Isten becsületes prófétái

Kategória:

„Ha pedig egy próféta elbizakodottan olyan igét mond az én nevemben, amelyet nem parancsoltam neki, vagy ha más istenek nevében szól, az a próféta haljon meg! De gondolhatnád magadban: Miről ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az ÚR mondotta, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!”
5Móz. 18,20-22

Elmaradt az elragadtatás. Ki tudja már, hányadszor…

Index, bulvár rovat: május 21-én elragadtatás, októberben világvége.

Május 22-e, negyed egy van.

Mit mondjak, „ide jutott” a Biblia, a hitünk, egy nagyon komoly dolog, amiben mi keresztények igenis hiszünk! Kinek a hibája ez? Nem, ezúttal nem a gonosz-bűnös-hitetlen-pogány-istentagadó-ördögi-akármilyen világé, hanem ki kell mondanunk: bizony a keresztények bűne, hogy a bibliai igazságoknak már csak az index bulvár rovatában jut hely!

A Facebookon egész napos ünneplést szerveztek az ateisták a mai napra! Ha esetleg tényleg megtörtént volna az elragadtatás, akkor azért, mert a sok bigott hívő végre eltűnt, és nem zavarja már a köreiket – ha meg nem történt semmi, akkor azért, mert a sok hülye keresztény megint felsült.

Több mint 25.000 ember csatlakozott a felhíváshoz…

Botrány?!

Ki tehet erről?!

Azt hiszem, megint csak mi, keresztények.

Meghallgattam a bibliatanulmányt, ami alapján Harold Camping, amerikai próféta kihirdette, hogy tegnap meg kellett volna történnie az elragadtatásnak. Magyarul is elérhető, számos segédanyaggal együtt, ki tudja még meddig, de egyelőre itt van még:

Minősíteni nem akarom.

Amin elgondolkodtam – és ami miatt ez a cikk is megszületett: vajon nem kellene nagyon komolyan elgondolkodnunk azon, mekkora felelősség Isten nevében bármit is mondani?! Prófétálni?! Már csak a bevezetőben idézett igeversek miatt is?!

Annyi mindent „prófétáltak” már jóravaló, kedves, őszinte hitű keresztény emberek, vagy hangos és nagyon karizmatikus hitszónokok, és amikor nem történt semmi – akkor nem történt semmi. Még nem hallottam, hogy egy próféta azt mondta volna: bocsánat, bizonyára félreértettem valamit, tévedtem!

„Szerencsére” Isten megbocsát. A mai próféták nagy „szerencséjére” már nem fogják kivégezni azt, aki az Úr nevében szól, de a próféciája „nem jön be”. Az élet megy tovább, a honlap szövege előbb-utóbb megváltozik, talán egy másik dátum kerül fel, némi magyarázattal. 25.000 ünneplő ateista felé pedig holnap még nehezebb lesz szolgálni. Aki pedig magára marad a beteljesületlen „próféciájával”, annak legfeljebb „nem volt hite, hogy elhiggye…” :-(

Emberek vagyunk, bűnösök, gyarlók, még ha keresztények is. Legjobb szándékunk, legbuzgóbb imádságunk és legerősebb hitünk ellenére is oly sokszor tévedünk, elbukunk, kudarcot vallunk. Isten mindezek ellenére szeret, mindezek ellenére még mindig bízik bennünk, és velünk együtt akar dolgozni, küzdeni embertársaink megmentéséért. De kicsit könnyebb lenne a dolga, ha legalább az önbecsülésünk és a felelősségvállalásunk megmaradna közben, és ha mást nem is tudnánk tenni, csak szégyenkezve megvallanánk, hogy tévedtünk, legalább legközelebb lenne egy hajszálvékony esélyünk arra, hogy bárki is komolyan vegyen.

Isten becsületes prófétái százszor meggondolják, mielőtt kiejtenék azt a pár szót: „Ezt mondja az Úr…” És ha valamit félreértettek, egy pillanatig sem gondolkodnának azon, hogy kimondják: „Tévedtem, bocsánatot kérek!”

