Hogyan készüljünk a prédikálásra?
1. SZÜKSÉG
Spurgeon mondott valami olyasmit, hogy a felkészülésben az a legnehezebb, hogy megkapjuk, mire van szüksége a gyülekezetnek. Nem az a legnagyobb kérdés, hogy mi a jó recept, hanem hogy mit főzzünk?!
Egyrészt nagyon figyelni kell Isten vezetésére, mert az igehirdetés prófétai szolgálat: Isten üzenetét kell közvetítenünk.
Másrészt viszont tanítói feladat. Főleg manapság, nagyon szükség van egy átfogó szemléletű tanítói munkára, amely során nem csak megtérnek az emberek, hanem fel is tudnak nőni a keresztény érettségre! Mert sok helyen tele vannak a gyülekezet lelkileg kiskorúakkal. Ehhez nagyon átgondolt tanítási tervre van szükség – éves, havi lebontásban. A legjobb, ha sorozatokat, méghozzá vagy tematikus, vagy bibliai könyvek áttanulmányozására épülő sorozatokat tartunk.
2. KÖZPONTI ÜZENET
Minden prédikációnak szólnia kell egy központi üzenetről, egy kulcs-igazságról. Ennek nagyon egyértelműnek kell lennie, mindennek rá kell mutatnia, és ezt kell „felemelnie”. Olyan prédikációkra van szükség, ami után ha tíz embertől megkérdezzük, hogy mi volt a lényege az igehirdetésnek, nem tízfélét mondanak, hanem ugyanazt! Ekkor volt központi üzenetünk. Aztán ezt majd mindenki alkalmazhatja magára ezerféleképpen. A legtöbb prédikációból ez sajnos hiányzik. Túlságosan szétfolynak, és annyi mindenről szólnak, hogy már nem lesz mire emlékezni.
A kulcsmondatot ismételni kell, szájba rágni, hogy a végére mindenkinek a fejében ez a mondat vagy gondolat lüktessen.
3. JEGYZET / VÁZLAT
Szinte minden komoly igehirdető leírja a prédikációit! Az egyháztörténelem nagy szónokai éppúgy, mint a mai „sztárigehirdetők”. Nem azért, hogy felolvassák, hogy mereven papírból prédikáljanak – hanem mert felkészülnek, és a jegyzet ennek a bizonyítéka. Aztán otthon is lehet hagyni. A jegyzet vagy a vázlat nem feltétlenül a szószékre kell – hanem a felkészüléshez. Hogy tudjuk, miről akarunk beszélni. Churchill mondta: ha nyilvánosan beszélnek kell, és csak tíz percet kapok, akkor arra a tíz percre hetekig készülök. Ha azonban addig beszélek, ameddig akarok, nincs keret, akár most is kezdhetjük.
4. FELKÉSZÜLÉS
A növekvő gyülekezetek pásztorai átlagosan 20-28 órát készülnek egyetlen igehirdetésre! Szemben a stagnáló és fogyatkozó gyülekezetek igehirdetőivel, akiknél ez 0,5-2 óra között van. Tanulmányozzák a Bibliát, exegetálnak, átolvassák az egyháztörténelmi utalásokat, hiszen kétezer éve prédikálnak már előttünk, és van kiktől tanulni és idézni, és a tárgyukat is alaposan tanulmányozzák. Nincs hiteltelenebb, mint az a prédikátor, aki „isteni tekintéllyel” ostobaságokat, pontatlanságokat beszél, aki felkészületlen abban, amit mond. Főleg ma, amikor mindenki írja a wikipédiát, vagyis mindenki jobban tudhatja és meg is mondhatja – nem lehetünk dilettánsak a saját szószékünkön!
5. ILLUSZTRÁCIÓ
Nagyon ütős sztorikra van szükség. Sajnos az igehirdetésekben túl sok a szakállas példa, sztori és illusztráció. Mintha mindenki ugyanazt a pár forrást ismerné csak. Egy prédikációban két-három illusztrációnál több nem kell – de azok legyenek nagyon ütősek! Nem könnyű ilyeneket találni, de nem is lehetetlen.
