Elveszítünk egy generációt?!
Nemrég kaptam egy videót egy ismerősömtől, amit már rég meg szerettem volna osztani, mert a youtube-on lévő (jelenlegi) 17 megtekintés egyáltalán nem reprezentálja sem a videó minőségét, sem a téma fontosságát. Érdemes tehát rászánni egy kis időt, és végignézni, elgondolkodni rajta, a hatására konkrét döntéseket hozni, sőt… érdemes lenne le is tölteni (csak egy youtube-os fájlletöltő add-on kell, amit a legtöbb böngészőhöz hozzá is lehet adni – és remélem a készítő nem szedi le a fejem ezért az ötletért), és levetíteni minél több gyülekezetben, egyfajta vizuális hirdetésként és figyelemfelhívásként: ha nem változtatunk a fiatalokhoz való hozzáállásunkon, ha a gyermek- és ifjúsági misszió nem kapja meg a 2015-ben hatékony működéséhez szükséges prioritást, eszközöket és anyagiakat, akkor valóban nagy a veszélye annak, hogy elveszítsünk egy egész generációt.
A videó jórészt statisztikákat tartalmaz, nagyon látványosan és minőségi módon – ráadásul magyarul. Nem kis munka lehetett elkészíteni, osszuk meg tehát minél többekkel, az internetes felületeken kívül is. Még ha nem is pont a Window4-14 mozgalomhoz fogunk csatlakozni ennek hatására, de átértékeljük a fiatalok felé végzett szolgálatunkat, akkor már megérte.
Szóval azt mondjátok, szóljak hozzá.
Oké. Megijeszt ez a videó és bűntudatot kelt bennem. Ezt érzem. Évek óta sokat vannak egyedül a gyerekeim, hiszen mindketten dolgozunk a férjemmel. Óhatatlanul sokat töltöttek a ,,villanypásztor” gondjaira bízva. Viszont mondok valamit a lányommal való tegnapi beszélgetésből (13 éves lesz):
Anyu képzeld van egy csomó szám, amit eddig hallgattam a telefonomon és most olyan rossz érzésem lett tőle, hogy letörölöm…
Gondolkodom, hogy lehet? Ja, a minap azért imádkoztam, hogy Isten álljon azoknak a dolgoknak az útjába, ami káros lenne a fejlődésében.
Úgy érzem, van egy pár dolog, amit nem mi végzünk el, hanem Isten. Nem tudom kivenni a gyerekemet a világból, Jézus sem ezt kérte.
Kedves Judit!
Köszönöm a jó bizonyságot! Jó volt olvasni! Én is biztos vagyok benne, hogy Isten gondot visel a gyerekeitekre! Azon kívül, pedig amennyi időt velük töltötök, abban az időben, biztos vagyok benne, hogy az Atya munkálkodik rajtatok keresztül és olyanokat tanulnak meg a kicsik, amik akkor amikor nem vagytok velük vezetik az életüket.
Most láttam a szenzációs blogodat is. Privátban hogyan érlek el, emailben?
Az enyém: kanyo.gabor.ev@gmail.com
Szerintem semmiképpen nem kell kivenni a világból a gyerekeinket, a videó egyáltalán nem erről szól. Sőt, inkább az egyháznak is részt kellene vennie benne végre – a valódi világban, nem az 50-100-500 évvel ezelőttiben. A keresztények hajlamosak összekeverni a világot a bűnnel, holott ez a kettő csak bizonyos helyeken szinonímája egymásnak a Bibliában. A világ az a környezet, amelyben Istent és az embertársainkat szolgálhatjuk. A világ a kortársainkkal való közösséget is jelenti. A világ, a kultúra, a technológia eszköz és csatorna lehet számunkra az evangélium átadásában.