Ennyi lenne az egész.

De enélkül hogyan várhatnánk el, hogy komolyan vegyenek az emberek bármit is, amit mondunk… pedig az életük, az örök életük múlik a ránk bízott üzeneten!

A szolgálat lényege

Kategória:

„Nem tehetünk nagy dolgokat ezen a földön. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel!”

Talán mindannyian hajlamosak vagyunk grandiózus terveket szövögetni, elképzelni, hogy hatalmas dolgokat viszünk véghez, hogy leszünk „valakik”. Amikor azonban arról van szó, hogy mi mindenre van szükség ehhez, sokszor jön a durva kiábrándultság, és emiatt az életünket az álmodozás és a lemondás végletei között ingázva éljük végig.

Sokszor hallottam másoktól, mi mindent tudnának tenni, ha… és itt mindig jött egy hosszadalmas felsorolás. Ha több időnk, több pénzünk, nagyobb befolyásunk lenne, ha lenne ilyen-olyan diplománk, ha újra húsz évesek lennénk, ha lenne egy jó mentorunk vagy tanítványunk, ha jó lenne az elöljáróság a gyülekezetben, lenne dicsőítő csapat az ifiben, ha m ás lenne a férjem, a feleségem, a gyerekem vagy az apám, ha másutt születtem volna, ha máshol lakhatnék, stb. stb. stb.

Annyi mindent tennénk, ha…

És a megannyi vélt vagy valós hiány, amit a lelkünkben, az életünkben, a körülményeinkben hordozunk, megfoszt bennünket attól, hogy cselekedjünk.

Kiábrándító a valóság. Legalábbis első hallásra. Mert az igazság az, hogy reálisan igen kicsi az esélye annak, hogy igazán nagy dolgot vigyünk véghez az életben! Kicsi az esélye annak, hogy bekerüljünk a történelemkönyvekbe vagy a magazinok címoldalaira, hogy belőlünk legyen a jövő miniszterelnöke, vagy akár csak Billy Graham-je. Ez nagyon-nagyon keveseknek adatik meg.

A jó hír viszont az, hogy egyáltalán nincs szükség arra, hogy „nagy” dolgokat vigyünk véghez! Senki nem várja el tőled sem ezt, sem Isten, sem az emberek. Bőven elegendő, ha sok „kis” dolgot teszünk meg, nagy szeretettel, napról-napra! Legtöbbünk életének ez az igazi célja. A világot nem tudjuk megváltoztatni – de egyetlen szomorú ember arcára egy rövid mosolyt talán mindannyian tudunk csalni. Nem tudjuk megoldani a világ éhezőinek a gondját – de egyetlen hajléktalan egyetlen vacsoráját mindannyian képesek vagyunk kifizetni. És ha 365 ilyen ember lenne, aki csak „ennyire” képes, legalább egy ember nem éhezne egyetlen napon se egy évben! És nem tudjuk megtéríteni a világot, bármennyire is szeretnénk – de megoszthatjuk a hitünket egyetlen hozzánk amúgy is közel álló barátunkkal. A Szentlélek néha csak ennyit vár tőlünk, és a többit majd intézi ő!

Egyszóval ideje feladnod a nagyravágyásodat (ha van ilyened a szíved mélyén) – és helyette vágyj inkább te is sok kicsire, de azokra nagy és őszinte, önzetlen szeretettel! Keress olyan apróságokat, apró szükségeket, apró kéréseket a környezetedben lévő emberek életében, amiket te is ki tudsz elégíteni, amiket te is meg tudsz adni nekik – és add meg, tedd meg, bármilyen apróság legyen is. Tedd meg nagy-nagy szeretettel és önzetlenül! Legyél figyelmes, kutasd a másikat, milyen apróságnak örülne. Ha „csak” ennyit tudsz adni – máris hatalmas dolgot vittél véghez!

Ez a szolgálat lényege.

„Nem tehetünk nagy dolgokat ezen a földön. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel!”

