A kereszténységünk felhígítása

Beleolvastam Thom Rainer „Essential Church” c. könyvébe, és találtam egy listát a haldokló gyülekezetek 7 fő bűnéről. Gondoltam közreadom a gondolataimat ezzel kapcsolatban…

1. A „kereszténységünk” felhígítása és a szenvedélyünk elvesztése

Vannak olyan alapigazságok, amelyekért a korai egyházban emberek az életüket adták! Illetve van a hithez, a Jézus Krisztushoz való ragaszkodásnak és elkötelezettségnek egy olyan mértéke, amely szintén kész mindent feláldozni, ha arra szükség lenne.

Manapság mindkettővel vannak problémák.

A hígulás első tünete és oka (egyszerre mindkettő), a Bibliához való felszínes hozzáállás. Sokan ezt bibliai analfabétizmusként emlegetik. Sokan mintha a vasárnapi iskolás szinten ragadtak volna, sokszor több évtizedes hívő múlttal a hátuk mögött is! Mert hiányzik az életükből a rendszeres és szisztematikus bibliatanulmányozás, a szomjúság az ige után, és sajnos a szószékről elhangzó prédikációk is sokszor elméletiek, egyoldalúak, vagyis nem lehet rájuk reagálni, és hiányzik belőlük a hétköznapi alkalmazás.

Tehát az első dolog: a Biblia olvasása és tanulmányozása iránti szenvedély hiánya, és az ebből fakadó bibliai analfabétizmus.

Másodszor egyre hígabb az evangélium igazság-tartalma.

Ennek a hígításnak két irány van – legalábbis szerintem.

Az egyik a „tan” oldaláról, a bibliai alapigazságok oldaláról történik. Ez elsősorban azt a liberális teológiát jelenti, amely nem veszi komolyan azt, hogy a Biblia kijelentése szerint Jézus az EGYETLEN ÚT a megváltáshoz és az Istennel való megbékéléshez (hogy most csak ezt emeljem ki, mert talán ez a legveszélyesebb). Ma túlságosan toleránsak vagyunk ott, ahol nem kellene – és ez baj. (Másrészről pedig egyáltalán nem vagyunk toleránsak ott, ahol nagyon kellene, de ez majd máshol less téma.) Ha lemondunk arról, hogy Jézus az üdvözítő, és az újonnan születés a feltétele az Istennel való életközösségnek, akkor kivesszük a tömény eszenciáját az evangélium üzenetének, és marad a híg vallásosság.

Ide tartozik még az is, hogy keresztényként túl sokszor hallgatunk, amikor pedig meg kellene vallanunk a hitünket vagy a Biblia igazságait. A felhígulás egyik legordítóbb tünete a keresztények közömbössége a társadalomban, a kultúrában, a közösségi életben, a családjukban! KÖZÖNY! Bezárkózunk a saját kis szubkultúránkba, és a kereszténységünket a biztonságos(nak hitt) templomfalak között éljük, mintha a külvilág nem is létezne. Mintha az nem a munkaterületünk lenne!

A másik oldal a „tömény” kegyelem felhígítása mindenféle szabályokkal, törvényekkel, emberi elvárásokkal, felekezeti vagy gyülekezeti követelményekkel. Számomra a kegyelem tömény és ütős – nem lehet vele mit kezdeni. Nem lehet kiérdemeltetni, megfizettetni – azon egyszerűen nincs hatalmunk. A Krisztus kegyelmének hígabb kegyelem az, amikor belekeverjük Isten munkájába a saját emberi törvényeinket és elgondolásainkat. Híg kegyelem, vagy ahogy Bonhoeffer mondta: „olcsó” kegyelem. Pedig az soha nem olcsó: vagy teljesen ingyenes, feltétel és emberi kontroll nélküli, vagy megfizethetetlenül drága, hiszen Jézus Krisztus vére volt az ára, amit az Atya “fizetett” értünk.

És van egy harmadik oldala is az evangélium felhígításának – talán ez a legpusztítóbb: amikor kimarad a tanítványság, a követés a kereszténységünkből. Szöveg van, prédikációk, okosságok, de nincs tanítványi élet, nincsenek megtérők, tanítványok a keresztény ember élete nyomán! Terméketlenség és gyümölcstelenség van, valamiféle “minőségre” hivatkozva. A felhígított kereszténység jól elvan magával, ráér kritizálni, vádaskodni, ítélkezni, mert nem ég a talpa alatt a fold, hogy megmentse a szomszédjában élő, Krisztus nélkül boldogtalan és elvesző embert. Egyszerűen nem hiszek a gyümölcstelen keresztény életben. Márpedig a Galata 5,22 nem a mi gyümölcsünk, hanem a Szentléleké, nekünk egyetlen aratásunk lehet: az általunk megtérő ember! Nem az, aki miattunk jön el a gyülekezetbe, hanem akinek miattunk less örök élete, mert mi voltunk Krisztus Teste, beszéde, lelke, vagyis mi voltunk Isten eszköze az üdvösség megtalálásában:

Nagyon felhígult a kereszténység – mert nagyítóval kell keresni azokat az embereket, akik megváltott élete megváltott életeket terem! Márpedig ez a küldetésünk, nem az okoskodás! (Ne értse senki félre, nincs bajom a teológiával, de csak akkor, ha a teológus közben nem felejt el lélekmentő tanú is maradni!) Vissza kellene nyernünk a szenvedélyünket az elveszett világ megmentéséért!

KONKLÚZIÓ ÉS MEGOLDÁS: a radikális kereszténység! (Ez soha nem egyenlő az ítélkező, törvénykező, szektás viselkedéssel!)

Mit kellene tennünk?

1. Olvasnunk és tanulmányoznunk a Bibliát, és imádkozni, hogy a Szentlélek tegye ezt szenvedélyünkké!

2. Radikálisan ki kell állnunk amellett, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út Istenhez! Ebben nem engedhetünk!

3. A radikalizmus másik oldala, hogy le kell ráznunk magunkról a közönyünket, és égnie kell a lábunk alatt a talajnak, ahogy szolgálunk, ahogy evangéliumot hirdetünk, ahogy válaszolunk, ha kérdeznek, bátran, biblikusan, mint akiknek van egy erős, igaz és jó megoldásuk az élet minden kérdésére.

4. Hirdetnünk kell a kegyelem evangéliumát – amely egyszerre ingyenes és méregdrága – de soha nem olcsó!

5. Vissza kell térnünk a küldetésünkhöz! Azt javaslom, addig senki ne foglalkozzon a másik keresztény vagy felekezet hibájával, bűnével, bajával, amíg nem állnak mögötte sorban az általa megtért emberek! Egyszerűen nem érünk rá egymást marni, mert mellettünk kárhoznak el az Isten nélkül élő emberek! Szenvedélyes evangélistákká kellene válnunk – akkor lenne gyülekezetnövekedés, élet is!