A Z-generációs előadásokon mondom, hogy a mi generációnk adta a mai tiniknek a facebookot és az okostelefont, de annyira lekötött bennünket, hogy mindezeket létrehozzuk, hogy nem maradt időnk megtanítani a gyerekeinket arra, hogyan éljenek velük. Jót akartunk, ami nem a legjobb módon sült el. De a megoldás nem az, hogy dobjuk ki az egészet, hanem hogy tegyük mellé azt, ami eddig elmaradt. Mert nem bűn sem a facebook, sem a teló vagy a tablet – míg nem válik bálvánnyá, hanem hasznos eszköz a számunkra. Ha azonban a feje tetejére áll a fontossági sorrend, és tizenévesként hajnali háromkor mennek aludni a gyerekek a kütyüik miatt, akkor igenis módosítanunk kell a világon ilyen téren is. A magam részéről nem hiszek abban, hogy „mindenre” Jézus a válasz (mint az anekdota szerint, amiben húsvétkor a gyerekistentiszteleten megkérdezik, mi az: fehér, szőrös, hosszú füle van, szereti a répát – mire az egyik gyerek azt mondja: ez pont úgy néz ki, mint a nyuszi, de a helyes válasz biztos az, hogy Jézus!) – ezért számomra a videó azt üzeni, hogy van egy nagyon más világ körülöttünk, az „ő” világuk, amit ugyanúgy meg kell hódítani Jézus számára, mint bármelyiket ezelőtt. Van egy generáció, amelynek a szokásaiért nagyrészt mi vagyunk a felelősek, de őket ezzel együtt kell elfogadnunk, szeretnünk és elérnünk. Meg kell értenünk és részt kell vennünk az ő világukban, mint a régi misszionáriusoknak, nekünk is fel kell fedeznünk a digitális bennszülöttek földjét, ha el akarjuk mondani nekik az evangéliumot. Viszont a hegyi beszéd tanulságai mellett azt is meg kellene tanítanunk a mai fiataloknak, akár istentiszteleten, ha máshol senki nem teszi, hogy mivé teszi őket az, hogy ha hull a hó, a mai fiatalok 99%-a inkább posztol egyet a facebookon ahelyett, hogy kimenne hógolyózni.
Oké, ez megnyugtató. A riogatást kamaszgyerekes szülőként nehezen venném. Még egyszer megnézem a videót, hátha másodszorra az általad elmondottak fognak körvonalazódni. :)
Nekem is két kamasz gyerekem van :-)
Oké, mégegyszer megnéztem, átértékeltem. Én is tanítok gyerekeket, nem könnyű, párszor már majdnem feladtam. Egyedül Isten tudott a lelkemre beszélni és igazi szeretet adni az irányukba. Bár nem tagadom, hogy időnként, mikor vasárnapi sulit tartok, érzem, hogy ők adták fel nekem a leckét. Több megbeszélésünk volt már a többi tanítóval, és mindenki azt mondja, hogy nehéz lekötni őket…
Mi a javaslat?
Sziasztok!
Azt hiszem sok mindent tudnék mondani, és bocsánatot kérek, ha hosszú leszek. Most 38 éves vagyok, 18 évesen kerültem egyház- és Istenközelbe, az elmúlt 20 évet a munkám mellett ifjúsági misszióval (REFISZ, Csillagpont) is foglalkoztam, jelenleg pedig egy gimnázium (ahol 10-19 éves gyerekek/fiatalok vannak) a munkahelyem, ott dolgozom rendszergazdaként.
Fontosnak tartom elmondani, hogy én hogy kerültem a gyülekezetbe, az ifibe.
Általános iskolában és középiskolában viszonylag jó tanulónak számítottam, de nehezen illeszkedtem be az osztályközösségbe. Igazából ennek a gyökereit nem tudom, de azt igen, hogy az probléma volt, hogy pl. középsuliban „nem mentem velük inni”. 12 éven keresztül kiközösítve voltam, egy kamasz életében ez nagy nehézség, hogy nem fogadják el a környezetében, ahol nap mint nap megfordul.
