton, és a hidegből megint csak langyos lett, mire a városba ért, és nem volt jó arra, hogy igyanak belőle. Ha a víz forró, akkor gyógyítani tud, ha hideg, akkor szomjat olt – de ha langyos, akkor nem jó semmire. És a városnak – illetve az ilyen keresztyéneknek is – az a nagy tévedésük, sőt bűnük, hogy életük alapját nem a forrásnál fektették le, hanem ott, ahol pozíciót, gazdagságot, sikert reméltek. Hogy megelégszenek egyfajta vezetékes kereszténységgel, távolsági Krisztus-követéssel ahelyett, hogy a forrásra építenék az életüket – akár a hidegre, akár a forróra, ebből a szempontból ez már nem is számít. Nekik szól a reformáció mindig érvényes jelszava: „ad fontes” – azaz „vissza a forráshoz!

Megjegyzés: jelen cikkünk módszertani része a Kreatív tanítás című tréninganyagunkban is elérhető.

A parancsnoki szándék

Lecke igehirdetőknek – illetve részlet a készülő Tépőzáras igehirdetés c. könyvemből. Aki részt vett ilyen tréningünkön, az már hallhatta ezt tőlem :) Amikor pedig elkészül a könyv, az ebookot és a prezentációt természetesen felrakom ide a honlapra, hogy mindenki számára elérhető legyen.


Nem tudom, hányan voltak még katonák közületek – én voltam. A katonaság a parancsok betartásának szigorú hierarchiájára épül, ami azt jelenti, hogy egy közkatona minden mozdulatának óriási háttértörténete van.

A vezérkari főnök kiadja a parancsot, a vezérkar megállapítja a hadművelet paramétereit, ezután az egész elindul lefelé a ranglétrán a tábornokokhoz, az őrnagyokhoz, az ezredparancsnokokhoz, a zászlóaljfőnökökhöz, a századparancsnokokhoz, a szakaszvezetőkhöz – míg a sor végén, a gyakorlaton vagy a harcmezőn valaki kiadja a parancsot, hogy az adott katonának mikor mit kell tennie. Ez egy hihetetlenül bonyolult és soktényezős, soklépcsős tervezési feladat, ami magában foglalja a stratégiaalkotást, az erőforrás-menedzsmentet, a logisztikát, a hadtudományt és természetesen a kommunikációt is. Ez óriási apparátust és adminisztrációt, és rengeteg időt jelent – el tudjuk képzelni talán, ha végiggondoljuk mindezt!

VISZONT a probléma az, hogy ezek a tervek gyakran teljességgel használhatatlannak bizonyulnak!

Megváltozik az időjárás, megváltozik az ellenség viselkedése és taktikája, elveszítünk egy stratégiai pontot, vagy csak hibáznak a saját embereink, ami miatt késések, fennakadások lesznek. És ha homokszem kerül az óriási gépezet fogaskerekei közé, ahol minden mindennel összefügg – akkor az egész terv összeomolhat.

Az amerikai hadvezetés is rájött erre, és az 1980-as években teljesen átalakította a saját tervezési protokollját. Bevezettek egy új fogalmat, a PSZ-t – a PARANCSNOKI SZÁNDÉKOT.

A Parancsnoki Szándék az üzenetünk értékesítésének egy nagyon fontos és hasznos segédeszköze lehet az igehirdetésben is.

Íme a definíció:

A Parancsnoki Szándék egy tömör, egyszerű kijelentés, amely minden parancs elején fel van tüntetve, legyen az a hierarchia bármely fokán és szóljon bármilyen apró részletről, és meghatározza a TERV CÉLJÁT, azaz a hadművelet kívánatos végállapotát és eredményét.

Jegyezzük meg: minden igazán jó üzenet összegezhető egy nagyon egyszerű, nagyon világos, nagyon tömör parancsnoki szándékban!

Egy PSZ például így szól: „Törjük meg az ellenséget a délkeleti területen!”

Miután megkaptuk a Parancsnoki Szándékot, mindenki a maga hatáskörében megtervezi, megfogalmazza és kivitelezi a rá vonatkozó részparancsot úgy, ahogyan szükséges!

Tegyük fel, hogy tüzérezredet vezetek, és ezt mondom: előre kísérjük a vonalainkon a 10-es gyalogos egységet. Ez különböző csoportoknak különböző dolgokat jelent. A karbantartóknak tartalék alkatrészeket kell előkészíteniük, a tüzéreknek füstbombákat kell kilőniük a menetoszlop fedezésére, a mérnököknek elő kell készíteni azt a pontonhidat, amin az útba eső folyón a gyalogos egységnek át kell haladnia, stb. stb.

Az egyes szinteken álló parancsnokok amint megtudják, mi a parancsnoki szándék, a végcél, amit végre kell hajtani, máris elkezdik gyártani a megoldásokat – és ez sokkal hatékonyabb, mintha mindent egy fölöttes szerv próbálna modellezni és előre megtervezni a számukra.

Tehát a Parancsnoki Szándék az a tömör meghatározás, amit mindenképpen meg kell valósítanunk – függetlenül attól, mi jön közbe, hogyan fogjuk elérni a célt, mit kell megtennünk érte!

Nem csak a katonai tervezésnél, de egy iskolai tanóra megtartásánál zajos tinik között, egy termék értékesítésénél a zajos piacon – vagy egy igei üzenet célba juttatásánál a gyülekezeti sokszínűségben is ugyanez a helyzet!

Ahhoz, hogy a kommunikációnk célba érkezzen – azaz hatással legyen, megfelelő döntéseket, tetteket és változásokat eredményezzen – ugyanilyen egyszerűnek és egyértelműnek kell lennie, mint a parancsnoki szándéknak!

AZONBAN AZ EGYSZERŰSÉG NEM LEBUTÍTÁST JELENT!

Ez nagyon lényeges, mert hajlamosak vagyunk összekeverni ezt a két dolgot! A gondolatok és üzenetek egyszerűsítése nem azt jelenti, hogy lebutítjuk egy hangzatos címre, vagy hogy tőmondatokban beszélünk. Az egyszerűség azt jelenti, hogy megtaláljuk az üzenet VÉGCÉLJÁT, és azt kommunikáljuk!