(Ez az üzenet a 365 napos lelki diéta egyik fejezete.)

Hogyan beszéljünk a pokolról kortársainknak?

Kategória:

Egyáltalán beszéljünk róla?!

Két okból érdemes átgondolni ezt a kérdést.

Az egyik, hogy Jézus beszél róla. Nem is keveset. (Bár azért nem is ez volt a kedvenc témája!) És Jézus azért beszélt az embereknek a pokolról, mert szerette a kortársait, az embereket, és nem akarta, hogy pokolban éljenek. Se a földi életükben, se utána. Márpedig amiről Jézus beszélt, sőt, tudatosan tanított, arról nekünk is muszáj beszélnünk.

A másik oka, hogy nem csak Jézus szerette a kortársait, hanem (jó esetben) mi is szeretjük őket. És nem csak Jézus akart változtatni a pokoli történeteken, hanem (jó esetben) mi is szeretnénk változtatni rajtuk.

Nem akarok most teologizálni, hogy mi is a pokol vagy a kárhozat. (Egyébként nagyon érdekes kérdés, ha a Biblia eredeti nyelveinek mélyére ásunk!) De az biztos, hogy sokkal inkább állapot, mint pusztán egy bizonyos fizikai hely, egyáltalán nem (ember)szalonnasütögető patás krampuszokról szól, biztos, hogy nem csak a halálunk után lehet részünk benne, hanem már a jelenben is, és egészen biztosan nem jó dolog. Ebben az utolsóban talán egyet ért a hívő és az ateista egyaránt. Lehet viccelődni, hogy ott több lesz az ismerős, de tudjuk, hogy ezzel csak azt hessegeti el magától az Isten nélkül élő ember, hogy komolyan szembenézzen a kérdéssel, én annak lehetséges következményeivel.

Szóval hogyan is beszéljünk róla?

Teológiailag korrekten és pontosan. Amit tudunk, azt mondjuk, (ez a kulturális kereszténységnek szól), de ne akarjuk fölényesen és mindenttudó módon megmagyarázni, mert van benne misztérium jócskán (ez a liberális kereszténység kísértése) – ami viszont nincs kijelentve a Bibliában, azt ne akarjuk mi pótolni és kijelenteni (ez pedig a karizmatikus testvéreké).  Kortársainkra csak a biblikus, becsületes teológiával tudunk hatni!

Keresztény emberként, ha megkérdeznek róla, nyíltan és őszintén. Nem kell szégyellnünk, hogy ebben is hiszünk. Az általunk elfogadott valóságnak épp olyan része az öröklét, a menny és a pokol, mint Pesten a hatos villamos. A hit így látja a világot.

Lelkigondozói szempontból érzékenyen, együttérzően, szelíden. A pokol az a nagyon rossz, amitől mindenképpen óvnunk, védenünk kell szeretteinket és embertársainkat. Ezt viszont csak őszinte mentő szeretettel, világos és hiteles útmutatással, követésre méltó vezetéssel és „kiérdemelt”, ajándékba kapott bizalommal tehetjük.

Evangélizációs szempontból alázattal, tárgyilagosan és preventíven. A pokol Isten elutasításának következménye, nem egy spirituális bunkósbot, amivel érzelmi vagy pszichológiai nyomást gyakorolhatunk a hallgatóinkra. A pokol nem azért van, hogy riogassuk vele a gyerekekeinket, vagy hogy kizsaroljunk általa valamiféle félelemből fakadó megtérést.

A három legalapvetőbb hibát viszont próbáljuk meg elkerülni:

– beszéljünk róla, mert sok keresztény számára ez a téma kényelmetlen, kellemetlen, politikailag inkorrekt, cikis, ezért inkább nagy ívben elkerülik a témát

– de ne beszéljünk róla sokat, főleg olyan dolgokat ne állítsunk, amikről nincsen bibliai kijelentés. A Bibliának (szerencsére) nem a pokol vagy a kárhozat a központi témája, hanem a kegyelem! A pokol mint téma legfeljebb ugródeszka lehet ahhoz, hogy minél gyorsabban a kegyelemnél köthessünk ki.