6. ALKALMAZÁS
Bár homiletikai közhely, hogy az alkalmazás a csúcspontja a prédikációnak, ez valahogy mégsem igazán megy. Még mindig túlságosan elméleti és teológiai az átlag magyar igehirdetés. Kevés a konkrétum, a valós emberi példa, ráadásul a valós helyi, személyes megoldási javaslat. Nem merünk olyan egyszerűen beszélni, mint a gyülekezeten kívül. Még mindig kísért a pátosz, a szószék „szentsége”, a rengeteg tabutéma, amiről nem merünk prédikálni, azok a szavak, amiket nem illik kimondani – holott az életünk részei.
Az alkalmazás attól alkalmazás, hogy megvalósítható lépéseket, tetteket fogalmaz meg. Döntések elé állít, és azokat számon is kéri. Kihívás elé állít. Változásra kényszerít – nem a változás akarására, hanem konkrét, megnevezhető, elszámolható változásokra. Attól alkalmazás, hogy utána mindenki le tudná írni egy darab papírra, hogy akkor most mit is kell csinálnia, ha hazament a gyülekezetből.
7. ÉRLELŐDÉS
A legrosszabb (szerintem), ha valaki vasárnap hajnalban készül. Nem fog összeérni a prédikáció. Az a jó, ha van idő újra és újra átgondolni, átolvasni, érlelni. Rengeteget tud formálódni az a prédikáció, amelyiknek van ideje megérni.
8. GYAKOROLD EL!
Ez talán furcsa, de aki próbálta, tudja, mennyire más valami leírva, mint hangosan kimondva. Én sokszor hangosan elprédikáltam napokkal korábban a prédikációimat, és az első „hangpróba” után átírtam a felét. Vagy mondd el a barátodnak, mentorodnak, vezetődnek, házastársadnak. Kisebb baj, hogy egyvalaki esetleg „unatkozni fog” az igehirdetés alatt, mintha az egész gyülekezet unatkozna. Persze nem vagyunk ehhez hozzászokva, és a kritikát is nehezen fogadjuk. De ezt is meg kell tanulni. Amikor gyerekek voltunk, és felelni kellett, azt a szüleink kikérdezték otthon. És ha otthon ment, a suliban sem volt baj. Miért félünk ettől, ha sokkal fontosabb „felelésről” van szó?!
Persze erről ezernyi könyvet írtak már. Ez csak néhány tanács – jórészt a saját tapasztalataim alapján. Remélem hasznosak, és lesz, akinek segítenek. Ezért is írtam le őket.
Teljesen jó, teljesen egyetértek! Olyan kár, hogy olyan kevés prédikációt hallottam eddig, ami ezek alapján készült volna…
Még esetleg egy kiegészítés: úgy érzem, hogy a főüzenet mellé kellenek melléküzenetek is, amik esetleg célzottabbak a hallgatóság egyes szegmenseinek. Hiszen a gyüli egy része már ezer éve hívő, de vannak friss hívők és látogatók is – kell keményebb eledel de tej is.
Nem osonna be valaki az összes teológiára és tűzné ki mondjuk egy nagy neonzöld lapon ezt a fenti listát? :)
Kerekes Ernő kommentje, amit nekem küldött el mailben:
Tényleg remek összefoglalás, megszívlelendő! Van egy klasszikus példa, hogy a hívő hazamegy az istentisztelet után, és a házastárs megkérdezi: milyen volt a prédikáció? Nagyon jó. És miről szólt? Már nem emlékszem… Nos, ez a prédikáció rossz volt! És az a baj, hogy jónak tartjuk, mert az ilyenekhez szoktunk hozzá. Szép kegyes közhelyek halmaza, amik önmagukban valószínűleg igazak, csak már a könyökünkön jönnek ki, ezért nem maradnak meg a szívünkben. Bármelyik jó beszédkészségű keresztény néhány év gyülekezetbejárás után készülés nélkül képes lenne végigmondani egy ilyen „prédikációt” (ha merne, de hál’Istennek nem mer), amiben sok szép gondolat lenne, csak ettől még nem lenne igazi igehirdetés. Ahhoz kell mindaz, ami fentebb olvasható.
