Listázás

A feleségem egyik nagy szenvedélye a scrapbooking. Aki nem tudná, mi ez: fényképek, általában családi fotók kézműves “felöltöztetése” valamilyen egyedi, művészi “ruhába” – különleges papírok, masnik, csatok, mininyomdák, kövek, kicsi, szép és színes izék és bigyók segítségével :-) Van digitális változata is – Eszterem inkább ezt műveli (itt a honlapja), mert az offline scrapbook igen költséges hobbi. Az igazi adrenalinlöketet az adja, hogy a scrapbook közösségek mindenféle kihívásokat találnak ki, amit a közösség minden tagjának a saját egyedi módján kell megvalósítani, aztán eldöntik, kié lett a legjobb, és az kap valami kis ajándékot. (Csak egy mondatnyi “apcseles” megjegyzés: amerikai gyülekezetek misszióznak gyülekezeti scrapbook klubok működtetésével – pár példa itt, itt és itt!)

Úgy egy évvel ezelőtt volt egy kihívás: valentin napra kellett scrapbook-ot készíteni. És én kaptam Esztitől egy olyat, amin egy felsorolás volt: 52 olyan dolog, amit szeret bennem.

Nagyon jól esett. Olyannyira, hogy rögtön csináltam neki én is egyet, nem kis meglepetést és derültséget okozva a bénácska alkotásommal – nem csak Eszti számára, hanem a scrapbookos közösségben is. Ebből lett is egy cikk a scrapbook.hu-n.

Pár hete úgy döntöttem, meglepem Esztit, és írtam egy TOP100-as listát. Az már jóval részletesebb volt. Száz dolog, amit szeretek a feleségemben. Két este írogattam pár órát – szerencsére nem volt nehéz, mert még mindig szenvedélyesen szerelmes vagyok belé. Örült is neki nagyon. Csak folyton vissza kell kéregetnem, mert azóta is eszembe jutnak dolgok, amiket még hozzá akarok tenni a listájához.

Persze erre Eszterem egyből közölte, hogy ő meg se áll kétszázig, annyit fog nekem írni. Ez az “édes bosszú” – de még nem tudja, hogy én mit találtam ki neki ezek után :-)

Azon túl, hogy ez mennyire kedves-romantikus-kreatív-stb. meglepetés volt a másiknak, sokat beszélgettünk a listáinkról. Pontról-pontra kitárgyaluk, hogy mit értünk alatta, miért írtuk, mi a mélysége, vagy hogy a másikat az épp hogyan érinti – hogy az egymás iránti szeretetünk-szerelmünk ne közhelyeken vagy általánosságokon alapuljanak, hanem konkrét és valós tulajdonságokon és élményeken. Voltak pontok, amikről órákig tudtunk beszélgetni – és ezek a beszélgetések csak tovább növelték az egymás iránti bizalmunkat és szerelmünket.

Mivel a Balaton mellett lakunk, nyáron folyamatosan jönnek hozzánk a barátaink nyaralni. Múlt héten nálunk volt egy barátunk, és pont akkor volt a szülinapja. Egymástól teljesen függetlenül azt találtuk ki Esztivel, hogy mindketten írunk neki is egy-egy ilyen listát. Leírjuk, mit szeretünk benne, mit tartunk értékesnek a személyiségében, a lelkében, a gesztusaiban vagy a megnyilvánulásaiban, annyi pontban, ahány éves lett. Ez lett az ő szülinapi ajándéka. Azt hiszem, nagyon örült neki – azt mondta, még sosem kapott semmi ilyesmit senkitől.

Ezután jutott eszembe, hogy a mi spontán szeretet-megnyilvánulási “módszerünk” talán másoknak is “hasznos lehet”.

Egy ilyen listának, mint valóban őszinte kitárulkozásnak és vallomásnak, nem csupán annyi az értéke, hogy jólesik annak, aki kapja, hanem hogy megerősíthetjük általa a másik önbecsülését is. Boldogabbá, magabiztosabbá tehetjük azt, akit egyébként is szeretünk. Mert az az igazság, hogy nem csupán arra a “tudatra” szomjazunk, hogy mások értékesnek és különlegesnek látnak bennünket, hanem hogy ezt valamilyen módon ki is fejezzék felénk. Szeretnénk ezt bizonyosan tudni, érezni, átélni, szeretnénk hallani, ahogy kimondják – mert emberből vagyunk, és szükségünk van rá. Ezáltal fedezhetjük fel, tudatosíthatjuk, “gerjeszthetjük tovább” magunkban azokat a pozitív tulajdonságokat, amiket egy ilyen lista visszajelez rólunk. Ez is a szeretet megnyilvánulásának egy módja – ilyen módon is lehet szeretni valakit. Házastársat, szülőt, barátot, akár még főnököt vagy beosztottat is a munkahelyen.