– és semmiképpen ne használjuk moralizálásra, nyomásgyakorlásra, manipulálásra. A pokol nem retorikai eszköz a szent cél érdekében!

Hol az igazság?!

Kategória:

Hát ez tetszik…

(vagyis igazából nem, mégsem…)

Mi a különbség a reklám és a valóság között?

A tanulság:

Nem csak a fogyasztási cikkeknek, nekünk embereknek is van egy csomagolásunk, és van egy beltartalmunk.

Mint embernek, mint férfinak vagy nőnek, férjnek vagy feleségnek, főnöknek vagy beosztottnak, barátnak, szerelmesnek. Mint kereszténynek. Gyülekezetnek. Egyháznak.

A hitünknek, a „kegyességünknek” is van egy csomagolása, egy reklámja, és egy valóságos tartalma.

Mutassuk magunkat szebbnek-jobbnak-nagyobbnak, mint amilyenek vagyunk?!

Az hazugság lenne!

Akkor mutassuk meg magunkat úgy, ahogy vagyunk? Tárulkozzunk ki mindenki előtt?

Az meg kiábrándító, és egyáltalán nem biztos, hogy motiváló vagy építő volna. A bűnvallásnak is megvan a helye és ideje, az is lehet disznók elé vetett gyöngy.

Akkor hol az igazság?!

Egyrészt – és most elsősorban a keresztény mivoltunkra gondolok – le kellene végre vetkőzni a tökéletesség látszatát. A „boldog-hithős-vagyok-mert-megtértem” látszatát. Annyira jónak akarunk tűnni, hogy kitűnjünk a „világból”, a „világiak” közül – pedig túl sokszor egyáltalán nem vagyunk jobbak náluk. Nem vagyunk „kívánatosak”. Gyarló, bűnös emberek vagyunk, csak egyikünk vétke nyilvánosabb, míg a másikunké kevésbé. Az egyikünké kiderült m ár, a másiké még nem.

És a világ úgyis tudja, érzi ezt. Hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyeneknek mutatjuk magunkat a reklámban vagy a csomagoláson. A bizonyságtételeinkben vagy a dicsőítés alatt. Legalábbis mindig biztosan nem.

Aki ezt elfogadja, az sokkal alázatosabban és nagylelkűbben éli az életét. Kevesebbet gondol magáról és többet másokról. És azt hiszem, ez aztán végre tényleg feltűnő, érdekes, kívánatos lenne. Mert ritka az ilyen ember manapság!

Másrészt viszont állandó vesztesnek, nyomorultnak se mutathatjuk magunkat – mert nem is vagyunk azok! Van valamiféle győzelem, dicsőség, erő mindannyiunkban, ha keresztények vagyunk, ha Isten közelében éljük az életünket. Ezt viszont nem kell, nem szabad leszégyelleni vagy eltitkolni!

Akkor…?

A javaslatom: legyen kicsit kisebb a csoki a csomagoláson. Amolyan emberi léptékű. És legyen sokkal finomabb, sokkal jobb a beltartalom, mint amit bárki elsőre feltételezne. Lepjük meg azokat, akik kicsomagolnak bennünket, az üzenetünket, a hitünket, az életünket. Hadd találjanak a csomagoláson túl valami „istenit” is!

Éljen a Vadász Egyesület!

Kategória:

A Vadász Egyesületben évek óta belső feszültségtől izzik a levegő. Egy óriási objektumot építettek. El is nevezték Vadász Háznak. A Nagy Vadászról, A Vadászról nevezték, kiről is nevezték volna. Minden évben meghívták a Nagy Vadászkönyv egy-egy nemzetközileg is elismert szaktekintélyét, akik többnyire híres vadászok is voltak egyben, hogy vadászati előadásokat, sőt tanfolyamokat is tartsanak. A rendezvényeket szenzációsan előkészítették.

