A jelentéktelen konfliktusok kimerítenek
Milyen grafikákat vagy betűtípust tegyünk a meghívókra? Székek vagy padok legyenek a gyülekezeti teremben? És milyen színűek? Vasárnap 4 órakor vagy 5 órakor kezdődjön az istentisztelet? Tradicionális egyházi zene vagy modern dicséretek? A lelkésznek kell öltönyt viselnie vagy nem? Lehet prédikálni 60 percet is, vagy csak 30-at? Milyen burkolat legyen az előtérben? Felolvassuk-e az adakozásokat, vagy sem?
Egy sor egetrengető kérdés…
És sajnos rengeteg idő, energia, lelkesedés megy el, folyik el, pazarolódik el ilyen, és ezekhez hasonló abszolút jelentéktelen dolgokon a gyülekezetben. És ebben az a tragédia, hogy sok gyülekezeti tag inkább vitázik ilyesmiken, akár még „indulatba is jön”, de ha megkérdeznék, ki hányszor böjtölt a megtérőkért, kinek tesz épp bizonyságot, kit tanítványoz, valószínűleg nagy hallgatás lenne a válasz.
Hihetetlen, mennyi apróságon tudnak keresztény emberek vitatkozni ahelyett, hogy a leglényegesebb dolgokra szánnák oda magukat! Gyülekezeti tanácskozások számtalan órája pocsékolódik el ahelyett, hogy ezeket az értékes időket a közbenjárásra, szolgálatra, a közben megszerzett tapasztalatok megosztására, a stratégiai együttgondolkodásra fordítanánk!
Ahogy Thom megfogalmazza: ezek a belső konfliktusok megfojtják a gyülekezeteket, és ez a rengeteg mellébeszélés és hiábavalóság beárnyékolja az egyház valódi küldetését és célját.
A fejlődő gyülekezetekben az ilyen típusú problémákat egyetlen ember egyetlen döntése megoldja, nem pazarolnak el vitákat és szavazásokat ilyen jelentéktelen dolgokra, mert a gyülekezetnek sokkal fontosabbra kell koncentrálnia: az emberek evangéliummal való elérésére. Hogy milyen színű legyen az imaterem fala? Azt meg bízzuk egy belsőépítészre.
Thom így fogalmaz: „A jelentőségteljes gyülekezetek nem engedik be az embereiket a személyes apróságokban való villongások posványába, hanem egyesítik a gyülekezet tagjait a lelki-szellemi fejlődés, és a Nagy Küldetés betöltésének közös céljai körül!”
„Akkor is így történik ez, ha egy ébredés van, s némelyek megtérnek. Az első, amit létrehoznak egy építési bizottság, még ha csak 8-10 emberből áll is. De ha az építési terv lesz az összejövetel közép-pontja, akkor paráznaságba jutunk.”
SIGURD BRATLIE-A Menyasszony és a Parázna
Ez szörnyű. Jelenések 3-ban, Laodiceára mondja az Úr: kivetlek a számból. A kegyes forditók ismét jó munkát végeztek, sikerült az „okádás”-t „kivetés”-re módositaniuk. Tehát szó szerint: kiOKÁDLAK a számból!
János is megdöbben a Paráznán (Jel 17), amikor látja, mi lett az egyházból. Hányingerkeltő? Igen, az.
Ne haragudjatok rám, tesók, senkit sem áll szándékomban megbotránkoztatni, csak jó lenne, ha a „szellemi vezetők” az ige alapján állva radikálisan állnának az ilyen szemfényvesztésekhez. Hiszen ezek semmire sem valók.
Ez Laodicea útja, nem a krisztusiaké! (vö.Jel 3,17-18; Jel 17,4)
Jer 4,30 – Hát te, pusztulásra ítélt, mit csinálsz? Bíborba öltözöl, aranyékszerekkel ékesíted magad, festékkel készíted ki a szemedet? Hiába szépítgeted magad: szeretőid megvetettek, életedre törnek! (vö. Jel 18,16)
Volt egy gyülekezet, ahol azon vesztek össze, h a vizes kancsót egy fél méterrel arrébb tette valaki!!! Szó szerint!
DE hát mit várjunk? A Parázna nem tud (nem akar!) megjavulni, és ez teljesen jellemző a természetére.
ps.: NEM kenyerem a provokálás, nem azért fogalmazok ilyen radikálisan. De nem kell félni az igazságtól, hiszen az igazság mentett meg minket!
Bocs, még egy nagyon fontos kitétel, ezzel együtt érvényes az egész:
nem az egyház a Parázna! A Parázna a Menyasszony antikrisztusi párja. Az Egyház a Menyasszony. Az egyházak (felekezeti szervezetek, pártok) lehetnek a Parázna tagjai.
Ma is, mint minden időben a kettősség vonul végig a hivőkben: Ábel- Kain, Jákób- Ézsau, Menyasszony- Parázna; vagyis Krisztus- Antikrisztus!
Azt hiszem, hogy a jelentéktelen kérdések elterjedése nem csak oka a hanyatlásnak, hanem általában inkább a jele. A gyülekezetbe járás, a vallás, a kereszténység egy életmód: ha nem az evangélizáció és Jézus tölti ki, akkor némi lelki alvás segítségével remekül ki lehet tölteni ilyen apró-cseprő marhaságokkal.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a világ eléggé elment az egyház mellett. Talán régen egyszerűbb volt gyülit vezetni, de manapság költségvetést kell csinálni, APEH-hel, ÁNTSZ-szel, TB-vel, stb-vel kell szórakozni, nagyon sokféle igénynek kell megfelelni… Ha a gyüli még mindig azt gondolja, hogy szavazással jobban el lehet dönteni egy jogi, pénzügyi, építészeti vagy műszaki kérdés megoldását, mint szakértő bevonásával, az szintén elég hamar ebben a mocsárban találja magát.