A 21. századi elidegenedett ember elfelejti kifejezni a másik iránti szeretetét. Elhiszi a filmeknek és a körülötte lévő nagymenőknek, hogy egyenesen szánalmas az ilyen “érzelgősség”. Fél megállni a nagy rohanásban, és semmi mást nem tenni, csak szeretni valakit. És elfelejti vagy szégyelli néven nevezni azt, amit másokban tisztel és becsül, ami miatt jól érzi magát a másik társaságában, amit mellette átélhet vagy akivé mellette válhat. A kritikát, a hiányosságokat és hibákat gondolkodás nélkül és kéretlenül is öntjük másokra – de a szeretet konkrét és valóságos kifejezése ritka, mint a fehér holló. Keresztényként ráadásul sokakban él egy torz elképzelés arról, hogy nem dicsérjük a másikat, mert elbízza magát. A pozitív megerősítések sok helyen teljesen hiányoznak a gyülekezeti megnyilvánulásokból, miközben azon csodálkozunk, hogy a felszabadító Krisztus egyháza hogy lehet tele ennyi komplexusos hívővel. A kívülálló nem hívők pedig azt nem értik, hogy az állandóan a szeretetre hivatkozó keresztények miért veszedekednek, gyűlölködnek, háborúznak többet szinte minden más emberi közösségnél.

Ajánlanék tehát valamit – mert nekünk nagyon bejött!

Írj listát annak, akit szeretsz!

Szedj össze legalább 50-100 konkrét dolgot, amit szeretsz benne, amit értékelsz a jellemében, amiért hálás vagy érte vagy neki. Csinálhatsz srapbook-ot, nem ördöngösség, vagy írhatod kézzel, hogy megjelenésében is személyesebb legyen. Lehet, hogy nem könnyű – mert elszoktunk attól, hogy kifejezzük magunkat és a szeretetünket – de megéri! Egyszerű szavakkal, minél konkrétabban, teljesen nyíltan és őszintén – mert csak így van értelme. Nem baj az sem, ha annyira őszinte mersz lenni, hogy az már szinte sebezhetővé tesz – az igazi szeretet éppen az ilyen teljesen őszinte kitárulkozásban képes a szárnyalásra. De vigyázz: véletlenül se valamiféle álszent vagy mögöttes lelkigondozói vagy terápiás célzattal tedd, hanem kizárólag a másik “szeretésének” és megajándékozásának teljesen önzetlen élményéért. Ha be mered vállalni, csodában lehet részed – olyan pillanatokban, amikért érdemes élni!

Mit olvastál utoljára?!

Az első számú lelki-szellemi táplálékunk az olvasás – mert az sokkal jobban bennünk ragad, mint amit csak nézünk vagy hallunk. Minden egyes szó, amit elolvasunk egy napilapban, egy regényben, egy blogon, egy szakkönyvben vagy a Bibliában, beépül az életünkbe, és lelki táplálékká válik számunkra.

Manapság sokan leértékelik az olvasást – az internet és az audiovizuális kultúra szinte kiszorítja az olvasást az emberek szemléletéből, és az amúgy is rohanó idejükből. A felmérések döbbenetes eredményeket hoznak: az átlag magyar ember napi szinten 13-17 percet tölt olvasással, ellenben közel 4 órát tévézik. És ebben még nincs is benne a számítógép előtt eltöltött idő, ami egyre nagyobb teret kap! A mai gyerekek kifejezetten utálnak olvasni, a felnőtteknek pedig csak “nincs idejük” rá.

Azonban a nagy vezetők, az igazán eredményes emberek mind olvasnak! És sokat olvasnak!

Határozd el magad, hogy naponta egy órát olvasással fogsz tölteni! Nem bulvársajtót, hanem kifejezetten olyan könyveket, amelyek jobb emberré tesznek, amelyek a céljaidban segíthetnek, amelyek szakmailag, a személyiségedben vagy a hitedben illetve szolgálatodban kifejezetten és valóságosan építhetnek! És ha komolyan épülni akarsz, akkor készíts olvasónaplót is – néhány oldalban foglald össze a feldolgozott könyv lényegét, legfontosabb üzeneteit!

Ha naponta egy órát céltudatosan, minőségi módon olvasással töltesz, az évente 365 órányi olvasást jelent. Felmérések igazolják, hogy ha önfegyelemmel három évet egy téma tanulmányozásával töltünk, legyen szó bármilyen témáról, ami minket érdekel, az építőipartól a nukleáris fizikán át a gyülekezetépítésig, és arra átlagosan napi egy órányi olvasást rászánunk, KIZÁRÓLAG EZÁLTAL a téma országos hírű szakértőivé válhatunk! 5-7 év alatt nemzetközileg elismert szaktekintéllyé képezhetjük magunkat! Még egyszer mondom: csak azáltal, hogy naponta egy órát céltudatosan a bennünket érdeklő téma tanulmányozására fordítunk!