Ebből a szempontból pedig van egy óriási különbség a Parancsnoki Szándék és a „Fő gondolat”, vagy az “üzenetünk magja” között – ez utóbbit talán minden igehirdető ismeri, aki tanult homiletikát, mert amolyan igehirdetői alapleckének tartják.

Tehát mi a különbség a homiletikai fő gondolat és a parancsnoki szándék között? Mert van egy nagyon lényeges különbség!

Íme a válasz – és ez szerintem nagyon lényeges:

A fő gondolat, vagy az “üzenet magja” az egész igehirdetésünk összefoglalása egy mondatban, esetleg gondolatban. A Parancsnoki Szándék azonban NEM az üzenetünk lényegének a tömör sűrítménye – hanem az üzenetünk CÉLJÁNAK meghatározása egy mondatban vagy gondolatban!

Még jobban leegyszerűsítve: a fő gondolat egy kijelentés – míg a parancsnoki szándék sokkal inkább felszólítás és egy kívánt végeredmény konkrét meghatározása.

És valljuk be: leggyakrabban éppen ez hiányzik az igehirdetésekből.

Rengeteg tanulságos és tartalmas igehirdetés hangzik el a templomokban és imaházakban, amelyek információkat adnak át – de nagyon kevés olyan, amelyek konkrét célokat határoznak meg, és valóságos tettekre motiválnak e célok elérésére.

Ilyenkor mindig eszembe jut Rick Warren egyik üzenete, amit a Twitterjén olvastam. Ennyi volt: “Ma arról prédikáltam, hogy a Krisztusi szeretet nevében fogadjuk a családunkba az árvákat. Az igehirdetés után 500 család jelezte, hogy örökbe fogadnak egy árva gyermeket.”

Elhangzik egy prédikáció, és 500 család megváltoztatja az egész életét! Mert nem csak okos gondolatokat hallott arról,  mit jelent a kereszténység, hanem konkrét célt kapott, majd döntenie kellett, hogy csatlakozik-e hozzá.

A másik példa ezzel kapcsolatban, amit el szoktam mondani a tréningeken, Cserepka János baptista misszionáriusról szól. Még teológus hallgató volt, amikor meghívták egy gyülekezetbe. Elmondott ott egy prédikációt – mindenkinek tetszett. Jött a következő alkalom, és elmondta ugyanazt a prédikációt. Néhányan mosolyogtak, de arra gondoltam, még fiatal a testvér… Jött a harmadik istentisztelet, és elmondta harmadszor is ugyanazt. Kezdett kínos lenni a dolog. De a negyedik alkalmon is ugyanazt a prédikációt mondta. A presbiterek kelletlenül odamentek hozzá, hogy rendben van, hogy még csak teológus, de azért igazán készülhetne egy másik igehirdetéssel is. Mire Cserepka testvér csak annyit mondott: majd ha ezt megcselekedte a gyülekezet, mondok újat.

Így kezdődött az ébredés azon a vidéken.

Valami ilyesmi a parancsnoki szándék: egy olyan üzenet, amit nem elég meghallgatni, megjegyezni – amit meg kell cselekedni!

VAGYIS A PARANCSNOKI SZÁNDÉK CÉLOKAT FOGALMAZ MEG!

Ezt írjátok fel a prédikáció legtetejére, amikor készültök, és minden vázlatpontnál, minden illusztrációnál ellenőrizzétek le, hogy amit éppen készültök beemelni a vázlatba, a szövegbe, a prezentációba, az elősegíti-e, tisztázza, hangsúlyozza-e, erősíti-e a parancsnoki szándékot! Ez pedig legyen egy nagyon konkrét, megvalósítható célkitűzés, amire az igehirdetés felkészíti a gyülekezet tagjait. Senki ne menjen el egyetlen istentiszteletről úgy, hogy ne kapott volna FELADATOT, aminek a megcselekvéséhez Krisztus nevében máris hozzáfoghat! Mert nekünk igehirdetőknek nem az az elhívásunk, hogy informáljuk a hallgatóinkat, hanem hogy útnak indítsuk őket Krisztus felé, és ezen az úton újabb és újabb célokat adjunk nekik, hogy növekedhessenek, szolgálhassanak, másokat is magukkal hívjanak.

Ellenőrző lista nyilvános beszéd előtt

“Imádok a semmiről beszélni. Ez az egyetlen téma, amit ismerek.” Oscar Wilde

Mások előtt beszélni, másokat tanítani, befolyásolni nagy kiváltság és nagy felelősség. Isten üzenetét közvetíteni még nagyobb. Van benne mennyei rész, ami a Szentlélek munkája, és amit mi a saját emberi bölcsességünkkel vagy előadói rutinunkkal soha nem leszünk képesek pótolni. De van benne egy olyan emberi rész is, amit Isten tőlünk vár el. Ez a mi felkészülésünk eredménye. A kettő így lesz egész, ahogy hallottam valakitől: Isten az áldásait mindig félkészen adja. Mi vagyunk a másik fele.

A keresztény kommunikátorok egy része lebecsüli a mennyei részt, és azt gondolja, a tudomány, a kiművelt retorika, a patetikus szónoklat, a kánaáni szóhasználat a jó prédikáció kulcsa. Profi szónokok, akik bárhol és bármikor képesek bármennyit beszélni, de elfelejtenek imádkozni a hallgatóikért, talán soha nem böjtöltek még egy-egy üzenetért, nem a Szentlélek vezetésére hagyatkoznak, hanem a saját maguk számára fontos üzeneteket akarják mindenáron elmondani – vagy csak prédikálnak rutinból, egy előre megírt vezérfonal alapján. Spurgeon azt tanította: az igehirdető legnagyobb felelőssége, hogy naprakészen tudja, mit is akar Isten az ő népének asztalára tenni. Vagyis a legtöbb ima és isten előtti tusakodás nem azért kell, hogy tudjuk, mit mondjunk – hanem hogy tudjuk, egyáltalán miről kell beszélnünk. Mert mi nem források vagyunk, csupán csatornák. Az Üzenet Istentől jön. Ha ezt nem vesszük komolyan, az üzenetünk “lelketlen” lesz – talán okos, logikus, érdekes – de hiányozni fog belőle valami megfoghatatlan plusz, a Szentlélek meggyőző ereje.