Ez a bejegyzés szerintem kissé egyoldalú. Azt gondolom, hogy az üzenete nagyon aktuális. A gyülekezetek hosszú távon gondolkodnak, már 100 éve léteznek és úgy érzik még legalább 200 évig létezni is fognak, ezért minden ügyintézés ehhez mért tempóban és hatékonysággal zajlanak, és ezért elég egy-egy evangélizációra 2-3 kereső. Többet a gyülekezet nem is tudna befogadni, nekik értelemes feladatot találni, hitben építeni(ebben a struktúrában). Nem gondolom, hogy ez így jó, pont olyan, mintha langyosak lennénk.
De a másik oldalt hiányolom a bejegyzésből. Ha állandóan kifelé fordulunk, evangélizálunk, akkor rengeteg friss hívő kerül velünk kapcsolatba, ezzel besegítettük őket a „szoros kapun”, de vajon tudunk-e ennyi embert vezetni a „keskeny úton”? A meglévő és újonnan jött tagokkal foglalkozni kell(befelé forduló szolgálat), és megint megrekedt a növekedés, vagy elpárolog a megtérők sokasága, mert nem épülnek tovább.
Tudom itt inkább a jelentéktelen kérdések túlértékeléséről van szó. Van egy érdekes jelenség protestáns közösségekben, a felelősségelosztás. Azt írja a cikk hogy szakemberre vagy felelősre kell bízni a jelentéktelen dolgokat. De ennek előfeltétele, hogy legyen egy ember, aki fel mer vállalni döntéseket és a gyülekezet előtt elszámolni vele. A sikert és a hibát is vállalni. Általában kevés ilyen ember van, ezért általában vagy nem vállalja, vagy minden kérdésben kikéri egy bizottság, vagy gyülekezet döntését. Ekkor következik be a jelentéktelen vita, aminek nagyon sok esetben a lehető legrosszabb döntés a végeredménye.
Ugyanakkor annyira dühítő, amikor egyetlen ember ízlése, alkalmatlansága az egész gyülekezet megjelenését meghatározza, vagy kényelmetlen padokra kell ültetnem a barátaimat, ha betérnek egy gyülekezeti alkalomra, vagy végig kell hallgatni egy rémes kornyikálást istentisztelet alatt, vagy 15 millió forintot ki kell fizetni egy rossz műszaki megoldásra, csak azért mert megbíztunk valakit. Nem tudom hol a határ az egyéni, gyülekezeti tagi felelősség és az engedelmesség, alázat közt. Biztos, hogy mindenben nem lehet engedelmes a tag az elöljárójának és gyülekezeti megbízottnak, hisz Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek. És ha egyértelmű hülyeséget akar végigvinni, akkor sem. Ellenben egy 180 tagú gyüliben nincs olyan, hogy egy felvállalt döntést valaki ne tartana feleslegesnek vagy hülyeségnek. Ekkor jön a demokratikus döntés, ami olykor jelentéktelen vitának is tekinthető.
„Ekkor jön a demokratikus döntés, ami olykor jelentéktelen vitának is tekinthető.”
Csak mutatna már valaki egyetlenegy példát az igében valaki nekem, ahol szavazással döntöttek el gyülekezeti kérdéseket!!!
Amúgy meg tényleg komolyan gondolja azt még valaki is, hogy egy gyülekezeti elöljáró, traktoros végzettséggel jobban ért egy műszaki döntés meghozatalához, mint valaki, aki évekig járt egyetemre, majd dolgozott, hogy ilyen kérdésekre megfelelő megoldásokat tudjon kínálni???
A jó vezető ilyenkor is tud egyébként mit tenni (NEM MANIPULÁLNI!!!): két megfelelő megoldást bocsát szavazásra. Így van is választás, ugyanakkor akármi lesz is a vége, nem kerülünk bajba.
Érdekes téma a gyülekezeti demokrácia….én egy „demokratikus” vezetésű gyülekezethez tartozom,de _jelenlegi Igeismertem alapján_ nem látom,hogy ez a modell valóban Bibliai lenne….Persze:Még mindíg jobb,mint a „Teokratikus(nak hazudott) diktatúra.
Mi a padokat,mert kényelmetlenek,szúragta recsegők voltak,kicseréltük.ll éve.Mert volt rea presbiteri szavazattöbbségü határozat,ezért ez nem tartozik bele abba a bűnlajstromomba,amiket s.k.megcsináltam,mert senki nemtette rea a kezét.Pl.lebontottam egy hóttrozsdás vaskeritést és tujafákat ültettünk a helyére a feleségemmel,padlásfeljárót ácsoltam,ahogy a teológián tanitották,a léckeritést is végül én fejeztem be:a mostani vita tárgya az,hogy ki engedte meg nekem ezt a függetlenséget,ki jogositott fel arra,hogy valamire is reátegyem a kezem?!Minél öregebb a lelkész,annál fontosabbak a fontoskodó hibakeresők,minden önsajnálat nélkül mondom,manapság egyszerüen divat lett nálunk a lp.betegnyudijaztatása,mert addig megy a kurzus,mig megjön az infarktus.