Szintén kutatási eredményeket szeretnék említeni: a magyar lakosság 60%-a EGYETLEN könyvet sem olvas el ÉVENTE!Forrás és cikk a témáról itt! Egy másik adat szerint a diplomások 58%-a egyetlen szakkönyvet nem vesz a kezébe a tanulmányai befejezése után!

Döbbenetes! Az emberek nagy része a tanulmányait azzal az érzéssel fejezi be valamikor 18 és 25 éves kora között, hogy végre, megszabadultam a könyvek börtönéből, és nem kell tovább olyan dolgot tennem, amit utálok. A jelenlegi oktatási struktúra talán legnagyobb bűne, hogy megutáltatja a tanulást az emberekkel, mire felnőnek! Csakhogy aki abbahagyja a tanulást, az lemarad. Ahogy egy nagy vezető mondta: amíg éretlennek érzed magad, addig fejlődsz! Mihelyt abbahagyod a tanulást és a fejlődést, mert úgy érzed, készen vagy, megértél – rögtön elkezdesz rothadni!

A Gallup Intézet felmérése szerint az USA legfelső vezető rétege, a társadalmi elit, akik meghatározzák a gazdaságot, politikát és a társadalmi életet, és amelyet a népesség 1%-ában szoktak számszerűsíteni, évente 10-12 szakkönyvet olvas el a saját szakterületéről. Ez havonta egy szakkönyv elolvasását jelenti – és döbbenetes, de már ezzel a társadalmi elit 1%-ához csatlakozunk! És még egyszer hangsúlyozom, nem szórakoztató irodalomról van szó, hanem olyan szakkönyvekről, amelyek elősegítik céljaink elérését, és az eredményeinkben vagy a személyiségünkben való tényleges növekedést és fejlődést.

Ha tehát vállalod, hogy naponta egy órát olvasol rendszeresen, akkor hetente el tudnál olvasni egy szakkönyvet. Ez évente 50 könyv elolvasását jelenti. Ha ezt az életüket meghatározó SZOKÁSSÁ tennék, akkor a következő 10 évben 500 szakkönyvet olvasnánk ki arról a területről, amely érdekel bennünket! Mit jelentene 500 szakkönyv ismerete a saját szakterületeden?! Mekkora előnyhöz juttatna ez a tudás egy olyan világban, ahol az átlagember évente egy szakkönyvet sem olvas el?! És egy olyan világban, amelynek a legnagyobb értékmérője éppen a tudás! Ezt elképzelni sem lehet! Nem gondolod, hogy mindez befolyásolná az életedet, karrieredet, az anyagi és társadalmi helyzetedet vagy az önértékelésed?! Az Istenért végzett szolgálatodat?!

Szóval, mit olvastál utoljára?! És mikor?!

Múzeum vagy kórház?!

Már régen láttam ezt a videót, de csak nemrég találtam meg magyar felirattal, amikor épp azon gondolkodtam, hogy le kellene fordítani. Örülök, hogy más megtette már!

Egyetlen mondatot szeretnék kiemelni belőle:

Mi a gyülekezet? Múzeum a jó embereknek – vagy kórház a betegeknek?!

És egy elgondolkodtató kérdés, ami a videóban így hangzik: “Vajon Jézust beengednék ma a gyülekezetbe?” – Én inkább azt kérdezem: őszintén, örülnénk annak, ha eljönne, és “rendet rakna” nálunk is?!

A vallás(osság) újonnan születés nélkül a legnagyobb ostobaság és a legfeleslegesebb teher az ember életében! Soha nem értettem igazán a vallásos embereket: magukra vesznek egy rakás törvényt, viselkedési szabályt, és nyögnek közben, mert valahogy nem szívből jön. A lényeg hiányzik.

Az egyháznak óriási a felelőssége – miközben a pénteki tréningünkre készülök, amit hittanoktatóknak tartunk, folyamatosan ez jár a fejemben: ha a megtérés és újonnan születés üzenetét, a Jézussal való személyes kapcsolatot kihagyjuk a prédikációinkból, a gyülekezeti és a személyes életünkből vagy épp a hittanóráinkról, és csak kereszténység-tant, egyházi kultúrát és etikát tanítunk és terjesztünk, éppen az egyház ad egy olyan hamis biztonságtudatot a vallásos embereknek, ami nem csak e földi életüket nyomorítja meg, de a halál utánit is veszélybe sodorja! Így lesz az eredeti jó szándékból a pokol felé kikövezett széles út.

Ha még nem láttad, mindenképpen nézd meg ezt a videót:

Szeressétek az ellenségeiteket!

Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi a jutalmatok? Bűnösök is adnak kölcsönt bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas. Lukács 6:32-36

És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanezt teszik-e a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes. Máté 5:47-48

Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Róma 5:10

Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. Sőt, „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval. Róma 12:17-21

Kik a mi „ellenségeink”?!

  • a bűnös világiak úgy cuzámen
  • de különösen a melegek
  • a komcsik
  • a Gyurcsány
  • meg az Orbán
  • a muszlimok
  • a cigányok
  • a büdös hajléktalanok
  • a büdös cigány hajléktalanok
  • a konkurens felekezet
  • a máriaimádó katolikusok
  • a karizmatikusok (főleg a hitesek!)
  • a jehovisták
  • a bukott keresztények
  • az apehosok (tudom, NAV, de már csak így hívjuk őket)
  • a BKV ellenőrök
  • a rendőrök
  • a főnökünk
  • a szomszédunk
  • az anyósunk

Volt egy web2-es oldal (már nem érhető el), amelyen lehetett szavazni, kiket utálunk a legjobban. Egy-két kivételtől leszámítva ők voltak a befutók – a kifejezetten keresztény “ellenségeket” én írtam be a listába – “tapasztalatból”.

Tudom, milyen ellenségnek lenni: amikor évekkel ezelőtt elváltam, voltak, akik csak azért hívtak fel telefonon, hogy elmondják, soha többé ne keressem őket, mert most törlik a nevem a telefonkönyvükből, és számukra én már nem is létezek. A “testvéreim” és “barátaim” 99%-át azonnal elvesztettem, anélkül, hogy megkérdezték volna, mi is történt valójában. Vannak homoszexuális barátaink, még olyan is van köztük, aki hívő, de egyetlen gyülekezetbe sem látják szívesen, és szinte mi vagyunk az egyetlen keresztények a feleségemmel, akik szóba állunk velük. Rengeteg “bizonyságtételt” hallok lelkészektől lelkészekről vagy gyülekezeti tagokról, és fordítva, amelyek finoman szólva “nem túl építőek”. És mivel kicsit benne vagyok a politikában is, látom-hallom-olvasom, mekkora gyűlölettel nyilatkoznak emberek egymásról csak az alapján, hogy ki melyik oldallal szimpatizál.

Nálunk nem dúl háború – mégis tele vagyunk gyűlölettel és ellenségekkel. Az, amiben különbözünk valakitől, mindig fontosabb annál, amiben egyetértünk. A másik emberben egyetlen rossz tulajdonság elég ahhoz, hogy a sok jót már meg se lássuk. Egyetlen hiba, tévedés vagy bukás bőven elegendő arra, hogy lenullázzuk a teljes életét. Ha nem tudja teljesíteni az ígéretét, ha elkésik – már nem lehet számítani rá, nem megbízható. Ráadásul figyeljük meg: a beszédünkkel is csak az ellenségeinket és az ellenségeskedést “dicsőítjük”, arról beszélünk, ami rossz hírű, ahelyett, hogy csak a jót hirdetnénk, s a többiről, ami senkinek nem használ, ami senkit nem épít és nem gazdagít, arról hallgatnánk, és azért inkább imádkoznánk vagy a megjavításukért cselekednénk!

Mi lenne, ha szó szerint vennénk azt, ami a Bibliában van? Ha kipróbálnánk azt, hogy áldjuk az ilyen “ellenségeinket”, ha elkezdenénk szolgálni, szeretni őket, nem csak akkor, amikor imádkozunk a “megtérésükért”, hanem valóságos szavakkal és tettekkel? Ha a barátságunkat, a bizalmunkat, a megbocsátásunkat adnánk az ellenségeinknek. Nem csak annyit, hogy “Isten mindenkit szeret és mindenkinek megbocsát” – hanem hogy MI IS megtesszük ugyanezt velük! Hogy nem csak Isten szereti őket – hanem mi is szeretjük őket, mert bennünk Isten Lelke van! Ez nagyon-nagyon nehéz – de itt kezdődik a krisztusi bizonyságtétel, nem a kegyes szólamoknál a gyülekezet védett és megdicsőült légkörében!

Talán változna kicsit a világ. Talán az nem – de mi magunk egészen biztosan változnánk! Én két dolgot tanultam meg az évek során, ami alapjaiban meghatározza azt, ahogyan az emberekre tekintek: a bűnös soha nem egyenlő a bűnével, és minden egyes ember Isten csodálatos és értékes teremtménye, akiért Jézus kész volt helyet cserélni a kereszten! Akkor hogyan is lehetne nekem az ellenségem?!

FAKULTATÍV ALKALMAZÁS: válassz ki a listából – vagy a saját “ellenségeid” közül – hármat, és a héten tegyél értük valamit önzetlenül! Fejezd ki feléjük, hogy nem csak Isten szereti őket, de még te is képes vagy erre!