Épp ezért volt felüdülés egy amatőr kosárlabdás csapat, ami befogadott, majd kiderült, hogy a jó részük a szemben lévő református gyülekezet ifjúsági csoportjába jár, és meghívtak egy szilveszteri alkalomra. A meghívást elfogadva mentem el közéjük, és a befogadó szeretet pedig ott is tartott közöttük. Egy egymást segítő csoportról volt szó, akik felnővén közös ifjúsági missziós alkalmakat tartottak más településeken, akik segítettek egymásnak az építkezésben kétkezi munkával, akik lelkigondozták egymást válságok idején.
Fontos volt, hogy volt egy hiteles lelkipásztorunk, aki néha ugyan (kissé idős volt, de hat gyermeket nevelt fel…) nehezen értette meg a fiatalokat, de mégis úgy élt előttünk, hogy meg tudta mutatni nekünk az ő életében Jézust.
Ennyit az előéletemről.
Sajnos azt kell gondolnom, hogy Magyarországon a helyzet egyik rút gyökere a múltban van. Azt gondolnánk, hogy az átkos 45 év már 25 éve elmúlt, pedig nem. Jobban mondva most éppen a 45 év utáni 10 év hirtelen jött szabadsága átkát nyögjük. Nem tanultunk meg vele bánni. Rövid idő alatt kellett behozni több évtizednyi mentális lemaradást. Pedig azt gondolom, hogy nehéz egy ilyen időszak gondolkodásmódját „kiirtani” egy-két generáció alatt erőszak alkalmazása nélkül. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy Isten hatalma véges, mert nem. Sajnos lehet, hogy én egy kicsit több lábon állok a földön, mint kellene. De valóban nehéz abból a félelemből szabadulni, hogy most figyel a másik, feljelent mert olyat teszek, ami nem tetszik a kormányzatnak, a társadalomnak, és valljuk be anyagilag sokkal nagyobb biztonság is volt a szocializmus idején. Nem tanultunk meg bánni a vagyonunkkal, a politikusok szétlopták és eladósították az országot és ma egy olyan anyagi bizonytalanság van, ami felér a háborúk környéki időszakéval is. Az az anyagi bizonytalanság is sok mindenre kihat, hiszen ha a szülőknek nem kellene mindkettejüknek több állást fenntartania ahhoz hogy megéljenek, akkkor ők is több időt tudnának tölteni a gyermekükkel, és sokkal erősebb kötelék alakulhatna ki közöttük, és egy keresztyén családban ez ugye megint hozzájárulna a példamutatáshoz.
Szóval a történelmi múlt nem játszik a kezünkre, a fiatal szülők, akiknek most van 4-14 éves gyermekeik, azok pont a rendszerváltás ideje környékén voltak általános- vagy középiskolások, és nem értették a körülöttük lévő változásokat.
A másik a gyülekezeti háttér. Azt gondolom, hogy ahol működő és élő közösség van, az kivételes az országban. Ennek a forrása kettős. Kell hozzá egy (vezető)lelkipásztor és kell hozzá egy közösséget alkotó és élő gyülekezet. Felismerni és elfogadni egy lelkésznek, hogy nem csak ő (és nem csak a presbiterek, és nem csak a harangozó és a kántor) van a gyülekezetben, hanem elfogadni mások tenni akarását, akár tanítását nem könnyű. Tegyük hozzá (kb. 10 éve hallottam ezt a statisztikát, de nagyon elszomorított), hogy a teológiára bekerülő lelkészpalánták több mint fele bármiféle gyülekezeti háttér nélkül érkezik. Nem tudják, hogy működik egy ÉLŐ gyülekezet.
A gyülekezetnek pedig közösséget kell alkotnia. Közös szolgálatok, közös alkalmak, nem csak a vasárnapi Istentiszteletek, hanem hétközi alkalmak is, közös szolgálat az istentiszteleti alkalmakon, gyülekezeti táborban, ifjúásági és/vagy gyermektáborban, soroljam?