A keresztény igehirdetők, tanítók egy másik csoportja az emberi oldalt becsüli le, mint felesleges világi praktikát. Nem készülnek, nem kutatnak, jegyzetük sincs, csak mondják, amiről úgy gondolják, a Szentlélek közvetlen kijelentése. Ennek a veszélye egyrészt a felszínesség, másrészt a szubjektivitás, vagyis hogy az üzenet nagyon nagy részben az átadójának személyétől függ, és talán a legfontosabb: sajnos könnyen elvéthetjük a dolgot! Túl sokszor hiányzik a Szentlélek gyümölcse az üzenete mögül, és túl sokszor hiányzik az erő a hangerő mögül. Bár Istennek van hatalma közvetlenül szólni egy-egy emberen keresztül, ez a prófétaság lényege – de azért ne felejtsük el, hogy az általános kijelentés a Szentírás maradt!

Szentlélek és a templomául szolgáló ember. Imádság és felkészülés. Hit és cselekedet. Ezek mindig kiegészítik egymást.

Néhány ellenőrző kérdés, mielőtt beszélni, prédikálni, tanítani kezdenénk – és túl vagyunk az imádkozáson:

1. Mit akarok elmondani?

A 21. század információ-özönében a legfontosabb a tartalom. A tartalmas tartalom. Mert túl sok a kéretlen, a felszínes, az érdektelen, a nem megfelelő, a haszontalan, a semmitmondó üzenet!

Csak azt hirdesd és tanítsd, aminek valóban súlya van! Amit fontos tudnia minden hallgatódnak. A prédikálás, a tanítás, vagy akár a közéleti megnyilvánulás nem a Showder klub, aminek csak annyi a célja, hogy szórakoztasson. A hallgatóid nem RÁD kíváncsiak, hanem az üzenetre, ami NEKIK fog segíteni.

Jegyezd meg: fontos és jó üzeneteket ma nem nehéz találni. Ha Te unalmas, érdektelen és lényegtelen vagy, nem fognak hallgatni csak azért, mert ezt Isten nevében teszed! A Biblia prófétáit és tanítóit lehetett szeretni vagy utálni, követni vagy kiüldözni egy-egy városból, mert soha nem voltak lényegtelenek és semmitmondók!

2. Miért is akarok beszélni?!

Mi a MOTIVÁCIÓ, ami az üzenetem mögött BENNEM van?! Miért akarok pont arról tanítani, prédikálni, amiről akarok, vagy mi motivál bizonyságtételre?!

Az egyetlen helyes motiváció az, hogy azért mondjuk, amit mondunk, mert az a hallgatóink számára a növekedés és célba érkezés lehetőségének egy újabb lépését jelenti!És mindegy, hogy ez a növekedés és célba érkezés épp mit jelent: megtérést vagy megszentelődést, egy probléma megoldását, választ egy égető kérdésre vagy épp pályaválasztást. Sokféle módon és területen kell növekednünk, hogy végül célba érjen az életünk: a hit, a családunk, a karrierünk, az egészségünk, a kapcsolataink csak néhány ilyen dimenziója az életünknek. Azokra az üzenetekre fogunk figyelni, amelyek ebben segítenek nekünk.

3.Mihez fognak kezdeni azzal, amit elmondok?

A legtöbb nyilvános beszéd legnagyobb hibája, hogy elméleti marad. Hasznos, építő, bölcs – csak épp fogalmam sincs, mihez kezdjek vele, hogyan valósítsam meg a saját életemben. Hiányzik belőle az ALKALMAZÁS MÓDJÁNAK BEMUTATÁSA!

A jó üzeneteket megértik az emberek. A jobbakat megcsinálják. Az az üzenet, amit nem tudunk megcsinálni, nem sokat ér: csak a fejünk fog nőni tőle.

Fontos, ahogy a kérdésemet megfogalmaztam: először ugyanis azt írtam, hogy “mihez LEHET kezdeni azzal, amit elmondok?” De ez nem a jó kérdés! Mert a jó hozzáállás az, hogy azért kommunikálok, hogy az üzenetemet meg is valósítsák! Ehhez viszont nekem megjelölnöm a célokat is! Mihez fognak kezdeni vele? Tudnom kell a választ, sőt, eleve a célból kell kiindulnom: előbb kell megjelölnöm azt, hogy hova kell eljutniuk – csak azután tudom megmondani, hogyan tudnak oda jutni! Ez az alkalmazás-központú üzenet!

4. Mitől fognak “tűzbe jönni”?!

Ez a kérdés az INSPIRÁCIÓRÓL szól. Nem elég célt és utat mutatni – meg kell győzni őket arról, hogy érdemes végig is járniuk a célig elvezető utat! Senkit nem tudunk kényszeríteni az önkéntes cselekvésre – vagy ha igen, abból nem sok haszna lesz! Az engedelmesség önkéntes választásból, a választás pedig szeretetből és meggyőződésből formálódik ki. Nem csak lelkesítenünk kell a hallgatóinkat, hanem bebizonyítanunk nekik: KÉPESEK megcsinálni – és ha megteszik, az nekik NAGYON MEGÉRI! A motiválásnak ez a két pillére: a motiváló cél – és az elérésébe vetett bizalom.

5. Mire fognak emlékezni az egészből?

Egy lelkipásztor azzal védekezett, amikor a gyülekezetének egy tagja a szemére vetette, hogy semmitmondó prédikációi vannak, hogy “ha csak mindenki egy-egy morzsát hazavisz, akkor már betöltötte a küldetését.” Erre a kérdező annyit válaszolt: “Én nem azért jövök istentiszteletre, hogy morzsákon éljek egy életen át – nekem az egész kenyér kell!”

Ha az üzenetünkből a hallgatóink mindössze egy-egy mondatra fognak emlékezni, nem kommunikáltunk jól! Ha csak a sztorikat vagy a példáinkat jegyzik meg, akkor sem! Ha vissza tudják mondani a lényegét, akkor legalább az információ átment.