Vadat mégsem sikerült évek, na igen, évtizedek óta fogni. Most tekintsünk el attól a néhány a néhány csodálatos esettől, mikor is néhány vad az éhségtől hajtva odáig merészkedett, hogy a Vadász Egyesület heti összejövetelére, az épületbe, a nagy Vadász Házba bementek, nem törődve a halállal. Ezen vadaknak a kitömött trófeái díszítették itt-ott a Ház belső falát. De ez a kevés trófea inkább megszégyenítőleg hatott az egyesület tagságára, senki sem volt túlzottan büszke az ilyen vadászati eredményre.

Pedig hetente többször is gyűlést tartottak a díszes Vadász Házban, amelyen a mély értelmű és nagyon gyakorlatias Nagy Vadászkönyv egyes szakaszait olvasták fel, amiről alapos és hosszadalmas fejtegetéseket hallgattak a szakemberektől. Olykor vadászati gyakorlatot is rendeztek egy-egy közismert vadász segítségével. Ezek a gyűlések általában azzal végződtek, hogy a vendégvadász kibiztosított és élesre töltött puskájával jó pár lövést leadott a terem különböző pontjaira. Természetesen nagy sikernek könyvelte el mindenki, ha évente egyszer-egyszer vad akadt a puskavégre, hisz a vadászházban egyébként nem tartottak vadakat. Ezt egyébként mindenki tudta, mégsem adták föl a Vadász Házban való vadászat gyakori hagyományát.

Miért nem akad több vad a Házban puskavégre? Ez a kérdés foglalta össze a feszültség forrását. Egyesek azt javasolták, hogy a Házat vadrezervátummá kell nyilvánítani. Mások odáig mentek, hogy szinte ősvadonszerűen alakították át a belső teret. Ezzel kapcsolatosan nemzetközi vadászati szervezetek szakvéleményét is kikérték. Sokan a rendszeres gyűlések gyenge látogatottságában látták az okot.

Végül egy éjszakába nyúló Egyesületi gyűlés után megszületett a nagy elhatározás. Az egyesület egy-két vadászát hivatásos vadásszá avatták ünnepélyes keretek között. Ők vállalták, hogy a Vadász Ház közvetlen szomszédságában lévő hatalmas kiterjedésű erdőben rendszeresen vadásznak. A dolguk az lett, hogy minél több vadat ejtsenek el. Életük nem volt leányálom. Magányosan vadászgattak attól kezdve, mivel az Egyesület legtöbb tagja irtózott a vadontól. Lélegzetelállító legendák forogtak közszájon a titokzatos erdő félelmetes történeteiről és helyeiről. Egyszóval, nem Egyesületi tagoknak való hely volt az. A hivatásos vadászok hozzászoktak a rengeteghez. Évente beszámolókat és diavetítéses demonstrációkat tartottak. Ilyenkor mindig zsúfolásig megtelt a Vadász Ház nagycsarnoka.

Ez végül jó megoldásnak mutatkozott, mert az Egyesület tagsága megnyugodott, hogy mégsem volt hiábavaló dolog megépíteni a Vadász Házat.

Mit gondolsz erről?! Írd meg a hozzászólásokban!

Békés, áldott karácsonyt kívánunk!

Kategória:

Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (…) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.
Márai Sándor

Nem időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot. Békességben, jóakaratúan és könyörületesen élni – ez a karácsony igazi szelleme.
Calvin Coolidge

Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.
Vass Albert

Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája.
Paulo Coelho

Az emberek azért örülnek a karácsonynak, mert tudják, hogy akkor jön el a csodák ideje.
Idézet a Született feleségek című filmből

Egy ajándék éppen annyit ér, amennyi szeretettel kiválasztották.
Thyde Monnier

Talán ünnepet nem is vehetsz boltban, mert az ünnep inkább benned, legbelül van.
A Grincs

Békés, áldott karácsonyt kívánunk!