És itt jön a pofon… Vajon hitelesek vagyunk a gyülekezetünkben? A gyerekek és a fiatalok erre nagyon-nagyon érzékenyek. Eléggé hülyén jön ki, ha valakivel találkoznak a templomban, akit láttak kijönni a kocsmából, vagy éppen káromkodást hallott tőle a piacon, stb.
Ez az egyik legfontosabb pontja a dolognak. Ha azt látja, hogy a gyülekezetben élő emberek másképp viselkednek itt, mint a világban, kész, el van vágva a dolog. Az hazugság.
Nagyon nehéz helyzetben vannak a vidéki, sokszórványos gyülekezetek, ahol a lelkész egy nagyon lehangoló környezetben van, hiszen minden vasárnap elmondja négyszer a prédikációt max. 10 embernek. Sokszoros idő törpe hatékonyság. Pénzük nincsen a gyülekezeteknek, örülnek ha a lelkészi státuszt fenn tudják tartani valami pályázat vagy egyházmegyei segítséggel. Ott az ifjúság még elérhetetlenebb, hiszen aki egy másik városban (főleg kolesszal) jár iskolába, az elszakad a gyökerektől, és máshol, másmilyet ereszt az új helyén, ahol már nem biztos, hogy eléri vagy egyáltalán megtalálja a gyülekezet(et).
Nagyon nehéz hallani (főleg a „nyugati világban”) a liberális keresztyénségről, ahol elfogadott a homoszexualitás és más olyan dolgok, ami a Biblia zsinórmértékével mérve nem fogadható el. Ezek mind-mind hitelromboló hatásúak. Itthon ez ráadásul úgy jelenik meg, hogy a keresztyének kirekesztők, pedig nekik pont az elfogadást kellene hirdetniük. A gyermek/fiatal pedig itt dilemmába kerül.
Mesélhetnék arról a szörnyű statisztikáról, hogy az egyházi iskolákban mennyire megy nehezen az ifjúsági misszió. (Bezzeg inni megtanulnak…) Nagy kérdés, hogy miért kerül oda a gyerek, mennyire akarja ő ezt, milyen közegből jön. Hihetetlenül kétélű kard ez a helyzet.
Nagyon nehéz hallani, hogy az egyházunk országos ifjúsági irodája olyan projekteken dolgozik, amelyek nem nagyon érnek el a gyülekezetekig. (A kezdeményezések egyébként általában jók, csak inkább úgy fogalmazok, hogy nincs kihatással a gyülekezetek helyi ifjúsági missziójára.) Nincs iránymutatás, stratégia most van kialakulóban, anyagi támogatás egyáltalán nincs. Ami van, az pedig nagyon sok lelkipásztor ellenében megy, akik nem tudják elfogadni az új irányokat.
Egyházszervezeti szinten pedig nem működnek missziók. Nincs egyházi ifjúsági vezetőképzés, az ifjúsági szervezetek ha nyernek pályázatot, akkor ők próbálnak ebben tanítást végezni, de ez kevés.
Nagy potenciál van az egyetemi gyülekezetekben, és van, ahol ez jól működik. Jó lenne, ha a középiskolákban működő egyházi ifjúsági szervezetek (MEKDSZ, SDG) tudnának támogatott ifjúsági missziót végezni, valamint a középiskolák közelében lévő gyülekezetek élő ifjúsága bekapcsolódna a középiskolák missziói tevékenységébe, vagy elindítaná azt. (Pl. keresztkérdések sorozatot indítani a helyi gimiben.)