Egyébként pedig, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tőlem, azt tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene! – Filippi 4:8-9

A jó emberek ne maradjanak némák!

Ma rátaláltam a cikkeimre egy közéleti portálon. Nem is tudtam arról, hogy saját “rovatom” van ott, már több száz hozzászólással. Elkezdtem olvasni a kommenteket, de úgy 150 körül abbahagytam, mert nem bírtam tovább. Szó szerint lesokkolt, hogy egyetlen olyat sem olvastam, ami érdemi hozzászólás lett volna, egyet sem, ami egyáltalán értéknek tekintette volna akár csak egyetlen gondolatomat is. Csak a gyűlölködés, a gyalázkodás, kiegészülve a kereszténység és Isten szidalmazásával… “Világi” portálról van szó. Egyszerűen fogalmam sincs, miért is vettek át tőlem bármit is! Gyorsan közbeszúrom, nem érdemes nekiállni guglizni, megkértem a szerkesztőséget, hogy vegyék le a cikkeimet, mert valószínűleg nem ők az írásaim célközönsége. Persze lehet, hogy közben velem van a baj, és csak ezt érdemlem – bár szeretném hinni, hogy van értelme és értéke annak, amit csinálok.

De ahogy tovább olvastam azt a bizonyos portált, rá kellett csodálkoznom, hogy egyetlen olyan cikket sem találok, amelyet többen értékeltek volna pozitívan, mint negatívan. Tudjátok, vannak ezek a klikkelgetős értékelő gombok a cikkek alatt – a negatív pontszámok mindenhol a többszörösei voltak a pozitívaknak. És mások cikkei sem tartalmaztak szinte egyetlen pozitív értékelést sem, nemhogy köszönetet a gondolatokért, írásokért. A kommentelők vagy a cikkírót gyalázzák, vagy egymást.

Ha bekapcsolom a híradót, akkor ott is ugyanez megy. A kormány arról beszél, hogy az egész világ összeesküdött Magyarország ellen, és mindenki gonosz – az ellenzék meg arról, hogy a kormány a gonosz. Mindenki utál valakit, és mindenki harcol valaki ellen. Bocsánat, ha most túlzok és általánosítok – természetesen nem mindenki… Csak sajnos túl sokan. És túl hangosan.

És lehet, hogy voltaképpen ez a probléma lényege! Hogy a gonosz mindig hangosabban kiabál, mint a jó.

Már sokszor elgondolkodtam azon, vajon miért tartjuk természetesnek azt, hogy a bizalmat évek-évtizedek alatt lehet csak felépíteni, de egy pillanat alatt el lehet veszíteni? Mit ér akkor ez a bizalom, ha egyetlen pillanat miatt szemétbe dobjuk?! Miért nem fordítva működik: hogy a bizalmunkat és a támogatásunkat adjuk könnyen, pillanatok alatt, és akkor sem tagadjuk meg, ha százszor ütnek pofán minket?! Nem ez lenne a biblikus, a jézusi?!

Miért van az, hogy egy ember életének, tetteinek értéke, az egész múltja lenullázódik, ha hibázik, ha elbukik, ha vétkezik?! Ráadásul úgy, hogy közben mi, keresztények, állandóan a kegyelemről beszélünk – miközben igazából nem adunk kegyelmet, csak ítélünk, némán vagy hangosan, pletykálva vagy nyilvánosan. Túl sokszor láttam ezt, túl sok ilyen eldobott ismerősöm van már. És persze én is átéltem, én is ilyen vagyok, ez az igazság :-(

Mostanában többet foglalkozok a közélettel, és megdöbbent, mennyi gyűlölet, keserűség, harag, igazságtalanság van az emberekben. Megdöbbent, hogy alig tudunk valami vagy valaki mellett állást foglalni – már csak valakivel szemben, valaki ellen tudjuk meghatározni az identitásunkat. Alig van barátunk, miközben ismerős és ismeretlen emberek sokaságát vetjük meg és ítéljük el.

A Biblia ezt tanítja:

“Ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” Filippi 4,8.

Az újévi cikkemben pedig idéztem Edmunk Burke egy gondolatát:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Nem az a baj, hogy nincsenek “jó” emberek (anélkül, hogy most elteologizálnánk a jóság fogalmát). Vannak. A baj az, hogy némák. A baj az, hogy a gyűlölet, az elégedetlenség, a harag óriási mozgosító erővel bír – a hála viszont nem! A baj az, hogy a munka, az építés, az értékteremtés, a valóságos áldozathozatal sokkal kevésbé motiváló, mint a protestálás valami vagy valaki ellen. Hogy sokkal nehezebb leírni azt a szót, hogy “köszönöm”, mint leírni, mi miért hülyeség, miért nem jó, és mi az összes bűne és hibája annak, aki bármit is szólt vagy alkotott.