Mivel megyünk haza egy igazán jó üzenet után? Azzal a teljesen világos “tudással”, hogy mi a következő lépés, amit meg kell tennünk! Emlékezünk a célra, az útra, és tudjuk, hogyan indulhatunk el rajta. Egy jó üzenet nem az üzenetről generál emlékeket, hanem az eredményeiről és következményeiről!

Oscar Wilde bevezető idézetén lehet élcelődni, lehet sokféleképpen értelmezni, mert talán nem is annyit jelent, mint amennyire az első pillanatban gondoltunk – csak egy dolgot nem tehetünk vele: nem engedhetjük meg, hogy ránk igaz legyen!

Hallgasd meg magadat!

Sok lelkipásztor, laikus igehirdető, tanító, ifjúsági vezető szolgál akár éveken, évtizedeken keresztül anélkül, hogy meghallgatná a saját a prédikációját. Pedig tanulságos lenne…

Ezt ugye alapvetően kétféleképpen lehetne tenni. Az egyik, a könnyebb, ha készül hangfelvétel az istentiszteletekről (és egyre több helyen készül), akkor utólag visszahallgatom. A nehezebb – de hatásosabb – ha előre elprédikálom, felveszem, meghallgatom, és utána lesz valami… :-)

No de ilyet! Előre elprédikálni, elpróbálni?!?!?!

Furcsa, ha egy Petőfi versről van szó a suliban, teljesen természetes, hogy felmondjuk előtte – és persze felmondatjuk a gyerekeinkkel is. Pedig az „csak” egy felelés, „csak” egy Petőfi vers… Nem az örök élet üzenete, amelyet hirdetni olyan megtiszteltetés és felelősség, amelyről talán sokszor megfeledkezünk.

Én tanító vagyok, ez az elhívásom, az ajándékom is. Mielőtt a teológiára mentem volna, kijegyzeteltem 7000 leírt igehirdetést egy nyáron. És azóta is szinte minden nap hallgatok egy igehirdetést, tanítást valakitől. Minden tanításomat megírom, aztán újra írom, aztán megint és megint toldozgatom-foltozgatom. Elprédikálom a fürdőkádban vagy az utcán sétálva félhangosan. Aztán megint újra javítgatok rajta. Van olyan téma, amiért 12 napot böjtöltem, közben reggeltől estig csak a Bibliát olvastam és imádkoztam. És azóta is rendszeresen előveszem, és formálom, pontosítom. Van olyan tanításom, amiben szó szerint több mint 150 óra munkám van – csak amit az írásával töltöttem! És mivel alapvetően tanító jellegű a prédikációm is, sokat közülük többször is elmondok. Aztán általában visszahallgatom, és megint átjavítom.

Lehet, hogy túl körülményes vagyok?! Vagy nem vagyok eléggé „szellemi”?

Inkább csak szeretném a tőlem telhető legtöbbet Isten kezébe letenni, hogy megáldhassa. Szeretném a magam részét jól elvégezni.

Mindenestre aki még nem próbálta, annak javaslom: rendszeresen hallgassa vissza a saját prédikációit!

Íme, néhány szempont, mit érdemes figyelni:

Miről beszéltél a legtöbbet? A lényegről vagy a körítésről? Arról, amiről akartál, amiből felkészültél, vagy elkalandoztál?

Mennyire volt követhető a gondolatmenet?

Egy kívülálló mennyit értene abból, amit mondtam? Mennyire használom a kánaáni nyelvet? Mennyire beszélek bennfentesen?

Moralizálok vagy megoldást adok? A bűn vagy a kegyelem hangsúlyosabb?

Mit lehet kezdeni a prédikációmmal? Elméleti tudást osztogatok, vagy valóságos és konkrét iránymutatást és segítséget adok a hallgatóimnak? Fogalmazd meg, mik voltak azok a konkrét tanácsok, amiket a hallgatók a prédikációd után elkezdhettek cselekedni is az életükben.

Mennyire élvezetes magamat hallgatni? Vajon a hallgatóim gondolatai elkalandoznak,  vagy mindenki feszülten figyel, nehogy lemaradjon akár egyetlen fontos mondatról is?

Túl sok a sztori – vagy túl kevés? Hiányoznak a jó illusztrációk – vagy most, mikor újra meghallgatom, sokkal jobbak is eszembe jutnak?

Motiváló, bátorító a beszédstílusom? Vagy inkább monoton? Hogyan értékelem a saját előadásmódomat?

Mennyi töltelékszót használok? Gyakori az öööö-zés? Mennyire gördülékeny a beszédstílusom?

A prédikációt meghallgatva fogalmazd meg (akár írásban is), mi volt a lényege, és mire ösztönözte a hallgatókat. Mit vittek magukkal? – Ezután gondold át, hogy ez megegyezik-e azzal, ami a szándékod volt.

Tízes skálán hányasra értékelnéd a saját prédikációdat? – Ezután fogalmazd meg, mit kell másképp csinálnod, akár a felkészülésben, akár az előadásban, hogy a következő még jobb legyen.

És egy utolsó kérdés a végére (csak őszintén): a legutolsó elmondott prédikációdért mennyit imádkoztál?

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 4. rész

III. LÉPÉS: AJÁNLATTÉTEL

Az értékesítési folyamat (leegyszerűsített változatának) harmadik lépése az ajánlattétel. Ez az a szakasz, amikor az értékesítő megfogalmazza a maga ajánlatát. Ne felejtsük: ezt hosszas előkészület előzi meg: kapcsolat- és bizalomépítés, szükségfeltárás. A jó értékesítő nem csak atr az üzenetet adja át, ami megoldásértékkel bír a hallgató számára – hanem a megfelelő időben, a megfelelő körülmények között, a megfelelő módon is teszi azt.

Mit tartalmaz a jó ajánlat?