A fiatalokkal egyébként azért is nagyon nehéz, mert nagyon fordult a világ. A tisztelet nem kijár, hanem ki kell érdemelni a szemükben. Nem fogadnak el akárkitől akármit, csak azért, mert ő a tanár, a lelkész, a hitoktató. Nagyon nem mindegy, hogy milyen közösségben vernek gyökeret, de ahol már meggyökereztek, onnan nehéz kiszedni őket. Bár ehhez elég egy hatalmas nagy csalódás, hiteltelenség. Az elköteleződés egyre népszerűtlenebb, ezt sugallják a válási statisztikák is.
Én annyit tudok mondani, hogy ez nem fog megoldódni egyik napról a másikra. De tény, hogy valamit lépni kell. A gyülekezeteknek is, a lelkipásztoroknak is, a gyülekezeti tagoknak is.
Azt gondolom, hogy a nyár mindig jó lehetőség. Falumisszió, utcamisszió, végigjárni az új lakóparkokat, közösségépíteni, ahogy egyik lelkész ismerősöm fogalmazott: inkább kinyitom délutánonként a pingpongasztalt, mert itt tudom, hogy jobb helyen vannak, mint ha kocsmában lennének.
Rengeteg önkéntes munka, szervezés, pénz… Azt hiszem ezek azok a pontok, ahonnan érdemes lenne elindulni.
Kedves Péter, és mindazok, akik olvassátok! Én is sokat foglalkozom a kérdéssel, mind a saját gyerekeim-, mind Jézus általános missziós parancsa miatt.
Igaz ugyan, hogy a „parancs” szó annyira pejoratívnak tűnik, ezért inkább úgy szeretném nevezni, hogy a csontjainkba rekesztett tűz. Szerintem Ti is így érzitek, különben nem chatelnénk itt…
Semmiképpen nem alapozhatok arra, hogy az én példamutatásom, meg ilyesmi. Magamat ismerve hamar elbukom hol ebben, hol abban. Nem is próbálom beadni a gyerekeknek, hogy nem.
Viszont azt látom, hogy azok a források, amik igazi áttörést hozhatnak missziós és egyéb területeken, azok nem igazán anyagiak, hanem ingyenesen rendelkezésre állnak.
Leginkább azt látom, hogy nekünk magunknak kell változni. Péternek nem volt sem ezüstje, sem aranya, de volt Isten-ismerete, hite és Szent Szellem által betöltött volt. Persze abban is biztos vagyok, hogy az anyagi források is rendelkezésre fognak állni, hiszen Isten céljai is ezek a dolgok.
Szeretem és sokat jut eszembe mostanában az az Ige, ami a Dániel 11, 32, 33-ban van: (…) Az istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik. A nép értelmesei sokakat oktatnak (…)
És a következő nem kritika akar lenni, de a bejegyzés címe (hit által) inkább lehetne az, hogy NEM veszítünk el egy generációt sem!!!
Örülök, hogy beszéltünk! :)
Judit
Hm, úgy tűnik, volt értelme ennek a posztnak, nem egészen két nap alatt az eredeti 17-ről 1000 fölé ugrott a videó megtekintése.
A megoldással kapcsolatban: nyilván instant aranyszabályok nincsenek. Én a magam részéről azt gondolom, három alapvető eleme van a mindenkori „recepteknek”:
Egyrészt nagyon komoly „szellemi háttérre”, vagyis közbenjáró imádságra van szükség, mert nekünk természetfeletti Istenünk van, aki képes természetfeletti eszközökkel hatni és munkálkodni ebben a világban. Erről nem szabad lemondanunk, mert ha az egyház lecsúszik a „természetes” szintre, a csak emberi tevékenységek és következmények szintjére, akkor a lényeget veszíti el. Viszont ezt a természetfeletti pluszt „csak” hittel és hitből fakadó imádsággal lehet „működtetni”. Volt olyan gyülekezetünk, ahol több mint egy éven keresztül minden nap (!) együtt imádkoztunk kora reggel két órát a városunkért és a misszióért, és volt is eredménye!