Én a gyakorlati megvalósításhoz szólnék hozzá, ahogy én csinálom (ez persze szubjektív). A saját gyülekezetemben havonta egyszer prédikálok átlagban, és már hetekkel előbb körülbelül tudom, milyen irányban, milyen témával kapcsolatban számít rám a pásztorom. Ezért az adott heteken át gyakran imádkozom és gondolkozom az alap-mondanivalón, megfogalmazásokon, konkrét példákon, saját megtapasztalásaimon a témával kapcsolatban. Ritkán van módom egyhuzamban órákat tölteni a készüléssel. Igen fontosnak tartom végiggondolni, hogy a megvalósítással kapcsolatban milyen félreértések, buktatók, kérdések adódhatnak a hallgatókban, hogy megértettnek hitt szavakat, alapigazságokat valóban jól értenek-e. Magamból indulok ki elsősorban, mennyi félreértéssel volt tele a fejem elsősorban friss hívőként, de sokszor azóta is. Előveszek segédanyagokat, ahogy adódik. Még egy alapvető szempont: hogy tudom mindezt a Kereszthez kapcsolni? Másszóval, a megvalósítandó követelményeken elmondásán túl hogyan tudom segíteni a hallgatót, hogy Krisztusban találjon hozzá erőforrást?
Képtelen lennék szóról szóra leírni a prédikációt. Tisztelem, aki erre képes, nagy előnye, hogy elegáns, és könnyű kinyomtatni. Én csak címszavas jegyzetet, csontvázat írok (fő gondolatok, megfogalmazások, igehelyek, példák), amit a szószéken egészítek ki a „hússal”, ennyi szabadságot hagyok a Szentlélek „helyszíni” vezetésének. Fésületlenebb a beszéd, de életszerűbb. És lehet hogy szégyen, de ezt a végső formába öntő jegyzetet vasárnap hajnalban írom, összefoglalva mindazt, amit heteken át fejben vagy papíron gyűjtögettem. Kétségtelenül vannak hátrányai, de frissen él bennem, amikor beszélek, ezért ritkán kell belenéznem a jegyzetekbe. Valószínűleg nem menne a Szentlélek speciális vasárnap hajnali kenete nélkül. Nekem így működik, de ez biztosan egyéni dolog.
Biztosan Pál és Péter is így készültek a prédikációikra… Ugyan már.
A szükséges téma megtalálása szerintem csak az olyan gyülekezetben ekkora probléma, amelyiket szórakoztatni kell a prédikációval. Egy élő gyülekezetben a témák és az érdeklődés gyakran megelőzi a tanítást. Sokkal több szükséges téma van, mmint amennyi beleférne a tanításokba.
Az imádkozás kimaradt. Én azt hiszem, a készülésnek ez az egyik legfontosabb része. A növekvő gyülekezetek pásztorai sokat imádkoznak. Akár név szerint is a jelen lévőkért.
20-28 órát töltenek pontosan mivel is töltenek ezek a pásztorok? Mit jelent a készülés konkrétan?
Huhh, most, hogy Kono írt, leesett, hogy írtam egy bevezető gondolatot a post elé (eredetileg wordben), és abban benne volt, hogy ez a felsorolás nem tartalmazza az imádságot, ami természetesen az alapja… Aztán azt elfelejtettem bemásolni a postba… :-(
Mivel telik a 20-28 óra? Sok-sok imával, nagyon alapos bibliatanulmányozással, ütős illusztrációk keresésével, vázlatírással… amiket leírtam. Nekem van olyan tanításom, amelyben kb. 110 órányi munkám volt, amikor készültem, és azóta még legalább ugyanennyit töltöttem a módosításával, kiegészítéseivel, bővítésével. Jó, ez tematikus tanítás, nem egy vasárnapi prédikáció. De nekem például biztosan volt ennyi munkám, vagy több is minden egyes tanításom mögött (mármint a 20-28 óra)! Persze azt szoktam mondani, hogy az életemmel készülök, napról-napra tanulok és képzem magam, kijegyzetelem mások igehirdetéseit, könyveket olvasok és dolgozok fel, stb. stb. De azért direktbe is sok idő egy komoly felkészülés. De megéri, én legalábbis így tapasztaltam.
És igaz, Pál apostol valószínűleg nem így készült… bár ki tudja, ő is tanult eleget. DE nem is ilyen gyülekezeti alkalmakat tartottak, 30-45 perces szószéki igehirdetésekkel pár közös énekkel tarkítva egy temploépületben (miből az első 304-ben épült egyáltalán!).