1. A megoldást a vevő számára valóságos és fontos szükségre, kérdésre, problémára
2. Motiválást a megoldás elfogadására
3. A lehetséges kifogások kezelését
4. Az árat – a jó értékesítő az árat is eladja, nem hallgatja el, és nem csak úgy “odaveti”

Ha az értékesítési folyamatot az evangélizációhoz hasonlítjuk (!), akkor ez a szakasz maga az evangélium meghirdetése, a “döntésre hívás”. Érdemes átgondolni az ajánlattétel négy összetevőjét az evangélizációs üzeneteinkkel kapcsolatban:

1. Mennyire tartalmaz az üzenetünk valóságos megoldásokat – amelyek a hallgató valóságos kérdéseire, élethelyzetére adnak konkrét megoldást? Nagyon sokszor az evangéliumot általánosságban fogalmazzuk meg: “térj meg!”, “add át az életedet Jézusnak!”, stb. stb. De miért?! És egyáltalán mit jelentenek ezek a kifejezések?! Aki először találkozik az evangélium üzenetével, sokszor ezt nem tudja. Ráadásul néha úgy tűnik, mintha az evangélistának lenne szüksége arra, hogy a hallgatója megtérjen, hallottam én már húsz perces döntésre “hívást is”, ami már szinte lelki terrorizálása volt a hallgatóknak, mert egy evangélizáción azért ciki, ha senki nem tér meg.

Szóval én azt hiszem, az ajánlattételhez sokkal inkább személyes beszélgetések sora, intim, szinte lelkigondozói légkör szükséges, ahol a valódi élethelyzetek feltárulnak, a valódi problémák kimondásra kerülnek, és nem csupán egy általános “az Úr Jézus szeret” választ kap a kereső, hanem egy nagyon is valóságos, megoldásértékű, személyre szabott üzenetet. Valószínűleg ezért van az, hogy missziós rendezvényeken a megtérők kilencven valahány százaléka baráti beszélgetések során, személyes közösségekben tér meg, míg ez az arány a nyilvános evangélizációs alkalmakat tekintve 1% alatt van. Nyilvánosan tehát nem ezt kellene erőltetni, inkább az útkészítést. Szerintem legalábbis.

És még valami: sok istentiszteleti és evangélizációs üzenet egyáltalán nem tartalmaz megoldásokat, csak moralizálás az egész! Ebből viszont nagyon elege van az embereknek. Mintha az egyház mást se tudna, mint mások hibáival és bűneivel vagdalkozni. És nem arról van szó, hogy ne beszéljünk a bűnről – de talán nem azt kellene középpontba helyezni, hiszen mint Krisztus-centrikusak vagyunk, és nem bűn-centrikusak! Sajnos ez sokszor egyáltalán nem látszik. A prédikációk nagy része a problémával foglalkozik, és a végére jut egy kis kegyelem. Egyszer cseréljük meg, és próbáljuk ki, hogy egy 30 perces üzenetet el tudunk-e úgy mondani, hogy a bűnről, a problémákról és a negatív dolgokról nem beszélhetünk 10%-nál többet!

Szóval ne moralizáljunk – hanem megoldásokat adjunk az embereknek!

2. Motiválás

Mit jelent motiválni valakit? Bemutatni egy célt olyan módon, hogy aki hallgat bennünket, magától akarjon odáig eljutni, sőt, másokat is megfertőzzön a lelkesedése. A motiválás egy nagyon erőteljes pozitív érzelmi válasz az üzenetre, ami azonnal tettekre sarkall, változásokat idéz elő bennünk. A legtöbb igehirdetés informális – vagyis tágítja az ismereteinket, de ritkán várjuk már a végét azért, hogy rögtön hozzáláthassunk a megvalósításához! Sokszor pontosan a pozitív érzelmi válaszaink, és az abból fakadó azonnali tetteink maradnak el az igehirdetés után.

Meg kell tanulnunk motiválni az embereket! A gyülekezet tagjait is, hiszen majd minden lelkész arról panaszkodik, hogy nincs embere, akire számíthat, és a nem hívőket is motiválnunk kell, mert Jézus nem csupán információt akar adni az üdvösségről, hanem üdvözíteni akar bennünket. Ebbe viszont nagyon aktívan benne kell lennünk nekünk is!

3. A lehetséges kifogások kezelése

Ez apologetikai felkészültséget jelent, és a gyülekezet nagyon fontos feladata, hogy erre felkészítse a “szenteket”. Nagyon sokan ugyanis azért nem tesznek bizonyságot a saját környezetükben, mert nincsenek felkészülve – felkészítve – azokra a kérdésekre, amelyeket a keresők, a szeretteik, a munkatársaik feltennének nekik. Ez bizonytalanná teszi őket, a bizonytalanság pedig eltemeti a lelkesedést és a bátorságot.

A jó értékesítő ismeri a vásárlók kérdéseit, kifogásait, és tudja kezelni őket. Ez nagyon fontos, mert nem ér véget egy értékesítési folyamat azzal, hogy nincsenek válaszok. Nagyon rossz, amikor egy nem hívő sarokba szorítja a hívőt a kérdéseivel – mert az felkészületlen. Nem arról van szó, hogy nem jó hívő, csak a gyülekezete vezetői, tanítói nem készítették fel, mielőtt a csatába küldték. És az ilyen kudarcélmények ráadásul egyre ellenállóbbá teszik az embert a legközelebbi missziós felhívásokkal szemben is.

Vezetők: mielőtt misszióba küldjük az embereinket, készítsük fel őket a harcra! Ez vezetői kötelességünk!

4. Ne hallgassuk el az árat se!

Sokszor az evangélizáció elvtelen ígérgetéssé fajul a cél érdekében: térj meg, és minden rendbe jön, meggyógyulsz, visszakapod a férjed, a feleséged, elmúlik a betegséged, a depressziód, találsz párt magadnak, stb. stb.

Isten természetesen azt akarja, hogy bővölködő, vagyis gazdag és másokat is gazdagító életünk legyen – de a megtérésnek, a “kereszténységnek” ára is van. Kezdve az önmegtagadástól, a megtéréstől, a bűneinkből való megtisztulástól egészen olyan hátköznapi dolgokig, hogy adnunk kell az időnkből, a pénzünkből, néha ingyen kell dolgoznunk, olyan dolgokat kell tennünk, amit korábban sose tettünk, tanulnunk kell egy életen keresztül, stb. stb. Ezek is benne vannak a csomagban. És persze mi tudjuk, hogy ezek nagyszerű dolgok, egyáltalán nem nyomasztó terhek – de érdemes ezekről is őszintén beszélni.