Másrészt a tőlünk telhető legmagasabb szintű és színvonalú szakmai munkára van szükség. Ha dicsőítünk, nem zenélhetünk hamisan, ha honlapunk van, akkor nem lehet elavult és százévente egyszer frissülő, ha prédikálunk, az nem lehet közhelyes, monoton és unalmas, ha meghívót készítünk, az nem lehet egy fénymásolt fecni, stb. stb. Egyfelől azért, mert kőkemény verseny folyik körülöttünk az emebrek idejéért, figyelméért, elkötelezettségéért, és az egyház nem lehet ebben a versenyben a gagyi, a színvonaltalan, az elmaradt, az igénytelen, mert akkor egyszerűen nem bennünket fognak választani. Másfelől pedig mert ha a saját otthonunkban van kényelmes kanapénk, mert „mi” megérdemeljük, akkor nem ülhetünk a gyülekezetben kényelmetlen fapadokon. Ha elvárjuk, hogy egy étteremben megrendelt étel finom legyen, akkor nem adhatunk íztelen mirelit lelki eledelt a szószékeinkről! Az egyház nem kulloghat állandóan leghátul a minőség tekintetében – főképpen nem akkor, ha a mai fiatalokat akarja elérni!
Végül jó gyülekezetekre van szükség, ahol tartalmas lelki élet, valódi fejlődési lehetőség, egymással törődő, őszinte emberek dinamikus közössége van, nem csupán vasárnapi keresztények néma egyórás közös és passzív ücsörgése. Ahol egymást ismerő és szerető emberek közösen lelkesítő célokat tűznek ki maguk elé, hogy ez a világ, s benne talán csak egy-egy ember élete jobb legyen, és ezért készek áldozatokat is hozva együtt munkálkodni. A gyülekezetnek olyan közösségnek kellene lennie, amivel lehet dicsekedni, amire lehet büszkének lenni, és ahová muszáj minden barátunkat és ismerősünket legalább egyszer elhozni.
Én legalábbis így látom a „megoldást”.
Teljesen egyetértek a javaslatokkal. Már csak a gyakorlatban kell alkalmazni. :)
Egyetértek.
Isten áldja a munkátokat.
Három gyereket nevelünk a férjemmel. A gyerekkori példámból tanulva, férjemmel úgy döntöttünk, hogy a főállású szolgálatokat leadjuk, amíg a gyerekek kicsik. Ezt a döntést nehéz volt meghozni, sok-sok bírálatot, értetlenséget és kirekesztést kaptunk sok sok testvértől, vezetőtől. Viszont tisztán láttuk, amit csak mi láttunk, hogy a gyerekeinkre jutó időben már lelkileg-szellemileg-fizikailag fáradtak vagyunk. A rohanás, kapkodás és a rendetlenség lett úrrá a családunkon. Mindig mentünk valahova, csináltunk valamit. Aztán bár nagyon nehéz, bizonyos testvérek és vezetők előtt felvállalni, de kitartunk a döntésünk mellett. Jelenlegi közösségünkbe, ahova lakhelyváltás miatt kerültünk, a pásztor teljesen megértő. Bátorít és semmit nem tol ránk. Sőt, az sem probléma, ha magánéleti okok miatt elmaradunk egy-egy programról. Amiben tud támogat, mind amellett maximálisan tiszteletbe tartja a határainkat.
