A kényelem prioritása

Lassan közeledünk ennek a sorozatnak a végéhez. Thom Rainer „Essential Church” című könyvének felvezetése alapján most a haldokló gyülekezetek hatodik jellemzőjéről gondolkodhatunk el közösen. A post-sorozat a könyv felvetéseiből indul ki, de a saját gondolataimat (is) tartalmazza – sokszor csak a cím azonos, és az alapgondolat. Ezt szerettem volna tisztázni, így becsületes. :-)

Van egy kifejezés, amelyet provokatív egyházi tanítók előszeretettel használnak, amiikor a gyülekezeteiket megpróbálják kimozdítani az „állóvízből” – ez pedig a „kényelmi zóna”. Én is úgy látom, hogy a gyülekezeteink nagyon elkényelmesedtek. Amolyan jóléti kereszténységet élünk, ahol a konfrontációink csúcsát a belső gyülekezeti intrikák és a kegyességi hitviták teszik ki. Hiányzik a gyülekezeti életből az izgalom, a kockázatvállalás, a veszély – csupa olyan dolog, ami egyébként éppen meg tudná fogni mondjuk a férfiakat. A legtöbb mai keresztényt még senki nem akarta bántalmazni, sőt, talán erélyesebben meg se szólta a hitéért! (Nem a viselkedéséért, a bűneiért, stb. – hanem kifejezetten a Jézus Krisztus mellett való kiállásáért. Ma gyakorlatilag semmibe nem kerül kereszténynek lenni, nincs „ára”, amit kötelező megfizetni – mert a bibliaolvasás, az imádkozás, a gyülekezetbejárás elmaradását nem követik olyan retorziók, mint a nyilvános megszégyenítés, a pénzbírság vagy a fizikai bántalmazás… És mivel kifejlesztettünk egy olyan teológiát, amelyben minden „veszélyes” helyet „világinak” bélyegeztünk, és eltiltottuk onnan a z igazi hívőket, a legtöbb keresztény egy egész életet le tud élni úgy, hogy egyetlen éles helyzetbe nem kerül Jézus miatt. Márpedig ő nem egyszer mondott olyasmit, hogy aki őt követni akarja, annak fel kell készülnie üldözésekre, veszélyekre, nyomorúságra. Kijutott ez az Apcsel idején majd mindenkinek. Része volt ebben majd minden nagyobb egyháztörténeti személyiségnek, és bizony ma is sok olyan szituáció, hely, szolgálat van, ahol bizony egyáltalán nem kényelmes kereszténynek lenni.

Node – nehogy szélsőséges irányba gondolkodjunk – az átlag magyar gyülekezeti életben hol lépünk ki a kényelmi zónánkból? Hol fizetünk, és legfeljebb mennyit azért, hogy bizonyságot tehessünk Jézusról? Húsz éve vége már a komcsi időnek, amikor még volt súlya és ára annak, ha valaki hívő akart lenni – de ma?! Emlékszem még arra, amikor szkinhedek vagy épp romák akartak megverni, amikor az utcán dicsőítettem Istent, amikor a börtönben nekem akartak jönni a rabok, amikor prédikáltam, amikor odaadtam a gitárom egy vadidegen szipusnak az utcán, cserébe a zacskójáért, és egy hét múlva visszahozta nekem, vagy amikor 93-ban a honvédségnél tábori papnak csúfoltak, és a saját kopasztársaim vertek el seprűnyéllel, mert én voltam az egyetlen keresztény… azok voltak a szép idők :-) Sokszor gondolok arra, hogy mennyi jót hozott egy-egy üldöztetés a gyülekezeteknek – és hogy miért kell mindig ezt megvárni ahhoz, hogy kimozduljunk a kényelmi zónánkból?

(Holnap befejezzük ezt a sorozatot!)