Az utolsó tanácsom: beszéljünk őszintén és kérjünk elkötelezettséget! Ha az emberek meggyőződtek az értékéről annak, amit felkínáltunk, nem fognak félni az elkötelezettségektől! A mai emberek sokkal szívesebben kötelezik el magunkat a számukra értékes dolgok mellett, mint azt a keresztény vezetők feltételezik!

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 3. rész

2. A jó értékesítő azt adja, amire valóban szükség van!

Tévhit, hogy az a jó értékesítő, aki mindent rá tud dumálni az emberre! Az nem jó értékesítő, hanem elvtelen, haszonleső, gátlástalan, pénzhajhász ember, aki másokon nyerészkedik. Az igazán jó értékesítő azonban azt adja, amire valóban szüksége van a vevőnek, akkor adja, amikor valóban szüksége van rá, és úgy adja, hogy az valóban meg is érje a vásárlónak.

Miért?

Mert ha így csinálja, másodszor és sokadszor is hozzá fog jönni vásárolni, a köztük kialakult bizalom miatt.

A KULCS ezúttal a valódi szükségek betöltése. Igazából azt értékeljük, amire valóban szükségünk is van, mert általában nem céltalanul shopingolunk, szórva a pénzünket, és összevásárolva minden limlomot, ami épp utunkba kerül, hanem konkrét problémákra keresünk megoldásokat, konkrét kérdésekre keresünk válaszokat, és valós hiányokat akarunk megszünteni vagy betölteni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha fáj a fejem, a lábgomba-hintőpor nem fog segíteni rajtam.

Ismerek egy nagyon jó hasonlatot a Bibliával kapcsolatban: Isten Igéje olyan, mint egy gyógyszeres doboz: mindenféle bajra megvan benne az orvosság. Azonban nagyon nem mindegy, hogy kinek mit adunk oda belőle! Mert ha valaki alacsony vérnyomással küszködik, és mi odaadjuk neki a magas vérnyomást enyhítő gyógyszert, az végzetes lehet! Pedig gyógyszer mind a kettő, és nem a hatóanyagokban van a hiba – hanem mi nem csináltuk jól a dolgunkat!

Sokszor ez hibádzik az igehirdetésekben, a missziómunkában is. Jön valaki a konkrét bajával – de mi nem ismerjük annyira se a beteget, se a tüneteket, se a gyógyszert, hogy konkrét diagnózist állítsunk fel és valóban hatásos terápiában részesítsük, ennyire komolyan nem is akarunk “szakérteni” hozzá, inkább odalökjük neki az egész gyógyszeresdobozt, mondván, ebben minden megvan, ami az egészséghez kell, csak higgy, imádkozz, és válogass közülük!És ha gyógyszermérgezést kap, legfeljebb megvonjuk a vállunkat, hogy valami bűn volt még az életében, nem is tért meg igazán, vagy visszahúzta a világ meg a Sátán együtt.

Szóval ha az embernek odaadják a gyógyszeresdoboz kulcsát, hogy azzal életeket mentsen, akkor bizony kötelessége iszonyúan jól értenie hozzá, különben tékozolja az orvosságot és hús-vér emberek életével hazárdírozik. És az ő szerepe nem a gyógyítás, mert azt a hatóanyag végzi, a felelőssége mégis óriási.

Én így látom a ránk bízott missziót! A hatóanyag Isten Krisztusban megjelent kegyelme, amely mindenkit képes meggyógyítani. De ezt a gyógyszert el kell juttatni a betegekhez, jó időben, helyes módon, helyes dózisban, helyes adagolásban, akkor, amikor szüksége van rá, amikor készen áll a gyógykezelésre.

A mai ember számára az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy elfogadja az evangéliumot éppen az, hogy egyáltalán nincsen meggyőződve arról, hogy egyáltalán szüksége van rá. Mert az évszázadok alatt az evangélium erejéből vallások és felekezetek, illetve azok egymás elleni acsarkodásai, intézmények és ideológiák, izmusok váltak. Másrészről pedig az emberek nagyon is valós szükségeik betöltését egyáltalán nem várják vagy remélik pont az egyház által betölteni. Még az olyan szükségeket sem, mint a közösség utáni vágy!

Szóval a jó értékesítő tudja, mire van szüksége annak, aki épp vele szemben áll, és azt adja neki. Pontosan azt. De honnan tudja? Onnan, hogy kutat, elemez, hallgat, és nagyon figyel minden kimondott szóra. Hogy őszintén érdeklődik, mert őszintén segíteni akar, nem rátukmálni egy idegenre egy számára haszontalan kacatot.

Mi keresztények viszonylag jók vagyunk abban, hogy Istenre figyeljünk – de meg kell tanulnunk újra a környezetünkben élő emberekre is ugyanúgy figyelni. Mert ők nem az ellenségeink, nem a “bűnös világ”, ahogyan olyan sok hívő leegyszerűsíti az emberiség 98%-át, hanem azok az emberek, akiket Krisztus ugyanúgy szeret ebben a pillanatban is, mint minket! Ha végre meghallanánk a sóhajaikat, a kéréseiket, a kérdéseiket, a vágyaikat, hirtelen lenne mit mondani nekik az általános és formális hittételeken túl is!

A jó értékesítő valós szükségleteket tölt be, nem placebót osztogat az utcán minden járókelőnek, hanem pontosan azt a módját adja a gyógyulásnak, amire a betegnek éppen szüksége van. Olyan módon adja, ahogyan szükség van rá. Ott adja, ahol szükség van rá.

Összegezve: az értékesítési szemlélet középpontjában nem a termék áll (minden tévhit ellenére) – hanem a vevő kiszolgálása és elégedettsége! Vagyis az egyház nem önmagáért, a liturgiájáért, az intézményeiért vagy kereteiért létezik, hanem azokért az emberekért, akiket Jézus Krisztus a Szentlélek által rajtunk keresztül akar személyesen megszólítani és szolgálni!

