Érteni, elérni és áthatni

Ahhoz, hogy az egyházon kívül élő embereket elérhessük az evangéliummal, mindenekelőtt értenünk kell azt a világot és kultúrát, amely meghatározza az életüket – voltaképpen mindannyiunk életét, hiszen bennünket sem vett ki Krisztus a saját környezetünkből, “csak” átformált minket abban. Ez egyfajta kulturális érzékenységet jelent, amihez néhány gondolatot hadd osszak meg segítségül:

Légy jelen!

Vagyis légy aktív részese a környezetednek, a világodnak!

Amennyire magától értetődőnek tűnik, annyira nem az – méghozzá két okból is. Egyrészt mert sok évtizedes, talán évszázados teológiai egyszerűsítéssel az egyház mélyen beleültette a hívő emberekbe a gondolatot, miszerint a világ egyenlő a bűnnel, az mindenestől gonosz, és attól el kell különülnünk. Ezért az általános keresztény attitüd az, hogy a világban egyáltalán nem szabad jelen lenni, mert csak “megfertőződünk” ott. Pedig a világ a legtöbb esetben csak szinonimája valaminek a Bibliában: ha “ne barátkozzatok a világgal”, akkor a bűnt szerető és a bűnükhöz ragaszkodó emberek szinonimája – ha viszont “úgy szerette Isten e világot, hogy Fiát adta érte”, akkor az Isten nélkül élő elveszett emberekkel. Ha nem vagyunk jelen az életükben, akkor Krisztus sem lesz – mert pillanatnyilag mi vagyunk a Szentlélek temploma, és Isten csak rajtunk keresztül tud szolgálni feléjük.

Ebből fakad a másik probléma is ezügyben: a mindenkori prédikátorok világ elleni keresztes háborúja kitermelte a keresztény szubkultúrát, amely elkülönül a környezetétől, és ezzel együtt azoktól az emberektől is, akik felé szolgálnia kellene. Nincsenek valós barátságok, tartalmas kölcsönhatások, inkább csak kikiabálunk a templomainkból az utcákra, hogy “hé, gyertek már be, mert mi ugyan ki nem megyünk hozzátok!” A legtöbb missziós képzésen és gyülekezeti tréningen a legnagyobb akadálya annak, hogy egy gyülekezet nem növekszik üdvözülőkkel az, hogy a gyülekezet tagjainak nincs valós és tartalmas, személyes és elkötelezett kapcsolati hálója nem hívőkkel. Vagyis nincsenek jelen mások életében. Sokszor azért mert a szabadidejük nagy részében mindig a gyülekezetben vannak.

Van egy sokszor ismételgetett tantételem, amit nagyon hamar felismertem s megtanultam magam is a misszióval kapcsolatban: a hívő embernek van életterülete, és van munkaterülete. Az életterülete, ahol feltöltődik, a gyülekezet közösségében van, a munkaterülete, ahol szolgál, pedig a világban, a Krisztus nélkül élő emberek között. Az egyház nagy nyomorúsága, hogy ezt a kettőt oly gyakran összecseréljük: élünk a világban, és halálra dolgozzuk magunkat a gyülekezetben.

Tehát légy jelen a világban, a környezetedben élő emberek hétköznapjaiban, a barátságaidban, a szabadidős tevékenységeidben, a szomszédaiddal és munkatársaiddal való tartalmas kapcsolatokban – s akkor lesz esélyed, lesz lehetőséged szolgálni is feléjük. A templomok rejtekéből ugyanis ez sosem lesz túl eredményes!

Légy teológus!

Nem kell mindenkinek Kálvinná, Spurgeon-né vagy Karl Barth-há válnia, nem kell görögöt meg hébert tanulnia – nem erről van szó. De arról igen, hogy ha érteni és szolgálni akarjuk a környezetünket, akkor muszáj nagyon mélyen belegyökerezni a Bibliánkba! Ez a másik olyan pont, ami sokszor előjön a gyülekezeti képzéseken és az állapotfelmérő teszteken: a gyülekezet aktív hívő tagjainak kb. 20%-a olvas rendszeresen Bibliát. Hiányzik a teológiai érettség, amely képes válaszolni a körülöttünk lévő emberek kimondott vagy kimondatlan istenkeresésére, kérdéseire, szükségleteire. Igenis – bizonyos szempontból – muszáj teológussá is felnőnünk, akik már nem a tejnek italával táplálkoznak, hanem a kemény eledelt is emésztik már, és van kialakult, szilárd és biblikus istenképük, önképük, identitásuk, tudják, mi az egyház és mi nem az, át tudják adni az evangéliumot, segítséget tudnak nyújtani a megszentelődés útján a lelki társaiknak. A gyülekezeti közösség annak a helye, ahol a szentek minderre felkészítést kapnak – ahogy sokszor emlegetem a hitmélyítőkön: a gyülekezet nem étterem, ahol a szakács/lelkész minden vasárnapra főz egy finom igehirdetést a gyülekezet tagjainak, hanem főzőiskola, ahol mindenki megtanulja ellátni önmagát és a körülötte élőket.