Az APCSEL29 nevében:

Sándor és Eszter

A karácsony és a szeretetlenség ünnepe

Kategória:

Vajon a „szeretet ünnepén” eszünkbe jut, hogy a karácsony először a szeretetlenség ünnepe volt?! Mert ha mi szeretni tudnánk egymást, akkor az, amiről a Biblia beszél, amit karácsonykor ünnepelünk, voltaképpen nem is történt volna meg! Ha mi olyanok lennénk, amilyennek legtöbbször hisszük magunkat, „alapjába véve jók” – akkor Jézusnak nem kellett volna testet öltenie egy olyan életre, ami egy brutális kereszthalálba torkollik. Ha mi valóban szeretnénk egymást, mert magától értetődően szeretnénk Teremtőnket is, akkor nem lenne szükség arra, hogy minden évben két és fél napot nevezzünk a szeretet ünnepének – mert akkor minden nap az lenne! Akkor nem csak évente egyszer ajándékoznánk meg egymást, hanem minden nap észrevennénk és be is töltenénk a körülöttünk élők kisebb-nagyobb vágyait és szükségeit. Ha nem szakadtunk volna el Istentől, ha nem rendeztük volna be az életünket az Ő jelenléte, az Ő akarata nélkül, akkor a karácsonyi ünneplés elmaradna – mert minden nap ünnep lenne! Olyan ünnep, amelyért érdemes élni, amiért minden nap lehet hálát adni, amiben nem szenvedünk, hanem jól érezzük magunkat, amelyben nem a negatív dolgokkal lenne tele a szívünk meg a beszédünk, hanem a pozitívokkal, amelyben a csatáinkat nem elveszítjük, hanem megnyerjük – ha nem is mindig úgy, ahogy mi szeretnénk, de egészen biztosan győztesen jönnénk ki belőle. Akkor minden nap megajándékozhatnánk egymást, és minden nap átélhetnénk, hogy valaki megajándékoz bennünket.

Az első karácsony minket is a szeretetlenségünk között ért. Egyáltalán nem volt olyan csendes, amilyenről énekelni szoktunk! Elcsigázott emberek, fáradt római katonák, türelmetlen adószedők és császári írnokok legalább akkora forgatagában született meg a Megváltó, mint amilyenben mi talpaltunk az elmúlt napokban a Tescoban vagy az Auchanban. Tolongás, zaj, idegeskedés, pénzcsörgés… Az a bizonyos első karácsony minden volt, csak nem a szeretet ünnepe!

De megszületett Jézus! És ez a nap kizárólag ezért érdemes arra, hogy megünnepeljük! Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Ezt az éjszakát egyetlen dolog tette azzá, amit mi most ünneplünk, a „szeretet ünnepévé”: Jézus megszületése. Nem a „jézuskáé”, aki csengettyűzik az ajándékosztás előtt a gyerekeknek, hanem aki eljött meghalni helyettünk és érettünk! Aki elveszetté lett, hogy mi ne vesszünk el. Hogy mit jelent a szeretet, azt Jézus mondta el nekünk, és Ő mutatta meg nekünk. Nélküle nem lehet ünnepelni. Nélküle nem lehet egy életet ünnepelve élni. Csak vesztesen. Csak szeretetlenül.

Szóval karácsony Isten szeretetének a válasza a mi szeretetlenségünkre. Szeretet-nélküliségünkre. Szeretethiányunkra. Szeretetvágyunkra.

Mielőtt színes csomagolópapírba rejtett ajándékainkkal pillanatnyi melegséget varázsolnánk ebbe a hideg és sötét december 24-i éjszakánkba, ne felejtsük el magunkat odaajándékozni Istenünknek. Mert ma az Ő szeretetét ünnepeljük – nem a sajátunkét!

Ezzel a gondolattal kívánok minden kedves olvasónknak, barátunknak, testvérünknek békés, derűs, reményteljes karácsonyt, és egy karácsonyon is túlmutató ünneplést szerető Istenünkkel!


An Geadh-Glas: a Szentlélek nem galamb, hanem vadlúd!