De ez csak egy szubjektív lista – tudod, SZERINTEM… vagy én így csinálom… vagy sokan így csinálják :-) Persze lehet másképpen is.
Tiszteletteljes és elismerő egyetértésem!!!! Csak egy dolog szúrt szemet: a felkészülésre szánt idő. Őszinte elismerésem mindazoknak akik átlagosan 20 (sőt 28) órát képesek kizárólag egyetlen prédikációra való felkészülésre áldozni, de nekem maximalista elvárásnak tűnik. Nem lehet valahol egészséges átmenet a fél és a 28 óra között? Ha a „hivatalos” munkahét 40 óra (én ennyit akarok dolgozni, de a lelkészem ne merjen ennyivel megelégedni!), és mondjuk egy lelkész hetente prédikál (van aki hetente többször), ez elgondolkodtató. Hiszen egy lelkész nem egyedüli feladata a prédikálás, bőven adódik más is, még ha jól osztja is szét a feladatokat. És láttam már jószándékú maximalizmusban tönkrement lelkészt.
A prédikációban szerintem jelentős rész az, amit az ember nem akkor tanult meg, amikor arra az egyedülire készült. Egy jó igehirdető agya valahol hasonlít egy színészéhez, aki a világban járva-kelve nem csak él, hanem motívumakat, emberi gesztusokat is gyűjt jövendő szerepeihez. Vagyis mindazt, amit látok, tapasztalok, keresztény szemmel értékelem, dolgozom fel; nem csak válaszokat gyűjtök, hanem legalább annyira fontos, megválaszolandó kérdéseket. Azzal a bátorsággal szembesülök a világ kihívásaival, hogy vállalom: még nem tudok kielégítően válszolni, de nem bújok el a válaszadás keresése elől a klisék mögé. Szerintem egy felelősségteljes igehirdető agya folyamatosan imádságos válaszkeresés üzemmódban van – nem erőlködve, mert abban hamar kimerülne, hanem nyitott szívű gyermekként beszélgetve Istennel.
Ezért nehéz pontosan meghatározni, mennyi idő kell egy készüléshez. Bizonyos témákhoz lehet, hogy tíz év. Az igehirdető nem csak aktuális igehelyekből, olvasmányokból és imákból készül fel, hanem a megélt harcaiból és tapasztalataiból is.
Mindezzel nem állítom, hogy a jó felkészülés nem jelent konkrétan eltöltött órákat (is).
„És igaz, Pál apostol valószínűleg nem így készült… bár ki tudja, ő is tanult eleget. DE nem is ilyen gyülekezeti alkalmakat tartottak, 30-45 perces szószéki igehirdetésekkel pár közös énekkel tarkítva egy temploépületben (miből az első 304-ben épült egyáltalán!).”
NA erről van szó :) Akkor nem azzal kéne az időt tölteni, hogy profi bohócokat képezzünk a kialakult cirkuszokba, hanem h hogyan lehetne visszavinni gyakorlatra az istentiszteletet, dicsőítést, és tanítást.
Elismerem, egy profi bohóc jobban szórakoztat. De vannak, akik már nem akarnak bohócok lenni, és szórakoztatni. Vannak, akik szerint a cirkuszi sátor lángokban áll, és ki kéne menekíteni belőle a népet, míg nem késő. De a műsor és az állandóan új fellépők túl jók, elterelik a figyelmet erről az életveszélyes „apróságról”.
És ha ez így mind igaz, van-e konkrét javaslat? Mert a téma évek óta aktuális, de gyakorlati megvalósítás mindezalatt nem sok született. Sokunknak égető kérdése, de az az érzésem, hogy csak forgolódunk körülötte és nem jutunk előbbre.