Légy kezdeményező!

Ezt szakmaibb módon úgy fogalmaznám: légy proaktív! Ez kicsit több, mint a kezdeményezőkészség, bár természetesen az is benne van. A proaktív embernek vannak vágyai és víziói, amik hajtják előre az életét. A proaktív ember addig nem nyugszik, míg ki nem találja, hogyan foghat bele a céljai elérésébe, s azután neki áll cselekedni. Nem vár más parancsára, nem várja a körülmények kedvező együttállását, hanem felelősséget vállal a saját céljaiért és küzd értük.

A keresztény misszió manapság az ilyen proaktív kezdeményező emberek után kiált! Akik nem várják meg, míg valaki betámolyog egy szervezett evangélizációs rendezvényre, hanem naponta imádkoznak a saját barátaikért, és folyamatosan azon agyalnak, hogyan szerethetik őket Krisztus közelébe.

Légy érthető!

Ha bizonyságot tehetsz, ha reagálhatsz egy beszélgetésben, válaszolhatsz egy feltett kérdésre, ha van lehetőséged megnyilvánulni és Krisztusról beszélni, akkor légy világos, érthető, egyértelmű! Ne beszélj kegyes szóvirágokban, amiknek nincs se konkrét tartalma, se a kívülállók számára értelmezhető szókincse. Nem beszélj általánosságokban – nem elég mindenre rávágni, hogy az bűn, érvelj, indokolj, s közben vigyázz nagyon, hogy ne légy lekezelő vagy fennhéjázó, maradj alázatos, beszélj tisztelettel és féltő szeretettel! Nem fontos, hogy mindig nekünk legyen igazunk, nem legyőzni kell a másik embert egy vitában – elég megláttatni vele, hogy van egy másik értelmezési lehetőség is az övén kívül. Bőven elegendő, ha első körben megértik azt, hogy mi miért gondolkodunk úgy, ahogyan. Ha nem éreznék azt, hogy kényszerítjük őket egy intellektuális ugrásra, talán maguktól is átaraszolnának a saját kifogásaikon és kérdéseiken.

Ahhoz, hogy érthető és elfogadható legyen számukra az evangéliumunk, nem elég szuperlativuszokban dicsérni Isten nagyságát – meg kell mutatnunk nekik Őt a saját hétköznapi életünkben is. Ez pedig azt jelenti, hogy bátran beszélhetünk a bukásainkról és kétségeinkről is, őszintén és becsületesen, mert az emberek szuperszenteket nem tudnak és nem is akarnak követni, az ilyenek valóságában már régen nem hisznek, a “szürke szentek” azonban elérhetővé teszik számukra is Isten valóságát.

Szeress!

Ez mindennek az esszenciája. Addig senkit nem fog meghatni az igazságunk és a bizonyságtételünk, amíg nem érzi, nem győződik meg róla, hogy valóban szeretjük őt. Mert Isten – legalábbis ebben a világkorszakban – rajtunk keresztül akarja és tudja szeretni az embert! Amíg az egyház intézmény, szolgáltatóház, a világától elkülönülő spirituális elit, amíg ezt érezteti, vagy csak a viselkedése miatt ezt érzik mások – addig nem lesz képes elvinni Isten szeretetét sem a tőle még távol élőkhöz. Hány és hány igehirdetés hangzik el keresztény szószékekről Isten szeretetéről, kegyelméről, megbocsátásáról úgy, hogy közben személyválogatás, ítélkezés, meg nem bocsátás, közöny vagy megvetés van még a hívő emberek szívében is.

János első levelében olvassuk: “Ne (csak) szóval szeressétek egymást, hanem valóságosan, tettekkel!” Amíg a szeretet csak kegyes szöveg, Isten szeretete nemfog túljutni a falainkon, és nem lesz képes áthatni a környezetünket, a kultúránkat, a körülöttünk élő emberek életét, de még a gyülekezeteinket sem.