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

– Olyan igehirdetéseket, amelyek valódi válaszokat tartalmaznak a konkrét hallgatók valóságos kérdéseire és problémáira
– Olyan gyülekezeti alkalmakat, amelyek valós megoldásokat adnak és tanítanak azokban a konkrét élethelyzetekben, amelyekben az emberek élnek
– Olyan közösséget, ahol nem kell szerepeket játszani, ahol nem akarnak uniformizálni, de ahol nem is hagynak változatlanul, “formálatlanul”
– Olyan evangélizációkat, missziós programokat, amelyek Jézus szabadítását nem csupán elméletben mutatják be, hanem kézzelfoghatóan, és a közérzet, az egészség, a jellem és az életmód valóságos megváltozásában, javulásában is igazolható
– A Szentlélek valóságos jelenlétét a keresztény embereken keresztül a közéletben, a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a kultúrában, a médiában, az élet minden területén

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 2. rész

Mit csinál egy értékesítő?

Nagyon leegyszerűsítve négy dolgot tesz – ezeket naponta fogom kibontani, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú és tömény a válaszom:

1. KAPCSOLATOKAT ÉPÍT

Ezt hívják ügyfélbővítésnek is. Felkutatja a potenciális vevőket, felveszi velük a kapcsolatot, vagy ő megy el hozzájuk, vagy ráveszi őket valahogy, hogy ők jöjjenek el a mintaboltba, a tárgyalóterembe, akárhová.
Ha nincsenek kapcsolatok, nincs értékesítés se. Ha nincs kinek eladni, akkor hiába lenne mit eladni, semmiféle üzlet nem fog megköttetni.

A kapcsolatépítés ráadásul nem csupán nevek és telefonszámok, email címek begyűjtését jelenti, hanem egyúttal a bizalom felépítését is. A „hideg címek” nem sokat érnek – az értékesítőknek bizalmi kapcsolatokra van szükségük, minőségi kapcsolatokra, mert egy jó értékesítő soha nem rohanja le a termékével a vevőt, hiszen nem az a célja, hogy egyszer rátukmáljon valamit, hanem az, hogy hosszú távú törzsvásárló, kliens váljon belőle, aki hűséges marad a termékhez és a márkához.

Az igehirdető is értékesítő – bár az üzenete ingyenes, a célja mégis az, hogy átadja, célba juttassa, értékesítse – hiszen értéket képvisel. De mit ér egy igehirdetés hallgatók nélkül?!

Az igehirdetők feladata is a kapcsolatépítésnél kezdődik. Nagyon sok igehirdető szava válik súlytalanná pont azért, mert a hallgatók közül senki nincs, aki miatta lenne ott. A hívogatás, a misszió a gyülekezeti tagok feladata. Meg is kapják sokszor a szószékről is: „még jobban missziózzatok, mert ez nem elég!” De aki mondja, nagyon ritkán teszi meg, amit a gyülekezetétől elvár. Az igehirdetőnek kell először és a legtöbb bizalmi kapcsolatot behoznia a gyülekezetbe, ezzel is bemutatva, példát adva a többieknek arra, hogyan kell hívogatni, barátokat szerezni!

A legtöbb gyülekezetben ott van a „termék”, az evangélium, az Istennel való közösség „ajánlata” – csak épp nincsenek potenciális vevők. A „cég” munkatársai ülnek a padokban, ők hallgatják hétről-hétre a „termékbemutatót” – csak potenciális vevőket felejtettek el meghívni! És csodálkozunk, miért szorul ki a „márka” a piacról! Félek, hogy nagyon sok gyülekezetben vált öncélúvá az igehirdetés: csak azért mondjuk hétről-hétre, mert nekünk annyira tetszik a saját termékünk – de nincs senki, akinek kellene. Márpedig Jézus a mennybemenetele előtt nem a „nagy összegyülekezési parancsot” hagyta ránk, hanem a nagy misszióparancsot, aminek a lényege az, hogy az evangéliumot juttassuk el azokhoz, akik még nem ismerik. Vagyis építsünk kapcsolatokat, olyan minőségi kapcsolatokat, amelyeken keresztül értékké lehet tenni az emberek számára Isten megoldását az életükre, és a tőlünk telhető legtöbbet tegyük meg azért, hogy megértsék és elfogadják.

Hogyan tud az igehirdető kapcsolatokat gyűjteni?

Erre a válasz kettős.

Először is ugyanúgy, mint mindenki más is a gyülekezetben: az igehirdető is épít baráti kapcsolatokat nem hívőkkel, időt tölt velük, emberekbe invesztál, és meghívja őket a gyülekezetbe. Megteszi ő is, sőt, először ő azt, amire a szószékről másokat buzdít! Az igehirdetők túl sokszor prédikálnak MÁSOK ismerőseinek – mert nekik nincsenek ott az ismerőseik, mert nincsenek is ismerőseik a gyülekezeti tagjaikon kívül. Azoknak prédikál, akiket a többiek hívtak el. Legyen az első kitűzött cél az, hogy minden evangélizáción, istentiszteleten üljenek ott olyan nem hívő, „potenciális vevők” is, akiket az igehirdető hívott el!

Másodszor pedig legyen olyan jó az igehirdetés, aminek híre megy! Mert tagadhatjuk, ha akarjuk, de az igazság az, hogy vannak igehirdetők, akiket sokan hallgatnak szívesen, míg másokat nem. Ez van, akár tetszik, akár nem. És lehet okokat keresni, hogy jobban felkészül, jobb szónok, többet imádkozik, áldottabb, stb. stb. Mindegy mi az oka, azt kell nekünk is megvalósítanunk. Mert nem hiszem, hogy Isten lenne a felelős azért, hogy egyesek prédikációi a saját gyülekezeti tagjaikat is untatják, míg másokét százak és ezrek töltik le az internetről. Vegyük végre tudomásul, hogy ez elsősorban rajtunk múlik! Nem Isten felelős azért, hogy nincsen következménye az igehirdetéseinknek, a missziómunkánknak! Isten a „termék” működéséért vállalt garanciát – az evangélium valóban az, amit róla a Bibliában megtalálunk – de eladnunk nekünk kell! Isten nem fogja helyettünk jól értékesíteni – mert ezt ránk bízta! És hihetetlen szenvedéllyel szeretnék a keresztények lerázni magukról ezt a felelősséget, de sajnos nem lehet, és nem is érdemes! Jézus jelenleg nincs a földön, hogy hirdesse az evangéliumot, a Szentlélek pedig nem azért küldetett, hogy helyettünk dolgozzon, hanem hogy támogasson bennünket a küldetésünk beteljesítésében. Ez most a mi feladatunk – a mi felelősségünk és a mi lehetőségünk. Éljünk vele jól, és tegyük meg a legtöbbet, amit tehetünk!