2 észrevétel, kiegészítés…
Szerintem úgy jó, ha az ember nem egy prédikációra készül, hanem ápolja a kapcsolatát Istennel, és ha ez sikerül, van miről prédikálni… tehát a 28 óra kevés is, meg sok is, de igazándiból ez egy folyamatos kutatás, hogy vajon Isrten mit akar mondani a gyülekezetemnek, és ahogy ez bontakozik ki, úgy adom át… És ne prédikáljunk, ha nincs még kijelentés!!! Tudom, hogy a legtöbb pásztor fizetést kap, és ezért elvárásoknak kell megfelelnie, de el kéne oda jutni, hogy csak azért, hogy legyen tanítás is, ne vegyünk elő témákat… Nehéz lenne bevallani, hogy nincs semmi, ami éló lenne, és ezért inkább várjunk csendben Istenre??? Mi lenne, ha néha csend lenne a gyülekezetekben? Szerintem hamarosan ébredés. :)
A másik: nagyon örültem, hogy nem maradt ki a végéről, hogy egy prédikáció konkrét lépéseket, gyakorlati eszközöket is kell tartalmazzon (95%ban elmarad), hogy senkit se engedjünk haza úgy, hogy fogalma sincs, ezt az egészet miért kellett végig hallgatnia azon túl, hogy nagyon egyet lehetett érteni mindennel. :) Naszóval ide van mégegy kiegészítés. A pásztornak, prédikátornak feladata a számonkérés, és a nyomonkövetés… azaz a gyülekezet addig ne haladjon tovább, amíg gyakorlatba nem ültetődött az üzenet. Nyilván ha csak egy szép vasárnapi beszéd volt, akkor nincs mit gyakorlatba ültetni, de pont ezt akarjuk végre kiutasítani gyülekezeti gyakorlatainkból. Szóval nem megyünk tovább, amíg egy Istentől jött kijelentés el nem éri a célját a közösségünkben, amíg meg nem tanultuk, amit kellett, amíg el nem kezdtük, amit kellett stb. Mint ahogy az egyéni megszentelődés útja a lépésről lépésre haladás a Lélekkel, és nincs olyan, hogy átugrunk leckéket… Lehet volt erről is szó, csak elkerülte a figyelmemet, akkor bocs!
Valójában nagyon sok oka van annak, hogy a prédikációk erőtlenek, és a kihívás abban áll, hogy ezen okok mindegyikét helyre kell rakni, nem elég csak itt-ott ügyesebben csinálni dolgokat…
Szerintem nagyon jó a lista, feltéve, ha hozzá vesszük az online kapcsolatot Istennel. Bár gondolom, hogy azért nem került bele az eredeti listába, mert annyira természetes, kell hogy legyen. Nagyon sokféleképpen próbáltam már készülni egy-egy alkalomra. Volt amikor hetekig, volt amikor egy óra jutott rá.
Három közös pont volt volt mindegyikben. 1. Az istentisztelet délelőttjén összefoglaltam, egy jegyzetbe az egészet. 2. Az összefoglalás után, általában úgy érzem, hogy teljesen alkalmatlan vagyok az üzenet elmondására, és egyáltalán, a prédikálásra. Itt jön az a pillanat, hogy csak az imádság segíthet, és hogy engedjem, hogy Isten szelleme, kicsit helyrerakjon. Mire kezdődik az alkalom, érzem hogy menni fog. 3. Amikor elkezdem, rá kell hogy jöjjek, hogy nem a hallgatóságnak prédikálok, hanem az egyes emberekhez beszélek. Szeretem bevonni őket a tanításba, és ha van lehetőség, körbeültetem a csapatot, hogy néha szálljunk ki a vonatból, ahol egymás hátát nézzük. Lehet hogy sosem tanulok meg rendesen prédikálni. De nagyon szeretem a tesókat, és nagyon jó amikor tudom, hogy aki nyitott szívvel jött, az kapott valamit Istentől.
van olyan hetem,amikor l5 prédikációval készitem ki magamat,azaz évente hét hetem,s amugy minden hétre jut három.A falusi ref.lp.-k mind ennyit kell letenni az oltár elé.Ezeken felül vannak az ifi,-gyerek,-gyülekezeti bibliaórák,katekhetikai órák tartása hetente kétszer,minden urvacsoraosztás előtt meglátogatom az otthonukat elhagyni nem tudó tagokat,ők nagyon motiválóak számomra a sürgetőbb igehirdetésre,de a vasárnap hajnali,s a harangszó alatti párbeszéd az én Urammal mindent megér.De ahogy már mondtan a mai nap egy másik társalgásban,az Időadó Urunknak jókedvéből mondhatom,hogy én aránylag nem is vagyok tulterehelt,tulbuzgó még annyira se.