Azt tanultuk, hogy aki nem érti, annak nem magyarázzuk már, és nem kell védekeznünk! Amit tapasztalunk, hogy a szolgálat, mint olyan bármi, tényleg bármi lehet. A gyerekeink mai oktatási rendszerben nagyon elfáradnak és sok-sok bátorításra van szükségük. Egyszerűen felszabadítottuk az energiáinkat arra, hogy odafigyelhessünk rá. Ami végül is egy „tök” egyszerű dolog. Elhittük, hogy jogunk van nem-et mondani, hogy nem fogunk elkárhozni és Isten akkor is szeret minket, ha „csak” a családdal foglalkozunk. Sajnos nagyon nehéz az ítélkezésekkel szemben védekezni, őszintén ez veszi el a legtöbb energiánkat, így figyelünk rá, hogy minimalizáljuk az olyan emberek társaságában töltött időt. Valamint hallgatjuk a panaszkodást, hogy semmire nem érnek rá… ezt az értelmetlenséget a végletekig lehet fokozni, az a baj, hogy Isten nevében! Ez saját rokonságunkra és családra is vonatkozik, azt látom, hogy ezek az ítélkezések egyfajta „szeretetből és félelemből” fakadnak. Amit azonban mi tapasztalunk, hogy a gyerekeink nyugodtabbak, boldogabbak, imádkoznak, gondolkodnak és ami nagyon fontos, mernek kérdezni, szeretik az Igét, nyitottak.
Azt tapasztalom, hogy a látható egyház először a szülőket veszti el Az egyház egyfajta süketségben szenved, mikor képes meghallani a „hétkönapi ember hétköznapi problémáját?” A gyerekek a szüleik példáját látják, és lázadóak lesznek. Az én esetemben is majdnem ezt történt, azonban Isten mindig úgy alakította a helyzetemet, hogy egy-egy hiteles embert találtam magam mellett.
Azt látom, hogy nem baj, ha esetleg nem értek annyira a „modern” dolgokhoz, mert ezek tanulhatóak. Az ítélkezés és elhanyagolás ami nagyobb veszély. Szeretetben elfogadni és időt szakítani, ez egy olyan „köztudomású” dolog, amit érdekes, hogy mindenki tud, de kevesen gyakorolják.Amit megtapasztaltunk, hogy ha a magukat kereszténynek valló emberek csak már azt megfogadnák, hogy nem ítélkeznek, sokra menne a földön Isten országának az ügye.
Szerintem az „informatikai analfabetizmus” sem akkora probléma, hogy túl nagy akadályt jelentene . Ez leküzdhető, inkább egy döntés kérdése, hogy hajlandó vagyok e energiát fektetni abba, hogy változzak, vagy jobb a megszokott „kényelem”?
Bátorítok mindenkit, hogy nézze és ossza meg ezt a videót, és merjen elgondolkodni rajta, mert van megoldás! A megoldás belénk van „programozva”.Mindenki érzi, hogy mi a helyes! Nem veszíthetjük el a gyerekeinket anélkül, hogy magunkat nem veszítenénk el. Oppá, még ami eszembe jutott: „… atyák szívét a fiak felé fordítja”
Nagyon igazad van, köszönöm a kiegészítést!
A címben feltett kérdés sajnos nem új keletű, már többször megtörtént az egyháztörténelem folyamán, többek között a régi gyülekezetemben is, ahová beleszülettem. A korosztályomból senki nincs már ott. Az okokat nem akarom részletezni, inkább az érdekelne, hogyan lehet ezt elkerülni, hogy ne ismétlődjön meg újra és újra.
Döbbenten figyelem, hogy egy másik mikrogyülekezetben szintén hagyták-hagyják szétszéledni a fiatalokat. A válasz: nincs, aki foglalkozzon velük. A Betesda-tónál fekvő ember jutott eszembe: „Akarsz-e meggyógyulni?” „Uram, nincs emberem…” Ismerős ez a kifogás? Mit mondott neki Jézus? FOGD és MENJ! (így, ember nélkül). Ha nem ment volna oda Jézus, lehet, hogy soha senki nem vitte volna a felkavart tóba. Ha az emberre várunk, lehet, hogy soha nem jön el.
Visszatérve a téma címéhez: ha ez a kérdés egyáltalán felmerül (és örülök, hogy felmerült, mert jobb később, mint soha), az már egy vészjelzés.
Hány vészharang kell, ami jelzi a hanyatlás kezdetét, hogy felébredjünk és észhez térjünk? Akinek van füle, hallja-értse meg…