(Holnap jön a folytatás)

Értékesítési szemlélet az igehirdetésben 1. rész

Sokszor beszélgetünk arról a képzéseinken, hogy az igehirdetőkből mennyire hiányzik az értékesítési szemlélet. Mit csinál egy értékesítő? Eladja a terméket. Ezért fizetik, ez a munkája, jó esetben ez a szenvedélye és a tehetsége is. Ha a vevők vásárolnak tőle, akkor jó értékesítő. Ha nem, akkor rossz.

Az igehirdetők is értékesítők. Isten üzenetét értékesítik. Ez a dolguk. Ez az elhívásuk. Ez a felelősségük. Ha értékesíteni tudják az üzeneteket, és a „vevők” szívesen jönnek hozzájuk gondolatokat, üzeneteket „vásárolni”, ha jó „üzletnek” tartják, hogy fizessenek az idejükkel és figyelmükkel a prédikációért, ha elégedettek és másoknak is tovább ajánlják az igehirdetőt, ha fel is használják a „megvett”, átvett üzeneteket – akkor az igehirdető jó üzenet-értékesítő. Vagyis jól végzi a dolgát. Ha viszont a vevők nem vásárolnak tőle üzeneteket, ha nem képes új vevőket toborozni, ha nem nő a „vásárlóbázisa”, vagy ha a megvett üzenetek a „vásárlást” követően nem kerülnek felhasználásra – akkor nem jó értékesítő, és rosszul végzik a dolgát.

Néha az az érzésem, hogy vannak igehirdetők, akiket nem mindig érdekel az, hogy mi lesz az üzenettel, amit átadnak. Olyanok, mint a az a boltos, aki kirakja a portékáját a kirakatba, beül a kassza mögé, és várja, hogy aki valamit akar, az jöjjön be és vegye meg. Majd a vásárló töri magát, ha vásárolni akar. Vagy olyanok, mint azok az értékesítők, akiket órabérben fizetnek – nem teljesítmény alapján, jutalékkal. Mert akkor nagyon nem lenne mindegy, hogy mennyire hatékony az, amit csinál. Mintha kiveszett volna belőlük a győzni akarás. Mintha már nem hinnének abban, hogy egyáltalán győzhetnek. Mintha már nem is a győzelem lenne a fontos, megelégednek a részvétellel.

A keresztények nagyon kényelmes helyzetben vannak: megteologizálják, hogy miért nem lehet mérni az eredményeiket, miért nem lehet számon kérni az eredménytelenséget. Nem számítanak a számok, az áldás nem a létszámban mérhető, és nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Különben is Istennek fognak elszámolni. Egy vezetőt számon lehet kérni, ha elbukik – de nem lehet számon kérni, ha alapvetően rendben van körülötte minden, csak épp nem hatékony, amit csinál. Ha nem növekedik a gyülekezete, ha nincsenek megtérések, ha éveken keresztül mindig ugyanazok hallgatják a prédikációit, ha nincsen látható változás vagy növekedés. Ilyen sehol másutt nincs a világon, csak az egyházban. És nem biztos, hogy ez helyes. Vagy biblikus.

Az igehirdető Isten sáfára. Isten perceket, órákat bíz rá, évente talán több százat és több ezret, hogy érintse meg az emberek szívét, formálja át a sorsukat, mentse meg az életüket. És Jézus példázatában az a sáfár, aki ugyan rosszat nem tett, „csak” megőrizte, amit kapott, „csak” nem volt hatékony, „csak” nem tudott eredményeket felmutatni, az „gonosz szolga” volt.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az igehirdetők legyenek teljesítményközpontúak… mondanám, ha politikailag korrekt akarnék lenni, ha a szimpátiára törekednék. DE, AZT JELENTI! Láthatatlan gyümölcsök ugyanis nincsenek, sem az életben, sem a Bibliában! Az eredmények nélküli szolgálat nem biblikus! A megtérések nélküli gyülekezet nem biblikus! A következmények nélküli igehirdetés nem biblikus. Ezt nem lehet kimagyarázni! És ne akarjuk se a Szentlélekre, se a bűnös és megtérni nem akaró emberekre kenni a felelősséget, mert ez a miénk! Ne legyetek sokan tanítók… hát ezért ne!  Mert az felelősség!

Tudom, hogy ez kemény beszéd. De minek kell történnie ahhoz, hogy végre a keresztény szószékeken hangozzanak el a legütősebb, legjobban összeállított, legjobban átadott, a legtartalmasabb, a legmotiválóbb, a leginkább életeket formálóbb, a legélvezetesebb, a leghatékonyabb üzenetek?!

Vagy nem ez lenne méltó az evangéliumhoz?

Vagy nem erre lenne szüksége a pokol felé menetelő embertársainknak?!

Minden egyes igehirdetés, istentiszteleti alkalom, evangélizáció TÉTJE a hallgatóink élete, sorsa, boldogsága, örök élete! Ki az, aki meg meri tenni, hogy nem veszi ezt komolyan?! Hiszen ez Jézus életének és váltsághalálának a profitja. Ennek a profitnak a  növelését bízta ránk. De ha mi nem termelünk profitot, akkor rosszul végezzük a dolgunkat!

Bocsánat, ha túl kemény az üzenet. De szeretném áttörni a közönyt, a kommunikációs zajt, a jóléti kereszténység burkát, ami körülvesz bennünket. Mert körülöttünk emberek kárhoznak el!