Bevallom őszintén: a döbbent szomorúság szülte ezt a cikket. Lehet, hogy holnap már meg is bánom, hogy megírtam. És nem az a bizonyos 150 hozzászólás, amivel a cikkeimet gyaláztak, az valószínűleg csak az utolsó csepp volt a pohárban. Lassan hónapok óta ásom bele magam a politikába, a közéletbe, és csak a háborút látom minden oldalon. Próbáljuk elhinni, elhitetni magunkkal, hogy a háború azért kell, hogy valamikor végre eljöhessen a hőn áhított béke. De nem fog eljönni, mert ha túl sokáig háborúzunk, az válik a természetünkké.

Szeretném hinni, hogy a Filippi 4,8-nak még mindig van értelme és létjogosultsága! Hogy nem csak üres frázis, hanem a mai Magyarországon, a mi életünkre nézve is igaz és érvényes. Szeretném hinni, hogy van még az életben, van minden egyes ember életében olyan, ami igazságos, tiszta, szeretetreméltó, nemes, dícséretes – és megéri inkább erről beszélni, ezt figyelembe venni, ezt hirdetni a hiányosságok és hibák helyett. Szeretném hinni, hogy eljön végre az az időszak, amikor a jó emberek elég hangosak lesznek végre, eléggé elkötelezettek és szenvedélyesek lesznek végre ahhoz, hogy megtörjék a gonosz hatalmát.

Talán éppen ez lenne a küldetésünk is, amit Jézus ránk bízott.

Újévi üzenet

A 2012-es esztendő legelső posztjában, amolyan évkezdő felütésként szeretnék egy fontos gondolatot felvetni – egy olyan idézet alapján, ami óév napján került elém, és nagyon elgondolkodtatott:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Világunkban, hazánkban az államhatalom, a média, a gazdasági és a kulturális élet legnagyobb része alapvetően ateista, tehát Istent és a Biblia értékrendjét figyelmen kívül hagyó elvek alapján működik. Vagyis az ember alapvetően magára van utalva, és hiába is várja őt segítség egy nála nagyobb perspektívából, nem kér belőle. Mindenki szeretne boldog lenni és boldogulni, de a velünk együtt élő emberek nagy része ennek eléréséhez olyan utat választ, amelynek nincsen vertikális dimenziója. Amelyből hiányzik valami olyan többlet, amit az ember önmagából nem képes kiizzadni. Mi azonban tudjuk, hogy ez nem jó út! Akkor sem, ha széles, akkor sem, sokan járnak rajta, és akkor sem, ha embertársaink nagy része a látszat alapján nem is keres más utakat. Nem jó hiszen ismerjük mi is, jártunk rajta mi is, és rajtunk sem segített. És nem jó azért sem, mert nekünk már megmutatták, mi már megtaláltuk azt az utat, amelyik viszont érdemes arra, hogy végigjárjuk. Nem lettünk tökéletesek, még különbek sem a többi embernél (ezt sose felejtsük el, mert nincs visszataszítóbb a vakbuzgó ember szellemi gőgjénél!) – de legalább már nem vagyunk egyedül. Rátalálhattunk Istenre – és ezzel együtt rátalálhattunk egy értékes és hasznos élet lehetőségére is. És ettől kezdve van egy erkölcsi kötelességünk! Megmondani az embereknek, hogy nem jó úton haladnak, és megmutatni nekik a helyes ösvényt! Ez a mi erkölcsi felelősségünk és kötelességünk. Ez a mi nagy lehetőségünk, hogy szolgáljuk embertársainkat!

De két dolgot rögtön az elején világosan hozzá kell tennünk ehhez a képhez. Az egyik, hogy bármennyire is szeretnénk, a világot nem tudjuk megváltoztatni. Aki ismeri a Biblia próféciáit, az ismeri az emberiség jövőjét is. Az tudja, hogy egy olyan negatív folyamat részesei vagyunk, amely pusztulásra van ítélve – sajnos az embernek hihetetlen érzéke van önmaga elpusztításához. Viszont nekünk nem is kell a világot megváltoztatnunk, vagyis nem a világot kell megváltoztatnunk, “csak” a benne élő embereket! Amikor a Titanic léket kapott, és világossá lett, hogy menthetetlenül el fog süllyedni, akkor már nincs értelme a lyukakat foltozgatni. Akkor már csak egyetlen cél maradt értelmes: minél több embert megmenteni a biztos halálból. Ez a mi célunk is! A halált és az ítéletet nem tudjuk megállítani, de embereket meg tudunk menteni. Azonban tudnunk kell, hogy az idő rövid. Ezért azzal kell végre foglalkoznunk, ami igazán fontos: a barátaink, szüleink és rokonaink, osztálytársaink és kollégáink, az ismerőseink és ismeretlen embertársaink megmentésével.

