Hallgasd meg magadat!

Sok lelkipásztor, laikus igehirdető, tanító, ifjúsági vezető szolgál akár éveken, évtizedeken keresztül anélkül, hogy meghallgatná a saját a prédikációját. Pedig tanulságos lenne…

Ezt ugye alapvetően kétféleképpen lehetne tenni. Az egyik, a könnyebb, ha készül hangfelvétel az istentiszteletekről (és egyre több helyen készül), akkor utólag visszahallgatom. A nehezebb – de hatásosabb – ha előre elprédikálom, felveszem, meghallgatom, és utána lesz valami… :-)

No de ilyet! Előre elprédikálni, elpróbálni?!?!?!

Furcsa, ha egy Petőfi versről van szó a suliban, teljesen természetes, hogy felmondjuk előtte – és persze felmondatjuk a gyerekeinkkel is. Pedig az „csak” egy felelés, „csak” egy Petőfi vers… Nem az örök élet üzenete, amelyet hirdetni olyan megtiszteltetés és felelősség, amelyről talán sokszor megfeledkezünk.

Én tanító vagyok, ez az elhívásom, az ajándékom is. Mielőtt a teológiára mentem volna, kijegyzeteltem 7000 leírt igehirdetést egy nyáron. És azóta is szinte minden nap hallgatok egy igehirdetést, tanítást valakitől. Minden tanításomat megírom, aztán újra írom, aztán megint és megint toldozgatom-foltozgatom. Elprédikálom a fürdőkádban vagy az utcán sétálva félhangosan. Aztán megint újra javítgatok rajta. Van olyan téma, amiért 12 napot böjtöltem, közben reggeltől estig csak a Bibliát olvastam és imádkoztam. És azóta is rendszeresen előveszem, és formálom, pontosítom. Van olyan tanításom, amiben szó szerint több mint 150 óra munkám van – csak amit az írásával töltöttem! És mivel alapvetően tanító jellegű a prédikációm is, sokat közülük többször is elmondok. Aztán általában visszahallgatom, és megint átjavítom.

Lehet, hogy túl körülményes vagyok?! Vagy nem vagyok eléggé „szellemi”?

Inkább csak szeretném a tőlem telhető legtöbbet Isten kezébe letenni, hogy megáldhassa. Szeretném a magam részét jól elvégezni.

Mindenestre aki még nem próbálta, annak javaslom: rendszeresen hallgassa vissza a saját prédikációit!

Íme, néhány szempont, mit érdemes figyelni:

Miről beszéltél a legtöbbet? A lényegről vagy a körítésről? Arról, amiről akartál, amiből felkészültél, vagy elkalandoztál?

Mennyire volt követhető a gondolatmenet?

Egy kívülálló mennyit értene abból, amit mondtam? Mennyire használom a kánaáni nyelvet? Mennyire beszélek bennfentesen?

Moralizálok vagy megoldást adok? A bűn vagy a kegyelem hangsúlyosabb?

Mit lehet kezdeni a prédikációmmal? Elméleti tudást osztogatok, vagy valóságos és konkrét iránymutatást és segítséget adok a hallgatóimnak? Fogalmazd meg, mik voltak azok a konkrét tanácsok, amiket a hallgatók a prédikációd után elkezdhettek cselekedni is az életükben.

Mennyire élvezetes magamat hallgatni? Vajon a hallgatóim gondolatai elkalandoznak,  vagy mindenki feszülten figyel, nehogy lemaradjon akár egyetlen fontos mondatról is?

Túl sok a sztori – vagy túl kevés? Hiányoznak a jó illusztrációk – vagy most, mikor újra meghallgatom, sokkal jobbak is eszembe jutnak?

Motiváló, bátorító a beszédstílusom? Vagy inkább monoton? Hogyan értékelem a saját előadásmódomat?

Mennyi töltelékszót használok? Gyakori az öööö-zés? Mennyire gördülékeny a beszédstílusom?

A prédikációt meghallgatva fogalmazd meg (akár írásban is), mi volt a lényege, és mire ösztönözte a hallgatókat. Mit vittek magukkal? – Ezután gondold át, hogy ez megegyezik-e azzal, ami a szándékod volt.

Tízes skálán hányasra értékelnéd a saját prédikációdat? – Ezután fogalmazd meg, mit kell másképp csinálnod, akár a felkészülésben, akár az előadásban, hogy a következő még jobb legyen.

És egy utolsó kérdés a végére (csak őszintén): a legutolsó elmondott prédikációdért mennyit imádkoztál?