Befelé forduló szolgálatok

A haldokló gyülekezetek negyedik jellemzője, hogy szinte teljesen befelé élnek. Önmagukat táplálják. A szolgálataik 80-90-100%-a a hívőkért van. Mindenféle imacsoportba, bibliatanulmányozásba, tanítványság-tanfolyamba, kóruspróbába zárkóznak, az istentiszteletek sokszor másfél-két-kétésfél óra hosszúak a szavalatok és lelki hozzászólások miatt – mert nem mernek kimenni az életbe, az utcára, a munkahelyekre, hogy ott kerítést fessenek, szemetet szedjenek, betegeket ápoljanak (nem a gyülekezet betegeit!), klubokban, kocsmákban, diszkókban prédikálják az evangéliumot. A templom/imaház négy fala a biztos menedék – és már nem az Úr. És alig marad idő az evangélizálásra. Évi egy-két szervezett alkalom. És a haldokló gyülekezetet onnan lehet azonnal felismerni, hogy még ezeken az agyonszervezett evangélizációkon sem éri el a kívülállók, a látogatók száma a jelenlévő gyülekezeti tagokét sem!

Tehát: vedd sorba a gyülekezeted alkalmait, és számold össze, hány olyan „Misszió”, program, alkalom, kiscsoport, rendezvény van, ahová
– kifejezetten hívsz kívülállókat
– rendszeresen megjelennek kívülállók
– látogató-orientált a témaválasztás, a stílus, a hangnem, a program?

Sajnos nekem is az az érzésem, hogy a mai kereszténység kimenekül a világból – ahelyett, hogy meghódítaná azt az evangéliummal. A „világ” ellenséges terület – és nem munkaterület. A gyülekezetek szubkultúrák, amelyek önmagukért élnek, miközben arról beszélnek, hogy a világ elvész körülöttük.

Természetesen nem arról van szó, hogy nincs létjogosultsága a befelé irányuló szolgálatoknak.

Ezt nem állítja Thom Rainer sem a könyvében – és én sem ezt mondom. De azt hiszem annyi mindenképpen jogos, hogy ahol az arány legalább nem 50-50% a kifelé és a befelé irányuló VALÓSÁGOS szolgálatok és alkalmak között, ott baj van. Céltévesztés. Bűn.

Sokszor elhangzott már, hogy az üldöztetés mindig jót tesz az egyháznak – kizavarja a hívőket a templomaikból az emberek közé.

Ez kéne most is.
Nagyon.