Csakhogy – és ez a második dolog – ők egyáltalán nem akarnak „megmentődni”. Ők azt mondják, nincsen semmi baj. Azt mondják, hogy a hajó nem is süllyed, legfeljebb nagyok a hullámok, vagy ha süllyed is, majdcsak betömjük valahogy a léket. Azt mondják, hogy ne riogassuk őket, ne akarjunk beleszólni az életükbe, ne akarjuk rájuk erőltetni azt, amiben hiszünk, mert az a mi magánügyünk, és hagyjuk őket békén. Toleráljuk azt, hogy ők nem kérnek a Bibliából, Jézusból, az egyházból és a megváltásból. Toleráljuk azt, ahogyan élnek, ahogyan beszélnek, amilyen jövőt építenek.

Csakhogy ha ezt megtesszük, akkor mindazok, akik erre kérnek bennünket, egy valamennyire boldog vagy boldogtalan, ideig-óráig tartó sikereket, elkerülhetetlen kudarcokat és megállíthatatlan veszteségeket magával hozó élet után meg fognak halni, és még azután sem lesz nyugtuk, hanem ítéletet és büntetést kapnak. Ha engedünk a kérésüknek, akkor a világ rosszabb lesz, mint amilyennek lennie kellene, akkor kevesebb lesz a jóság, a szeretet, az öröm a világban, mint amennyi lehetne.

Sajnos a mai kereszténység legnagyobb része passzív és defenzív: berendezkedett a védekezésre, arra, hogy egy sajátos szubkultúrába, egy lelki-szellemi gettóba bezárkózva megpróbálja megvédeni az emlékeit és a hagyományait. A Sátán azt mondta nekünk, fogjuk be a szánkat, húzzuk meg magunkat azon a kicsi területen, amit nekünk elkülönített, foglaljuk le magunkat a mi saját pitiáner teológiai vagy kegyességi problémáinkkal, játsszuk a játékainkat és játszmáinkat, és hagyjunk békén mindenkit mást. És mi szót fogadtunk a Sátánnak! Miközben Isten Igéjére hivatkozunk, aközben a Sátánnak fogadunk szót. Csak a vak nem látja ezt, és a gyáva nem meri beismerni! Ezen kellene változtatni! Ha akarunk egyáltalán változást! Mert ahogyan a politikában, úgy a szellemi életben is meg lehet venni a szavazatainkat látszattal és láttatással, az igazság megmásításával, az érvényesülés és a boldogulás ígéreteivel, azzal, hogy a többség úgysem a mi oldalunkon áll, és hogy nincs semmi ok arra, hogy harcoljunk. Mi azonban tudjuk, hogy hiába akarja a Sátán elhitetni azt, hogy nem is létezik, és nincs is mi ellen harcolnunk, nekünk akkor is harcolnunk kell! Mert nem csak az ország politikai vagy gazdasági állapota, hanem az ország szellemi és erkölcsi állapota is változást kíván! (És az előbbi ez utóbbi nélkül úgysem történhet meg!) És ez a változás rajtunk is múlik! Szerencsére nem csak rajtunk, de rajtunk is múlik!

A változáshoz azonban fel kell vállalni egy nagyon nehéz feladatot: fel kell vállalnunk a konfrontációt az igazság mellett és a hazugságok ellenében. Ha ezt megértjük, akkor meg kell értenünk egy nagyon lényeges dolgot is, ami ebből fakad: mégpedig azt, hogy konfrontálódni csak az tud illetve fog, akinek egyrészt vannak elvei, amelyekhez ragaszkodik, másrészt pedig nem közömbös a többi ember sorsa iránt. Viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy korunkban az elvtelenség a trendi. Ma a toleranciát elvárjuk, kötelezővé tesszük a magunk irányába, de mi oly nehezen adjuk meg másoknak. Ma azt mondják, ha nincsenek elveid, akkor nem fogsz konfliktusokba kerülni, akkor nem szükséges az elkötelezettséggel járó áldozat, elkerülhetünk egy csomó fájdalmat és kudarcot, ha nem bízunk semmiben és nem tesszük le a voksunkat senki és semmi mellett úgy igazán, akkor nem is fogunk csalódni sem.

Nekünk azonban vannak elveink. Kell, hogy legyenek! És ezeknek az elveknek tettekre kellene sarkalniuk minket. Nemes, tisztességes, építő tettekre. Ha ezt a két dolgot sikerül végre a helyére tennünk az életünkben,  az életünket vezérlő alapelveket és a többi emberhez való helyes viszonyulásunkat, akkor sok minden változhatna bennünk is, körülöttünk is.

Ne felejtsük ezt az üzenetet:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Legyen 2012 az az év, amikor mi keresztények igenis sokat teszünk embertársainkért, nemzetünkért, világunkért.

Ehhez kívánok erőt, kitartást, és ebben kívánok örömöt, felüdülést!