Kategória:

A Szentlélekről nekünk általában a galamb jut eszünkbe. Miért? Mert a hagyományos bibliafordításokban, amikor János bemeríti Jézust a Jordánba, és megnyílik az ég, a Szentlélek galamb formájában leszáll Jézusra. Azt hiszem, ez a galamb-jelkép összes magyarázata. Ehhez képest jól belegyökerezett a keresztény kultúránkba. (Van még pár dolog, amiről azt gondoljuk, hogy betontalapzata van a Bibliában, közben csak egy félmondat – esetleg az is rosszul értelmezve…)

Most készítem a Magyarázó Bibliafordítás magyarázó jegyzeteit :-) – hogy mit miért fordítottam úgy, ahogy – és ennek az igeversnek az elemzésénél is találtam valamit (amit persze most revideláltam is a saját fordításomban: a Szentlélek leszállásánál egyáltalán nem a galambhoz való hasonlatosság a lényeg, hanem a leszállás módja. „Mint egy madár”, úgy szállt le Jézusra – és hogy milyen madár, az majdnem mindegy, nem azon van a hangsúly.

No de nem is ezért kezdtem el írni.

A kelta keresztyéneknél a Szentlélek egyáltalán nem galamb! A Szentlélek szó kelta nyelven: „An Geadh-Glas” – és ez azt jelenti: „vadlúd”.

Lehet, hogy szentségtörésnek tűnik, de nekem ezerszer jobban tetszik, mint a galamb! Egy vadludat nem lehet „kiszámítani”  vagy megszelídíteni. Nem lehet kukoricával lekenyerezni. Jövőre nem a tavaly lerakott fészkébe költözik, mint a gólyák. A vadlúd olyan életérzéseket hordoz (legalábbis számomra), mint a szabadság, a titok, a veszély, a kihívás. Nem tudod kiszámítani, pontosan merre is kell menni, és ez aggodalommal tölthet el – de van ennek az életérzésnek egy másik neve is: kaland. A Biblia, az Újszövetség olyan könyv, amely a Szentlélek által vezetett életek kalandjait mutatja be nekünk. Olyan kalandokat, amelyek ugyan nem nélkülözték a próbákat és nehézségeket, de akkor is nagyszerű győzelmekben bontakoztak ki. Olyan kalandokat, amelyekért érdemes volt elindulni, küzdeni, élni! És a Szentlélek ma is ugyanerre hív bennünket! A vadludakkal csak egy dolgot lehet csinálni: követni, percről-percre, napról-napra! Mert úgyse tudod kiszámítani, holnap hol lesz! És ez izgalmas! Ez egy óriási kaland! A kereszténység egyáltalán nem unalmas, nem kiszámítható, nem egysíkú, nem a vasárnapok monoton ismétlődéséből áll, rutinszerű istentiszteletekkel és prédikációkkal. Legalábbis az a kereszténység nem, amelyik nem megszelídített galambokat etet a saját érdeklődésének, engedelmességének morzsáival, hanem szárnyal, szorosan a vezérgúnár nyomában, mint aki pontosan tudja: ha lemarad, az élete múlhat rajta!

A Szentlélek tehát vadlúd. Követésére hív.

KIEGÉSZÍTÉS:

Angolul tudóknak szeretettel ajánlom Mark Batterson, egy nagyszerű gyülekezetplántáló pásztor könyvét, amely ezt a kelta hagyományt, illetve a hozzá fűződő igei gondolatait dolgozza fel: http://chasethegoose.com

Milyenek a keresztények a Google találatai alapján?

Kategória:

Találtam egy döbbenetes képet az egyik angol nyelvű blogon arról, hogy milyennek látnak bennünket, keresztényeket a saját kortársaink a Google keresései alapján.

A biztonság kedvéért fordítok.

A keresőkifejezés ez: „A keresztények miért ennyire…” – és innen a Google a legáltalánosabb és leggyakrabban begépelt találatokat kínálja fel automatikusan a lehulló menüben. Ez a lista tehát az internetes keresések alapján generálódik.

Akkor írom, sorrenben:

– a keresztények miért ennyire hülyék

– a keresztények miért ennyire aljasok

– a keresztények miért ennyire ostobák / tudatlanok

– a keresztények miért ennyire gyűlőlködők

– a keresztények miért ennyire intoleránsak

– a keresztények miért ennyire dühösek / erőszakosak

– a keresztények miért ennyire dilisek

– a keresztények miért ennyire őrültek

– a keresztények miért ennyire arrogánsak

– a keresztények miért ennyire naívak / hiszékenyek

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem nem sikerült ezt a listát reprodukálnom, nálam a Google nem hozta ezt a listát – de sajnos valószínűleg csak azért, mert azóta változtattak az Instant szolgáltatás motorján.

VISZONT, megpróbáltam a Yahoo-t és a Bing-et is, és sajnos az eredmények hasonlók lettek (pár új jellemzővel kiegészülve) :

– a keresztények miért ennyire ítélkezők

– a keresztények miért ennyire aljasok

– a keresztények miért ennyire gyűlőlködők

– a keresztények miért ennyire intoleránsak

– a keresztények miért ennyire dühösek / erőszakosak

– a keresztények miért ennyire naívak / hiszékenyek

– a keresztények miért ennyire bosszantók

– a keresztények miért ennyire arrogánsak

A Bing csak három automatikus találatot ajánlott fel:

– a keresztények miért ennyire ítélkezők

– a keresztények miért ennyire hülyék

– a keresztények miért ennyire arrogánsak

Hát ez bizony elég nagy gáz!

Valamit nagyon elrontottunk, ha az összes internetes keresőmotor ugyanazt vágja az arcunkba! Ilyennek lát bennünket a világ, ilyennek látnak az embertársaink, az osztálytársaink, munkatársaink! Lehet ezen felháborodni, lehet összeesküvés-elméletelet gyártani a Google kereső-motorjának sátánista manipulálásáról, és lehet a lelki gőgtől elvakultan megvonni a vállunkat, hogy „na és, ez meg kit érdekel?”… De akkor is az a kellemetlen igazság, hogy a (valószínűleg) nem k eresztény embereket a keresztényekkel kapcsolatban ezek a kérdések foglalkoztatják.

Nyilván nem ok nélkül!

És közben mi meg csodálkozunk azon, hogy miért nem kell az evangélium az embereknek?! Hogy miért üresek a templomaink?! Hogy miért fejlődik gyorsabban az iszlám, a boszorkányegyház vagy az osho gyorsabban, mint akármelyik keresztény egyház vagy felekezet…?!

Megmondom őszintén, a Bibliát olvasva egyszerűen nem értem, miért így néz ki ez a lista! Nem értem, miért nem ezt generálják le az internetes keresőmotorok:

– a keresztények miért ennyire önzetlenek

– a keresztények miért ennyire örömteliek

– a keresztények miért ennyire kiegyensúlyozottak

– a keresztények miért ennyire őszinték

– a keresztények miért ennyire barátságosak

– a keresztények miért ennyire nagyvonalúak

– a keresztények miért ennyire segítőkészek

– a keresztények miért ennyire megértőek

– a keresztények miért ennyire szelídek

– a keresztények miért ennyire megbocsátóak

– a keresztények miért ennyire józanok

(Na jó, értem, persze… sajnos…)

De csak képzeljük el: ha internetezők ezrei meg ezrei ezeket gépelnék be a Google-ba, akkor máris írhatnánk a válaszainkat, hogy azért, mert Jézus…!  Azért, mert ez van az Igében! Legyél Te is keresztény, mert akkor Te is ilyen lehetsz – amilyen a saját erődből úgysem tudnál! És bátran hirdethetnénk az evangéliumot, mert lenne, aki meghallgatná, akit érdekelne a válaszunk!

De így?!?!

Meg kellene változtatni az internetes keresőmotorok találati listáit! Ez egy jó cél! Mert az egészen biztos, hogy akkor nem csak pár printscreen nézne másképpen, hanem az életünk, a világunk is!

CSINÁLJUK MÁSKÉPP! CSINÁLJUK JOBBAN!

Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Máté 5:16)