UI: Az idézet Edmund Burke-től származik.

A siker nyolc titka – három percben

A minap láttam Richard St. John három és fél perces tedes előadását a siker nyolc titkáról.

Íme a lényeg – azoknak, akik szeretik leírva is látni a dolgokat:

1. SZENVEDÉLY

„Akkor is ezt csinálnám, ha fizetnem kellene érte!”

2. KEMÉNY MUNKA

Semmi nem működik magától. A siker csúcsára nem lehet kemény munka nélkül feljutni. A sikeres emberek munkamániások. Azonban számukra a munka szórakozás. Önmegvalósítás. Élvezet.

3. GYAKORLÁS

4. KONCENTRÁCIÓ. FÓKUSZ

Egyetlen dolgot csinálj, de azt 100%-osan!

5. ÁTJUTÁS A HOLTPONTOKON

Mert mindig vannak holtpontok, mélypontok, kritikus pontok. De ezeken át kell jutni! A sikeres emberek nem adják fel! Soha nem adják fel!

6. SZOLGÁLAT

A siker becsületes módja, ha másokat szolgálsz. Csak így vagy méltó a sikerre – ha csak önmagadat szolgálod, akkor a sikered tisztességtelen!

7. ÖTLETEK. KREATIVITÁS

Enélkül nem fog menni. Ez a rossz hír. A jó pedig, hogy a kreativitás elsajátítható!

8. KITARTÁS

Kitartás a problémák, a bukások és a “szarságok” közepette is! Bocs a kifejezésért, az előadásban a CRAP egy mozaikszó lett: kritikák, visszautasítások, a seggfejek és a stressz.

A kérdéseim:

Vajon attól, hogy keresztények vagyunk, ezek az alapelvek már nem is érvényesek ránk?! Vajon Isten majd pótolja mindezeket – nekünk csak “hinni” kell?!

Persze költői kérdések. Legalábbis remélem. Mert jómagam abban hiszek, hogy Isten velünk együtt dolgozik, és nem helyettünk, azt áldja és sokszorozza meg, amit mi a kezébe teszünk.

A nagyon is valós kérdés ezek után:

Vajon megteszünk mindent “Isten sikeréért”?!

Légy a kiválóság fokmérője!

“Légy a kiválóság fokmérője!” – Steve Jobs egyik klasszikus mondata. Majd ezzel folytatja:

“A helyzet az, hogy az emberek zöme egészen egyszerűen nem szokott hozzá a kiválóságot megkövetelő környezethez!”

Sokszor gondolok arra, hogy a gyülekezeteink miért nem ilyen helyek? Mert én azt hiszem, ez is egy fontos célja vagy gyümölcse lehetne az Istenhez való közelségünknek.

A kiválóság nem bűn, nem valamiféle világi hívság, nem büszke beképzeltség – hanem egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy alkossunk, motiváljunk, előre mutató nyomokat hagyjunk magunk után, inspiráljunk, értéket teremtsünk. Ebben az értelemben kellene kiválókká válnunk. És kiválókká formálnunk azokat, akik Istennél keresik a kiválóság titkát.

Olyan gyülekezetekről álmodok, amelyek kiválókká teszik azokat, akik csatlakoznak hozzájuk. Ahol az Istennel való közösség valóságosan magasabb szintre emeli az egyén életének minőségét, értékét, ahol olyan célokat kapunk, olyan lelkesedést és inspirációt, amellyel valóban hegyeket mozgathatunk, és embereket szolgálhatunk gazdagíthatunk, akármilyen kicsi léptékben is, de valamit, valakit jobbá tehetünk.

Steve Jobs a szememben a kiválóság egyik prófétája volt, és tudom, hogy már sokadszor írom le ebben a rövid posztban ezt a szót, egy igazán inspiráló példakép is egyben. Nem tudom, Istennel találkozott-e, de azt igen, hogy mi, hívő emberek, vezetők, bizony megirigyelhetjük azt az elkötelezettséget, szenvedélyt, motiváltságot, kiválóságra való törekvést, ami őt a cégéhez, a márkájához, az álmához kötötte.

“A helyzet az, hogy az emberek zöme egészen egyszerűen nem szokott hozzá a kiválóságot megkövetelő környezethez!”

Szoktassuk hozzá őket!

Például a gyülekezeteinkben!

A kereszténység egy valóban kiváló formájában!

A pucérpásztor

Van egy nagyon aranyos és elgondolkodtató könyv: a Naked pastor 101. Ajánlom mindenki figyelmébe – egy kis keresztény önirónia, tanulságképpen, karikatúrákban.

Nem is fűzök hozzájuk kommentárt – csak magyarosítottam a szövegeket bennük :-)

És végezetül a könyv, ha valakit érdekelne – a képre kattintva a szerző saját honlapja jön  be: